Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-02 / 155. szám
Két jogszabály Szabolcs A A közelmúltban az építőipari munka meggyorsítására két rendelkezés jelent meg. E két jogszabálynak látszólag nincs semmi kapcsolatuk egymással; az építőipar merőben különböző problémaköreit rendezik. A valóságban azonban több olyan érintkező pont található a rendelkezésekben, amelyek jelzik, hogy az építkezések legfontosabb tényezőinek — a határidő és a költségek mérséklésének — egységes elvei érvényesülnek mindkettőben. Az egyik rendelet a befejezett építmények elszámolásáról, a másik a típustervek mellőzésének és a típustervtől való eltérés engedélyezésének lehetőségeit taglalja. Olyan problémákról van tehát szó, amit évek óta meg akarnak oldani. A Központi Bizottság külön határozatban körvonalazta az építőipar feladatait, s az egyik legfontosabb feladatnak jelölte meg, hogy „fokozottan érdekeltté kell tenni a kivitelező vállalatok dolgozóit az építési idő lerövidítésében”, másfelől „a tervező szerveket kötelezni kell, hogy szélesebb körben alkalmazzák az eddiginél a típusterveket. Nem szükséges külön Indokolni ezekután a két rendelet összefüggését. Az előrelépés az új rendeletben már azt tükrözi, hogy nem a forinttervek teljesítéséről van szó, hanem az építmények előkészítéséről. amelyek mérőszáma már nem elsősorban a forint, hanem a természetes mértékegység. A típustervre vonatkozó szintén jelentős lépés a jövőben az lesz, hogy típustervet alkalmaznak, s csak ettől való eltérés esetén kell az engedélyt kérni. A típustervek gyakoribb alkalmazását azonban ezzel a rendelettel egyértelmüleg nem lehet megoldani. Hiszen megyénkben több építkezés (vasöntödéi vállalat, több kisebb tanácsi beruházás) azt tanúsítja, hogy a beruházók még nem értelmezik egységesen az ezzel járó előnyöket. Sokszor indokolatlanul ragaszkodnak a helyszínen előregyártott, nehezebb körülmények között készített szerkezetek alkalmazásához. Nem kevés esetben az alkalmazott technológiára való hivatkozással nem teljesítik az építőipar kérését (tipizált szerkezetek alkalmazását.) Pedig a lakásépítkezéseknél elért eredmények azt bizonyítják, hogy nem kevés része van a tipizált szerkezeteknek a határidő, a gazdaságosabb termelés elérésében. Ugyanakkor az állami építőipari vállalatoknál kivitelezett új épületeknél a lakásterv teljesítése idején a kivitelezett épületeknek csak több mint ötven százalékát végezték típustervek alapján. Az ipari épületeknél az elmúlt években egyetlen egyet sem készítettek típusterv szerint. Mezőgazdasági építkezéseknél is nehézkes az előrelépés. Ez év elején több tipizált szerkezet állt kihasználatlanul az ÉM. építőipari vállalatnál. Az egyik jogszabály kényszerítő közgazdasági kategória az építőipari vállalatra nézve. A másik a beruházót, kivitelezőt egyaránt ösztönzi a gyorsabb munkavégzésre. Jogszabályok — bármennyire is jelentősek — aligha oldanak meg minden építőipari problémát. De tudatosabb alkalmazással nagymértékben hozzájárulnak az építőipar idei feladatának teljesítéséhez. Végh János Exportra dolgozik a Vör 5s Október Férfiruhagyár nyíregyházi telepének 19-es munkaszalagja. Ez a kollektíva jó munkával sok elismerést szerzett már az üzemnek. Hammel József felv. és a villamos energia Két évtized alatt több, mint hússzoros a fogyasztás Megyénkben a felszabadulás előtt 58 község volt villamosítva, s az összes közvilágítási lámpák száma még a háromezret sem haladta meg. 1945-ben a 19 ezer fogyasztó még csak négy és fél millió kilowattóra villamos energiát használt el. Ennek csupán egynegyedét tette ki a lakosság által igénybe vett áram mennyisége. A három évvel ezelőtt befejeződött faluvillamosítás óta ma már 234 községbe jutott el a villanyfény. Az elmúlt évben például a fogyasztók száma már meghaladta a 106 ezret, és a felhasznált áram mennyisége 103 millió 309 ezer kilowattórára, több, mint húszszorosára emelkedett. A fogyasztás különösen a hatvanas években nőtt ugrásszerűen, amikor egymás után közel félszáz új nagyfogyasztó igényét kellett kielégíteni. Ezekben az években került sor a termelőszövetkezetek nagyobb arányú villamosítására is. A statisztika szerint az elmúlt évben már közel 478 termelőszövetkezeti egység vételezett áramot a hálózatból. Ma már a mezőgazdaság évente mintegy hatmillió kilowattóra villamos energiát igényel, többet, mint az 1945-ben felhasznált teljes mennyiség. A lakosság ál_ tál igénybe vett áram az elmúlt évben 17 millió kilowattóra volt, és a közel 27 ezerre emelkedett köz- világítási lámpák is már több, mint hatmillió ki'o- wattóra villamos enerj | it emésztettek fel. Az iparosodásra jellemző, hogy az értékesített energiának közel ötven százalékát ma már az üzemek használják fel. A húsz év alatt megépített nagy- és kisfeszültségű vezetékek hossza ma már meghaladja megyénkben a négyezer kilométert. Előzetes számítások szerint ez évben az energia- fogyasztás már eléri a megyében a 112 millió kilowattórát, s jövőre is több, mint tízmillióval növekszik. Két év múlva a lakosság fogyasztása előreláthatóan 22 millió kilowattórára emelkedik. Különösen emelkedik majd a termelőszövetkezetek áramigénye, hiszen a villamosított egységeknél még csak most kezdődik a gépesítés. Az áramot ma még harminc százalékban világításra használják. (tóth) Egy elfelejtett nagydobosi kincs KOLOZSVÁRI MIHÁLY, a nagydobosi tanács elnöke levelet mutat. Egy ceglédi nyugdíjas, nevezete- nem Göbölyös Pál írta. „Hallottam a rádióban a híres nagydobosi sütőtökről, amit személyesen is láttam. Az volna a kérésem, szíveskedjenek részemre, 300 öl területhez szükséges vetőmagot küldeni”. — Nem ez az egyetlen. Iyenkor az ország csaknem minden tájáról érkeznek kérelmek hozzánk, vagy a Petőfi Tsz vezetőségéhez — mondja az elnök. Márka és jó valuta a nagydobosi sötőtök. Nyilvántartja még a kertészeti lexikon is. De talán még inkább a pesti kofák, a sütögetők. — Nem egyszer magam is hallottam, amint Pesten a Garai piacon kiabálták: „Itt kapható az ízes nagydobosi sülttök.” Vitték, mint a cukrot — magyarázza Kolozsvári. A NAGYDOBOSIAK a föld, a talaj összetételével magyarázzák, miért itt terem legizletesebben ez a csemege, aminek Dél- és Kö- zép-Amerika az őshazája. Nincs ember Nagydoboson, aki ne értene a termesztéséhez. Az egyik leghíresebb közöttük Somogyi István, a tsz pénztárosa. — Urat csinált belőlem a sütőtök még egyéni koromban is — újságolja. — Három hold 25 000 forintot is hozott. Csakhogy régen jobban védték a márkát, mint most. És mégis kialakult itt a sütőtök termesztésének a módja. És ez is sajátos, figyelemre méltó. Kolozsvári erről így beszél: — Régen hármas fordulóban műveltük a földet. Minden évben a homokos részen egy fordulót sütőtökkel vetettünk be Előtte megtrágyáztuk 150—200 mázsa istállótrágyával... Szeptember 1 és 8 között volt a „tök-szabadulás”. Itt így nevezzük a tök betakarítását. VÄRTAK, hogy megcsípje a dér, s kezdődhetett a szállítás. Konkuráltak érte a pesti kereskedők. Sokszor kilométer hosszan álltak a sütőtökkel megrakott szekerek az állomásig. Az ügyeskedő, nyerészkedő kereskedők megtették azt is, hogy a környékből felvásárolták a sütőtököt, éjszaka átszállították Nagydobosra, innen adták fel vasúton. — így kezdett romlani a hírneve — mondja a tanácselnök. — A harmincas évek végén az akkori gazdasági felügyelőség elhatározta, hogy visszaszerzi a nagydobosi sütőtök hírnevét. Tökpecsételőt csináltatott. Ezt a községi főbíró őrizte. Valamikor 350 holdon termeltek sütőtököt Nagydoboson. Egy holdról 200— 250 mázsát lehet betakarítani. Szép pénzt hozott. Most a Petőfi Tsz-ben hasznosítva a hagyományokat 125 holdon termelnek. De a tsz-gazdák a háztáji egy részét is ezzel vetik be. Nem kíván sok munkát. Piaca is van. Érdemes lenne több gondot fordítani termesztésére. Panaszkodnak, hogy nem szerződnek velük. — Ide meg érkeznek a levelek — jegyzi meg a tanácselnök. Évente 150— 200 kiló sütőtök vetőmagot értékesítünk. Ez is pénzt jelent. nem Ártana üjra visszaszerezni a nagydobosi sütőtök hírnevét. Százezreket nyerne vele a nagydobosi tsz-parasztság. Farkas Kálmán Tercfcrc A nap ízzőan perzselte a Duna menti homokdombokat. Nem volt csoda, Délről felhő szorította, északnyugatról alig észrevehető fuvallat, mely szintén meleget hozott magával, úgyhogy majdnem szikrát vetett a közeli hegy fehér kősziklája. A völgyben tehát és a Dunáig terjedő laposokon, furulyázott a tengeri. Kó- kadt a bab, száradt a borsó, csak bent a tanyában a ház előtti tenyérnyi hűvösön volt megnyugtató az élet pezsgése. (Ide menekültünk a szérűkről a pillanatnyi szekérszünetben, melyek hetek óta hordják a dunaszige- tek kincsét az illatos fűszénát). Érdeklődésünk középpontjában, két személy állott. Az egyik öreg. Nénike. Temó kendője, fekete, apró mintás kartonruhája, ez bokáig fedte kissé elhízott testét, valamint a szájából ömlő, ízes ismerős hangzású beszéd, azonnal szülőmegyémet varázsolta elém. (Most jut eszembe, hogy milyen igaza volt világot járt anyai nagyapámnak. Hányszor hangoztatta szegény, ha valami módon felhozódott, hogy igazán dicsérni csak az eladott lovat és az elhagyott szülőföldet lehet.) A másik személy apró emberke. Ha úgy vesszük, csak palánta. Mindössze négyhetes, akiért tulajdonképpen az említett nénike a háromszáz kilométert vö- natozta. Érthető, a dédunokája. A lánya lányáé, aki arcán az anyaság boldog mosolyával tesz-vesz a közeli konyhában. A konyha ajtóján olcsó függöny. A legyek és a szúnyogok ellen. Amikor pedig arra kéri nagymamáját, hogy tegye már le, ne szokja meg a kicsi a babusgatást, a nénike arca elkomorult. Majd felcsattant — Hogy tenném, dehogy teszem. Azért vonatoztam én annyit! Nézze meg az ember, ügyi fiam, ügyi te kis csúnya és a szokott módon becézi tovább a fehér pólyában nyújtózkodó emberkét. Aztán akaratlanul a múltba kanyarintja a beszéd fonalát. A régmúltba, amikor még más pennával írtak, ahogyan megjegyzi. Gyerekeit — szám szerint hatot — egyenként sorolja fel. Nem fukarkodik a jelzőkkel. Pistám ilyen volt, Erzsim olyan, Jóskám szegény, hogy ügyeskedett mindig, Esztim pedig milyeneket csinált... — Bizony nehéz volt. Nagyon nehéz — fejezte be egy kis elnyomott sóhajjal, gyerekeinek történetét. Pedig nem tartoztunk a legelesettebbek közé, élénkült fel tekintete. Azon a pár köbösön — dacára, hogy homok volt — mindég megtermett a legszükségesebb. Kenyérnek való, takarmány, néha még eladó is. Nemhiába tartják róla — s újra elmosolyodott —, hogy olyan az mint a koldus tarisznyája. Mindig akadt benne valami. De ha menni kellett, mentünk. Ilyenre se voltunk tekintettel dologidőben — mutatott dédunokájára. Nem bizony. Ha nem volt kire hagyni, magunkkal vittük. Ágat törtünk és abból csináltunk hűvöst számára. Elnézegette, eljátszott vele és ha sírt, sírt. Szeme meredt, szája nőtt, — idézte a régi mondást. — Emlékszem — folytatta, hogy Jóskámat egy kendővel a hátamra kötöttem és úgy szedtem a tengerit. Csak akkor vettem észre, hogy alszik, amikor hajlon- gás közben, hol ide, hol oda billent a feje. Mit tudnak az ilyenről a mai fiatalok! — emelte fel valamivel hangját. A jelenlévő másik öreg, a hajlott hátú Cserepes János, aki a Dunántúl szülötte, de korban sem marad a nénike mögött — nyugdíjas léttére mégis a kazlak körül foglalatoskodik — bólintva toldja meg az idézetet. Kikivánkozik belőle a szó, mint a hegy gyomrából a bújkáló nedvesség. — Úgy volt. Százszázalékig úgy. Nálunk például, akinek nem láttak valamit a tarisznyájában, napszámba se hívták el a piacról. Szűzmáriára nem. Pedig nagyon sokszor csak tégladarab mutatta benne a kenyér formát. Az bizony. Nem szomorodik el senki. Még az elbeszélők is természetesnek tartják, hogy ma már másképpen van. A beszélgetést a fiatal apa érkezése zavarja meg. Traktorral jött. Gépe után padokkal felszerelt pótkocsi. Ügy látszik, a délutáni műszakja előtt ugrott haza egy pillanatra. A fiát becéző szavak után, feleségéhez fordul. Kertelés nélkül adja tudtára, hogy holnap bizony kapálni kell menni. A részes babba, mert ha elhanyagolják, kétszeres erőbe kerül. Itt van nem messze a tanyától. Nem a fiatalasszony, hanem a nagymama tiltakozott a munka ellen. — Hogy menne — felelte felemelt hangon és kökörcsin szemében szemrehányás villant! Felforr a teje és baja lesz a kicsinek. Napszámost fogadj, vagy kapáld meg magad, hallottunk csak olyat! Nem szólhattam mert az ifjú férj, szintén megyénk, az áldott sáy?a homok szülötte, gyöngéd, de határozott pillantást vetett feleségére. így nem lesz meg a kombinált bútor, meg a többi, mondta az ismerős pillantás. És a felség, várakozásom ellenére, nem intett nemet. Csak nézett, csak mosolygott, melyben több minden volt a beleegyezésnél. takácsmesterek példája Huszonnyolc takácsmestert a megélhetés növekvő terhei történelmi jelentőségű lépésre késztették: jóval több, mint egy évszázada megalakították a világ első szövetkezetét. E szegény iparosok Angliában új céget jegyeztettek be akkor: „A rechdalei becsületes úttörők!" A gondolat gyorsan hívekre és követőkre talált az egész világon. Értékesítő-, s munkaszövetkezetek sorát alapították. A munkás, a paraszt, a kistisztviselő ebben védelmét is láthatta a harácsoló és könyörtelen nagykereskedőkkel, vállalkozókkal szemben. S a „becsületes úttörők” nyomán programba került az önművelés is, könyvtárakat, olvasótermeket rendeztek be. Nem minden eszményien indult társulás maradt meg az eredeti tervek mellett. Előtérbe nyomult a pénzszerzés utáni mohó vágy. Ám mindez nem halványíthatta el a szövetkezés fontos lépését. Jelentőségét még jobban aláhúzza, hogy évről évre megrendezik a nemzetközi szövetkezeti napot. Ennek jött el most az ideje s ezért emlékezünk meg az alapító takácsmesterekről. Mit mond az esemény napjaink emberének? Változatlanul hirdeti as összefogás mélyen emberi gondolatát. És ez csak erősödhet abban a korban* amelyben egyre inkább hangot és helyet kap a javak igazságosabb elosztása. De tudósít arról is, hogy felvette tagjai sorába hazánkat a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége. (O Jelzések Néhány sor kíséretében kaptam vissza a napokban egy pénzbefizetésről tanúskodó postai elismervényt, és néhány apróságot azt követően, hogy már hazahoztam tisztításra átadott ruhámat a patyolatszalonból. Nem portósan jött a levél* hanem hatvan filléres bélyeget ragasztottak rá. E sorok írója jegyzett be a tisztítószalon panaszkönyvébe jó egy évvel ezelőtt méltatlankodó sorokat a rossz kiszolgálás miatt, s fogadta meg, hogy ha lehet, még a tájékát is elkerüli a boltnak. S most úgy érzi, sokminden megváltozhatott az elmúlt év alatt: megbecsülték, mint vendéget, c ezért a jövőben nagyobb bizalommal nyit majd be a szalon ajtaján... Erről jut eszembe az a kereskedelmi dolgozó, aki amiatt aggodalmaskodott nemrég, hogy a jövőben tisztán a forgalomtól függ majd, mennyi fizetés lesz a borítékban, megszűnik az eddigi „biztonság”. Másként is meg lehet ezt fogalmazni. Valahogy eképpen: ha ezután bemegyek valamelyik boltba, az eladó nem szívességnek, hanem elemi, zsebbevágó feladatának tartja, hogy engemet gyorsan és jól kiszolgáljon. így el tudom képzelni, hogy szívesen hozzák le nekem a legfelső polcról azt a műszálas pulóvert, vagy újvonalú inget, amilyet éppen keresek s nem üldöznek ki a boltból különböző megjegyzésekkel. („Mit válogat? ... Döntse el végre ...” stb.) Az a 60 filléres bélyeg, amely egy kék színű boríték jobb felső sarkán látható és ez az utóbbi eset jelzése a termelés, a gazdálkodás máris érezhető változásának. m. a Szállási László 1966. július 2.
