Kelet-Magyarország, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-10 / 188. szám
Emberek a Vezetők ~ önmagukról Készülnek a pettyes labdák a Nyíregyházi Gumigyárban. A képen Nagy Zsuzsa III éves tanuló csomagolásra készíti elő a kész labd ákat. Foto: Hammel József MEGJEGYZÉSt Téglák falajfeltöltésre A nemrégiben elkészült nyíregyházi, Széchenyi utca 2. szám alatti épület belső udvarán gépek dolgoznak. Markológép falja az előírt szinttől mintegy egy méterrel magasabb, egyenetlen földet, s rakja a dömperre. Azaz, hogy nem egészen a földet, mert a talaj itt telítve van a lebontott felvonulási épület földben hagyott téglaalapjával. A lakók jó előre szóltak, hogy ez helytelen, ki kellett volna szedni a téglákat. A munkavezető meghallgatta és a munka folyt tovább. Ki tudja hány ezer forint a kár? A földben, szerény becslés szerint is több ezer tégla kallódik. Ugyanebben az udvarban több melléképületet le kellett bontani és helyettük újat építeni. A lebontott falak tégláit, a tetőfedő cserepeket elszállítják és az építkezésekhez új építőanyagokat hoznak. Uj téglából építik fel az udvari részt elválasztó kerítést is. A használt tégla erre is kitünően alkalmas lenne, de minek? Van új. Ki törődik ezzel? Az ott dolgozókat újra figyelmeztetik, hogy legalább, amig a gép rakodik és ott állnak, kiszedhetnék a téglákat. Onnan, ahol a gép nem dolgozik. — Nem kaptunk rá utasítást —■ mondják szinte kórus ban. — Nem vész az kárba a szeméttelepen kiszedik a dolgozók — nyugtat meg az egyik ember, s még mosolyog is hozzá. Tóth Árpád Az elnöki székben,.. ranglétrán i „Ha nem tanulsz, elmehetsz segédmunkásnak!” — Ezt az idézett mondatot vá_ rosunk egyik modern bérházának lépcsőházában hallottam egy édesanya szájából. Mélységesen egyetértek az édesanyával a tanulás szükségességét illetően, ugyanakkor vitatkoznom kell a mondat mögött húzódó szemlélettel. Figyelem, hogyan becsülnek le gondolatban, szóban munkaterületeket, miféle különleges ranglétra-szemlélet alakult ki egyesekben a dolgozó emberek értékeléséről. Nem a munka társadalmi értékének mércéivel vitatkozom. Eszem ágában sincs az idézett segédmunkás és egy atomfizikus tevékenysége közé holmi demagóg egyenlőségjelet tenni. Ilyen- féle egyenlősdire reálisan gondolkodó embernél úgy. sem kerül sor. Mindenki tudja, hogy haszon tekintetében és a belefektetett energia dolgában milyen mérhetetlen különbség jehet két ember munkája között. Nincs azonban olyan munka, amelynek ne volna meg a maga helye a társadalom keretei között. Ma már anakronizmus a régifajta társadalmi ranglétrákat emlegetni, mégis minduntalan találkozni kis- és nagyüzemekben emberekkel, hol a munkapad, hol az íróasztal mellett, akik úgy érzik, valamiképpen kevesebbet érők társaiknál. Ha csak ők érzik ezt — az még a kisebbik hiba. Nagyobb baj, ha mások is éreztetik velük ugyanezt: hogy ők „csak segédmunkások”, „csak eladók”, „csak gépírók...” és így tovább. De beszéljünk azokról, akik éreztetik ezeket a vélt rangbéli különbségeket. Ök se holmi hercegkisasszonyai és trónörökösei a népi demokratikus rendszernek: lehet, hogy az édesapjuk szintén „csak segédmunkás” és az anyjuk esetleg „csak ház. tartási alkalmazott’* volt. De képességeik és a társadalomadta lehetőségek náluk szerencsésebben, sikeresebben, érdekesebb, vonzóbb munkaterületek irányában hatottak. Jogos a büszkesá- ga annak, aki szép és értékes, szerinte magasabb értékű munkára képes? Természetesen. De a gőgje senkinek sem jogos, nem is ízléses és főképpen a szocializmushoz az égvilágon semmi köze sincs. A gőg persze érzelem szülte magatartás és ezért nehéz ellene hadakozni. Ha az értelem szülné, vitatkoz. ni lehetne vele. Csakhogy — mondjuk ki nyugodtan — értelem nem szülhet gőgöt, fölényességet Az értelem azt mondja: él ebben a kis hazában tízmillió ember, kőzüle mintegy öt-hatmillió végez fizikai, vagy szellemi munkát Amit alkotnak, együttesen adja élelmünket és ruházatunkat, iparcikkeinket és kulturális javainkat. Nem lehetünk meg egyik munkaterület nélkül sem! A társadalom gépezetében minden alkatrészre szükség van. A kevésbé fényes csavarokra és a iátha. tatlan helyen forgó ezért nem közismert tengelyekre és fogaskerekekre is. Ranglétra pedig egy másik szempont alapján épül nálunk: Ki hogyan végzi azt, ami a kötelessége. Ha ennek a fajta besorolásnak vagyunk a hívei; világossá válik, hogy többet érhet valaki a malteros láda mellett tisztességes munkával, mint egy fényes íróasztal mellett feléből-harmadából megtett kötelességgel. És a dolog fordítva is igaz: mert mindenütt lehet lelkiismeretlenül dolgozni is. Csak egy bizonyos: ha valaki megteszi a magáét a saját helyén — sohasem kell szégyenkeznie a szakmája miatt. Akármit kiabálnak is a lépcsőházban. Orosz Szilárd F izetem a tízest, kiválasztom a csónakot, húzom az evezőt — egyetlen vendég a csónakázó tavon, hétköznap kora délután — éget a nap és szikkadok és megtörténik a sóstói csoda: délibábot látok már, korsó habos, hideg sör. Eveznék a sör Jelé, a révbe, a csónakmester csíkos házához, elegánsan készülök partot Jogni, sétálók teljes elismerésétől kísérve, pontos siklással a deszkára csúszni, de fentröl szól a hang: — Ne tessék kikötni! Tessék csak evezni, legalább még egy-két kört Mondanám: sör, de szól Jentröi a hang, a csónakmesteré: — Ilyenkor nem számít az idő. Tessék csak evezni. Vagyis: nem lehet kikötni. Távozz tehát délibáb, messze innen habos korsó képzelete. Nekem evezni kell. Egy kört, kettőt — nem szabad kikötni. Mert vendég vagyok, hétköznapi kisforgalomban, magányos evezős a tavon. Reklám. Hogy azt gondolja az a sétáló, — kinek elismerő bólintására pompás part- Jogáskor vártam volna — ha ennek jó a tavon, ám evez. hetnék egyet én is, mármint a sétáló, ki holmi Jröccsök reményében még dugdossa zsebében azt a tízest és nem áldozná egyelő, re az istennek sem bizonyos vízi gyönyöröknek. Így tehát húzom a páros lapátot, s már a fürdőház kéményét is sörös kríglinek látom és csak körözök a szép vizen: nem lehet kikötni... Áldja meg a sors — nem vagyok jós, de bizonyos: egy-két év, s mai olvasóim örömest velem mondanák az E „Kihirdették az eredményt : három kivételével 570 szavazatot kaptam. Február hatodikén volt öt éve ennek. Szóltak, menjek fel a színpadra, foglaljam el az elnöki széket. Életemben először álltam szemben ilyen tömeggel. Elmosódtak a vonalak előttem, alig jött szó a torkomon...” Juhász István félt akkor: hogy tud ő kenyeret, megélhetést adni ennyi embernek, ennyi kisvárdai családnak. És ha nem tud, akkor mi lesz? Pillanatok alatt végiggondolta addigi élete negyven évét. Rengeteget dolgoztak a szülei, ő is csak négy polgárit járhatott, aztán jött a föld. Szűkösköd- tek, ragasztottak, örököltek. Mire ő önálló gazda lett, lovainak csodájára jártak. Értett az állatokhoz, a jó gazdálkodáshoz, gyarapodott gazdasága, a 12 hold meghálálta a sok verejtéket Fürdőszobás, összkomfortos lakása volt neki már az ötvenes évek végén.. Ebbe a lakásba nyítogattak 3 hétig az agitálok, hiába. Aztán hatvan karácsonyának harmadnapján aláírta a belépési nyilatkozatot. Most sem tagadja, hogy összeszorult a szíve, veszni látott mindent. S aztán, mintha újabb villám csapna rá, váratlanul megválasztották a Rákóczi Tsz elnökének. Valahogy eképpen mondott kurta „székfoglalót”: — Köszönöm a bizalmat. Ha már a sors összehozott bennünket, bízzunk egymásba, dolgozzunk úgy, hogy megéljünk. Aztán leült 2. „Szeretném én látni azt az embert, aki elvezeti a lovamat a közösbe. Ezt mondta az egyik kocsis, a neve már nem fontos. Mondtam neki, kedves bátyám, én leszek az az ember. Majd feldöfött a tekintetével s aztán a villa után nyúlt...” Igen, ez volt a nehéz órák ideje. Juhász István nagy tűzkeresztsége. Közben kitavaszodott, vetni kellett, dolgozni a földeken. Micsoda reggeleket kellett megélni! Benyitni az udvarokra, valósággal könyörögni, jöjjenek munkába, a föld nem vár. Csak lassan, nagyon lassan mentették a menthetőt. Sikerült elvetniük a huszonnegyedik órában, de a gyümölcsfákat még akkor is metszették, amikor már virágzott Nehéz volna kiszámolni, hányszor kelt ebben az időben hajnali négykor Juhász áldást, — hogy a Sóstót még nem Jedezte Jel Európa. Elismerem én az idegen- forgalmat, hogyne ismerném e>l, hisz jöjjön csak az a vendég, lásson, van mit néznie, de az sem utolsó, ha e hazába való magamnak verdesi a morzsát a kockás asztalról a pincér, s ajánl Jriss pörköltet, hajnalban szedett uborkából salátát.. Vagyis most elmondanám mint kerültem éppen a Sóstóra. Haza térképét vizsgálva nyaralás tervezésekor mona. ja kicsiny családom, Hogy Duna-kanyar, mire mondom hogy nem megy, mert magas a Duna, sebes, nem az esetem. Valami mást. Azt mondják erre, hogy Velencei tó. Nem lenne rossz, de Jel van Jedezve, se szállás, se jó koszt; JelJedezett vi. déken Jele rántott húsért is Jizet az ürge, én meg lenIstván elnök, s a többi vezető. Már az első évben tanokra bontották le, osztották szét a területet, mindenkit közvetlenül érdekeltté tettek a termelésben. Év végén 24 forintot ért egy munkaegység. Mai szemmel, itt a Rákócziban ez már nevetségesen kevésnek tűnik: akkor óriási eredmény volt. Csatanyerés a félelem, a kétkedés felett. dl „Mindennek ára van. Sose felejtem: hányszor kellett lenyelnem, könnyű nekem, mert csak beszélek... Ilyenkor az ember, a magamfajta, legszívesebben káromkodna egy irtózatosat. Hallgattam, aztán megfogtam a kaszát. Hiába vártak a járásnál, meg másutt az értekezleten, vágtam egész nap a rendet”. Ö szó szerint értette amit mondott: fogjuk meg emberek és csináljuk. Ezen utólag lehetne vitatkozni helyes volt-e, vagy sem. Faggatom a szenvedélyeiről. Nem dohányzik, nem kártyázik. Néha megkíván egy pohár jó hideg sört: nagyobbik lányát szalasztja el a kocsmába, maga nem mer bemenni, mert nehéz kikerülni az éppen ott lévő néhány tsz-tag kínálását. S ha az ember belemerülne... Még az italról. Van egy komája itt a közösben. Egyéni korában ami pénz megakadt nála, elitta. „Napirendre” került, megmosták a fejét. Azóta nem iszik, a felesége nem győz hálálkodni érte, Legutóbb László napon mégis berúgott. Amikor Juhász ráijesztett, hivatja a mentőket és viteti elvonókúrára, mint egy gyermek, úgy sírt az ember... Példát mutatni, mindenben. Alapelv ez az elnöknél. Az első év végén beiskolázták Zsám- békra, elnökképzőre. Három gyermek itthon, a feleség sem a legegészségesebb. Évődött, aztán mégis vonatra ült. Tanult géptant, üzemszervezést, tudományos állattenyésztést de még csak levelezést és helyesírást is! — Egy elnök sose tudhat eleget, ezerfelé figyelnie kell, valahogy érteni mindenhez. Nehéz mesterség ez„ 4.| „Szépen haladtunk az elmúlt öt évben, tavaly már 79 forinton felül volt a munkaegység értéke. Álló és forgó vagyonunk 23 millió, ebből közel 3 milliót érnek a gépek, öt éve csak 8 lovas vetőgépünk volt...” Sorolja a számokat* a nék inkább csak egyszerűen vendég úr, viszont adják hidegen azt a hosszúlépést. Mire a család, hogy legyen Siójok. Benne lennék, — így én — de Siójokon elsőbb is jönnek szívesen látott külhoni vendégeink, majd ugyancsak elsősorban Becsben bérelt Rekordon érkező messzire szakadt ha. zánkjiai, míg végül harmadsorra vagyok magam, ki már akkor is örvendezhet, ha elé teszik a végig kiikszelt étlapot, mely szerint helyesen teszi szerencsétlen betévedt, ha megy az önki- szolgálóba, parizerért... Viszont én meg szeretem, ha porolják azt a morzsát a kockás abroszról és mi Jorró, mi hideg, amikor hoz. zák, amilyennek lenni kell hivatása szerint. És így lón a Sóstó. Itt reggel hideg a tej és friss a briós, és van kabin és napozógyékény, árnyék ha kell és hely a vízben és így tovább. Tehát most vendég vagyok e hazában és töröm a fejem, hogy mit tegyek. Ha szépen megkérnek üsse kő: nem fedezem fel a Sóstót. milliókat s azt, hogy ők sose tartották a markukat állami dotációért: ez a szorgalmas tagság érdeme, Mindig igyekezett szót érteni az emberekkel, ma sem kenyere a hangos parancsolgatás. — Persze, embere válogatja. Itt van például a lengyel származású főagronó- musunk: kitűnő szakember, rengeteget tanulok tőle magam is. De sértő'dékeny, vele másként kell beszélni a problémákról. Egyesek meg hangsúly nélkül nem figyelnek a vezetőre. Csak a túlzásra kell mindig vigyázni. — Mert vitázni érvelni ma is kell. Egyszer, az üszővásárláskor az egész vezetőség szemben állt vele: nem és nem! Végül az elnök érvei győztek, igazolódtak be. A műlegelő azonban az idén csődöt mondott. — El kell viselni a kudarcot is. ösz- szel újra nekivágunk. S „Én csak egy vagyok a vezetőségből, a siker a testületé, s az új gondokon is a kollektíva osztozik.” Ritka eset, de sok mindent megmagyaráz: a kisvárdai Rákócziban öt éve nem változott az elnök, a főagronómus, a főkönyvelő s a brigádvezetők személye. A tagság elégedett velük, bízik bennük, mert munkájukban együtt van jelen a szakértelem, az emberség és a szigorúság. Ilyen ember Juhász István is, akit nem kápráztat el a siker — tavaly a kormány vörös vándorzászlót adományozott a Rákóczi tagságának — hanem mindenkor őszintén vet számot. Most például az aggasztja, hogy 54 év az átlagéletkor a közösben: 1200 forintos havi fizetéssel „csalogatja” a fiatal munkaerőket. És veszteséges a tehenészet: olcsóbb takarmány kell, ezért is hadakozik a műlegelőért. Aztán az új körülmény: a nagyobb önállóság, a kockázatvállalás, a nagyobb felelősség. Nemcsak új közgazdasági kategóriákhoz szoktatja nyelvét — termelékenység, gazdaságosság, stb — hanem igyekszik is megérteni az okokat, a következményeket... Hol van már a régi szenvedély: a megyehíres lótenyésztő motorra ült, azzal járja a határt. Három lánya van. Ica, legidősebb apja nyomdokába szeretne lépni: agronómusnak készül. Juhász István vágya? — Megtartani a jó eredményt. Ennyi, ilyen egyszerűen. Angyal Sándor De ha azt akarják, hogy felfedezzem, lelkűk rajta, nem bánom. Ám akkor mind, ki most vendég a Sóstón, böngészheti majd a térképet, s mehet amerre lát, akár Zalaegerszegig, míg asztalt talál, kabint, helyet a vízben és söröskorsót, amelyben csak derékon felül áll a hab... Nem! Ezt nem teszem. Maradjon közöttünk ez az ügy, úgy, ahogy elmondtam, ne beszéljünk róla, mind a Sóstó felfedezésének elkerülhetetlen órájáig. De akkor eljövök én ide megint és számon kérem azt a felejthetetlen kort, amikor még vendég úr lehettem nyáron és főidényben. S ha nem lesz egy jó tippük, beletörődöm az elkerülhetetlenbe: elmegyek ürgének Siófokra. Vagy — mit lehet majd tenni? — ürgék leszünk mi valahányon a Sóstón. 1966. auguszta* SS. Lantos László: Qlem Leivel
