Kelet-Magyarország, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-18 / 115. szám
Kockázatos ? ...hogy ne „pünkösdi királyság44 Segyen Száztizennégy fizikai dolgozó hétköznapjai VASGYÁR UTCA. SZOCIALISTA ÜZEM A felszólaló: — Miért szállítjuk messziről vagonokban és teherkocsikon a folyamkavicsot Szabolcsba? Mert egyszer valahol elhangzott: a helybeli kitermelés költséges, kockázatos volna. És anélkül, hogy utánajártunk volna ennek, belenyugodtunk a „megváltoztathatatlanba." Most rájövünk, hogy tévedtünk... Reménykedve fejezte be mondanivalóját a fiatal közgazdász ezen a megyei tanácskozáson: talán nem kell sokáig várni' rá, hogy a szabolcsi, szatmári kavicslelőhelyek tőszomszédságába ne Borsodból küldjenek anyagot, rendszerint határidőn túl. Indokolt e felszólalás folytatása, kiegészítése a nyilvánosság előtt, mert ez a kavicsügy csak égy a sok jelenség közül, mely az ésszerű kockázatvállalást, a bátrabb, vállalkozói szellemet sürgeti. Érthető az idegenkedés? Részben. Hiszen nemcsak kényelmes, de biztonságosabb is ragaszkodni a megszokott módszerhez, amihez már megvan a rutin. Vannak emberek, akik — ahogy mondani szokás — bekötött szemmel is elirányítanak egy gépet, kiszabják az anyagot. Ez önmagában tiszteletre méltó, hiszen a nagy gyakorlat aranyat ér. A baj akkor kezdődik, amikor a rutlnáru felett elsuhan a divat, az igény s a piac törvénye fájdalmas ítéletet szab ki. Volt már erre példa megyénkben: egyik faipari vállalatunk terméke kényszerkiárusításra szorult, jelentős ráfizetéssel. Saját kárán tanul az ember: ez a vállalat „észbe kapott”, nekivágott az ismeretlennek, küszködött egy ideife s ma már kelendő árut postáz Kisvárdáról. Nem egyedüli eset. Vajon lenne-e ma díjnyertes cipőket készítő gyárunk, ha meghátrál az a maroknyi csoport, mely a városszél egyik üresen kongó épületében kezdett az iparosításhoz? Volna-e perlitünk, krómozó berendezéseket gyártó vállalatunk, ha a vállalkozók megriadnak a várható nehézségektől? Kell-e nagyobb kockázat annál, mint vállalni egy vízigényes konzervgyár telepítését a homokos Nyírség közepére, szakemberek nélkül. És lám: ezer vagonokban termel a konzervgyár, van hozzá elég «zakember, szükséges víz... Lehetne példálózni oldalakon át arról, hogy a józan kockáztatás milyen haszonnal jár. És a balsikerek? Igaz, ilyenek is akadtak: a szép remények nem váltak mindig valóra. De lton ez az általános, a jellemző és a veszteség sem amolyan ablakon kidobott pénz. Követte és követi a tapasztalat, mely ha ma nem is, de holnap, holnapután forinttá testesül. Ismerünk „nehéz embereket”, akik nem adják fel egykönnyen, a pillanatnyi kudarc még nagyobb küzdelemre serkenti őket. Jó, jó, de hova jutnánk, ha a vakmerő elképzeléseknek is szabad utat engednénk? — mondhatják erre válaszul. S folytathatják azzal: a közösség vagyona nem lehet egyesek elhamarkodott fellángolásának a prédája. Valóban. Nem is efféle meggondolatlan egyénieske- déssel kívánjuk azonosítani a kockázatvállalást. Szocialista tervgazdálkodásunkban nem .lehet helye az ilyen próbálkozásoknak. Annál nagyobb a létjogosultsága, a szüksége a kollektíván, sok vonatkozásban átgondolt, bátor kezdeményezéseknek. Itt van a ruhagyár példája. Termékeik nagyobb része exportra készül, nem tudnak annyit gyártani, amennyit a belkereskedelem át ne venne tőlük. Nyugodtan, kényelmesen meglehetnének. De ők máris hozzáláttak új kazánház építéséhez, újabb gondot vettek a nyakukba, hogy megvalósíthassák a vegyszeres vasalást, a korszerűbb technológiát. Azért, hogy jövőre és azután is versenyképesek maradjanak a piacon. És nem ők az egyedüliek. Uj formákat keresnek, terveznek a bútoripari ktsz-ek, tetszetősebb csempéken kísérleteznek az építőanyag- ipariak, négyemeletes, újabb 700 főt foglalkoztató üzemház felépítésén törik a fejüket a „Nyírség” szövetkezei vezetői, a Budapesti Nemzetközi Vásáron állítják ki fa Vikendházukat a tanácsi vállalat dolgozói. Az új keresése fokozott energiát kíván. A kockázatra rámegy néhány álmatlan éjszaka is. Akik jól számot vetnek a várható akadályok- • kai, akik valamennyi lehetséges variációt „megjátszanak” a képzeletbeli modellekkel, azokat nem érheti nagy meglepetés. Akik ellenségei a tehetséget, a képességet megbénító rutinmunkának s szenvedélyes kutatói a jobbnak, a korszerűbbnek, nemcsak önmagukat mérik szigorúbb mércével. Jó szolgálatot tesznek valameny- nyiünknek. A. S. Egy ember hegeszt az udvaron. Bent a műhelyben dübörög a vert vas, surog a lemezvágó, s a munkapadra rajzot terítettek. A rajz fölé ketten hajolnák, nem a vonalakat, tűréseket nézik, a lottószámokat. Azt nézik akad-e találat, az egész brigád lottózik. Az irodában az üzemvezető előtt munkaruhás fiatalember áll, kabátja zsebéből mérőléc szára lóg ki, s izgalmában kötött, olajos sapkáját gyűrögeti. Kikérő levelet hozott. Az üzemvezető, Virág József, s a párttitkár Kapusi István egymás szavába vágva érvelnek a fiatalembernek, gondolja csak meg, az ő helyére sokan jelentkeznek olyanok, akik visszajöttek, mert a harminc százalékkal, vagy ki tudja, hogy menynyivel több pénz, a távoli munkahelyről nem jut el a családhoz, attól több megy el száraz kosztra, munkás- szállásra és egyebekre. „HA NEM ÍGY TESZÜNK..." Mindez május 12-én pénteken délelőtt csak pillanatnyi epizód az ÉM Szabolcs- Szatmár megyei Építőipari Vállalat Vasgyár utcai épületlakatos-üzem részének munkanapjából. Ebben az üzemben nem régen ünnepeltek. Elnyerték a „szocialista üzem” címet. Miért lett szocialista üzem a Vasgyár utcai részleg? — Száztizennégy fizikai dolgozója van az üzemnek, — mondja Virág József. Dossziékat bont és számokkal-érvel. — Négy olyan szocialista brigádunk van, amely már oklevelet és többször bronzplakettet kapott. Tavaly a tervünk minden mutatóját túlteljesítettük. A számokba sűrített hétköznapoknak nehéz krónikásává lenni. — Az elmúlt évnek talán a legkritikusabb része az volt, amikor olyan feladattal kellett megbirkózni, amit még soha sem próbált az üzem. Korábban a lakatosüzem nem készített alumíniummal díszített vasszerkezeteket. A gyártást a Budapesti Fémmunkás Vállalat magának tartja fenn. Viszont ennek a vállalatnak nem volt annyi kapacitása, hogy a mi igényünket is ki tudja elégíteni. Kijártuk, hogy kapjunk anyagot, s s aztán hozzáláttunk a munkához. Ha nem így teszünk, akkor nem készül el határidőre a mezőgazda- sági technikum 320 fős kollégiuma, az oktatási épület, a nyírmadai kultúrház, a nyíregyházi baromfikeltető, a fehérgyarmati áruház és még vagy tíz fontos épület. Számokban kifejezve 2 millió 200 ezer forint plusz munkát végeztünk, de valójában az érték több. KERESZTŐRON TÖRTÉNT Sok szép hétköznapi tettet lehet itt idézni. A Márf ton Sándor által vezetett szocialista brigád esete. — Elmentünk Bodrogke- resztúrra, a betonelemgyártó üzem tetőszerkezetét elkészíteni. Anyaghiány miatt csak késve kezdhettünk ehhez a munkához. Nem is haladtunk valami jól, mert már szeptember vége volt, hideg. Egyszer kijöttek a központból, s maguk között arról Asszonyok panaszos levele szólított tavaly ilyenkor Lónyára. Háztájit osztottak, mint most. Egy évvel ezelőtt a t&z-einök „szemre” mérte a földet, kivételezett magával és másokkal Felháborodtak az emberek. Akkor is a burgonya ültetéséhez készültek. Akkor viszont az elnök gorombán hazaküldte á határból az asszonyokat. Most a sok belvíz kényszeríti tétlenségre őket Ezért bosszankodnak. A közös látta kárát Sok volt a jogos panasz a tsz elnöke ellen. Jobban szerette magát, mint a közösséget s ez a harácsolás- ban is kifejezésre jutott. Megtörtént, hogy gépeket kölcsönzött, ellenszolgáltatásként saját hasznára. Megsértette a szövetkezeti demokráciát, lebecsülte a nők munkáját, nem segítette a szocialista brigád megalakulását. Nem volt egyetértés az elnök és a főagronómus között. Az intézkedések keresztezték egymást. Ennek a közösség látta a kárát. Teljes volt a káosz. Az emberek kedvszegetten im- mel-ármmal dolgoztak, s ennek az lett az eredménye, beszélgettek, hogy mennyire fontos lenne, ha gyorsan készülne el az üzem. Elmondtam a fiúknak. Attól kezdve hajnalban kezdtünk és éjszaka is dolgoztunk, mert szerencsénkre — volt térvilágítás. Nem bíztatott bennünket erre senki, gondoltuk, megpróbáljuk, elkészítjük, egy héttel korábban. Sikerült. De nem csupán jó szó járt ki. Az önzetlenséghez, amelynek naponta adódott példája, ösztönző is járult. Több mint húszonötezer forint célprémiumot kaptak a dolgozók, a szocialista brigádok kilencezer forint jutalomban részesültek, szeptem berben plusz béren felül több mint 10 000 forintot osztottak szét. Nem volt fegyelemsértés, fegyelmi vétség Akadtak kisebb összekoccanások, de'ezeket a szocialista brigádok, brigádon belül intézték el. Igazolatlan mulasztás? Ezt a szót nerp ishogy főleg a vezetés hibájából több mint 2 millió méreghiánnyal zárták az 1966-os esztendőt. Idejében szóvá tettük a lónyai Béke Tsz vezetésében uralkodó állapotokat, s ennek nyomán vizsgálatot rendelt el a járási pártbizottság. Elemezte a hibák okait, s múlt év szeptemberében megvonta a tagság a bizalmat az elnöktől. Sokba került a népgazdaságnak és a tsz közösségének az elvtelen vezetés. Hanyag gazdálkodás miatt hasonló sorsra jutott a volt főagronómus is, s mindketten pártbüntetésben részesültek. Első eredmény a bizalom Nyolc hónap alatt nem lehet csodákat művelni. Mégis mi az, ami ez idő alatt történt? — Először is a bizalmat kellett helyreállítani az emberekben magyarázza Pethő Gábor, a tsz párttitkára. — Rendeztük a jogos panaszokat, a háztájit. Ujra Szalai Bélát választottuk elnöknek, aki korábban már volt elnöke a Béke Tsz-nek. Az emberek azt mondták: „nekünk olyan elnök kell, aki velünk együtt örül, s megérti a gondjainkat is.” Hát így lett Államd dotáció nélkül vállalta az elnökséget. Éppen úgy részesül, mint a tsz- tagok. Legfőbb gond a fegyelem helyreállítása. És a másik: gonddal küzd a tsz, mert a 3 ezer hold közös szántóból több mint 600 áll víz alatt Traktor veri fel az utca csendjét. Megállítjuk. — Reggel óta szántok — mondja a fáradt ember, Borbély István. — Tegnap is egész nap. Pedig pünkösd vasárnap volt. De fizeti a tsz. Ilyen nem volt egy évvel ezelőtt kérem. Vasárnap 12 gép dolgozott a 17-ből A többi is csak azért nem, mert rossz volt, javították. * — Eddig, hogyan volt nem tudom. De azt igen, hogy nem volt jó — mondja Borbély, akit beválasztottak a vezetőségbe is. — Nem volt kedvünk a munkához. Nem úgy bántak velünk. mint emberhez méltó. Engem a volt főagronómus még a gépről is leszállított. Mert szóltam, bírá’tam. merik. Javult a baleseti statisztika is, s egy lakatosüzemben, ahol kalapáccsal, éles lemezekkel bánnak az emberek, ez nagy szó. Ú.'RA . . . d/RA * A Vasgyár utcai üzem dolgozói úgy tartják, eredményük s a cím birtoklása nem lehet pünkösdi királyság. A címet meg kívánják tartani. Móri Antal, a szak- szervezet műhelybizottsági titkára újságolja: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának tiszteletére az üzem valamennyi munkása vállalta, hogy ebben az évben még a tavályinál is jobban dolgoznak. Minőségi munkát végeznek, a balesetet minimálisra szorítják, s azon lesznek, hogy húsz nap nyereséget érjenek el. Az üzem kapacitása havi másfél millió forintos terv teljesítésére elegendő. Ezzel szemben az igény kétmillió forintos. Szinte lehetetlenre vállalkoznak, de az üzem azon lesz, hogy az ő munkájuk miatt ne legyen határidőelcsúszás. Seres Ernő Aztán újra Bartha, a kovács szól: ’ — Tavaly a 12 gép fele ment, olyan rossz volt a szervezés. Most ez nincs. Szalai, az elnökünk egyszer jár haza hetenként Na- ményba. Pünkösd vasárnapján is együtt szervezte a munkát a párttitkárunkkal. Gondos szervezést kíván a belvíz elhárítása. A vezetők mindennap bejárják a határt, figyelik, hol lehet rámenni a talajra. És esie már adják az utasítást a brigádvezetőknek. S így indulnak a traktorok. Keserves küzdelem folyik a víz ellen. De szíwel-ié- lekkel dolgoznak a tsz-ta- gok. Varga Gézának az új főagronómusnak is az a véleménye, hogy a morál megváltozott, csak éppen az eredmények váratnak magukra. Most a mostoha időjárás ütheti el a közösséget attól, hogy végre újra egyenesbe kerüljenek. — Akad még hiba a munkafegyelemmel, de a többség már belátja, csak úgy lesz jövedelmük, ha becsületesen dolgoznak — magyarázza a párttitkár. A panaszkodók most dicsérnek Egy évvel ezelőtt a Dózsa György utcán lakó asz- szonyok panaszkodtak: Dóka Sándomé, Demjén Jó- zsefné, Peszle Jánosné. Ujra megkerestem őket. Dóka Sán dorné: — A cikf< nyomán rendezték a Háztájimat, s később beválasztottak a vezetőségbe is. Azt mondták „nagy szám” van, képviseljem az asszonyokat. Emberséges a tsz-elnökünk. s így nincs szükség a nagy szájra már. Ahogy akkor nem támogatták a női szocialista brigád megalakulását, most segítik. A 65 éves Peszle Jánosné: — Kaptam fát. segélyt, támogatnak, a . háztájimat megművelik. Megváltozott itt a vezetés egy éve kérem. Ez történt Lónyán egy év óta. Farkas Kálmán Vita Zsilinszkajte: Lírai kaland Szamszon G. meleg tavaszi éjszakán lépett ki az italboltból. Az égen csillagok milliárdjai szikráztak. Az utcán úgyszólván egyetlen járókelő sem volt. Még a rendőr őrhelye is üresen szomorkodott. Ez az utóbbi különösen kellemes hatást gyakorolt Szamszon K.-ra. A lelke fokozatosan telt meg ragyogó gyönyörrel. Szeretett volna hangosan énekelni az üres utcában. Ebben csak a fent említett rendörörhely szimbolikus képe akadályozta még. Különös — gondolta magában Szamszon K. egy kicsit megnyugodva —, hol lehet a mi derék rendőrünk? Nem történt talán szegénynek valami baja? Persze, hogy nem — válaszolt önmagának. — A mi kedves rendőrünk nyugodtan szundikál családi körében, mint ahogy minden rendes polgárhoz illik. Szamszon rádöbbent, hogy ideje lenne már neki is hazamenni. „Én sem vagyok rosszabb, mint az a rendőr — imigyen elmélkedett. — Nekem is van házam, nekem is van családom”. És energikus, ám olykor cikcakkos léptekkel megindult a családi tűzhelye felé. Amig Szamszon K. lábai felettébb bizonytalankodtak az éji utcán, addig a képzelete igen intenzíven dolgozott. Felderengett előtte, hogy a felesége a küszöbön puha papuccsal fogadja. Az asz- szony átöleli fehér karjaival, lehúzza sáros cipőjét, és amig ö a karosszékben pihen, elkészíti neki a fürdőt. A szobából kikandikálnak kislányainak rózsás pofikái. — Apuci, anyuci vett neked egy orkán kabátot, azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni. — És Szamszon megpuszilja a kislány harmatos arcocskáját. De lehet, hogy a találkozás szomorúbb lesz. A felesége a konyhában ül, kezébe temeti kisirt arcát. Erre ő mellé térdel, erős férfitenyerébe fogja a fejét és belenéz azokba a kedves, ragyogó szemekbe. — Ide hallgass, Adél! — mondja neki határozottan. — Ez nem fog még egyszer előfordulni. Vége! Soha! Egy kortyot sem! Elhiszed? — Persze, hogy elhiszem —- hangzik majd Adél csendes feletete —, de hiszen te ezt már hetvenháromszor megígérted... — Egyszóval nem hiszel nekem? No akkor... — Hiszek, hiszek Szamszon! — És megcsókolják egymást. Erre ö kéri majd: — Mivel a holnapi naptól fogva... abbahagyom— légy szíves, Adél, önts nekem... egy utolsó... Érted, egy u-utolsö... Szamszon annyira benne volt az ábrándozásban, hogy észre sem vette: ott áll az ismerős ajtó előtt. Ez a saját lakása. Cirógatva simogatta meg a kilincset, mint a messze útról megtért vándor. Megnyomta a csengőgombot. — Ki az? — hangzott az ajtó mögül az ismerős, kedves hang, kétségtelenül Adélé. — Én vagyok, a te Szam- szonod... — Miféle Szamszon, ha szabad tudnom? — A te férjed, Adél. Az ajtó mögött csend támadt. — Mit akarsz itt? — hallotta végül Adél hangját —, hát elfelejtetted, hogy már négy éve elváltunk? És Szamszon K. újra nekiindult a tavaszi éjszakának, a csillagok pedig részvevőén ragyogtak rá a ma- gasságos egekből. Oroszból fordította: Pogonyi Antal EGY ÉV UTÁN CjRA LÓNYÁN Leváltották a tsz-elnököt, s helyreállt a rend 3 1967. május 18.