Kelet-Magyarország, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 13. szám
FShtes György: Nekem is jár... G yerekkora óta ismerem Belenyúlt Jenőt meg a pályafutását iS; Még nem járt iskolába. amikor az egyik vasárnap délelőtt a házbéli szomszédjuknak hasonló korú kisfiát a ház mögötti téren görkorcsolyával látta futkározni. A kis Belenyák azaz Jenőke ahogy odahaza becézték, éppen ott sétált a mamájával. — Miért nincs nekem is görkorcsolyám? Én is akarok görkorcsolyát! Nekem is kell görkorcsolya... — sipi- tozta. — Majd kapsz Jenőke — nyugtatta a mama türelmesen. —- De nékem most kell, azonnal kell! — kiabált Jenőké, és hiába ígérte meg • kedves mama, hogy csak hétfőn kaphat görkorcsolyát, mert vasárnap nincsenek az üzletek nyitva, Jenőke földre vetette magát, sirt, tombolt és ahogy a torkán kifért ordította: „Görkorcsolyát akarok, nekem is legyen görkorcsolyám!" Ez a több, mint két évtized előtti jelenet jutott eszembe, amikor Belenyák Jenővel a minap találkozván, a kölcsönös üdvözlés »tán mindjárt azt kérdezte tőlem, hogy milyen demokrácia az, ahol egyik ember nem annyi, mint a másik? Agresszíven és nyugtalanul kérdezte, amiből én menten megértettem, hogy Belenyák Jenő valamiért duzzog és mélyen megbántva, hitében megrendülve kószál a világban. örülnék, ha konkretizálnád a kérdésedet — feleltem méltatlankodására. — Mi sem könnyebb ennél — folytatta alig higgadtabban. — Nemsokára harmincéves leszek és nem tudok előrejutni a vállalatnál. — Úgy tudom, bérelszámoló vagy. — Jól tudod! Valóban bérelszámoló vagytok, kétezerért, Benedek meg osztályvezető háromezeréit. Miért érek én csak kétezret, amikor Benedek háromezret ér? És miért lett ő az én osztályvezetőm, és nem én az övé? Pillanat alatt áteikázotl az agyamon, hogy tulajdonképpen helyes, hogy Benedek Géza lett az osztály- vezetője Belenyák Jenőnek. És igazságos is. A két fiú együtt érettségizett, de Benedek jól tanult de Belenyák éppenhogy csak átjutott az érettségin. Mind a ketten ugyanahhoz a vállalathoz kerültek és alig múlt el két év, Benedek Géza már szorgalmas hallgatója volt az esti közgazdasági egyetemnek, ahová Belenyák is beiratkozott, aztán hamar abbahagyta. Benedek nem hagyta abba! öt év múlva megvolt a diplomája, Belenyáknak pedig a mai napig sincs diplomája, ami még egymagában nem lenne nagy baj. ha nem követelné magának mindenben azt, amit Benedek elért. — Magadra vess! — mondtam Belenyáknak. — Benedek sokat tanult, jól dolgozott és kitűnően képzett szakember vált belőle. — Nekem is jár annyi, mint Benedeknek — ma- kacskodott Belenyák. — A diploma nem minden, én is vagyok olyan képzett szakember, mint Benedek. Ahogy én a helyzetet ismerem, ez Belenyák részéről teljesen önkényes állj - tás volt és ékesen példázta, hogy Belenyák kicsi gyermekkora óta semmit sem változott. A különbség csal: az, hogy akkoriban azt mondta, neki is jár görkorcsolya, most pedig, huszonöt év múltán azt szajkózza, hogy neki is jár annyi, mint Benedeknek. Igyekeztem Belenyáknak megmagyarázni, hogy még semmi sem késő, harmincéves fejjel is tanulhat és újult erővel, nagyobb ambícióval végre komolyan hozzáláthat a munkához is. — Kíséreld meg — győzködtem Belenyákot. — Az évek ugyanis elmúlnak. És te majd öt, vagy tíz év múlva fogod csak igazán sajnálni azt az öt vagy tíz évet. ami elmúlt és amit megint csak kihagytál. — Benedekkel már előadó korában kivételeztek — érvelt ismét. — Minden évben kapott jutalomüdülést. — Benedek már akkor is jobban dolgozott, mint te! — mondtam kissé emeltebb hangon Belenyáknak. — És más is kapott jutalomüdülést a vállalatnál, aki éppen olyan jól dolgozott, mint Benedek. Vajon téged küldtek volna talán jutalomüdülésre? — Miért ne küldtek volna engem, én is a vállalat dolgozója vagyok. — Már elmondtam, hogy ■ mi a véleményem rólad és ugyanígy tartanak nyilván a vállalatnál is: hanyag vagy, felületes és szívesen elmennél a munka temetésére. — Jó! Tegyük fel, nem vagyok olyan kiváló és képzett munkaerő, mint Benedek nem is vagyok olyan szorgalmas és nincs diplomám sem, de mégiscsak éppen olyan ember vagyok, mint ő. Én is nyolc órát dolgozom. mint ő, annyi idős vagyok, mint ő, annyit eszem, mint ő, nekem is jár annyi mint neki, de nekem mégis egy- harmadával kevesebb fizetésem van. Minden ember egyenlő! Nekem is jár any- nyi, mint Benedeknek... Idegesen, kapkodva, lélegzetvétel nélkül beszélt. Csillapítótag a vállára tettem a kezem. — Meghibbantál Belenyák! — szóltam rá. — Te az egyenlősdiről beszélsz és nem egyenlőségről. Majd ha úgy dolgozol, mint Benedek, akkor neked is jár annyi, mint neki. De miért nem olyan emberrel akarsz te egyenlő lenni, akinek kevesebb fizetése van, mint amennyi neked? — kérdeztem mérgesen. — Ennyire azért mégsem vagyunk egyenlők! — felélte Belenyák még mérgesebben, aztán búcsú nélkül faképnél hagyott és eltűnt a téli ködben. Molnár Zoltán: CSIPSZI C sak az előszobában volt olyan hosszú álló tükör, mely megmutatta a teljes alakot. — Csipszi, nem veszed észre, hogy akadályozod a forgalmat? — Mert ha én egyszer öltözöm, rögtön az egész család nyüzsögni kezd! — Már így is gyönyörű vagy — mondta Apu — el lehet vinni kiállítani! — Ne bántsátok már — sóhajtott Anyu — hadd legyen kész és menjen. — Még úgyse megy. — Öcsi az ajtó közelében állt, hogy ő nyissa ki, ha csengetnek. — Meg kell várni a... partnerét. Partner, partner, milyen nyelven van ez? — Menj már arrébb, kis hülye, — sziszegte Csipszi, de közben higgadtan tovább igazgatta a frizuráját. — Istenem, legalább egyetlen egyszer járt volna már itt az a fiú —panaszolta szá- zadszor Anyu — csak úgy beállít érte és kész. — Nem nászúira viszi. Táncolni! — Nyugtatta az anyját öcsi. Ez volt az első segítségnyújtási mozdulata. Kapott Csipszitől egy röpke hálás simogatást a fejére. — Csak vidd a praclid, most hülyéztél! — Nézzétek, a szemét, még mindig a szemét suvickolja! — hördült fel Apu. — Hát hogy egy anya ezt tűri! Az ész megáll! — Miért én tűröm mindig Jézusom? Te nem tűröd? — Én? Ezt a szemet?! Én elkenném a szemealját, fo* Jankovich Ferenc: Tükörbe nézők Alig bocsátva egypár bugyborékot, alszik a lápos rétség, ege fáradt. Kezdi a rozsda megkapni a fákat: színeket érlel, esti prücsköt rikat. Tükörben látom magam s a világot... Engem is megkapott az őszi rozsda: hajam fehérre, arcomat pirosra, kedvem búbánalosra festi bágyadt titkos ecsettel kotorászva mélyen, más arcképekbe önti át személyem: parázs füzemmel melegítve mást — Jobb is nekem, magam ha másban élem: átadva lelkem, vérem áramát — s ahogy hülök, ti úgy hevültök át. gadom! Nem mindig te csimpaszkodtál a kezembe? Egy lánygyereket megütni, mi?! Tessék, most gyönyörködj benne! Ki van dekorálva, mint egy varázsló! — Csipszi a lejtőn! — mondta öcsi. — A dzsungel réme, avagy vámpír a harmadik emelet négyben. — Kapsz egy olyat, öcsi! — indult meg apu. — Tudom, én mindig kéznél vagyok! — Jó reflexszel ugrott el, de nekiesett az ajtónak. Abban a pillanatban csengettek. Riadt kis csengetés volt; talán a döbbenés miatt. —Istenem, — sóhajtott egyszerre, de egészen más hangsúllyal anya és lánya. Öcsi vigyorgott, kísértetiesen csikorgatta a kulcsot a zárban. — Kezüket csókolom — állt az ajtóban a fiú illedelmesen. — Jóestét kívánok, — tette aztán hozzá ijedten, amikor meglátta Aput. — Kimegy a meleg, — figyelmeztette Öcsi. — Jaj, bocsánat! A fejét egy kicsit meg kellett hajtania. Nehézsúlyú bokszolónak látszott, de minden vadság nélkül. Haj, nyakkendő, semmi huligánkodás. öcsi bekalandozta az arcokat, hogy vajon kire hogy hat a srác. — Jöjjön beljebb, fiam — hívta Apu olyan szelíden, hogy az egész családnak elakadt a szava a meglepetéstől. — Na, menj csak be, menj! — szólt rá Csipszi — mindjárt kész leszek. Mivel még, mivel lesz kész? ölték a tekintetek. Bevonultak, Apu, Anyu és a Partner— Megsajnálta, úgy látszik, mert olyan idétlen! — morfondírozott Öcsi. — Mondtam már, hogy ló vagy? — kérdezte Csipszi. — Bemenjek utánuk? — Menj a víz alá! — Mit tudsz még csinálni magaddal? Állt, zsebredugott kézzel. Végre Csipszi kezdte elrakni a szerszámait. — Jó vagy te így is. Akár megmosakodhatsz. Csipszi nem ment. Lehúzta a lábáról az idomítani felvett körömcipőt és szatyorba rakta. Végre felhúzta a csizmát. Aztán bement, hogy kész van. öcsi a nyomában. Pálinkaszag Apu most töltött másodszor a fiúnak. — Na még egy kortyocs- kát, ebben a hidegben! Érte nyúlt. Csipszi odalépett és kivette a kezéből. Letette az asztalra. Ez volt az a mozdulat, amit Anyu egész életében nem mert megtenni. A világrend csak úgy billeget a fejük felett— Na gyerünk! — mondta Csipszi. Senki nem mert neki ellentmondani. Üveglapon I lyen esetet, nem is tudni hányszor, minden különösebb nehézség, vágy, gond nélkül intézett el, mióta irányítja a gyárat. Nem csinált ebből ügyet. Az eseteket az illetékesek kivizsgálták. neki csak tudomásul kellett vennie. Aláírása már évek óta vezérigazgatói', határozott és olvashatatlan. Nem bürokrata, nem szerette halogatni a döntést, régen rájött, hogy amiben öt perc alatt nem tud határozni. abban öt nap múlva sem lesz okosabb. Egy ilyen felmondólevél aláírása, amely azonnali hatállyal megszünteti a munkaviszonyt „valaki” és a gyár között, pillanatok müve. A vezéiigaegatói szoba négy fala semmitmondóan keretezte, akárcsak a kondicionált levegő, a stílbútorok, a telefon zsinórja, meg minden. A papír előtte feküdt, a hosszú íróasztal közepén. Az üveglap alatt földközi-tengeri táj levelezőlapon, Capri, Sorrento, Mássá meg az egész rokonszenvesen gics- cses táj a domboldalon. Tavaly ott nyaralt, a papír ezt takarta el. A titkárnő fecskefarkú szempil- láival bármely pillanatban beléphetett a papírért. Az íróasztal sarkait ösz- szekötő vonal szabályosan zárta a négyszöget. A könnyű mértani törvény váratlanul szembeállította azzal a szabálysértő esettel, amely előtte feküdt az üveglapon. Ezen a sima, fényes felületen szeretett dolgozni, hogy ne zavarják az össze-vissza heverő papírok és a belőlük áradó ügyek kusza problémái, amelyek egyébként íróasztalában feküdtek szigorú rendben, sarkaikkal pontosan egymást takarva, hogy elintézetlenségük ellenére is bizonyos szabályra kényszerítse őket. Ez a mostani, a többször ismétlődő ügyek könnyedségével gyors döntésre várt. A titkárnő késett, délutáni espresszó-programját beszélte meg telefonon. Jelenléte talán eloszlatta volna bizonytalanságát. Elindíthatta volna kezét a papíron, hogy aláírásának kurta villanásával pontot tegyen az ügyre és minden menjen a maga útján, mindenki országútján, ahol az élet soha nem áll meg. A titkárnő késett. Törte a fejét az emberen, aki úgy feküdt most előtte a papíron, mint beteg a mentőasztalon. Nem emlékezett rá, csak elképzelte ott a gyárban, amely fortyogó, dudáló, zümmögő, nyers zajával rátelepedett a az íróasztalára. Végül már csak az üveglapot látta, amint elegánsan, hosszúkás téglalap alakú térként, csillogóan és tömören, szilárd halmazállapotú tóként terült el vezérigazgatói szobája szelíd partjai között. Kezét homlokához emelte, hallgatta arany Marvin karórája ketyegését. Rövidesen elindul majd. gyalog megy egészen a gyárkapuig. Ott várja a kocsi, rendszerint ott száll be, azzal az ürüggyel, hogy a sofőrnek így könnyebb. Nem szerette, ha benn a gyárban bámulják, amint enyhén divatos öltönyében elvonul. A papír vitte arra az emlékezetes útra gondolatait, amelyet rendszerint ma is gyalog tesz meg a Volgáig. Egyszer, nem is tudni már pontosan hány éve, ott lépett ki ő is egy papírral a kezében, ahol most a kocsi áll. Ugyanazon a gyárkapun, de érzéseit már nem tudta pontosan idézni, azokat már felszívta a szivacsos idő. A kép viszont világosan megmaradt, ahogy ballag azzal a papírral a kezében. Lépteit ismerte fel először, egy mindentől megfosztott ember járását, Lassan kibontakozott akkori alakja, és furcsa módon hátulról látta magát. A lépések ütemére rázkódó vállait, tartását meghatározó hátának vonalait. A kép itt kimerevedett, világosan kiugrott a hát és a váll. mint sorsát- mutató szobor. Az ember reménytelenül elesett tartása, fáradtan lógó inge alatt a hátizmok, elemi csapásként a rajtuk ülő levegővel, a két csüngő váll, a nehezen cipelt tagbaszakadt karokkal. Pedig ujjai között nem vitt mást, csak egyetlen papírlapot. Megrémült ettől a pusztuló pillanatában megörökített embertől. Mai vonásait akarta látni az íróasztal üveglapjának tükrében. Előrehajolt, de nem látott semmit, mert ott hevert az a papírlap. s ettől megvakult az üveg tükre. A titkárnő még mindig nem jött. Felemelte kezét és lenyomta a készülék fekete gombját. Kinn búgott a hang, leengedte ujjait és be kellett látnia, nem bánja, hogy a titkárnő nem jelentkezik. Szembenézett azzal az átkozott papírral, olvasta róla a nevet és az adatokat, de nem látott semmit. Annál kínosabb volt az érzés, hogy a papír látja őt, sőt mintha átlátna rajta és felismerné fejében alakuló gondolatait. Ez a kíváncsiság zavarbahozta mert példa nélkül álló, hogy valakit egy papírlap rendreutasít- son, szembeszálljon vele, pusztán azért, mert egy nevet ráírtak, akiről azt sem tudja, hol kezd hullni a haja. Felnézett erről a vakító üveglapról. Látta az üzemrészeket, az új automata gépsorokat, a mosdók friss csempéit, az újonnan épült önkiszolgáló konyhát, csak azon a ponton nem látott világosan, ahol ez a papi;' takart. Felemelte, hogy mögé nézzen és szembevágta a földközi-tengeri kép. A titkárnő végre belépett, homlokába hulló haja mögül utálattal nézett a papírra, amellyel még dolga volt. Továbbítania kellett. Megelőzte a vékony, kegyetlenül elegáns ujjakat és széles tenyerét rátette a papírra: — Küldje be hozzám az( az embert. A titkárnő halványan megrántotta a vállát éf meglepetten emelte rá un® lomzöld tekintetét. Kerekes Imr»'
