Kelet-Magyarország, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-04 / 209. szám

vizet ők önmagukról

Benedek Lajos liúsz éve

Most tavasszal volt húsz éve, hogy az esti vonattal egy fiatalember érkezett a mátészalkai vasútállomásra. Viseltes ruhában, kopott aktatáskával lépett le a peronról. Fárádt Volt, átutazta az országot Szombathelytől idáig. Amikor elindult a pályaudvarról, hogy megkeresse Szálkán szatócskodó bátyját, senki sem figyelt fel rá. Nem ő, a háromszéki kilencgyerme- kes bányász fia volt az egyetlen leszerelt katona azokban a napokban.

Most hófehér a haja. Ügy hívják: Benedek Lajos.

★

Két hónapig a bátyámnál segédkeztem Eredeti foglalkozásom a kőművesség, de azokban a napokban még nem akadt munka a magamfajtának. Érkezésem után egy héttel beléptem a kommunista pártba. Meggyőződésből? Éreztem, ők a kommunisták akarják leginkább azt amiről én álmodoztam, amire én vágytam. Hát ezért. Ahol most a „Fényes” Vendéglő van, ott székelt a párt, itt nyitották meg az első háromhetes pártiskolát. Elvégeztem én is, s körzeti párttitkár lettem. Nagydobos, Szamosszeg. Kér környékén kellett vitatkoznom a különböző pártok vezetőivel, intézni az egyszerű emberek dolgait, segíteni a bajbanlé- vőket. Hát így kezdődött... S azzal folytatódott, hogy újabb iskolára küldött a párt Budapestre. Két hónap múlva tértem vissza. Mátészalka akkor Szatmár-Bereg megye székhelye volt. Városi párt- titkárnak választottak.

★

az ellátást, a „Hangyák” felszámolását, az fmsz-ek alakulását.

Harmincéves koromban, 1949-ben nősültem. De ez az évszám azért is érdekes, mert ekkor végre a szakmámban helyezkedtem el. Amikor már megteltek a boltok áruval, volt elég kenyér, ruha, újabb nehézség adódott. Hozzá kellett látni az építéshez. Hivattak a párthoz: „Most építőipari vállalatot kell szervezni. Neked úgyis ez a szakmád...” Elvállaltam a Mátészalkai Építőipari Vállalat vezetését. Ma már el sem hinnénk, milyen nehéz vállalkozás volt ez: egyszerű falusi fiatalokat kellett átképezni szakmunkásoknak, magánkisiparosokat szocialista kollektíva irányítóivá. Az első ünnepélyes pillanat a járási SZTK-rendelőintézet átadása volt. Aztán a gépállomások; a kultúrházak következtek. meg a szálkái tejüzem Ügy tűnt, itt megállapodok. S aztán...

★

Aztán 1954-ben összevonták a nyíregyházi és a mátészalkai építőipari vállalatokat. Benedek Lajos jó munkáját nem felejtették, ő lett a nagyvállalatok igazgatója. Mindennap hajnalban kelt, vonatra szállt, bejárt Nyíregyházára. Száz kilométer napjában! És végezte az építőipari technikumot.

★

Három hónapig bírtam. Akkor az örökös kimerítő munka megbosszúlta magát: beteg lettem, bekerültem a debreceni klinikára. Sok éjszakámba került később, amíg döntöttem és kértem, mentsenek fel, hadd maradjak én Mátészalkán. Megértettek az elvtársak, s felgyógyulásom után a járási fmsz. igazgatóság elnökévé választottak tekintettel a már szerzett tapasztalataimra. Nemcsak az ellátás volt ekkor már a feladat, hanem a politikai, a kulturális nevelőmunka is. Akkor kezdett például komolyabban felvirágozni a ma már nem^"*kö- zi hírű mátészalkai cigány- együttes. a mi közvetlen segítségünkkel. Később a pat- ronálásért megkaptam a „Szocialista kultúráért” kitüntetést.

Csakhogy a sors Benedek Lajosnak nem a sima élet- utat porciózta ki. ötvenhét- bén kopogtak nála a mérvéi tanácstól és azt mondták: baiban van a vegyesipari vállalat, be kell csukni az üzemet. „Ha talán még te

megpróbálnád...” Benedek Lajos rövid idő alatt munka- fegyelmet teremtett, segítőivel együtt korszerű gyártástechnológiát alakítottak ki. Keresett cikk lett a hazai piacon a mátészalkai bútor, a mérlegek is mind nagyobb nyereséget mutattak.

Benedek Lajos itt sem maradhatott sokáig. Amikor szóba jött: feldolgozótelepet kell létesíteni ÉRDÉRT,-irányítás alatt Mátészalkán, Benedek elvtárs újra otthagyta a kényelmes posztot, s ment telepvezetőnek. Háromszázezer forint és fegy hatalmas sártenger: ennyi volt minden.

★

Százan kezdtük, ma ezren vagyunk a telepen, a vagyonunk 23 millió gépekben, épületekben. Évenként 200 ezer köbméter import fenyőfát dolgozunk fel, ebből 20 ezer köbméter fűrészáru exportra jut az NDK-tól Görögországig. De az emberek, míg eljutottak idáig! Volt olyan nap, negyven fegyelmit írtam alá ittasság, lopás, igazolatlan eltávozás miatt. Fájt, de meg kellett tennem. Iskolát rendeztünk be az1 analfabétáknak, klubot a vi- 1 dékről járóknak, orvosi rendelőt. Szerveztünk munkáskórust, magam is tagja let-1

tem. Együtt lenni a munkásokkal, ez volt mindig a célom. Tudni, kinek mi a gondja, az öröme. Olykor egy kézfogás többet jelent nekik, mint a pénzjutalom... És meghallgatni őket. Megtörtént, hogy hajtottam a magamét, míg egy munkás felállt és nyilvánosan elmondta, tévedek. Újra átgondoltam, és igazat adtam neki. Mert én is csak ember vagyok, hibázhatok.-k

Benedek Lajos, a „Szocialista munkáért érdemérem” tolaidonosa, a megyei pártbizot'/lg tagja, másfél évtizede /legyei tanácstag és a járási párt vb. tagja, s a helybeli sportkör elnöke esti egyetemet végzett, most szakosítóra jár, államvizsgára készül. Hogy bírja? Mit szól mindehhez a felesége és kislánya? Hiszen náluk a vasárnapi ebédet is aszerint tálalják, hánykor játszik az „MTK” a szálkái futbalcsa- pat. , Hozzá szoktak, már az volna a furcsa, ha másként lenne...”

Húsz éve, azon a márciusi estén senki sem figyelt fel a szálkái pályaudvaron arra a fiatalemberre. Ma sokan ismerik és tisztelik.

Angyal Sándor

A „fényes szellők” napjaira, a fordulat évére szívesen emlékezik vissza Benedek Lajos. Az aprómunkát említi, amiből sose fogytak ki, de azzal növelték a párt tekintélyét a munkások, a parasztok körében. Kinek a lakásproblémáját kellett megoldani, ki munkát, kereseti lehetőséget szeretett volna, másoknak gyorssegélyre volt szükségük. A mátészalkai párttitkár ajtaja mindenki előtt nyitva állt. Ne nézte a munkaidőt: nőtlen volt, fiatal, bírta a kimerítő félfogadást, a heves tanácskozásokat.

Negyvennyolcban azt

mondták neki: „Baj van a lakosság áruellátásával, vállalatot kell alapítani, amely összefogja a munkát. Rád gondoltunk. Benedek elv- társ...” És ő nekivágott: mint a Szövetkezeti Áruellátó Vállalat igazgatója, irányította

Ma sód i k r iport

Néhány emberről.

hogy miért

lazsálóknak

Tegnapi számunkban cikket írtunk arról a jelenségről, hogy a GELKA emeletráépítésnél laza a munkafegyelem, hogy a dolgozóknak nincs munkájuk; és most e jelenség mögött; lényeget keressük Rácz Bélával, a Nyíregyházi Építő és Szerelő Vállalat főmérnökével.

— Nem akarom megvédeni azt a társaságot, de ezt én rendkívüli esetnek tartom, mert nem szoktak azon a munkahelyen lógni. Mártonfalvi Miklós művezető hétfőtől beteg, és azóta

— a „pörgekalapos” — Fábián Bandi bácsi, az építésvezetőség technikusa helyettesíti. Van vagy 25 munkájuk, de a művezető ott volt ezen az egyen állandóan. S hogy most lazult az ellenőrzés — ez a lógás egyik oka. De elsején

— a cikktől függetlenül — új művezetőt vettünk föl. aki már el is foglalta a munkahelyét.

— Szóval nem tartja tipikusnak az esetet?

— Nem, nem az. A GELKÁT februárban kezdtük, erre az évre egymillió 400 ezer volt a szerződésünk és már csak 200 ezer hiányzik. Ez azt jelenti, hogy túlteljesítjük az előirányzatot, és készen leszünk az éoülettel határidőre. 1967 szeptember 15-re.

— Másfél év. Nem sok ez egy emeletráépítéshez? Nem lassú?

— A lassúság megvan,* kétségtelen. Általános jellemző ez az építőiparban. Megjegyzem, azért a GELKÁ-nál nem abszolút ez; 30 százalékkal jobb az üteme, mint a sajtóban sokat dicsért Zrínyi utcai foghíjbeépítésnek. De hát minket nem szoktak dicsérni. De ha a lassúságot másik oldalról nézzük, akkor más képet kapunk: Ha nekem cement kellene, s felvenném a telefont, és egy óra alatt ötven géokocsival is kapnék, — akkor ez a lassúság megszűnik. De hát erről szó sincs, állandóan cementhiánnyal küszködünk, másról nem beszélve.

— Nem éri hátrány a dolgozókat a lazsálás miatt?

— A veszteségidőiket rendszeresen felmérjük és a fizikai dolgozók béréből levonjuk. Ismétlődés esetén áthelyezzük vagy elküldjük őket. 850 fizikai dolgozónk van. és ebben az évben körülbelül ötszáz távozott. És

jött ugyanennyi. Ilyen óriási a vándorlás, és így nagyon nehéz dolgozni. Akik jönnek, nincs a nyakukba tábla, hogy milyen emberek Ha a börtönből jött, akkor is felvesszük. És a teljesítménybérben annyit keresnek, amennyi munkát elvégeztek.

— És nem akarnak többet keresni?

— Ügy látszik. Ebben az évben nem érték el azt az átlagbért sem, amelyét terveztünk.

★

A beszélgetés az építkezésen folytatódott. Az építési naplóból megtudtam, hogy aznap 27 munkás dolgozott, a lógósok tehát csak kisebb részét teszik ki az összesnek. Mert a többiek becsülettel elvégzik, amit rájuk bíztak. Fábián Bandi bácsi különösen azt sajnálta, hogy Benke Palit és a szocialista brigádját áthelyezték már onnan, mert rájuk bizton lehetett építeni.

— Tegnap is — panaszkodik Bandii bácsi — mondom kettőnek, ne dobálják, hanem szállítsák le az emeletről a zsaludeszkákat. Mire visszajövök, várnak a gelkások, hosy dobálás közben betörték a deszkával az ablakukat. És igazuk van. Mit lehet tenni? Jegyzőkönyvezni, de azokat a deszkákat többé nem lehet felhasználni sehol.

Néhányan akkor sem tetBár hivatalosan még nyár van, a napok egyre hűvösebbek. Készül az őszi —téli szezonra a kereskedelem.

A Kelet-Magyarország Textil és Felsőruházati Nagykereskedelmi Vállalat tájékoztatása szerint a napokban nagyobb mennyiségben jelennek meg az üzletekben a férfi és női, lányka és fiú könnyű és sokat keresett habgumis felső kabátok, melyek olcsók, kényelmesek. Ékek már a legkülönbözőbb színekben kaphatók. Előnyük a könnyedség mellet, hogy 10—20 százalékkal olcsóbbak, mint a hagyomfányo- sak.

Folyamatosan érkeznek a cipőnagykereskedelmi váltéit tönkre magukat, amikor az építkezést végigjártuk. A hosszú hajú, szőke fiatalembert le is küldte a főmérnök a művezetőhöz. De ugyanakkor — egy másik helyen — néhány ember csaknem bevakolta egy hatalmas terem (még nincsenek m'eg a válaszfalak) mennyezetét.

— Komoly teljesítmény volt — mondja a főmérnök.

— Ha hozzáadjuk, hogy az állványokat is ők hordták át...

— A segédmunkások felét elküldtem volna már — mondja Fábián András. — Nem lehet bennük megbízni. De az is igaz, hogy sosem tudhatjuk, jobbat vettünk-e fel az előzőeknél.

Ősz, napbarnított munkás néz be, s hogy lát engem, nem jön be az irodára.

— Fogadjunk cementért jött az öreg — nevet a főmérnök.

Nem fogadunk, de kíváncsi vagyok. A kapu alatt, ismét szembetalálkozunk Horváth bácsival.

— Mi baj, Horváth bácsi? — kérdi a főmérnök.

— Tessék mondani, mikor lesz már végre cement?

— méltatlankodik az ősz munkás. A főmérnök nem válaszol neki, hanem hozzám fordul:

— Ez van. És látná a becsületesebbeket, hogy tolnak le engem, ha nem tudok cementet adni! Mert olyanok is vannak nálunk.

Kun István

lalathoz a vulkanizált gumitalpú férfi félcipők, ezekből 31—40-es számnagyságig a gyerekek igényeit is ki tudják elégíteni. A cipők előnye, hogy nem válik le a talpuk és vízhatlanok.

A cipőnagykereskedelmi vállalat szerződést kötött a rákamazi ktsz-szel női bőrcsizmákra. Most ősszel már barna, fekete, fekete-fehér és fehér-fekete színkombinációkban kerülnek üzletekbe a nők által sokat keresett csizmák. A vállalat a Duna Cipőgyártól nagyobb mennyiségben kap női bőr és műbőr csizmákat, melyek hamarosan megérkeznek Nyíregyházára. Nagyobb mennyiséget szállít női műbőr csizmákból a Tisza Cipőgyár is.

Télre fcésztil a kereskedelem

M eg jött a habszivacs kabát, várják a divatos bSrcsizmákat

7őaza(dé,

— Lekéstem a vonatot — magyarázkodik, amint béül a kocsiba. — Egyébként nem ekkor szoktam jönni, de most éjszakás voltam. És türelmetlen. Hiába, az ember ha egyszer jár haza hetenként.

— Honnan, hová?

A fiatal férfi magabiztos mozdulattal hátralöki aktatáskáját. Kiskabátban van.

— Debrecenben dolgozom. & hídépítőnél. Kállósemjénbe megyek.

— Odavaló?

— Nem. Pócspetribe. De Semjénnél gyalog átvágok a földeken.

Ezúttal erre nem kerül sor. A kocsi is Petribe megy.

— Nem nehéz hetenként..?

— De. Nagyon. Ha családja van az embernek. Kétfelé költeni, hiszen sejtheti. De megkeresek kettőezerhatszá- zat is, hát ebből jut. Géppel dolgozom, kompresszoros vagyok, de csak betanított. Most akarok szerezni ősszel szakmát, hegesztőt, gépkocsi- vezetőim már van

Odakint megújul az őszi határ a hirtelen támadt napsütésben. Az előbb még vastag köd hömpölygött át az úttesten. A fiatal férfi tekintete is a hatért, lesi.

— Rossz nyarunk volt. Nehezen érik be a tengeri, a krumpli is könnyen megrothadt. Panaszkodik is a feleségem.

— Dolgozik?

— A tsz-ben. Csak lendít ő is, bár nem olyan jó a mi tsz-ünk, ámbár nem is rossz. Közepes. Pócspetri — teszi hozzá, mintha a név mindent magyarázna.

— Mert maga is, mások is másutt dolgoznak.

— Nahát az más — igyekszik megnyugtatni —, én szakmát akartam szerezni. Én negyvennyolctól egyvég- tében a hidasoknál dolgozom, mi építettük ezt a hidat is, ni — mutat ki jobbra, hogy elhagyjuk Nagykállót. Aztán a kisari hidat, meg Nyíregyházán az Arany János utcán is mi voltunk a hídnál. Szép munka, változatos.

— Ide oda hánykolódni.

— Változatos. Én nem mondhatok egy panaszos szót

se az elmúlt nyolc esztendőre.

— Mi újság Petriben?

— Semmi. Nem tudom. Nem sokat tud így az ember. A fiatalok egyenesednek kifele, mostanában rossz éveik voltak. A bátyám, a kőműves is volt KlSZ-tltkáruk, a lelkét kitette, éjjel is velük volt, hogy együtt tartsa őket. Aztán mások meggátolták.

— Ki például?

— Volt olyan — bezárkózik. — A pártszervezetben is volt olyan, de aztán nem sokáig volt titkár. Most a fiúk maguk vettek futballcsukát, mert jó a mi kis csapatunk, hiába csak vasárnap délelőtt edzenek, délután meg meccs. Nehéz ebben a faluban, hiszen tudják.

Igen, a szervezés, ötvenkilencben, hatvanban. Emlékszem, üresek voltak az utcák, nem lehetett embert találni. Éveken át truccoltak sokan a tsz vezetőségével is. Pedig a semmiből lett a tanyaközpont, itatásos borjúnevelővel, vízvezetékkel, hideglevegős szénaszárítóval és még sok mással. Azért nem volt elég pénze a tagságnak! — Indokolják egyesek. Pedig nem igaz, más volt a baj. Legfőképp a kívülmaradott

családok, akiknek mindnek van rokonsága... egyszóval, a munkafegyelem. De az idén már harminc forint a terv, tavaly huszonnyolcat osztottak munkaegységenként. És Az idei is meglesz.

— És az öregék nagy vallásossága — sorolja tovább. — De már csak az öregek. A fiatalok másképp látják már az életet. Hiába, többet tanulnak. Volt nekem is egy tanárom, oroszt tanított, az volt itt a párttitkár korábban. Öalatta sok minden épült Pócspetriben. Dé nem csak üzlet, meg más, hanem a fiatalság lelke is. Engem is ő nevelt.

Máriapócs közelsége. Az útszélen kereszt.

— De azért szeretem a falumat — folytatja, mintegy az előző gondolatát. — Utóvégre a fiatalság veszi át majd, nem igaz?

— Nem volt könnyű sora az öregeknek. Azért olyanok.

— Bizony így az. Az én apám is cseléd volt, Irinyi birtokosnál. Nyolcán voltunk testvérek, hát a felszabadulás után kaptunk kilenc hold földet. Meg lakást. Erről apám tudna mesélni, mi már nem ismerjük, hálistenek. Az én bátyám kőműves, két nővérem boltban dolgozik, férjnél, a többi otthon vagy a

tsz-ben. Mi már • ötvenkettőben tsz-tagok lettünk, apám sokáig a marhákat gondozta, most meg sértésgondozó, mert nem bír annyit járni. De azért anyámmal együtt egészségesek.

Pócson túl, vásárosbódék, hajóhinták, egyelőre még unatkozva, fölszereletlenül.

— Búcsúra készülnek. — Legyint. — Jönnek a szagra...

— Maga is készül hamarosan. Hiszen hétfőn újra munka.

— Ja igaz. Sajnos, rövid az idő itthon.

— De megérkezni jó.

— Az jó. Mintha vendégségbe jönne az ember. Egy éve házasodtam. — A szeme megfénylik. — Gyerekkortól voltunk mi kiválasztottak. Már, — magyarázza — három évig udvaroltam csak, az utóbbi három évig, de azelőtt is figyelemmel kísértük egymást. Ez se volt könnyű, pletyka, miegymás, de mi nem törődtünk vele. És úgy van most, mintha csak tegnap lett volna az esküvő.

Idegesebb lesz, pedig végtelen nyugodt ember, hogy a hazai táj fut a kocsi mellett.

— Most persze, nem leli otthon a feleségét?

— Most nem. Dolgozik. De majd délután.

Mondják, szép asszony. Nagyon rendes asszony. KISZ-titkár is volt. A leánykori neve is szép: Pásztor Anna.

Pócspetri. Szelíd őszi fény. Egy asszony húst visz gyerekek sétálnak hazafelé. Dél van. Az első tanítási nap. Ketten hárman tereferélnek egy kapuban. Kacagás.

— Építeni szeretnénk — mondja, minthogy így érzi teljesnek mindazt, amit mesélt — Házat.

— És jó így, mindig másutt, a felesége meg várjon?

— Dehogy. Azért építünk. Szakmát szerzek, jó szakmát. És hazajövök. A tsz-be. Kell itt a gép, még inkább hozzá az ember. Termőre fordul a tsz új gyümölcsöse is, az élet is. Ott a tsz-irodánál kiszállok.

Búcsúzáskor bemutatkozik:

— Andicskó Ferenc.

És lelép a homokba.

Magabiztosan lóbálja aktatáskáját. Itthon van.

Visszafelé, Petri határában keresztet vet egy öreg asz- szony a bádogkereszt előtt. A földet nézi, mintha olvasna belőle. De onnan már csak múltat lehet olvasni. A jövőt az ifjúság arcáról kell.

Sipkay Barn»