Kelet-Magyarország, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Földes György: Okos ügyvitel Tersnmtlty J, JenS: Aranyfüst " TAN NEKEM egy kedves barátom, nevezzük Bélának. Foglalkozása építészmérnök, családi állapota nős, fő erénye a szorgalom, gyengéje pedig a könnyelműség. A felesége sohasem tudta mellette a pénzt beosztani, mert Béla sokat költött; ahogy mondják, lyukas volt a tenyere és nagyok az Igényei. Második sikertelen házassága után jobb mutatóujját a nyakához emelte és esküszerű fogadkozással többször egymás után elismételte az oly sokszor hallott közhelyet: — Ide szúrd a rozsdás tűt, ha én még egyszer megnősülök. Széles gesztusaira már fel sem figyeltem, annyira megszoktam, de a fogadkozásán mosolyogtam. — Nem akarok neked rozsdás tűvel vérmérgezést okozni — mondtam. — De erre úgysem kerülhet sor, mert az olyan könnyelmű ember, mint amilyen te vagy, nem is kapna mégegyszer feleséget. — Dehát persze kapott feleséget: Öt évvel ezelőtt — negyven esztendős korában — a nála pontosan tíz évvel fiatalabb Szokoli Annát vette el. Az asszony akkoriban vált el iszákos férjétől és bár sohasem hivatkozott a rozsdás tűre, megfogadta, hogy többé nem megy férjhez, nem köti az életét egyetlen férfihez sem. önálló, elvált és független asz- szony volt Anna, üzemgazdász és statisztikus, havi kétezerhétszázért egy nagyvállalatnál, tehát hitelesnek látszott az elhatározása. — Nem hiszek magának Annuska — jegyeztem meg mégis a fogadkozás hallatán. — Nem hisz?! — csattant fel. — Maga jól ismerte a férjemet! Torkig vagyok a házassággal.« — A világért sem kételkedem ebben — mondtam meghunyászkodva az erélyes hangra. — De nem minden férfi olyan, mint a férje volt és maga túl csinos ahhoz, hogy egyedül éljen. Es túl fiatal is. ANNA VALÓBAN átlagon felüli csinos asszony volt, jólápolt, művelt és kedves teremtés. Komoly munkája mellett is vidám, és annyi kislényos báj volt benne, hogy tíz évet nyugodtan letagadhatott volna az alig harminc esztendejéből. Béla velem együtt már régóta ismerte Annát, de csak akkor fedezte fel, amikor elmeséltem neki, hogy Anna elvált a férjétől. — Látod, ilyen asszony kellene nekem, mint Anna — mondta egy kis nyugtalansággal, de határozottan. — Ilyen asszony kellene — ismételte. — Anna asszony a talpán! — Fogadkoztál, hogy nem nősülsz többé! — Az igaz, de Annáért meggondolnám. — Okos asszony az! Nem menne férjhez még egyszer olyan könnyelmű emberhez, mint amilyen te vagy. — Majd meglátjuk — rhondta nevetve Béla és attól kezdve mindennap megvárta Annát az irodaház kapujában, elkísérte, vagy beültek valahová egy kis tercierére. Alig néhány hét telt el és Béla nagy hévvel máris megmondta Annának, hogy elvenné, sőt úgy érzi, nem tud nélküle élni, amire az asszony rövid egyszerűséggel azt felelte, hogy kár a gőzért Aztán még néhány hét múlt el, de akkor már nem mondta, hogy kár a gőzért, hanem azt mondta, hogy teljes gőzzel előre, de ha Béla könnyelmű lesz, akkor éppen úgy elválik tőle is, mint az első férjétől, mert 6 csak tisztán és nyugodtan tud élni. IOY IS ÉLT Bélával és nagyon jól élt vele. Az újdonsült férj még ha akart Volna, akkor sem lett volna képes a régi könnyelműséggel költekezni. Bélának ugyanis a normális zsebpénzén felül nem volt mit elköltenie. De mégsem panaszkodott soha. — Hogy csinálja ezt, Anna? — kérdeztem egyszer, amikor összefutottam vele. — Béla teljesen megváltozott, szolid, megelégszik a zsebpénzével, sőt még spórol is belőle. — Tervszerű a beruházási program. Okos az ügyvitel — felelte Anna, de úgy nevetett, hogy szinte még a könnyei is kicsordultak, — Nem a vállalati ügyekről kérdeztem. — Tudom. Nem is arról tájékoztattam magát, hanem a háztartási beruházási programunkról. — S ez változtatta meg. Bélát? — De még mennyire. Rájött a vásárlás örömére és azóta nem folyik szét a pénz a kezei között, de nem is folyhat. Egyszerű a módszerem. — Nagyon érdekelne! — Először egy betétkönyv televízióra — kezdte sorolni Anna. — Ez leköti a pénzünket, nem lehet költekezni fölöslegesen. Ha együtt van a pénz, megvesszük a televíziót. Óriási az öröm! Akkor megint elkezdünk gyűjteni egy külföldi utazásra. Megint betétkönyv, megint együtt van a pénz és nem jut fölösleges dolgokra, megjárjuk külföldet és élményekben gazdagon térünk haza. Megintcsak nem lehet könnyelmüsködni. Béla még a zsebpénzét is összekupor- gatja és külön betétkönyvbe teszi, hogy meglepetést szerezzen nekem és könnyítsen a gondjaimon. — Valóban jól megtervezett beruházás — jegyeztem meg elismeréssel. — Most ugyanígy megvesszük az új bútort — folytatta Anna, — kicseréljük ugyanis a régit, pénzünk soha nincs, csak takarékbetétünk, ahhoz nem nyúlunk. Béla nem könnyel- müsködhet, mert nincs miből. És tudja, hogy fizetnünk kell a beruházási részösszegeket. — Mi a további program? — kérdeztem. — Kocsira gyűjtünk — felelte Anna, — veszünk egy Wartburgot. — És Béla? Mit szól ehhez az önmegtartóztatáshoz? — Mit szólna? Boldog, hogy így élhet NEM HAGYOTT nyugton a kiváncsiság és egy alkalommal, amikor Bélával beszélgettem, rátereltem a szót Annára. — Nincs még egy ilyen asszony! — dicsérte lelkendezve. — Képzeld el, mindig tele vagyok pénzzel! Vettem már televíziót, frizsidert, magnót, most cserélem a bútorainkat, másfél év múlva veszek egy Wartburgot, még a zsebpénzemet sem költőm el. — Hallottam Annától! Minden házasságnak ilyennek kellene lennie — jegyeztem meg egvetértőleg. — Ez teljesen lehetetlen — tiltakozott Béla. — Miért volna lehetetlen? — Ne haragudj, kedves barátom, — felelte mély meggyőződéssel, — elvégre nem lehet minden feleséget egyszemélyben üzemgazdásznak és statisztikusnak is kiképezni. Az ember nem beszél egészen különös és fűre kis fájdalmakról, csalódásokról, lesúj to ttságokrói amik olyanok, mint a finom füst, a verőfényes kék égre szállóan, de ha orrod éri szaga, fanyar lesz az és keserű. Kölyökkoromban egy képes újságban láttam eg.> képet. Nagyszerű volt, ka cagtató és amellett titokzatos. Távoli különös világ figuráit mutogatta. Egy ravasz majmot ábrázolt: az oroszlánt becsapja, a krokodílussai együtt és a háttérben egv néger adott példát a púk kadozósra. Valahol gyermekvendégségen láttám ezt a képet és ha eszembe jutott, sírhat- nékom támadt, hogy nem az enyém, s nem falhatom szemeimmel naponta. Tévedés, hogy ez aztán a hátulgomboios idővel el is kavargott rólam. Nagy fiú voltam és valahányszor hasonló képet láttam, visz- szatért ez a vágy. Frissen, követelőén jött, mint annak idején és áttörte az évek kiáorándultsagát, valami olyan formában, hogy nem a szemem pillantása érett azóta, hanem ezek az új képek közönségesek, amahoz a rérihez - titok zatoshoz, az egyetlenhez mérve. Egyszer, később, egy könyvesboltban jártam. Várakozva egy bekötött képes újságot ütöttem fei unalomból. Nini! Egy pillanatra sóvár, édes öröm kergetődzött át szívemen. Az újságban ott állt a kép előttem. Gyermekszívem vágya. De csak egy pillanat volt. A következő valami kaján, gálád kézzel, mint valami gonosz varázsló elhúzott szemeim előtt. Ott volt a kép. De közönségesen, silányul, amin tizen lapozok át. Mert az volt a régi, az igazi, az egyetlen. És azóta már csak a düh és keserűség emléke van meg, amit a boltból hoztam ki magammal. A fürge, boldog óhaj a kép után, eltűnt, mögéje kallódott. No, meg ezek szavak maradtak, mint valami mindennapos epitáfium, egy kedves, elhunyt fura érzésmanócska sírján. Ez az egyik. A másik egy dalról szól. Azt sem tudom róla, miféle szerzet pontosan. Műdal, operett vagy operr "láziéi Egynéhány ütem mindösz- sze. Nem tudom csak a kezdetét. Sőt ez sem volt birtokomban. Akkor lőtt, mikor akart, s távozott éppígy nyomtalan. Valósággal bujósdit játszott velem. Szeszélyes volt, megkínzott, megjáratott. Sohasem tudtam hol és mikor jelenik meg. Mindennapos. józ.i o ogatagban, hlnres hajnali fetrengések alatt, esti Bélán. E-ysze :.u . en volt és ajkamon volt. Ti- tallallara! Füttyre indította a számat es tündérkézzel csapott szét bensőmben. Drága szomorúság. vágy sírt fel. Újra láttam és szerettem egy kedves arcot. Újra éreztem, hogy ha felé mennék, mert hívna, a dolgok, emberek, árnyékok, amiket hárítanom sem kell magam élőt, átgázolok rajta. Húsz éve kiáltott visz- sza értem, kacagóan, zo- kogóan, vadócosan.. néhány hangra, egy feledt taktusra fűzve. De ahogy érkezett úgy illant el megint Idézni szerettem volna ni.ódig n.iKo. a.u.om Képtelen voltam megjegyezni. Próbáltam belehelyezni a hangjait ismert nótaöa, hogy vele együtt eszembe jusson. Ez sem sikerült Megugrott, elbújt előlem, így hordtam csat, nu.garn- ban, mint valami csélcsap nöcskét. aki az ényém is, nem is. Valahová meghívtak. A háznál egy zenélő óra volt Mikor megszólaltatták, kis hija, hogy karomba nem kaptam és szerelmet nem vallottam a háziasszony anyjának tisztes hatvan évével, aki mellett véletlen ültem. Az óra az én dalomba kezdett, s ha annak a gyönyörét mondhatnám el, amint a régfeledt folytatását és a véget is ..a:;n ittam a szökevény melódiának. Nem sejtik már mi tör tént? Egy ostobasággal több, amit sohasem bocsátók meg magamnak. Újra és újra el játszattam a dalt elejétől a végéig. addig, amíg úgy meg nem tanultam, hogy bármikor fütyülni kezdhessem. Akkor egész nap és másnap is fütyültem és e pillanatban is belekezdhetek. De ez, amit most fütyülök, egy se.ejtes mel ..uska, amit tucatként termelnek évente és semmi más. Az emléket, a zokogást és kacagást és epedést, a húsz évet, nem hozza töc Atkozott, bárgyú, zenélőmasinája. Képzőművészeink vázlatkönyvéből Tanulmányfej Berecz András rajza Megkockáztatom: nagyon sok emberben poéta rejlik. Bölsche például, a darvinizmus egyik nagyszerű népszerűsítője, úgy írt a halak szerelméről, hogy az már dalba szedett természettudomány volt. Egyszerű fiatalemberek sóhajai Évák, Marisok vagy Rózsikák irányában, ha rímeket és versritmust kapnának, versenyezhetnének Petrarcával. Láttam mérnököt, aki úgy rajongott gépéért, hogy rajongása, lefordítva poéta nyelvre: szintén költemény. Az én barátom pedig így tudott beszélni ételekről, elmerengve, révedezve, álmodozva (feje kicsit félrebillent, szemét félig lehunyta). Úgy beszélt, néha elcsukló hangon, ahogy Szívünk, lelkünk titkairól teszünk nagy ritkán őszinte vallomást: — És tudod... (milyen jó rágondolni, felidézni szinte mégegyszer látva, érezve) először volt egy leves... Hangja ekkor még nem szárnyalt, mint a későbbiekben, még bizonyos férfias tartózkodással szólt, de hangsúlyából már kivehettem, hogy nem a hétköznapok levesének elmondásához keresgéli ihlete és szókincse válogatott szavait. A levesben borjúcsont főtt és pirított gombával, friss Zöldborsóval, tejföllel emelték fel az ízek hatványára... Csak hebegve tudom visz- szaadni szavainak hevületét, mint ahogy csak gyenge pletykaanyag származik Rómeó és Júlia tragédiájának elmondásából, ha nem Shakespeare közli velünk. Éppen azért gondoljanak még kottát is írásom alá, mert talán így érthető a szenvedélynek és az imádatnak az a zubogá- sa, a szavaknak felejthetetlen, de vissza nem adható, gyönyörű vízesése, ahogy azután a töltött káposzta arany színéről, a rajta elcsorgó tejföl szűzi hamváról, a húsok zamatairól, a kövér töltelék omló varázsáról beszélt, a rízsszemekről, amelyek ázsiai drágakövekként bá- mutak ki a töltelékből, álmodó szépasszony-szemek- kel — odakerültek e sápadt finomok a darált és ízesített hús nehéz férfitársaságába — s félnek, és örülnek is egyszerre... Es a sültek utána! Hangja már meleg tenorba csapott át. Mintha sok színű selyemzászlókat lengetett vol- la kék tenger felé, rózsaszínű alkonyatban. Már tudtam róla, hogy költő és nem bölcselkedő, mint Brillat- Savaria, akit az ételek imádata filozófussá tett. Mert az én barátom már azt a körülményt, hogy a sülthúsnak általában szaftja van, mámorosán közölte, a sercegő zsír illatáradatának, gazdagodó zamatjának olyan szerelmes ecsetelésével, hogy körülnéztem, vajon mit hallanak beszédéből a körülöttünk levők, nem gondolják-e azt, hogy valami illetlen kalandját meséli? A rózsaszín és ragyogó sültbarna keretű karajok, a piros rósejbnik hódoló társaságában — mintha szépasszonyok vonulnának fel a bálba, körülvéve hódolóiktól, vagy a füstölt csülkök marcona szépségei, amint felbukkannak a fokhagymásán párolgó bableves ízes sötét tengeréből. Avagy a bécsiszeletek: hófehér húsukat úgy rejti, sejtelmesen, a rózsára sült prézli, mint fiatal, imént férjhez ment asszonyok fehér keblét a ruha. És micsoda himnuszai voltak a falusi füstölt kolbászról, vagy a bőrös szalonnák mandulaízeiről, a mákostészták lágy színeiről, a lekváros buktákról amelyek a virágzó fák képeit idézték és ha az ember beleharapott a bukták fehér húsába... ó, istenem... Krúdy Gyula írt a legszebben a marhakoncról, az én barátom beszélt legszebben az orrjalevesről. A levesbe omló metélt tésztáról szíve legmélyebb mélyéről szólt, a velőscsont pedig — ezt már tizedrészben sem tudom idézni, mert meghatódott és elérzékenyült, arca ugyanakkor kipirult, mint boldog szerelmesé, aki hosz- szú idő után ismét látja drága szerelmét. Egyszer elmondta: — Megyék éppen hazafelé, a lépcsőházban káposztaillat terjeng. Köröskörül a folyosókon télre zárt ajtók, ablakok, a ház begubózott: „meleg maradj bent, hideg maradj kint”. A káposztaillat mégis kísér emeletről emeletre, konyha parfümje. Ha Sherlock Holmes, a régi mesterdetektív lennék, most megállapíthatnám, hol főzik a káposztát, a kitörő illatút ezt a legyőzhetetlen káposztát. — De csak egyszerű laké vagyok, szippantok a lépcsőházban, lopok az illatból, nem bűn. Este van, már megéheztem, vár a terített asztal, a vacsora — míg felérek, dézsmálom mások káposztájának illatát. Múzeumban voltam délután, olvastam, utaztam az időben. Az olvasottakon tűnődtem hazafelé, még mindig szellemi világban élve — a lépcsőházban aztán megszólított s káposzta, felkínálta illatát. Szégyen, akkor is bevallom: azonnal elcsábultam — nemcsak igével él az ember — nagyot szippantottam: jó estét, káposzta, mi van benned? — Persze, én azonnal láttam is már — folytatta — a káposzta barnás, pirosas, sárgás színét, Öblös, tűzálló edényben, rőt füstölt húsok kandikálnak ki belőle, káposztalevélbe csavart pasztell színű töltelékek. így képzeltem, ahogy a szagával találkoztam a lépcsőházban, olyan volt ez, mint egy festmény első vázlata, néhány mesteri vonás: a vázlatból sejtjük már a művészi kép teljességét. — Honnan Surrant ki ez az igéző illat? Nehogy azt gondolják: be akarok oda kopogtatni, kérek egy kicsit mutatóba, csak a tányér szélére, mert elbűvült. Persze, volt idő, amikor rávitt volna a kényszerűség, hogy ilyesmit tegyek, de most elképzelni is rossz. Haspók sem vagyok, mint R. barátom, akivel néha együtt ebédelek. Ö ugyanis, amikor befejezzük az étkezést, megkérdezi, hány óra? Déli idő van, olyankor, ezt is felelem, mire felsóhajt: — Hajnalig tudnám folytatni!... — Egyszerűen arról vai szó, együttérzek a káposztatulajdonosokkal. Leülnek békés asztal mellé, előttük ; tányér, evőeszköz, az asztalié oszt, még egy darab hús, káposzta, piros levében. Nagyon rokonszenves emberek, ahogyan eszik a káposztát, talán van hozzá egy kis boruk is, legyen is, kívánom, szódavizük is. mert ügy jobb a bor... Sóhajtott. Arca piros lett. De legfőképpen és elsősorban a töpörtyüevés váltotta ki belőle a leglángolóbb szavakat. Egyszer valaki töpörtyű rajongása közben, meggondolatlanul és érthetetlen módon, halat említett, félbeszakítva őt, amikor a porcról tárta fel önmagát. Elhallgatott, mélyen megbántva, arcára kiült a keserűség, nehezen, fájdalmasan sóhajtozott, majd elment. Utána néztünk: járása rogyadozott. Szeretett enni. Nehéz, füstölt. zsíros eledeleket. Egy írónő, aki jól ismerte, elterjesztette róla: látta sietve befordulni egy mellékutcába: egy lefátyolozott libamájba karolt bele és időnként nagyokat harapott a libamáj vállába. Es ez a barátom, az ételek csillapíthatatlan szerelmese. valami gyomorbajban megbetegedett. Csak krumplipapit ehetik. gondolják el! Olyan ez. — úgy vélem —. bár nem vagyok költő, mintha valaki tizennyolc éves. szőke, kék szemű, karcsú kislány helyet1 (töpörtyű), csak kilencven- nyolc éves nénikének (vízi ben főtt krumpli) udvarol hat. Bodó Béla: Naqy bukás
