Kelet-Magyarország, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-03 / 79. szám
Robert Rozsgyesrtvenstkii: Rekviem (Részlet) wfl»; a hält neveket... dicsőség . . a hősnek! NeM a holtnak kell ez a szemle — Hala, dicsőség! de, ki élsz: Hála, dicsőség! teneked! Hála, Ez a dicsőség büszke jogod van: a hősnek! feledd magadat! Dicsőség a hősnek! jjz Dicsőség! De minek neki már a tiszta, igaz jogod van: a dicsőség? elszánt A holtnak? akarat! Örök Mit is ér neki már, sugárba vonva all, Brit kit a gyors halál , . . learat! * mely atavonak, _______ aki mindent mentve kiállt, _ O, hát mire szültél? s meg nem menthette magát? Veszni ítéltél, Mire kell neki már Hazánk? .. „ . „ Hiszen a dicsőség? a holtnak? életet és Ha vihar szerelmet fröccsen« nyilát ígértél, felhőt hasogatva hazánk! s rá iszonyúat döndfil az ég Nem halni. komor ércharangja, de élni fogan meg a gyermek, * a Kid hazánk! Te szantad-e ezt valamennyi népe fiatal kiált — seregednek, hazánk? az a mélyen aluvó Morogva rá föl se neszei. Nem issza csapott az égre a láng. a fényt soha már ^ ... O az a km! szomjas Hazánk! Nyögtél: „Segítsetek, szemgödreivel! fiaim!” S ez az ének Hazánk! a mély Jutalmad síri csöndet a hős sohasem könyörögte, nem veri fel! hazánk. . . .. Csak éppen — Mégis: a szív neveben, az életében nem volt más út előtte: kiáltom, amíg lehet: vagy ő ___ hála, dicsőség vagy a hősnek! hazánk! S búcsú-himnuszok, Legjobb javunk, áj, örök-élő himnuszok , ,, . úsznak a föld . igazabb igazunk, hazank! álmatlan Ha bánat emészt, minket éje felett! gyötör az, Nem hős hazánk! valamennyi. Igazságod ki lenn szivünkben nyugoszik — igaz, de mindnek hazánk! dicsőség, dicsőség! Dicsőséged Idézzük most keseregve, . . , számláljuk, mircank sugaraz, sorra hazánk! — Holnap már ne is jöjjön, András bátyám! — Hát akkor ki? — Majd én, vagy az Úristen! — A Lakatos gyerekei Bem próbálnád meg? Elviszi Fannit is különben! — Hátha Panni is merni, akar! — Rájuk kell ijeszteni! Összehajolnak, valamit sutyorognak, s a következő cigaretta mellé a mosolygás is szájuk sarkába ül. Hiszen tavasz van, mosolyog a világ és a mosolygás ragadós, ahogy a szomorúság Is az... Alig valamivel a déli harangszó után Szabó András megállítja a Zetort, leszáll róla, és görnyedve elindul lefelé a dombról. Nem szól lányának pedig ottan metszenek, csak az állapotához egyáltalán nem illő huncut mosolygással vánszorog, s lesi, észreveszik-e. Persze hogy észreveszik, s Panni lélekveszejtve rohan utána. — Édesapám, mi van magával? Apró. erőszakolt nyögések: — Jaj, a gyomrom! Jaj, jaj... — Jöjjön, hazavezetem. — Nem, nem, hátha csitul... jaj— permeteznem kell! apja odaPanni vezetné, az maradna, „véletlenül” kordélyozik az elnök, szóra szó, s amikor Panni az üres kordéllyal megtérül a faluból, Kovács Boldizsár odaszólítja a Zetorhoz, melyet a beteg helyett vezet. — Édesapád? —- kérdezi tőle. — Azt mondta, nyugszik a fájás. — Nagyon nagy beteg az, hallod, reggel beviszem a kórházba. — S tőrnek beillő szemrehányással: — Lenne lelketek egyedül hagyni ?! Felnevelt, nagy házat rakott, fészket a lányának, ahogy ő maga mondta és ti elmennétek albérlőnek a messzi idegenbe?! Panni már pityereg: — Hiszen, ha Pista is... —- Pista, Pista. A legény menjen a lány, ne a lány a legeny után! — És az elnök elvtárs, Zetorra tenné, ha visszajönne? — Mit gondolsz, zetoros is lehetek az elnökség meg a képviselőség mellett? Inkább násznagy! —Hát akkor... — Hát akkor, eredj elébe, ott kapaszkodik felfelé a dombra A lány rohan utána. Lihegve kérleli: — Maradj itthon, Pista! A legény elhallgatja, hogy kitellett Pesten a farsang, inkább szabódik, hogy növelje a rangját: — Ebben a tök faluban? Ugyan ne játszd meg magadat... Panni akaratosan dobbant: — Akkor visszaadom a gyűrűd. Édesapám beteg. A vőlegény hátranéz. .„Hiszen ha a Zetorhoz visz- szakerülhetnék” — gondolja, de kimondani nem kell, az elnök megelőzi. — Te Pista — mondja kedvesen —, ugyan permetezd már meg ezt a két fasort. Gyűlésre kell mennem Tatárvesztőre. Ha meggondolnád, akár rajta is maradhatsz! Pista nyeregbe száll, Panni melléje — elég széles a zetorülés —, s ahogy inainak a domb oldalán lefelé, szinte aranyában fürdeti őket a márciusi nap. Az elnököt is, pedig ő elgondolkozva áll a kordély mellett Aztán felszáll a kordély- ra, megnoszogtatja a lovat, s elindul a szomszéd falu felé. Háttal a nyugatnak bukó naphoz, mely még mindig színpaddá szépíti a márciusi határt, holott a teremtő élet békés tavaszi hadjáratát vívják rajta az emberek... Tanulmányfej. Soltész Albert raj*». Szakonyi Károlyi Fehér rakéták F eri átvágott a kerteli alatt; Kámperék te- hénistáilója mögül került az udvarukba. A kerítéseket kidöntötték, a tankok, szabadon lehetett járkálni a házak között. Már alkonyodot't, Feri végigment a ledőlt kőfal mellett, ásóját a kamra ajtajához támasztotta. Megnézte a tenyerét, vizsgálgatta, aztán a kabátujjához dörgölte. Körülnézett. A szekeret kereste. Még mindig ott állt az udvar végén, különös, lapos tákolmány: az ukránok jöttek vele, két napja. Egy öregember, két gyermek és egy asszony. A pajtában háltak a szalmán. „Vajon az asszony is benn van most a pajtában?” — nézelődött Feri. Szerette volna, ha láthatja, már két napja arra vár, hogy szólhasson hozzá, vizet húzhasson neki a kútról, vagy efféle. De csak az orosz tisztet látta, ott ült a ház előtt egy széken és cigarettázott. Meleg volt, május eleje. Feri elment a tiszt előtt, amaz mondott neki valamit oroszul, de a fiú nem értette, hogy mit akar. A tiszt legyintett. — Robot, robot — mondta a katonának, s mutatta sáros bakancsát. Aztán felment a lépcsőkön, benyitott a konyhába. Megkerülte a géppus. kát, — a szobából hallotta az oroszok hangos beszélgetését, meg egy rádió fülsértő recsegését, sípolását. Egyikük hirtelen kitárta az ajtót, Ferire bámult, a fiú megállt. — Nyicsevó, nyi- csevó — mondta gyorsan a katona, s eltűnt az ajtó mögött. Nagyanyó a konyhában, a szokott helyén ült, a sarokban. Imádkozott. Vaskos, öreg ujjaival rózsafűzért morzsolt. — Te vagy? — kérdezte. Feri leült a dikóra, kifűz. te sáros bakancsát Nézte nagyanyót a félhomályban. — Halottakat ástunk ki — mondta csendesen. Nagyanyó hallgatott. Alig látszott a sarokban. — Anyád a pékhez ment — szólt később. — Sort áll. kenyérért. — Ajkához emelte a rózsafűzért és megcsókolta. — Már vagy két órája, hogy elment. — Egy csomó halottat — mondta Feri. Szabaddá lett lábujjait mozgatta. fáradt volt. — Egy gödörben hevertek egymáson. Kinn, a régi cukorgyárnál. — Kifélék voltak? — kérdezte nagyanyó. — Akiket a táborban őrizitek — mondta Feri. — Mind meztelen volt. — Ar- rább lökte a bakancsait, kereste apa papucsát a dikó alatt. Amióta apa nem volt itthon, ő viselte a bőrpapucsokat. — Az ,előbb mostam fel a követ — szólt nagyanyó. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat. A fiú nem mozdult. Belebújt a papucsba, s nézett maga elé. — Mind meztelen volt, és sovány — mondta. A fejükön meg lyuk. — Uram Jézus! — sóhajtott nagyanyó. — Ne beszéld el senkinek. — Miért? — nézett a homályos sarok felé a fiú. — Ott voltak az oroszok is. Egy ezredes fényképezett. Álltunk a gödör szélén, ásókkal. Lefényképezett minket. — Ó, te, még bájba kerülsz! — Á — mondta Feri, — tudják, hogy a németek csinálták. Kicsit hallgatott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, öklendezett. — Nagyon büdös volt ott. Kicsit kimegyek. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat — mondta nagyanyó. — Felmostam a konyhát, egész délután hajladoztam. Hallod? A fiú fogta a bakancsokat, és kiment. Az ajtóban találkozott az orosz tiszttel. Ott állt a lépcsőkön, az eget vizsgálta. Már látszottak a csillagok. — Há? — nézett Ferire. — Kák gyélo? — De nem figyelt rá. Csak úgy szokás, ból, megveregette a fiú vállát. Feri cseppet elmosolyodott, de aztán megint a pajtát vizsgálgatta, nem jött-e ki az ukrán asszony. Hátra ment, a favágitó- hoz. Kicsit fülelt a neszekre: megint az autók az országúton, s talán tankok is. Kiválasztott néhány tuskót, felaprí tóttá. Kapkodva felemelt egy újabb tuskót. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és intett — neki. Mintha csak most fedezte volna fel Ferit. Újra intett, hívta, fáradtan. A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a félelem. A nő megint felemelte a kezét, s mondott is valamit. Várt. Feri végre ledobta a fejszét, lassan indult feléje. Amaz bevárta, aztán előre ment a pajtába. Vihariámpás égett odabenn, tompa fénnyel. A két gyermek a szalmán guggolt, kenyeret rágcsáltak. Feri meglátta az öregembert Is, ott feküdt a gyermekek mellett, az almon. Csend volt. A nő lassan letérdelt az öregember mellé. Nézte egy darabig szótlanul, aztán feltekintett Ferire. A fiú megrémült. A mozdulatlan öreg hegyes orra,. a kissé kitátott száj sötét ürege, a pajta csendje, az asszony fáradt pillantása megzavarta. A nő újra visszahajolt az öreg fölé, megemelte a mozdulatlan kezet, aztán elengedte. Az öregember karja visszahullt a szalmára. Feri hátrahőkölt. Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asszony nem sír, csak leroskad a szalmára, állát a mellére ejti és bámulja a pajta falát. Lassan megfordult és kiment. Az udvaron nekidőlt a lapos, különös szekérnek. Remegett a lába. Tele volt csillaggal az ég. A tiszt ismét az ajtó előtt állt, cigarettázott, és türelmetlenül vizsgálgatta az eget. — Talán szólni kellene neki —, gondolta Feri. De nem ment oda hozzá. — Ekkor a tiszt felkiáltott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Feher rakéta röppent az égre, durranása csak egy pillanat múlva hallatszott. Aztán még egy rakéta, meg meg egy. És hirtelen lövöldözés támadt, rakétáit, lövedékek szálltak a sötétben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul beszélt, harsogva, lelkendezve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsen t a lövöldözésbe, utána meg egy régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a katonák leszaladtak a lépcsőn, egyikük felkapta géppisztolyát és belesorozott a levegőbe. Feri döbbenten nézte a zenebonát, nem értette. De a tiszt most észrevette őt. Odaugrott hozzá, felkapta, megpörgette, s közben egyre kiáltozott, vidáman, nevetett, a többiek meg egyre lövöldöztek. Ekkor jött meg anya. Kenyeret hozott a kosarában, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta — Feri, Ferikém! Feri végre a földön volt, dühödten - ráncigálta helyre a ruházatát. Odament az anyjához és elvette tőle a kosarat. — A háború — lihegte anya — azt mondják, Magyarországon vége a háborúnak. — Vége? — kérdezte Feri, de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a házba. — Mi történik itt? — méltatlankodott nagyanyó. — Mama! — lelkendezett anya —, hát látja! F i éri ott állt az asztalnál, kiveti* a kosárból a kény ti juI sütött kenyér volt. a sarkánál kis gyürke, röpogos. Letörte, harapott belőle. Anya csapdosta a kezeit, sírt és nevetett, es hajtogatta: — hát vege. látja, mama! Nagyanyó az ajkához emelte a rózsafűzért, némán mozgott a szája, aztán azt mondta: — Az en János fiamat, a te férjedet, Róza, a te édesapádat, Bariké, vezéreld haza Jézusom. — Meghalt az ukrán a pajtában — mondta csendesen F'eri. Senki sem hallgatott rá. Feri visszaült a dikó szélére, rágcsálta a gyürkét. — Az az öregember. Meghalt. Anya ránézett, de nem értette a fiát. — Hát vége, vége, és hazajön apád! — mondogatta sírva. A rakéták fénye bevilágított a konyhaahlakon.
