Kelet-Magyarország, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
Tettenérni a teljes életet Veres Péter hetvenéves Fekete István: Juli néni Veres Péter Kossuth-díjas író hetvenéves. Szavunk ünnepi csengésű, de nem az ünnepre s az ünnepelthe? szóló. Inkább amolyan som- mázásféle: sűrítése, ameny- nyire a Szűkös terjedelem engedi, életútja, s írói munkássága legfőbb tanulságainak. Közmondásos pontosságú r. ahogyan az élet- és szellemvilág megannyi jelenségének a legapróbbaknak is, lebir- hatatlan szívóssággal nevet ad, hiába próbálnák utánozni. A szemlélet, a stílus változásain azonban átüt s kötelez a lényegi igazság: sose add föl a világ vallatását, hogy érzékieted, gondolataid hálójába fogd, tetten érd a teljes életet, legjobb tudásod szerint. Aki erről lemondott: mestersége, hivatása, emberféle legfőbb törvényét szegte meg. Veres Péter eszmélésétől kezdve szüntelen vallatta a világot —, hogy változtathasson a világon. Életútja — a nagy agrárproletár falu, Balmazújváros villanytalan viskói közül az irodalmi-szellemi élet központjába: sokakban a rendhagyó esetek hökkent csodálkozását kelti. Pedig nem afféle tüneményes „karrier” ez, melynek ívét a személyes becsvágy mohósága húzta volna meg. Magatartásában, írásaiban egyaránt egy réteg szószólója, életének, szenvedéseinek, legjobb tulajdonságainak művekbe sűrítője, az irodalmi maradandóságba mentője volt. E réteg: a valahai szegény parasztság zárt közössége, hol az „elnyomás” szónak betű szerinti értelme volt: a jogfosztottság, a társadalmi kiszolgáltatottság, a mindennapi betevőért folytatott örökös harc a természettel és az élet uraival egyszerre: e sors osztályosait olyan tömbbé tömörítette, mely a belőle kiszakadt író magatartását is életre szólón meghatározta. Az induló Veres Péter írásai: e sorsközösség kinyilatkozásai. „Én nem mehetek el innen, soha, sehová” — vallja egy korai versében. Törvényéhez hű maradt: lélekben soha övéitől el nem távolodott, de közéjük akarta hozni a nagyvilágot, mindent, ami szép, nemes és amit érdemes, dacolva a közönnyel, hatósági vegzatu- rákkal. Jelképes, hogy első nagyobb írása, Az Alföld parasztsága, a Markó utcai börtönben születik, 1936-ban. Egy év se telik el, s a nagy magyar publicista, Bálint György, e szavakkal hivja föl a balmazújvárosi paraszt- íróra a figyelmet: „Veres Pétert két napig faggatta a balmazújvárosi csendőrőrs. Kezét, lábát merőlegesen kinyújtva, arcát a mennyezet felé fordítva, órákig tartó görcsös mozdulatlanságban kellett a nyomozók kérdéseire válaszolnia. Súlyos vádpontokat kellett tisztáznia: miért érintkezett Móricz Zsigmonddal és Illyés Gyulával? Kéziratait és könyveit elkobozták.” Igen, a hatalom fölfigyelt rá, miért világos egy kunyhóablak a balmazújvárosi szegénysoron, megérezték, messze lobog annak a fénye, ámde hiába próbálták kioltani. Érezték, a szellemi honfoglalás, melynek Veres Péter előőrse és serkentője volt, valamiképp az igazi, a történelmi honfoglalás, a fel- szabadulás kicsikart előlege. Amint az író legjelentősebb műve, a Számadás, önéletrajz ugyan, de egy szegényparaszt eszmélését hűségesen felidézve, a tömegek, a hárommillió koldus történetét, akaratát fogalmazta meg. Azt, ami a nép valójában volt, és amivé lenni akart Ez, a történelmi helytállás, Veres Péter sorsának és életművének másik fontos, kire-kire kötelező tanulsága. Igen, még ma is nehéz eldönteni, mivel tett többet: azzal-e, hogy megírta osztálytársai életét, olyan hitelességgel és részletességgel, hogy műveiből, a Szűk esztendőből, a Számadásból, a Próbatételből és a trilógiává bővülő Balogh család történetéből a késő korok olvasója is elevenen maga előtt láthatja majd e napjainkban már múltba fordult világot — vagy azzal, hogy a földreform egyik előkészítőjeként és irányítójaként, forradalmár politikusként részt vett a szegényparasztság tengermélyi életének megváltoztatásában, hogy valóban és véglegesen múlt legyen, amit írásaiban megörökített. Es, miután a felszabadulás megtörtént, népe — az ő szavaival élve — véglegesen a „nemzetbe emelkedett”? A folyamat máig se ért véget, figyelmeztet az tró. A hódítás még nem teljes: a „szellem napvilága” még nem ér el mindenüvé. Ezért foglalkozik ma, a régi frissességgel és szívóssággal, a tudomány, a művészet, a szellemi élet megannyi problémájával: viszi övéinek, mindazt, „ami szép, ami nemes és amit érdemes.” így lesz Olvasónaplója a Számadás folytatása mind egyre táguló szellemi önéletrajz. De ezen közben se feledkezik meg róla, hogy ma is vannak némák, hallgatagon a dolguk tevők, akik magukért szólni röstellenek. Helyettük s a nevükben szól, igazukra újra és újra figyelmeztet, mint a hasonló című, már a hatvanas években írt regényében. S ha ismét a múltat, a régi cselédsor nyomorúságát idézi fel, mint a Tiszántúli történetekben, nem az emlékekben meritkezik meg, s nem egy volt világba réved visz- sza, hanem a közösségi együttélés ma is érvényes és megszeghetetlen szabályrendjét kutatja, erkölcsi törvényeire figyelmeztet. A hetedik évtized küszöbét átlépő Veres Péter gazdag ember. Gazdag, mert mérhetetlenül többet adott, mint amennyit kapott. Iszák- ja ma is kifogyhatatlan, mint a mesebeli szegényember tarisznyájából is mindig jut kinek-kinek madárlátta kenyér. Mindenkinek, aki élni akar vele. J uli néni — dolga végeztével — eljár-kél a városba, amíg indul a kocsi vagy a vona'.. ámbár inkább kocsi, mert az nem kerül semmibe. Libáitól búcsút véve a piacon, elnézelődik, hogy majd vesz Valamit. Ezt a kellemes szándékot azonban addig halogatja, amíg egyszer csak ráébred: eljárt az idő. Nem vásárol, mert az unokáknak a cukrot már a piacon megvette, s a pénz, amit a derék szárnyasokért kapott, úgyis olyan furfangosan van elrejtve, hogy bajos lenne elővenni. Feltelepedik tehát a kocsira — hátul a saróglyá- ba, ahogy egy özvegyhez illik — az úton nagyokat sóhajt és igen kellemesen érzi magát. A várostól való menekülés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. Szépségeinek és megejtő kirakatainak nehéz ellenállni. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak, vagy a selyemkendők csábítják. Erről szó sem lehet, de egy szép napon döbbenten állt meg a hatalmas kirakat előtt, mely nek fekete keretében, belül, megfelelő trónuson, ott feküdt egy gyönyörű — koporsó, A rejtekhelyen megborzongtak a bankók, mert érezték, hogy a sublód le- vendúlaszagú nyugalmának befellegzett. Hiszen látott ő már koporsót eleget, mert egy özvegynek Illik eljárni temetésekre, ahol bátran kisírhatja a menyekkel és a vőkkel folytatott csatározások mérgét —, de ilyent még nem. Ilyen aranylábú, tükörfényes alkalmatosságot nem hordott még az otthoni kopott szentmihály- lová. — amely — tudvalevőleg — olyan mértékben „ló”, mint amilyen mértékben a mosóteknő — nagybőgő. Mire tehát az öregasszony észrevette volna a csábítás mérvét, sőt mire a család tudomást szerzett volna Juli néni szándékáról, a koporsó már gazdát cserélt és a vő — Kapás Kis Mihály — csak az istállóban mondott egyet s mást félbolond vén- asszonyokról, ott is csak a lovaknak, mert a hatalom Juli néni kezében volt. Azt azonban kikötötte a vő: a koporsót kizárólag este szállítja és széna között. Aztán felteszik a padlásra. hogy ott várja meg a kellő pillanatot. A koporsó tehát megérkezett az éji órákban, de nem foglalhatta el helyéta B. Nagy László Totoy Sándor: Ajándék az öregeknek F iatal barátommal a benzinkútnál találkoztam. Megtöltettem csurig a tankot és még egy kannát is a biztonság kedvéért. Ő a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon, s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? — Ajajj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen.„ összecsapta a kezét és harsogva felnevetett. — Hogy ennek az Icu- nak milyen szerencséje van: Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. Ha ez nincs, akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán elérl-e az autóbuszt, meg mindent. Dehát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. Ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnalban. Egy nap meg akarok fordulni. Boldogan viszem az Icukát. — Ezt egész őszintén mondhattam, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen Icuká- nak, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt. Rakom a csomagtartóba, de ahogy megemelem, feltűnően köny- nyűnek találtatott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, ekkor még elviselhető volt az út is, mire ki világosodott, ott álltunk a Tiszánál a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös a híd a vasúttal. A vonat végül átdöcögött és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — Nem igényesek ők — felelt Icuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. Persze azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teába a rumot. Pá- linkájuk különben is van, boruk is van. Elég kitalálni mit vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó, hogy volt ez a karantén... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déligyümölcsöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Olvasta az újságban? Ezért nem volt elég narancs vidéken. — Szóval narancsot visz. — Igen, egy keveset... Ugyanis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcolkodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk... Hála Isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. padláson, mert a szűk fordulóban nem fért el. — Akkor tegyétek a Kamrába — rendelkezett az öregasszony — de ne a földre, mert megvetemedik, — így azután a koporsó egy teknőlábra került aranydí szestől, mindenestől. miközben Kapás Kis Mihály köpött egyet igaz, "sak kin. az udvaron. — Olyan szaga van, mintha... — mondta a feleségének. — Majd elmegy — vigasztalta férjét ifjabb Juli, aki méltó lánya volt Juli néninek, — aztán erre sincs már gondunk... Másnap az unokák körülugrálták a koporsót, hogy a kamrát le kellett zárni, délután pedig több öregasszony érkezett megnézni. — Igazad van, Juli, te már legalább tudod, miben fekszel. Juli néni erre kedvesen megsimogatta a koporsót, de kezenyomát azonnal le is törülte. A koporsót aztán megszokták. Egyszer a macska ellopott valami húsfélét, amin Juli néni igen felháborodott: — Itt van ez a koporsó okkal-móddal mért nem használod? Ki kell bélelni, és nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gondolod, olyan hamar szükség lesz rá?... — Miket nem mond édesanyáin — könnyesedet el ifjabb Juli. Megenyhült a légkör, különösen, amikor a vő is beleszólt: — Ilyen drága és szép holminak nem lehet a tetejét csak úgy dobálni, hanem rézpántot kell rá veretni, s akkor úgy nyílik és zárul, akár az óra. Csanády János: Téli rí m e k Juli néni — kivételesen — helyeselte a vő indítványát. — Igazad van <r: sem szeretem hallgatni, amiken s/ögelik a koporsót. Ezekután a koporsó teljesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jellegét. Cukrot tartottak benne és sót, és köménymagot. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól és igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyömbérszagú légkörben valaki majd egyszer befekszik végső pihenésre. De hát mindennek eljön az ideje. — Tél volt éppen és este, amikor bekopogott Kelemen Jancsi a felsőfaluból. — Nagy járatban vagyok — zökkent a padra —, meghalt édesanyám, aztán az volt az utolsó kívánsága. hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját... — Azt nem lehet! — hördült fel Kapás Kis Mihály, aki már lakatot is csináltatott a koporsóra... — Miért ne lehetne? — mondta Juli néni. — Utolsó kívánsága volt szegénynek, csak hát drága volt fiam... — Nem baj. — Külön rézpántokat is csináltattunk rá... — Nem baj! Juli néni megmondta a végső árát, mire a fiú — kissé meghökkenve —> hatnadszor is azt mondta: — Nem baj. — Akkor reggel jöhettek érte. ★ Azóta évek múltak. A vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment, csak Juli néni tartja magát, de — egyelőre — mintha nem akarna koporsót vásárolnia A szürkeség fölött a lassú rímek úgy feketédnek, mint a télmadár, ágról-ágra fázva mendegélnek, mint akinek fáradt szárnya már. Elbújnának élő rengetegben, mint a forró, eleven vadak, de mint száműzöttek vad hidegben, ők, a fagytól üldözött szavak. Fehér hó száll a fekete tolira, szél veri a zengő ágakat. Lassan bujdokolnak sorról-soria, álmodva lángoló álmokat. Hajnalra mind nyíllal átlőtt sassá változik, de nem fél már soha, hogy megremeg szédítő magasság kék hegyein szárnya sátora. Icuka nagyon kellemes utitársnak bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvasán megittunk egy kávét és olyan kedves volt, hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt és mire észbekaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb megérkeztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csak egy jó kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a világért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt és figyelmeztetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utána néztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárga sapkájában a magányos tanya felé, kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az Ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy ameny- nyire lehet sietek vissza és mégiscsak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával elébb. tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dülőútnak. A sár egy kicsit mélyebb^ nek bizonyult a vártnál* azért legnagyobbrészt az út mellett a füvön vezettem a kocsit, szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli vétség tele volt baromfival. Hófehér tyúkok serege, libák, kacsák. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apja is. A szülők, alul az ötven en, jó erőben voltak, az asz- szony csak úgy gömbölyö- dött. Az udvaron disznóölés kétségtelen jele, a perzselés fekete foltja. A folyosón egy medencében a frissen szedett lúdtoll, még gőzölgött is. Az udvar végén egy távoli szomszéd- asszony belet pucolt. — Bizony megkéstünk egy kicsit a munkával szabadkozott Icuka anyja — mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ezzel az autóval. Dél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudjuk, elrendeztük volna már tegnap. De hogy ezek valamikor is időben írnának!... A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó resztéit máj és vesevelő. Alig hogy beléptem a házba
