Kelet-Magyarország, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-04 / 209. szám
Nagy 5. József: Könnyű élet Kapások. Soltész Albert rajza, Debreceni mifoorterv: Mit látunk a színházban? A "*" h, Guriga csak húle- dezett, ahogy elnézte a népeket. Hogy törik magukat, hogy igyekeznek gyárba, műhelybe, irodába — megfoghatatlan. Mintha harapós kutya üldözné őket. Dehát tninek ez a nagy fölhajtás? Tépelődött az emberek sorsán, példaképe a mezők lilioma volt, semmi strapa és mégis urason megél. Guriga is imádta a köny- nyű életet, amit nem nehezítenek meg malteroslá- dák, esztergapadok, vaskalapácsok és hasonló melléktermékek. Csak úgy járkálni a nagyvilágba, figyelni, hogy sarjad a vetés, füstölnek a gyárkémények, o nyugdíjig még van negyven éve, ráér finiselni az utolsó tízben. Persze, addig is volt életcélja, a világ tanulmányozása kötötte le minden energiáját. Tessék, állt meg elképedve egyik nap is az útburkoló munkások mellett, hogy törik tagjaikat. Beletenyerel- nek kátránytócsába és még van kedvük nevetni. Az a nagy mélák ráadásul énekel is, ahelyett, hogy balsorsát zokogná el. Mint valami természeti csodát bámulta a köveket cipelő tenoristát. Szörnyű. Rettenetes, mibe kerülhet ez a derekának. És a csőre egyre jár. — Taradidi, taradidi, du- du... Aztán gubanccal koszorúzott fejéhez kapott — de hiszen ez Lazsnaki Pisti, akivel. együtt jártak iskola mellé. Milyen szépen indult, s tessék, idej ütött. De azért elkajáltotta magát: — Pistiii! Lazsnak Pisti! Egymás nyakába borulni egy pillanat műve volt. A dalnok megállás nélkül hajtogatta: — Egykomám, hej, egy- komám. így volt, ő is egy koma, másik egy koma, összesen kettő. Pista gyorsan beszámolt, milyen sikereket ért el az életben. Van felesége, fia, biciklije, két macskája, kis kert, benne kukacvirággal, s reménye, hogy kap elsején 50 fillér órabéremelést. És te? — érdeklődött Gurigától, aki kissé följebb húzta nyakkendőjével ösz- szehurkolt nadrágját. 0 is reményteljes dolgokról számolt be. — Most szigorlatozom a bölcsészkaron. Témám: ap- penditis a szocialista rea- ’ lizmusban. De párhuzamosan nyelveket is tanulok. Szanszkrit, mongol, meg ami jön. — Hünye — esett Pisti álla lejjebb. Mindig bámulta a tudományt. De Guriga még nem fejezte be. — És Írok verseket is. Jóllehet, nem közük, mert pikkel rám az Illyés Gyula. Hát így élek... Pisti csóválta a fejét. Verseket írni, az már valami. De miért nem közük? Hát ez a demokrácia? Az üldözött legyintett. — Kibírom. De izé, te kibírnál holnapig egy húszassal segíteni? Majd az ösztöndíjból megadom, de most sürgősen meg kell venni a szanszkrit nyelvkönyveket. Az útburkoló kicsit og- mógott, úgy, hogy Guriga végül csaknem visszautasította segítségét, mindenesetre elég hidegen vált el tőle. Lenézte a kicsinyes embereket — egy húszasért ennyit parádézni? Két- három órai munka és megvan, amellett túlórázhat is, ezek az utak nagyon sürgősek. Szükség van a többletmunkára. És alapjában véve az utóbbi időben Guriga már szenvedett. Élete ugyan meglehetős, de akadnak keserítők bőven. Vegyük csak rögtön a feleségét. Erős, jól megtermett asszony, akár két műszakot is vállalhatna, s egyszeresek azt mondja: — Édes fiam, én ugyan nem dolgozom rád tovább, inkább visszamegyek az anyámhoz. — Mit, hogyan? — hagyta abba a fölösleges legyek fogdosását, hát ez lett a nagy saerelemből? De milyen nagy szerelem volt! Húszezer forint készpénzzel társult be a hitves a házasságba, meg a családi ékszerekkel. S Guriga bár könnyedén élt, a fényűzést utálta. Nem, nem, el a hideg csillogással, a kispolgári életre jellemző bankbetéttel. És most, hogy elfogyott a pénz, világos, hogy otthagyja az asszony. Vagy ott van az unoka- testvére, a Berci. Szabályos vér szerinti rokon, még a szemük sarka is egyforma. Valamikor együtt gyártottak pipiskét a homokban és mi történik, mikor becsönget hozzájuk. A társas cég másik tagja kinyitja az ajtót, aztán ordít és becsapja. — Nem vagyok itthon! — Hoohogyan ? — képedt el. Otthon van és mégsincs otthon? S akkor a szomszédok előtt tovább gyaláz- za. — Ezt a lélekrontást. — Hallotta egy hétéves lányka is. — Tolvajnak nem vagyok itthon. Sérült szívvel, ám emelt fejjel távozott. Egy lapos erszényért ekkora hacaca. Egy nyomorult politúrtól bűzlő asztalos begerjed, mert mór nem volt neki kedve további alázkodásra, kérincsélésre, inkább vállalta a kockázatot. Mindez nena megkeserítette. A tenyere még sima volt, de a lelke már felhólyagzott. Egy öreg nyugdíjas ismerőse, mijtar tíz percre kert tőle egy lizest, mit is mondott neki? Felidézni is félelmetes. — Igazán inkább elmehetnél dolgozni. S ezt ő mondja, aki már évek óta nyugdíjban van, s most keresztrejtvényt fejt, vagy ultipartira tékozolja idejét. Nem is szólt rá semmit. Inkább egy vadidegenhez fordult. — Uram, ön sem ingem, sem gallérom, mégis bízom, hogy fölkarol. Zsebtolvajok jártak a kabátomban, s még nekem ma Pécskára kell menni. írják, anyám beteg, szegény, szegény... Nem tudta folytatni, csak szipogott, mint a gyerek. S így is csak a hatodik idegen állt kötélnek. Teljesen belefásult, ha ez így megy tovább, sejtette, rossz vége lesz az egésznek. Még nem tudta, hogy mi, de gyanította, borzalmas lesz, irtózatos, öngyilkosság, vagy valami hasonló. De azért darab ideig élni akart. Nagyon szerette a bablevest csülökkel, s ott, ott lent, tudta, elég rossz a kiszolgálás. Mégis végső stádiumában, amikor rájött a pillanatnyi pénz és elmezavar, s rámutattak a szenesvagonra, amelyiket ki kell rakni, megborzongott. Ráadásul brikett volt, por, por, csupa por — és micsoda lapáttal körítve. A többiek már őrjöngve tobzódtak, érezte, lassan meg kellene mozdulni. Még egy utolsó pillantás az égre, de az ottaniaknak nem tetszett, hogy évek óta nem imádkozik, nem dobták le a százast. — Mindenki, mindenki elhágy — suttogta fázósan maga elé. — Csak te maradtál keserű barát, s lapátját kisebb komplikáció után bosszúállóan beledöfte a szénkazalba. De túlélve a vagont, este alvás közben kisimultak a lélek megkínzott redői. Álmodott. S nem is csúnyákat. Azt álmodta, még egyetlen éjszakát kell aludni a nyugdíjig. A nyíregyházi színházi előadások javarészt a debreceni együttes műsorterve alapján jönnek létre. A Csokonai Színház megújított művészgárdával kezdi az új évadot. Az új színészek legtöbbje mögött sikerekben gazdag évek, alakítások állnak. így került a társulatba Ölsavszky Éva kétszeres Jószal-díjas Kun Vilmos, Fonyó István, Bürüs Gyöngyi, Csemák Árpád, Déry Mária, Huszár László, Kaáli Nagy Mar- pit, Szabó Éva, Szakács Eszter színművészek. De az operagárda is bővült Czakó Mária, F ülöp Rózsa, Kiss Zsuzsanna, Pázsit Magdolna, Albert Miklós, Bercelly István, Csongor József, Karnausz Tibor operaénekesekkel. Mit látunk az új évadban a debreceni művészektől? Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása, Tannes- see WUüamsnek a Vágy villamosa után újabb műve is színpadra kerül: Amíg összeszoknak. A drámaíró ezúttal komédiaíróként mutatkozik be. Sánta Ferenc kisregénye színpadi formát ölt Az áruló címen. Az operatársulat Mozart Don Jüanját kjgltí életre. Az új évad bemutatásra kerülő operettdarabjai: Lehár: A mosoly országa, Strauss Cigánybáró (daljáték) és főleg zenés . vígjátékok. Barrilet—Grédy— Nádas—Szenes: A kaktusz virága, Modugno—Halász—Vécsey: Szamárlétra. Ebben a zonés vígjátékban felcsendülnek Modugno világhírűvé, vált slágerei (a Volare, a Ciao—Ciao bambina). További zenés játékok még Oláh Margit— Horváth Jenő: Nézd meg az apját! és Petrov: A rózsák tánca. (1. b.) 0/ könyvek : Ördögszakadék Latin-amerikai elbeszélések Földeák János: A LELÁTÓN Latin-Amerika népéről általában csak annyit tud az átlagos műveltségű olvasó, hogy kétszázmilliós népessége részint az egykori spanyol és portugál gyarmatosítók, részint az őslakó indiánok és a közébük telepített néger rabszolgák utódaiból került ki, de szép számmal vannak félvérek: meszticek és mulattok is, akiknek jó része vagy rendőr, vagy munkahajcsár... Ez a könyv többet mond el nekünk Latin-Amerikáról, mint amennyit nem egy tudományos műből meríthetnénk. Hősei javarészben a faji megkülönböztetés és a gazdasági elnyomás kettős terhét viselő indiánok, akik csodálatos önuralommal tűrik megaláztatásukat, de alkalom adtán bátran és fölemelt fejjel néznek szembe zsarnokaikkal, sőt készek vállalni a biztos halált is, csupán azért, hogy bármilyen rövid ideig is élvezhessék a szabadságot. Számukra a civilizáció nem jelent mást, mint törvénnyel szentesített jogtalanságot, s a keresztség csak ősi babonáiknak újabb, ijesztő félelmetességét. Ezek a nyílt, becsületes és szere- tetre méltó emberek nem akarnak mást, csak békében élni azon a talpalatnyi földön, amelynek ősi jogon birtokosai. Hősök, de nem azért, mert rendkívüli tettekre születtek, hanem mert olyan helyzetbe kerültek, amelyben már nincs mit veszteniük többé. Ilyen hős az a fiú, aki Inkább hal kínhalált, mint- semhogy elárulná felkelő társait, Ilyen az az anya is, aki nem nyugszik addig, amíg fia gyilkosát meg nem találja, hős a „Rókák'1, a még szabadon élő indián törzs utolsó vezére, aki, miután nem tudja megakadályozni, hogy az erdőirtók, az általa totemként tisztelt „harangfát” a „civilizáció” nevében kivágják, együtt pusztul el a kivégzett fával. A gondosan válogatott elbeszéléseket — amelyeknek írói között olyan kiváló neveket találunk, mint Quiroga, Asturias, Púig, Ramos, Yanez, Rulfó és Fuentes — Váradi László kitűnő fordításában olvashatjuk. (Kossuth Könyvkiadó). (K) No, figyeljetek csak rám, barátaim, most én akarok beszélni... Éppen ideje, hogy vége lett az első félidőnek, any- nyira untam már a sület- len megjegyzéseiteket arról a szőke asszonyról. Nekem is van szemem. Előbb láttam meg, mint ti, hogy ott ül az öreg futballisták számára fenntartott páholyban. A meccs elején köszöntem is neki, és a mellette lévő őszes hajú, kissé kövérkés férfinek is. Ti akkor még nem törődtetek az asszonnyal. Nem volt miért odafigyelnetek rá, oly nyugodtan viselkedett. Nem akarlak benneteket megsérteni, de vegyétek tudomásul, hogy annak a szőke asszonynak egyedül több köze van a futballhoz, mint nekünk összesen. Nem alkalmi vendég, vagy néző ott a páholyban. És nem azért kiabált le minduntalan Nyurgának, az ifjúsági válogatott csatárának, mert hisztérikus szurkoló, se azért, hogy feltűnést keltsen vele, de még azért se, amiben már megegyeztetek, hogy valószínűleg a szeretője lehet Nyurgának, mert az ilyen, harminc évüket alig átlépett csinos nők, mondjátok ti, módfelett kedvelik a jóvágású fiatal sportembereket, és Nyurga bizony jóval megüti az asszonyi érdeklődés mércéjét. Egyébként az asszony nem alig, hanem pontosan nyolc évvel lépte át a harmincadikat... Hiába néztek rám kételkedve, és kár gúnyosan vigyorognotok. Amit mondok, sokkal jobban igaz, mintsem azt hiszitek, ha ugyan van még bennetek annyi beismerés, hogy hinni merjetek másnak is, ne csak a saját, csapongó fantáziátoknak. Azért köszöntem annak a szőke asszonynak és a mellette ülő férfinek, mert ismerem őket. S nem a múlt hét, se a múlt hónap, vagy tavaly óta, hanem évtizedekkel régebbről, sőt állíthatom, az asszonykát már akkor ismertem, amikor még se menni, se beszélni nem tudott, csak néha éktelenül sírni, és amikor még a legnagyobb öröme az anyja melle, a tiszta pelenka és egy öklömnyi nagyságú csörgő volt. Legrégebben az apját ismerem, azt az őszes hajú férfit, akit mellette láttok, s aki a felszabadulás után Is, mint futballozó Gonda- fivérek egyike, Gonda II néven évekig közismert kapusa volt egy patinás múltú munkás sportegyesületünk futballcsapatának. S hogy még jobban csodálkozzatok, azt is elárulom, hogy Gonda II-vel negyvenhat éve együtt jártam polgáriba. Látom az arcotokon, ti is tudjátok már, kik voltak a Gonda-testvérek. A legidősebbet, Gonda I-et kivégezték a nyilasok, mert tagja volt egy nemzeti ellenállási csoportnak. Gonda III még a negyvenes évek végén elszerződött Egyiptomba edzőnek. A legfiatalabb testvér, a Gonda IV. pedig öt-hat éve halt meg közlekedési baleset következtében. De nem a Gonda-fivérek- ről akarok én beszélni. Gonda II-ről is csak azért, hogy megértsétek a lánya szokatlan szurkolását és ne ólcelődjetek rajta. Ez az asszonyka, persze még lánykorában, futballozott. Igen, bármilyen hihetetlenül is hangzik, futballozott. Megszerette és megtanulta az apjától, a nagy- bátyjaitól és azpk klubtársaitól. Amíg kisebb volt, mindenki mulatott a futballozó kislányon. A legjobban az apja, aki örült is neki, hadd erősödjék a lányka, a labda rúgdosásótól. Nem csak a pályán, edzések alkalmával, de ha kirándulni mentek, a kis Gabriellának az volt a legkedvencebb szórakozása, hogy 11- eseket rúgdosott a kapus papának, és boldog volt, ha a papa nem birta a labdát elfogni, vagy kiütni, és gól lett. S ahogy a kis Gabriella nőtt és fejlődött, úgy fokozódott az ügyessége és ereje, és nem kevésbé a futball iránti szenvedélye is. Még fejelni, labdát levegőből levenni, kapásból továbbítani, szögletet rúgni és cselezni is megtanult. A papa és a három nagybátyja futballozása valóságos iskola volt a tanulékony lánynak. A vele egykori] fiúk rajongtak érte, ér
