Kelet-Magyarország, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
Részlel a költő most megjelent Zajló időben című kötetéből 1. Mint megkorbácsolt, meztelen banyák nyöszörögtek a vén útszéli fák. Kihalt, kegyetlen téli este vplt, befagyott égből nézett rám a hold... Szabad voltam. A vonatról leléptem, de mit rejthet e görbe út a mélyben? Körül a tájban nagy kútágasok szőtték a csendet, mint megannyi pók. Álltam a dombon, fejemet lehajtva, s vert, ölt a tél, mint gyémántélű balta. Ember voltam. De mennyit ért az ember? Tele voltam sebekkel s felemmel. Merre? Hová? Bokámból dőlt a vér, s bármerre néztem, sehol egy szekér, sehol egy kunyhó, ahová betérjek, s meleg vacsorát, buvhelyet reméljek. Rongyos voltam és éhes, mint a farkas, ó rejts el, éj... mint jóanyám, takargass. Ha kell, gyökéren, vizen is eleiek* de nem kötöz eb-pórázra a német! 2. % lázadtam és sapkám mélyre rántva, belevágtam a bősz, háborús tájba. Cibált a szél, eipőmbe folyt a hóié, — s honnan? Hogyan? Elém röpült egy kordé. A pokolból jött, kínok lobogó lángján? Vagy a mennyből, angyalok könnyű szárnyán? Rudja mellől sovány, sánta gebécske nyerített szívem pirkadó egére... A magas bakon, talpig holdfénybe vonva, parasztlány ült: rőt csillag volt a kontya, s válla körül bolyhos, bozontos kendő szállt szétterülve, mint nagy, szürke felhő. — Hé! Hová Tart? — lobbant felém a hangja. — Bikahátig elviszem, ha akarja!... — Hová megyek? Pokolba, vagy a mennybe! — Ahová visz! — harsogtam ránevetve, s úgy eviekéltem fel hozzá a bakra, mint hajótörött a megmentő partra: élni! Jóllakni végre — zúgta vérem, — s aludni, akár egy pajta szögletében! 3. A disznókörmű kövecses út sötéten futott velünk egy szőlődomb tövében. Messze, magányos, hóba süppedő kis tanya állt, mint párás kikötő... Észak felé, mint hajó deres lánca, jegenyesor csapódott ki a tájba, délről a zordon gyöngyösi hegyek jég-lapockái verték az eget. ...Oly jólesett merengve ringatózni, a csillagkontyú lány vállát karolni, mélyre szívni a friss hó illatát, s hinni valami éltető csodát. Hinni: egy pattogó kis rőzserakást, szoknyasuhogást, leánykacagást, hinni: van egy pici odva e honnak, ahová egy szökevényt befogadnak... 4. S ekkor az éj maréknyi csillagparazsát szétfújta a szél és ránktört a láng. Mintha a halál üstje lett volna az ég, s alatta ringy-rongy gally a vidék, kigyulladtak az erdők a bércek alatt, a völgyek tüzbe dobálták házaikat, a holdra kazlak lila füstje tekergeti, s bombák törték darabokra a csendet... Ó, álmom: csöpp kunyhó, közeli ház, békésen pattogó kis rőzserakás, jaj, hová lettél? — jajdult a szám. Merre vagy, élsz-e édesanyám?! Vas verte az utat: — Szállj gebe, szállj! Be a földekre! Üz a halál... — Sűrű, töretlen tengeriszárak tengerén gázolt, tört át az állat. Ment a gebécske, míg bírta a lába, aztán beleroskadt nyögve a sárba, s repedt patáit fel-felvetve az égre, a „lelkét” belenyerítette a szélbe... 5. Leültünk a ló gőzölgő tetemére, fagyos testünket melegítette a vére. A lányka sírt, sírt. Kontya kibomlott. Messze összekuporodtak a dombok. Félelmetes éj volt. Felriadtak a varjak, s mint üszkös szalmaesomók, szerte szakadtak, a magasságba vad fémsasok törtek, s hernyók lánctalpa ludbőrözte a földet. Néztük a harcok kusza bozótját: meddig szenved még rajta az ország? Beleborzongtam: férgekkel, egerekkel, meddig él még egy sorsban az ember? Köröttünk zörgött a kemény tengeritábla, ágyú fésülte, aknatűz vágta, s mi összehulltunk: két riadt kócsag.,..— Virrad-e nap ránk? Mit hoz a holnap? Hazám, nyögő föld, pusztuló élet, horogkereszten vérző vidékek, várhat-e még itt hajnalt az ember? megteltem izzó, zord szerelemmel. 6. Hirtelen kút-mély, igéző csend lett: a nagy hold-gyertya csonkig leégett, de Kelet felől ezüst derengés ragyogta be a zúzmarás cserjést... S mi csak néztük, néztük a szürke határt, a tűzből kilépő élet diadalát: Mint üveglapba égetett képet látom ma is a pusztát, a bércet. Apró lovak kocogtak a kő-meredekén, patkóik pengve villámlottak a szélben, s valahol a tankok komor robajába, dalt szőtt egy harcos harmonikája.,. Arcok villantak az út sarló kanyaróban, s füstös szakállak vérbe-ziláltan egy sejtelmes, nagy távoli ország tiszta fényeit, álmait hozták. A lány ajkáról melegen szállt fel a pára: cserepes számat, csókomat várta? Sötét szeme könnyesen nevetett rám, s én átöleltem, mint szép fát a borostyád... Földes Pétert Zalka Máié élete Dettendák hőse, Zalka Máté (1896—1937) elevenedik meg e könyv lapjain. A gyepinek Franki Béla, aki játékos kedvében Mátészalka megfordításából csinál magának új, regényesebben hangzó nevet, hogy azután Zalka Mátéból a spanyol szabadságharc idején Lukács Pál hadosztályparancsnok-tábornok legyen. Alig végzi el iskolaRegéiy éveit, már a frontra kerül. Hadifogságba esik. Élete további sora a szovjetállamban és az antifa- sizmus nemzetközi frontján zajlik le. Meggyőződé- ses kommunistává válik, bekapcsolódik az intervenciósok elleni harcba, megmenti az „aranyvonatot", írni kezd, s egymás után kerülnek ki keze alól olyan írások, mint a Pober- do, A bolygók visszatérnek stb. A nótás kedvű író fiatalembert, aki még kitűnő- lovas hírében is áll, a szqvjet írók is nagyon megszeretik. Kedély, romantikus bátorság és kommunista felelősség jellemzi ezt az embert, aki legigazabb cselekvései területét a spanyol szabadságharc során találja meg. A guadal- jarai hős, a kiváló katonai szervező, az emberséges és mégis nagy fegyelmet tartó parancsnok világszerte ismertté válik és amikor hősi halált hal, a jobb világot kívánó emberek milliói gyászolják meg. Földes Péter nagy pontossággal, nagy anyaggazdagsággal tárgyalja Zalka életét. dtffc december 11. j Képzőművészeink vázlafkönyvéből Nyíregyháza, Bartók Béla utca. Soltész Albert rajza. Fekete Gyula; Szigor, kemény fellépés Gyanakszom, hogy nem valami nagy elismerései viseltetünk a zsebtolvajok iránt. Pedig, nekik rólunk igen megtisztelő véleményük van: az emberek nagy. nagy többsége jószándékú, tisztességes, becsületes, „Hiszen ha nem lennének azok, akkor nem volna érdemes gazembernek lenni. Ahol mindenki tolvaj, ott — először is — a rosszhiszemű, gyanakvó társaságban kevés az alkalom a lopásra, annál nagyobb gond viszont kinek-kinek a saját zsebére vigyázni”. De máskülönben is rossz üzlet ez. A könnyű prédára áhítozó dologtalan zsiványok közt hamar elfogy a lopni való. Bármilyen furcsa, mégis az az igazság, hogy a gazemberek a nagy többség becsületére alapozzák élősdi- ségüket. Bűnözők, botrányhősök, naplopók de még az önzés szelidebb fajtáinak a művelői is számítanak az emberi tisztességre; ahhoz, hogy kitartott lehessen valaki, mindenekelőtt olyan balekokra van szüksége, akik eltartják. Hajdanán, amikor még kisebb közösségekben éltek az emberek, valóban egyszerűbb volt, akkor nem burkolózhattak ismeretlen, ségbe és nem könnyen tűnhettek el szem elől a zsiványok meg az élősdiek. Ma egy huligánbandával szemben, amely például felforgatja a padokat és leveri az utcalámpákat, mit tehet egy-két járókelő? Vajon egyértelműen gyávaság, ha elkerüli őket és csendben marad ? Vagy nézzük a közösségellenes magatartás szelidebb formáit. Sorban állnak a jegypénztárnál, a pultnál, a buszmegállónál. Valaki mindig kerül, aki sunyítva, ilyen-olyan trükkel előretolakszik. Megszállják a vonatot az utasok. Hányán foglalnak helyet soha nem érkező ismerőseiknek hogy kényelmesebben ülhessenek — vagy éppen fekhessenek — az első roham után. Üdülőhely. Az emberek vágynak a nyugalomra, a csendre. Minden szomszédságban akad egy-két nyitott ablak, amelyből naphosszat bömböl valamilyen hangszóró. Láttam olyan vikendházaí, amelynek a teraszára megafont szerelt a leleményes tulajdonos. Kevés az olyan pult, ahol nem tűrnek el ügyeskedőket meg protekciósokat az olyan lépcső- ház, amelyet nem firkáltak össze, az olyan szemétgyűjtő, amelyet nem szórtak körül szeméttel. Más garázdaságról, egyebekről most ne beszéljünk. Gondolom, arra sem érdemes sok szót vesztegetni, hogy a társadalom kullancsai annál inkább elszaporodnak, s annál szemtelenebbek, minél gyengébb velük szemben az ellenállás, minél inkább tapasztalják az elgyávulást, a közönyt, az ostoba türelmet. Tudom a receptet, és mindnyájan tudjuk: ne menjünk el szó nélkül az ilyen jelenségek mellett, ne tűrjük el, stb. Valami azonban hiányozhat ebből a : receptből, ha ilyen hatástalan. Megpróbálom felderíteni, mi hiányzik. Ismerek például egy közhírű zsiványt. A környékbeliek mind ismerik, és tudják róla, hogy amit őrizetlenül meglát, azt előbb- utóbb a magáévá teszi. Régi ismerőse a rendőrségnek és a bíróságnak is, hiszen egyszer-egyszer megtörténik, hogy rajtakapják. Nemrégiben is tetten érték, igaz, leütötte a tettenérőt, de így sem úszta meg szárazon: hatszáz forintra büntette a járásbíróság. — Más példa, egy újsághír. Egy fiatalember a menyasszonyát megtámadó huligánt leterítette. Az ütés nagyra sikerült, és a bíróság felelősségre vonta a keményöklű vőlegényt. — S végül egyet a legközönségesebb, mindennapos példákból. Az államvasutak szabályzata szigorúan tiltja a vonaton a hangoskodást, a botrányos viselkedést, a jogtalan helyfoglalást. Tapasztalták már, hogy effélékért megbüntettek valakit? Ezek után teljesen világos: Kevés az állampolgároktól szigort, határozott, kemény fellépést elvárni az olyan ügyekben, amelyekben az arra hivatott néhány állami szerv és hatósági személy is közönyös, vagy elnéző. Próbáljuk csak ki mennyivel bátrabban lép fel a társadalom mindenfajta kullancsaival szemben az egyszerű állampolgár, ha a közönségnek nemcsak a ro- konszenvét. de egyre növekvő szigorát is maga mögött tudja. Az a baj — mondta valaki, akinek ezt a dolgot szóbahoztam —, hogy nem vagyunk eléggé humanisták. Az ókori-középkori társadalmak mennyivel emberségesebbek voltak! A munkakerülőt egyszerűen felkötötték a tolvajnak, útonállónak, haramiának levágták a kezét, Kiszúrták a szemét, kerékbe törték, karóba húzták őket. Nem vitatom — mondotta, hogy akit például karóba húztak, annak e2 a művelet határozottan kényelmetlen volt — ezer és tízezer becsületes ember viszont megszabadult egy haramiától. Mi az igazi humanizmus, ha nem ez: a tisztességes emberek védelme?.., ö sem úgy gondolta persze, hogy vezessük be az említett büntetésnemeket, csak — némi szarkazmussal — az elrettentő szigorúság mellett érvelt így. Elrettentő szigorúság? Máris itt az újabb bökkenő, A nép mindig elbánt a közösség nyilvánvaló ellenségeivel, ha tetten érte mondjuk a gyújtogatót, A történelmet ismerő' kultúr- ember idegenkedik általában az elrettentő büntetésektől. Idegenkedik most akkor is, ha a társadalom megrögzött ellenségeit illetné a büntetés, — a mun- kaherülés, az ellenkedő értelmet kapott virtuskodás, a leplezetlen élősdi hajlamok megrögzöttjeit. Világos az ellentmondás. Ahhoz, hogy mindenfajta társadalomellenes magatartásnak. tevékenységnek gátat szabjunk, ahhoz nagyobb szigorúságra volna szükség. Az elrettentő szigor alkalmazásától viszont óvakodnak egyesek, mert rosszak az emlékeik. és nemcsak az olvasmányaik alapján. Bevallom ezejc után, hogy nem egészen szándék nélkül kevertem össze ennyi együvé nem illő dolgot, a jogtalan helyfoglalástól a karóbahúzásig. Hiszen — egyebekről nem szólva — éppen ez teszi bonyolulttá az ügyet, hogy a közösség- ellenes magatartásnak, viselkedésnek ilyen széles a skálája, és a társadalom önvédelmének is sokrétűek a változatai. De itt épp arra akartam felhívni a figyelmet, ami a szélsőséges esetekben is azonos elem, s mindent összevetve még inkább bizonyos vagyok benne, hogy az együttélés normáit áthágó kellemetlenkedések jóval nagyobbik része létre sem jönne, ha az illetékes hatóság és az állampolgárok összehangolt, keményebb ellenállásba ütköznének a kellemetlenkedők. Ami pedig ezen túl már a bűneseteket illeti, azt hiszem csakugyan emberségesebb volna a ■nagyobb szigor. Ez ma nem sértené — hívebben kifejezné inkább — a közvélemény igazságérzetét. S*a6ó Bétát Ezüst derengés* (1945)