Kelet-Magyarország, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-29 / 256. szám

De Gaulle saj tóéi’tekexlete Mao Peter neszeae az ENSZ ben Vietnami jelentés be becsempészendő kibú­vók útján. Mód Péter részletesen taglalta az amerikai magatartás ellent­mondásosságát, amely egy­részt a nukleáris fegyve­rek elterjedését akadályo­zó egyezmény megkötését támogatja, másrészt azon­ban kibúvókat keres a nyugatnémet militaristák számára a fegyverek meg­szerzésére, majd leszögez­te: „a magyar delegáció­nak az a véleménye, hogy a beterjesztett határozati javaslat elfogadásával és végrehajtásával elérthető lenne, hogy egyetlen ál­lam se tegyen olyan lé­pést, amely közvetlenül, vagy közvetve a nukleáris fegyverek elterjedését se­gítené elő. A világ közvé­leménye elsősorban az Egyesült Államoktól és a Német Szövetségi Köz­társaságtól vár pozitív lé­péseket” — fejezte be beszédét Mód Péter. Erhard újabb veresége Polgár Dénes, az MTI tu­dósítója jelenti: Pénteken reggel a kor­mányból kivált négy FDP- miniszter elbúcsúzott Er­hard kancellártól. Erhard megköszönte munkájukat, egyben szerencsekívánatait tolmácsolta Mende volt alkancellárnak, áki éppen ma 50 éves. A négy minisz­tert ezután Lübke köztársa­sági elnök fogadta, s át­nyújtotta nekik a felmentő­levelet. A délelőtt összeült bun- desrat egyhangúlag vissza­utasította a kormány által benyújtott 1967. évi költség­vetés-tervezetet. A hangulat annyira egyértelmű volt, hogy Erhard, aki megjelent az ülésen, néhány perc múl­va már el is távozott. Egy CDU-képviselő azt mondta az MTI tudósítójá­nak, hogy egészen rövid időn belül új kancellár ke­rül a kormány élére. Egy hét a világpolitikában D Az „elektromos gumibot“ premierje Manilában íím Válság Bonnban § A dél-afrikai „Apartheid-politika“ veresége New York (MTI) Az ENSZ-közgyűlés po­litikai oizottságában pén­teken felszólalt Mód Péter, a magyar külügyminiszter első helyettese, a magyar delegáció vezetője az atom­fegyverek elterjedésének megakadályozásával kap­csolatos napirendi pont vitájában. Mód Péter hangsúlyoz­ta, mind a szovjet, mind az amerikai megnyilatkozások „arra a reményre jogosí­tanak, hogy ma kazelebb állunk a megoldáshoz, mint bármikor”. Ez a tény azonban nem kendőzheti el, hogy az Egyesült Államok Vietnam elleni agressziójának egy­re növekvő kiterjesztése nemcsak a nemzetközi légkört fertőzi és teszi ne­hezebbé, de egy nukleáris háborúba való torkolással is fenyeget. Mód Péter szólt azokról az akadályokról, amelyek Párizs (MTI): De Gaulle tábornok, francia köztársasági el­nök pénteken délután az Elysée palotában mintegy ezer francia és külföldi új­ságíró jelenlétében tartott sajtóértekezletén, amely szóm szerint a 14. volt új­bóli kormányra jutása óta. A várakozással ellentétben elsősorban külpolitikai kér­désekkel foglalkozott Kijelentette, hogy Francia- ország álláspontja a viet­nami konfliktussal kap­csolatban, amelyet ő Phnom Penh-1 beszédében, Couve de Murville külügyminisz­ter pedig az ÉNSZ-ben fejtett ki, jól ismert és változatlan. E francia állás­pont szerint az amerikaiaknak meg kell szüntetniük azt a lehetetlen állapot, hogy egy nagy nemzet bombáz egy kis népet. Vonják visz- sza csapataikat Dél-Viet- namból, járuljanak hozzá Délkelet-Ázsia igazi és ellenőrzött semlegességhez, tegyék lehetővé, hogy Viet­nam népe maga intézze ügyeit. Hangsúlyozta, szükség van a közös. piacra, fokoza­tosan kell fejlődnie az együttműködésnek, azzal a feltétellel, hogy az valóban európai és ne idegén ér­dekeket fejezzen ki. Ennek az együttműködésnek elő kell segítenie Európa keleti és nyugati országaihak egyetértését. Franciaország ezen a téren kezdeményező szerepet vállalt magára, ezt a célt szolgálta fél évvel ezelőtti utazása a Szovjet­unióban, amely máris gyors fejlődést hozott, és termé­keny perspektívát nyitott a veszélyeztetik a nukleáris fegyverek elterjedését tiltó nemzetközi egyezmény megkötését. A legfontosabb akadály, mint Mód Péter kifejtet­te, az „NSZK makacs ra­gaszkodása ahhoz, hógy valamilyen formában nuk­leáris fegyverhez jus­son.” Ezzel kapcsolatban leszögezte, az NDK kormá­nya ez év februárjában újból kinyilvánította kész­ségét a nukleáris fegyve­rekről való lemondásra, feltéve, ha ugyanezt haj­landó megtenni az NSZK is. Sajnos erre a felhívás­ra még nem hangzott el pozitív válasz.” A megegyezés útjában álló második problémaként Mód Péter az Egyesült Államok bizonyos köreinek azt a hajlandóságát emelte ki, hogy engedjen a nyu- gatnémef militaristák nuk­leáris követeléseinek, a jelen esetben a szerződés­gazdasági, kulturális, műsza­ki és tudományos együttmű­ködés területén. Ugyancsak fejlődtek a kapcsolatok a többi kelet-európai szocia­lista országgal — az elnök név szerint felsorolta vala­mennyit, köztük Magyaror­szágot is — és ezek lehető­vé tették a növekvő és mondhatni baráti együttmű­ködés kifejlődését. Minden országnak, az Egyesült Ál­lamoknak is érdeke, hogy béke legyen Európában — hangoztatta. A NATO-val kapcsolat­ban De Gaulle hangsúlyoz­ta, Franciaország azt akar­ja, hogy az Atlanti Szövet­ség ne jelentse Franciaor­szág alárendelését semmifé­le külső erőnek, az ameriT kai hegemóniának. Leszö­gezte: öt hónap múlva nem lesz NATO-támaszpont vagy parancsnokság francia területen. Saigon (MTI) Helyi idő szerint pén­teken este 9 óra tájban hatalmas robbanás resz- kettette meg a levegőt a dél-vietnami fővárosban. Késői óra ellenére úgy tűnt, mintha éppen lenyu­godna a nap, de nem nyugaton, hanem északon. Mint kiderült, Saigontól 18 kilométerre északra, a Bien Hoába vezető autóút mentén felrobbant az ame­rikai hadsereg több lőszer­raktára. Egy órával a robbanás után Saigonban még nem tudták, hogy a szerencsét­lenségnek hány áldozata van. Az amerikai hadsereg szóvivője később annyit közölt, hogy a körzetben lévő lőszerraktárnak „csu­pán egy része” repült a levegőbe. A robbanáskor keletkezett tűz oltása fo­lyamatban van. Az „elektromos gumibot” manilai premierje csaknem egybeesett a vietnami ag­resszióban részt vevő hét ország manilai konferen­ciájának megnyitásával. A Fülöp-szigetek rendőreinek új gumibotja, amely áram­ütéssel kábítja el a táma­dót, — ebben az esetben a Johnson ellen tüntető fia­talokat, — ugyanazt a „Ma. de in USA” feliratot viseli, mint a manilai konferen­cián elfogadott nyilatkoza­tok: az Egyesült Államok és csatlósai folytatják a Vietnam elleni háborút, „ameddig azt szükségesnek tartják”. Vagyis alapvető változás nem történt Viet­namot illetően, Bonnban viszont felbomlott a ke­reszténydemokraták és a szabaddemokraták koalí­ciója, s a hosszú ideje vajú. dó kormányválság a négy szabaddemokrata párti mi­niszter lemondásával for­dulópont elé állította a nyu. gatnémet politika irányí­tóit: Szembe kell nézniök az NSZK külpolitikájának csődjével. Moszkvában II. Hasszán marokkói király és a szovjet vezetők a két or­szág műszaki, tudományos és kulturális együttműködő, séről szóló egyezményeket írtak alá. A hét eseményei között kell megemlítenünk a Tito—Nasszer—Indira Gandhi közötti hármas ta­lálkozót” Uj-Delhiben ame­lyen elsősorban neokolonia- lizmus elleni küzdelemről volt szó. A bonni válság hátterében Amikor a közelmúltban Willy Brandt nyugat-berli­ni polgármester aki egyben a Nyugatnémet SZDP el­nöke, látogatást tett a de­mokratikus Berlinben, Ab- rasszimov szovjet nagykö­vetnél. Bonnban Erhardék megkongatták a vészharan­got. Az egyik angol lap bonni tudósítója akkor azt jelentette, hogy a szociál­demokraták készülnek vala_ mire. Valójában arról van szó, hogy a bonni politikára olyan súlyosan nehezedik a még Adenauertől örökölt külpolitika (az NSZK-nak a Halkstein-doktrina alap­ján a német nép egyedüli képviseletére való igénye) csődje, hogy ez vezetett a politikai egyensúly felboru­lására. A szociáldemokraták, a mostani időszakot — amikor az Erhard-kormány amerikai szövetségesétől sem kapott elegendő támo­gatást külpolitikájához — alkalmasnak vélik saját po­zicióik erősítését. Kiutat ke_ resni a „német zsákutcából”. Brandt a németek együtt­működésének szükségességé, ről beszélt a minap, s bár a négy szabaddemokrata párti miniszter költségveté­si nézeteltérések miatt mondott le, a válság igazi oka az a külpolitikai elszi­geteltség, amelynek zsákut­cájában Bonn ma vergődik. A nyugatnémet főváros­ban kiutat keresnek, kér­dés azonban, mikor jutnak el addig, hogy reálisan szemlélve a mai helyzetet, elismerjék: létezik egy má­sik német állam is, a Né­met Demokratikus Köztár­saság. Pedig a mostani vál­ság az NDK létezésének ta­gadására épített bonni po­litika válsága. Johnson távol — Bobby otthon Hogy Johnson miért hatá­rozta el magát a negyven­ezer kilométeres óceáni és délkelt-ázsiai „kirucca­násra” pontosabban a ma­nilai konferenciára, azt vál­tozatlanul csak találgatják a kommentárok, mint uta­zása előtt. Mert Manilában semmiféle kezdeményezést sem tettek a vietnami konf­liktus rendezésére. Az USA-nak a vietnami ag­resszióhoz toborzott (és száz­milliós dollárcsekkekkel vá­sárolt!) csatlósai inkább a háború folytatásáról, mint befejezéséről szónokoltak. S ha a nyilatkozatokban el­vétve akadt is néhány olyan mondat, amelyből valami­féle békeszándékra lehetne következtetni, a manilai konferenciáról hazatért Ky miniszterelnök már a sai- goni repülőtéren kijelentet­te, hogy Dél-Vietnamban nem lehet szó koalíciós kormányról, azaz a Dél­vietnami Nemzeti Felsza­bad ítási Frontnak a kor­mányba való bevonásáról. Nem mintha a DNFF haj­landó lenne a Ky-féle báb- figuráklkal tárgyalni, de Ky harcias kijelentéseivel an­nak a halvány látszatát is agyoncsapta”, hogy hajlan­dó lenne valamiféle megbé­kélésre ami egyébként az amerikai propaganda állan­dóan visszatérő szólama. Manilában tehát igazá­ban nem volt szó békéről, Johnsonnak azonban a november 8-i amerikai kongresszusi választások előtt nagy publicitásra volt szüksége, s Fehér Ház-beli tanácsadói valószínűleg ezért javasolták ezt az uta­zást. Otthon, az Egyesült Államokban ugyanis a vietnami agresszió miatt továbbra is mélyponton van Johnson népszerűsége — ugyanakkor, amikor a há­rom évvel ezelőtt meggyil­kolt elnök öccse, Bobért Kennedy csillaga állandóan emelkedőben van. „Bobby” — Robert Kennedy — nem tartozik azokhoz akik tá­mogatják Johnson vietnami háborúját. Nos, Johnson Manilában „békeangya”. próbált lenni, legalábbis a fotóriporterek szemében, hogy az otthoni újságok el­ső oldalán megjelenő képek és szalagcímek megpuhitsák az amerikai szavazókat. Kétséges, hogy ez sikerült-e? Mi lesz Délnyugat­Afrikával? Már az ENSZ-közgyűlés általános vitája során he­ves „össztűz” érte az im­perialista hatalmaknak a fejlődő és a gyarmati or­szágokkal szembeni neoko- lonializmusát. Különösen élesen támadták a felszóla­lók az újgyarmatosítók dél­afrikai „végvárához” tartozó Dél-afrikai Köztársaságot, a szakadár Rhodesiát és Por­tugáliát, amely állandósíta­ni próbálja Angola és Mo- zambik feletti uralmát Az ENSZ Apartheid-bizottsá­gának a közgyűlés és a Biztonsági Tanács elé ke­rülő okmánya súlyos le­leplezéseket tartalmaz a dél-afrikai fajvédőkkel együttműködő, illetve a ti­lalmak ellenére velük ke­reskedelmet folytató ame­rikai angol és francia kor­mányra nézve. Csütörtökön azután a közgyűlés megsza­vazta azt az afro-ázsiai ja­vaslatot, hogy az egykori népszövetségi mandátum­ként a pretoriai kormányra bízott Délnyugat-Afrikát vegyék ki a dél-afrikai kor­mány igazgatása alól. ' Csupán Dél-Afrika és Portugália szavazott e dön­tés ellen, míg néhány velük cinkos nyugati hatalom tartózkodott a szavazástól. Kérdés, hogy mi történik ezután a 823 ezer négyzet- kilométer kiterjedésű, de alig félmillió lakosú Dél- nyugat-Afrikával, ahol már bevezették a pretoriai faj­védő törvényeket? Minden­képpen érvényt kell sze­rezni az ENSZ döntésének és ebben szerepet kell vál­lalniuk a független afrikai országoknak is. A kék keresed G. K. Chesterton: — Az isten szerelmére! — szólt mohón Valentin — mesélje el pontosan, mi tör­tént. — Nos, — kezdte az asz­szony kissé vonakodva — fél órával ezelőtt bejött két pap. Kis édességet vásárol­tak, aztán elmentek. A Hampstead-i rét felé tartot­tak, de az egyikük néhány perc múlva visszarohant és azt kérdezte, nem hagyott-e itt egy csomagot barna pa­pírban. Mondtam. hogy semmit se láttam. Erre megkért, hogyha mégis elő­kerülne, adjam azonnal postára. Átnyújtott egy kár­tyát a címmel és egy shil­linget a költségekre. Már nem emlékszem pontosan, milyen cím volt, azt hiszem Westminster, Alighogy el­ment, megtaláltam az említett csomagot, s rögtön postázom. — Mennyire van ide a Hampstead-i rét? — kér­dezte Valentin szűkszavúan. — Negyedóra, — ha jól kilépnek. Arra, egyenesen! — Valentin el sem búcsú­zott hanem intett kísérői- nekj hogy kövessék, s fu­tásnak eredt. Az utca végében elébük tárult a rét. A félsötétben két alakot láttak az elha­gyatott helyen, egy magas papot és egy alacsonyát, akikben Valentin nemcsak a pincérek által leírt sze­mélyekre ismert rá, hanem csodálkozva fedezte fel, hogy azonosak a doveri vonatban látott utitársaival is. Minden logikusnak lát­szott: Valentin reggel a Scotland Yardnál hallotta, hogy bizonyos Essex-i pa- pocska, Brown atya neve­zetű, egy rendkívül értékes, zafirkövekkel kirakott ke­resztet visz a londoni kong. resszusra. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a kereszt azonos azzal, amit az utób­bi vendéglőben falatozó ke­rek képű pap oly büszkén emlegetett a pincérnek. S abban sem volt semmi meg­lepő, hogy valamiképpen Flambeau is hallott róla, s most megpróbálja meg­kaparintani. Mi sem ter­mészetesebb, hogy a ravasz Flambeau nyilván pórázon vezette idáig, az elhagyatott rétig a gyanútlan, jámbor papocskát. Valentin és emberei ha­lálos csendben figyelték a két pap beszélgetését, amelyről a mesterdetektív bosszúsan állapította meg, hogy mindennapi, papok között szokásos párbeszéd az. Már-már azon töpren­gett, hogy talán hiába is rángatta ide magával a két angolt. És különben is — fontolgatta magában — kereszt ellopásához miért kellene leveses tányért a falhoz vágni, narancsnak nevezni az amerikai mo­gyorót. avagy előre kifizet­ni a később betört ablakot? Ám mikor épp ideért gondolatban, megszólalt a magasabbik: — Nos, ha már ilyen szé­pen kettesben maradtunk és megvitattuk a vallási problémákat, akkor most ide azzal a zafirkereszttel. No, gyerünk! — A másik vonakodását látva, felneve­tett. — Nem adod, mi? De csak azért, mert már úgyis nálam van. Csináltattam egy ugyanolyan csomagot, mint amilyenben te cipel­ted a keresztedet és kicse­réltem. Erről a trükkről biztosan nem hallottál. — De hallottam — szó­lalt meg csendesen a kerek képű pap. — Egy bűnözőtől gyónás közben, s ezért rög­tön tudtam, mit kell ten­nem. Első perctől kezdve gyanús voltál nekem, ahogy megláttam a csuklódon a bilincs eltörölhetetlen nyo­mát. Láttam, amikor kicse­rélted a csomagokat, az­után én visszacseréltem és a cukorüzletben hagytam az igazit. De kénytelen voltam ravaszkodni: vissza­mentem az üzletbe és meg­kérdeztem, hagytam-e ott valamilyen csomagot, az­után átadtam a barátom címét és megkértem a bol­tost, küldje el oda, ha a csomag előkerül. Tudtam jól, hogy nem hagytam ott semmit, de miközben ér­deklődtem, ügyesen oda­csúsztattam a pultra. így bizonyára, annak rendje és módja szerint feladta a barátom címére, Westmins­terbe. — Nem hiszek neked — horkant fel Flambeau. — A magadfajta máié papocska képes lenne ilyesmire? — A zsebéből előhúzott barna papírral ellátott csomagot bontogatta. Ölöm és sok új­ságpapír került elő belőle. Éktelen haragra gerjedt, megragadta társát és ordí­tott: — Nem hiszek semmit a mesédből. Add ide a ke­resztet. mert egyedül va­gyunk itt, s azt csinálok veled, amit akarok. — Tévedsz — szólt a jámbor, kerek arcú Brown atya. — Itt a fa mögött rej­tőzik korunk legügyesebb detektívje két angol kísére­tében... Hogy kerültek ide, azt kérdezed? Én hoztam őket magammal. Mindenre vannak megfelelő módsze­rek. Legelőször téged is próbáknak vetettelek ala, nehogy tévedésből mégis egy valódi papot keverjek bajba. Tisztességes ember bizony botrányt csap, ha sót tesznek a kávéjába. S ha nem, akkor oka van rá, hogy csendben maradjon. Nos, te csendben maradtál, s akkor sem szóltál semmit, amikor az ebédünk ' árának háromszorosát kértem el tő­led, hogy fizessünk. Ez volt a próba, a többi meg arra kellett, hogy felhívjam ma­gunkra a rendőrség figyel­mét. Akármerre mentünk, igyekeztem valami olyasmit csinálni, hogy az emberek beszéljenek rólunk. Eköz­ben foltot ejtettem a falon, betörtem egy ablakot, de megmentettem a kincset, amit rámbíztak... Flambeau elismerően bó­lintott a fa mögül előlépő Valentin felé. — Nem engem illet az elismerés — szólalt meg Valentin. — A jámbor képű Brown atya ravaszságban ezúttal mindnyájunkon túl­tett. Fordította: Zilahi JuűÜ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents