Kelet-Magyarország, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-18 / 142. szám

Dimitrov emlékezete Ha élne. ma lenne 85 éves a férfi, akinek nevét egé­szen rendkívüli körülmé­nyek közepette tanulta meg a világ. Akkor 1933-at ír­tunk és Georgi Dimitrov a német fasiszták lipcsei vér­bírósága előtt állt. A vád: , bűnrészesség a Reichstag ' felgyújtásában. A gyújtoga­tás — ez történelmi tény — közönséges provokáció, ma­guknak a náciknak a müve volt, akik a Reichstag fel- gyújtásának ürügyén csap­tak le a kommunistákra, a haladó emberekre. A lipcsei per azonban visszájára for­dult: Dimitrov logikus ok­fejtése nyomán a vád össze­omlott, s a bíróság Dimit- rovöt kénytelen volt felmen­teni!... A nagy nemzetközi visszhangot keltett pér egyik legdrámaibb mozzana­ta az volt, amikor Dimitrov, a vádlott szópárbajt vívott Göringgel, a hatalma teljé­ben pompázó náci hatal­massággal, s amikor az ki­vezettette a teremből, oda­vágta Göringnek: „Őn nyil­ván fél a kérdéseimtől, mi­niszterelnök úr!...’* Ez a kérdés évekkel Di­mitrov halála után, némileg módosulva — ma is ott re­zeg a levegőben. Csak a címzett más. Nyugat-Német- országban ugyanis az esseni televízió idén februárban dokumentumműsort sugár­zott a Reichstag égéséről és a lipcsei perről. A világsaj­tó Bonnba akkreditált tudó­sítói felháborodással szá­moltak be arról, hogy a nyu­gatnémet televíziós film az események ismertetésének ürügyén meghamisította a történelmet és a nácik által kiagyalt lipcsei pert hovato­vább egy jogállam teljesen szabályos eljárásának tüntet­te fel. Jellegzetes módon, Mugat-Németországban — amelynek mai vezetői álta­lában zokon veszik, ha ál­lamukkal kapcsolatban re- vansizmusról és újfasizmus- röl beszélünk — a televíziós, úgynevezett dokumentum­filmben a lipcsei per náci tisztviselői igen széles nyil­vánosságot kaptak, — Dimit­rov válaszait azonban ja­varészt elhagyták— Pedig — vagy tán épp azért, mert — nem akármi­lyen válaszok voltak azok!... S itt nem csupán a Göring- gei folytatott szócsatára gon­dolunk. Hanem e rendkívü­li emberi tett mellett arra, hogy Dimitrov, aki letartóz­tatása pillanatában a Ko­mintern egyik vezetőjeként illegalitásban dolgozott, a vádlottak padjáról, a nem­zetközi helyzet valóban mé­lyen szántó elemzése alapján kifejtette az antifasiszta harc és összefogás alapelveit. Ezekből pedig nem csupán a kommunista internacionálé emlékezetes 1935-ös kong­resszusa merített, amikor kidolgozta a fasisztaellenes népfront politikáját A di- mitrovi elvek hatnak nap­„ün nyilván fél a kérdése A kérdés ma is aktuális. — D jainkban is, amikor szerte a világon a munkásmozgalom egységéről, az összes antiim- perialista erők összefogásá­ról van szó. Azokban a drámai hetek­ben, amikor fasiszta bírái előtt állt Dimitrov már túl­járt az emberélet útjának felén. Helytállása, hősiessége nem a pillanat véletlene volt: szerves folytatása ad­digi életútjának. Georgi Di­mitrov a bolgár forradalmi marxista párt egyik alapító­ja volt 1923-ban részt vett Bulgáriában a történelem első antifasiszta felkelésé­ben, amelynek leverése után emigrációba kényszerült. (TávOllétében két ízben is halálra ítélték.) Csaknem egy évtizedig dolgozott ille­gálisan Ausztriában, Né­metországban és más euró­pai országokban — egészen berlini letartóztatásáig, a lipcsei perig. A per után, a nemzetközi közvélemény, el­sősorban a Szovjetunió köz­benjárására, a nácik kényte­lenek voltak kiengedni bör­tönéből. Ezt követően 1943-ig a Komintern főtitkáraként működött. Közben — mint hazájának igaz fia — 1942- ben részt vett a bolgár ha­zafias front megszervezésé­ben, majd egyik irányítója volt az 1944. évi győztes fel­kelésnek. Bulgária felszaba­dulása után a Bolgár Kom­munista Párt főtitkáraként és a minisztertanács elnöke­ként munkálkodott az új, imtől, miniszterelnök úr!...” — imitrov a lipcsei tárgyaláson. szocialista Bulgária felépí­tésén, egészen 1949-ben be­következett haláláig. Dimitrov a kommunista forradalmár példaképe volt. A tömegekért és a tömegek­kel — a történelem formá­lóival — együtt harcolt a fasizmus ellen, az új társa­dalomért. Örökségét a szo­cialista Bulgária népével együtt híven őrZi az egész haladó emberiség, a nemzet­közi kommunista- és mun­kásmozgalom. Emléke pél­da és útmutatás a jelen küzdelmeiben is. S. Három forró sikerű szín­házi estén tapsolhatott az elmúlt héten a szabolcsi közönség. H. Barta Lajos pályadíjnyertes drámáját a fővárosi Katona József Színház művészeinek le­nyűgöző előadásában láttuk a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Korábban szóltunk már a drámáról és az előadásról. Most inkább arról, hogy az előadást követő per­cekben rögtönzött ankéton találkozott az író, a színészi gárda és a közönség egy része, s cserélt véleményt: mi volt az író szándéka, mennyire sikerült neki és a neves művészeknek hiteles-* sé tenni a szabolcsi fogad­tatású drámát — itt, a hely­színen, a szabolcsi nézők előtt. A beszélgetés azzal in­dult, hogy a Kiáltás is, mint minden új bemutató, s mint minden jó bemutató sok vitát szült, különösen a műfaj esetében. A vita­vezető Hevesi Sándort, a ma­gyar haladó művészet egyik nagyját idézte: „A kritika nem árthat annak, ami szabálytalan, de élő, s nem támaszthatja fel azt, ami szabályos, de halott...” Min­den mű értéke abban 611, mit mond az embernek és az emberről. A Kiáltás na­gyon sokat elmondott és nekünk, szabolcsiaknak ta­lán többet is, mint akik távolabb laknak a megyé­től. A Kiáltás drámai gyö­kere a múltból fakad és táplálkozik, s hogy éppen a mi megyénkben született a mű — hisz a múltat és annak rengeteg sallangját másutt is cipeli még a ma­gyar Vidék — az azért van, mert itt volt a legnagyobb a mélység, a gazdasági és szellemi szegénység, s itt a legélesebb ma is az ellent­mondás. Ratkó József: rjri rf •• M Iuzozon Apró Szájakat tanttok most e szóra: béke — zúgják velem együtt e hangoskodó világban, amelyben ölni már-már emberi szokás lesz mint a köszönés vagy a húsvétolás. Törvények és papok szentesítik, tanítják iskolában a gyilkolást. A halálgyárosok megegyeztek egymásra mosolyogva, milyen fegyverrel, kit, hol és mikor lehet leszúrni, felkoncolni szívét eltaposni, mint élő parazsat. Fojtogatják a fákat, szobrokat, újra meg újra leszúrják a holtakat is. És házakat ölnek és gyárakat és földeket ölnek... Dögcédula a Hold. Ha erre járna jó gépein egy fényesebb szívű emberi ruháit és haját megszaggatná és Sírna, sírna, sírná.,. világ körüli útra indulnánk. Szűnni nem akaró gondos­kodása, szorongó készülődé­se úgy agyönfárasztött mindnyájunkat hogy mire elhelyezkedtünk a fülkében, az volt az érzésünk, leg­jobb lenne szépen leszállni, semmi nem történhet már velünk, ami megérné ezt az izgalmat! Emlékszem egy falun töl­tött nyárra, amit Katica né­ni felügyelete alatt töltöt­tünk el. Hetenként be kel­lett jönni a városba külön­féle elintézni valók miatt Ezek a beruccanások úgy élnek bennem, hogy néha éjszaka felriadok, s Kati­ca nénit látom szatyrával, dobozaival, spárgával átkö­tözött vulkánkofferjével, amint Ijedten húz. vonszol magával. újra átszámolva gyerekeket és pakkokat, egy­re noszogatva, sürgetve, hogy végül is egy ilyen uta­zás méltán versenyezhetett holmi expedíció.? vállalko­zás vakmerőségével elszánt­ságával, áldozatkészségével, nem is szólva a veszélyről. Két vonat indult a reggeli órákban. Egyik nyolc óra ötkor, a másik fél kilenc­kor. Mi következetesen a félkilehcessel utaztunk. Hat órakor keltünk, s egy gyor­sított filmfelvétel szédítő tempójával öltözködve, hét óra után kínt Voltunk az állomáson, s a jegypénztár előtt ácsorogtunk, amely még csukva volt. — Katica néni menjünk a nyolcórás: val. — Nem lehet! — mondta drámai tömörséggel. — Miért nem? — Mert elkésünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — De hiszen már Itt vagyunk! — Akkor sem lehet! Jegy­váltás, beszállás, elhelyezke­dés... — sorolta izgatottan. É8 csakugyan. a nyolc­órás vonat elpüfögött az Orrunk előtt, s mi megadón várakoztunk a félkilences- re. Ez jutott eszembe, amikor Katica néni, akit egy vici­nális is lázba hozott, ten­gerparti útjáról számolt be — Néhány nappal előbb ment ki az állomásra? — Ugratom. De ő komoly és méltóság­teljes marad. — Nézd édes fiam, te azt nem érted. Az­előtt apró szolgálatoktól függött a sorsom. Például... hogy sikerült-e rávennem öcsit, viselje a fogszabályo­zót! Vagy éppen akkorát sóhajtottam-e. amilyenre Antal bácsi gondolt, ha pa­naszkodott a feleségére. Azért volt szükség rám, hogy a család ne érezzen lelkiismeretfurdalást miat­tam. „Jaj gondoskodni ké­ne szegény Katicáról!” Ese­tenként igénybe vettek, amiért viseltes ruhákat kap. tam, használt cipőket. Ott tartottak ebéden, vacsorán, s hazavihettem a tegnapról maradt rizskóchot. A befőt­tét is nekem adták, amely már romlani kezdett de ha ügyesen leszeded Katicám a tetejét, átfőzöd, lddunszto- lod, nyugodtan meg lehet enhl Nem szemrehányás­képpen mondom, jelentette ki szomorkás mosollyal. Ak­kor ezt természetesnek ta­láltam, annyira, hogy foly­ton attól féltem, hátha rósz. szül csinálok Valamit s nem vesznek többé igénybe. Mert a lelkiismeretfurdalásnak is van határa. Mihelyt az em­ber hibázik, senki sem érez többé lelkiismeretfurdalást miatta. Legyintenek, s azt mondják, azon a szerencsét­len, kétbalkezes Katicán úgysem lehet segíteni! Karon fogtam. — Most magammal viszem. Katica néni. Sietve félbeszakított: — Jaj, dehogyis érék rá! Tu­dod, hogy van az. A rend­szeres munka megköveteli, hogy beosszam az időmet. Nincs felesleges idő! Nem lehet órákat eltölteni vá­rakozással. — De Katica néni, hiszen most nem kell várakoznia — Tudom, lelkem, tudom. Mióta bedolgozó vagyok a háziipari szövetkezetben, másképpen nézek a vi­lágba s a világ is másképpen néz rám. Ki­csit kihúzta magát. — Most éppen gyékénykosarat fono- gatok. Pipacsokat varrók ki rájuk. Képzeld csak, Afri­kába is rendeltek belőle. Az lenne az igazi, ha legköze­lebb odautaznék! Miért ne? — mondja és megtapogatja fájós térdét. — S ha mégse sikerül, Hajdúszoboszlóra megyek... Kohut Magda két arca a drámában és az előadást köve­tő ankéton. Elhangzott az íróhoz r. kérdés: a műfaj a forma bontás korában is szokat­lan. Miért éppen így írta meg. H. Barta Lajos azzal válaszolt, hogy húsz évet ölel fel egy család életében Hagyományos módon szín­padon ezt nem lehet meg oldani. H. Barta Lajos, a darab írója. Kohut Magda művésznő így vallott élete legnagyobb alakításáról: (Ezt a jelzőt a magyar sajtó minden kri­tikája egyformán Kohutnak Ítélte.) (,Mi volt az, amiért ez a szerep engem először megfogott? A jó és a rossz. Az örök oldal, hogy Cser- nyiné anya és nő. Nők, anyák nélkül nincs élet, nincs világ, nincs szerelem és szeretet. Ezek az asszo­nyok a végtelen tűrés, sze­retet asszonyai. Csak meg- hatottan tudok róluk be­szélni. Nem akarok nagy szavakat használni, még nem ismerem Csemyinét, akit oly sokszor alakítok, de ha meglátnám, csak a szememmel simogatnám meg. A rossz, hogy még így élnek köztünk emberek. Tanulnunk kell, hogy meg tudjuk jobban becsülni egy­mást. hogy okosabbak le­gyünk, hogy barbárságot el tudjuk dobni. El kell vet­nünk a múltat, ki kell irta­nunk. bármilyen fájó az, és bármily nagy az ára, mert így nem jó, így nem lehet élni. Ez a két gondolat ra­gadott meg a szerepben, azután a darab nyelvezete. Úgy érez'em, életem egyik legnagyobb, legtisztább munkája ez, amit meg kell csinálni, akármilyen nehe­zen is tudom”. Elmondták a nézők, hogy a helyhezkötöttség, a konk­rétság semmit nem von le a darab általános emberi érvényéből. Rámutattak: ilyen esetek még ma is vannak, még ma is talál­kozunk idős emberrel, aki nem volt túl a község ha­tárain, fiatallal, aki magá­ba hordozza a régi rend sok béklyóként visszahúzó maradványát a gondolko­dásban. És egyúttal meg ts mondták, hogy van mit tenni a falusi, különösen a tanyai nép műveléséért, Szóválették, a bajok, a tra­gédiák okozója a legtöbb esetben a gazdasági, a kul­turális elmaradottság és az ital. És ha ezt az embe­rek felismerik. már csak egy lépés addig. hogy azt is felismerjék, amit az író sejtet drámai erővel, ho­gyan kel! élni. A múlt. talajából táplál­kozik az a gyökér is, hogy sok helyen kiszolgáltatott a feleség, rabszolgája az „urának”. A megoldás számtalan példáját lát­tuk, ahol a nő tanul­hat. dolgozhat. megszűnik a függése, beteges. Szolgai alázata is. Kállai Ferenc, az ügyész mértéktartó, kitűnő alakító­ja tömören fejezte ki ugyanezt: „Ez a dráma tu­lajdonképpen nem is drá­ma. Legalábbis nem a klasszikus, a megszokott értelemben. Ez nem más, mint a címe. Ez kiáltás, hogyan élünk még. s hogyan nem szabad élnünk. Ezt az apát nem a fia ölte meg. 6 ölte meg saját magát, a fia kezével...” Az ankéton elhangzott — és helyes, hogy így fogal­mazták meg —, hogy mi tényleg nagyszerű dolgokat építünk, de még nem tet­tünk eleget azért, hogy mindenütt megváltozza­nak az emberi viszonylatok. Ezt mutatják a szimbólu­mok. az idős parasztok röp­ke vallomásai az életről, a rég elavult, de még ma­gukat makacsul tartó tyuk és rnezsgyeperek, ezt húzza alá irtózatos erővel az asz- szony vallomása. Nagyszerű színházi este­ket láttunk. Nagyszerű be­szélgetést hallottunk a szo­cialista realista művészet céljairól, útjáról, eredmé­nyeiről és itt ott érvénye­sülésének akadálváiról. A Kiáltás befejező szavai, mondatai, elgondolkodtat­ták a fegyelmezett és a művészi teljesítményt nagy­ra értékelő közönséget: a modern gyárak, az űrsike­rek korszakában is itt él­nek köztünk a régi talajból kinőtt, de gyökerestol még ki nem tépett gyomok, az indulatok. a gyűlölködé­sek. Kitűnt aZ is. hogy a té­ma ugvan Szabolcst. de hasonló esetek az n’-szág más részeiben is megtörtén­hetnek De a történés így, teljességében mégis sza­bolcsi. ahol a köMÜmé- nveknél. a tSrtére’m! ad őr­ség nagyságánál fogva je­lentkezhetnek sokkal in­kább szélsőségek. Csak elismerés illeti azo­kat, akik ezt segítenék ne­künk feltárni. az ország színe elé vinni, Miht ahogy elismerés jár a nvíregvházi előadásokért Is az írónak, művészeknek, rendezőnek. Kopka János A Kiáltás a nyíregyházi színpadon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents