Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-17 / 168. szám

Mostanában történt Szolgálat az emberért Négyszemközt Szlovák György grafikusművészei Szlovák György festőművész riport rajza a sóstói KISZ-táborról. Előtérben Horváth Zsuzsa kisvárdai diáklány. összeszólalkozott a főag- ronomussal, és bizony, dur­vább volt, jmint ahogy az igazság és becsület megen­gedte volna. Most már érzi, tudja, bánja, de hiába. Eső után késő a köpönyeg. S ráadásul leváltották. A te­henészetből áttették a me­zőgazdaságba. Kapálhatja a cukorrépát, de annak is a forgóját, ahol a gép kőke­ménnyé tapodta, vágta. Vagy villázHatja a szénát, rághatja a sárgarépát... De nem rágja, ö, nem úgy született, hogy hagyja ma­gát. Most itt ül az állomás várótermében, várja a vici­nálist és megy a városba. Vele aztán nem babrálnak ki... Tűnődik, gondolkozik, s néha vigyorgásra rándul a szája, kicsi híja, hogy el nem röhögi magát. Aztán nagyon is megkomolyodik. Talán mégse becsületes do­log, hogy egyszerűen csak úgy otthagy csapot, papot... Legalább a kicsi asszonyká­tól leköszönhetett volna! De majd ír neki, hogy... hagyja a fenébe azt a hó­lyagot, vagyhogy csak ő csinál ebből az egészből nagy ügyet. Ezt a fiatalembert, aki itt a váróteremben ül ma­gánosán, Baka Imrének hív­ják. Huszonnégy éves. Az történt, hogy Pintyéné, a fejőasszony, bevitt az iro­dába egy nagyon érdekes, sőt izgalmas női fehérne­műt, hogy ott találta a szálláson. Le volt takarva vele az asztali égő. Neki nem kell, de nem is tudja, hogy kié. Mindenki más tudhatta, mert nagy az ál­lami gazdaság, sok az al­kalmazott, és ha elég pon­tos és szakszerű mosoda is működik, de meg kell jelöl­ni monogrammal, vagy kezdőbetűvel a fehérne­műt. Az egész iroda pár pil­lanat múlva derült, hiszen, ez a ruhadarab a Kóró Andrásnéé, a zootechnikus feleségéé! Baka Imrét, pár nap alatt leváltották, s most indul a város felé, hátha ott lesz a leváltás nélküli jó világ... Óráját nézi. A vonat ér­kezéséig még jó húsz, vagy huszonöt perc ... Ha ugyan nem késik, a fene egye meg ... A váróterem ajtaja nyit­va, s bent árnyék és hű­vösség, de kint ragyogó a nyári ég. Messze a falu tor­nya látszik, itt a betonon egy kis elcsorgatott tej, vagy tejfel. A legyek ellepik a betont, aztán felröppennek, megint jönnek, s közben habzsolják a csorgást. S már azt nézi. Milyen érde­kes. Most egy nagy, csak­nem félökölnyi béka ugrál befelé a világosságról. Kis­sé balfelé ugrik, aztán jobbfelé, és a csorgástól jó arasznyira megáll. Tokáját gyorsan meglebegteti, szóval nyeli az éhkoppot, aztán csak egy parányit illeszke­dik előrébb és száját kitát­ja. Ebben a pillanatban a szélső légy nem is repül, hanem egyszerűen belépat- tan a szájába, S utána a másik, harmadik, mintha zajtalan kis gépfegyver lőné ki őket. A béka tovább­megy és ő pillanatok alatt beszívja az egészet. Mintha hipnotizálta volna a legye­ket. — így szokta — áll meg egy idősebb ember az ajtó­ban. Pillanatig az is a bé­kát nézi, aztán szatyorját leteszi a padra, majd mellé­je ül. S közben tovább mondja: — Ehető. Kilója harminc forint. Kivitel. A franciák is nagyon szeretik. — Mit? — kérdezi Baka Imre meghökkenve. — Hát ezt a ... békát. Mocsári békát. A békacom­bot Tudja, magam is na­gyon szeretem, rántva... — magyaráz, s közben a két keze ide-oda jár. Baka Imre a békát nézi, a békát, ami egyet fordult a betonon, és szinte büszkén ugrál kifelé, miután rendet csinált. S Baka Imre a teg­napi és tegnapelőtti deren­gő estékbe és hajnalokba hallgatózik, amikor is fel- zendül tavasztól őszfeléig az ezer és ezer skálán hang­zó zene, amint a békák ez­rei és százezrei rákezdenek. Gólyák, gémek, sasok és más madarak eszik őket, eszik, de annyi van a mo­csarakban, tavakban, hogy mindet nem lehet megenni. Méghogy harminc forint ki­lója. Méghogy szeretik á franciák. Hallott már er­ről, hallott, de ilyen köz­vetlen közelről még soha. — Hát a... magyarok miért nem szeretik? — Miért szeressék? Jobb a hal, mint a béka ... Ám­bár, a városban is van olyan vendéglő, ahol a békacomb van az étlapon és ha kül­földiek jönnek, izééé... A szó elnyúlik, mert a vonat csattogva befut az állomás­ra. Az idegen ember hirte­len felkapja a szatyrot. Ba­ka Imre ellenben tétován ácsorog az ajtóban, s nézi, hogy a mozdonyból alól is, felül is, szinte mérgesen lö- kődik ki a gőz. Méghogy harminc forint kilója, még­hogy őt tették által a me­zőgazdaságba. Persze egyál­talán nem biztos, hogy Kó­ró Andrásné utána jönne a városba, hiszen melyik asz- szony az, aki minden körül­mények között állja a sza­vát, vagyishát... A vonat indul, s Baka Imre is indul — visszafelé. A világon semmi sem fe­nékig tejfel, vagyis meg kell fizetni a tandíjat, bár­milyen új munkához kezd hozzá az ember. Csütörtöki napon történt, délután egy óra tájban, amikor Bakó Imre biciklivel s a bicikli­re kötött vesszőkosárral ment a város felé. A kosár­ban tizenöt, ha pontosan mé­rik tán tizeríhgt kilogramm kecskebéka, s a zsebben egy levél cégjelzéssel, ámelybén az áll, hogy mától kezdve bármennyi mennyiségben át- vesszi ez és ez a cég a bé­kát harminc forintért kilón­ként. Tízszer harminc, az há­romszáz .. hatszor harminc az... száznyolcvan ... négyszáznyolcvan ... ha ... tizenhat kiló... Abba marad a számolás és gondolkodás, mert egy falu közepén járt már ekkor és andalítóan hallik, hogy hi- vogatóan csobog az artézi kút. Megáll, lelép a bicikli­ről, s egy akácfának tá­masztja. Megy a kúthoz, s közben zsebkendővel töröl- geti az arcát, homlokát. Ku­tyameleg van. Eléggé néptelen az utca, hiszen dolgidő járja szélié­ben. Csupán az apróbb gyer­mekek hancúroznak vala­mivel odább, rongycsomóból labdát göngyöltek, kötöztek, azt rúgdossák. Félszemmel sandít rájuk. Iszik, aztán rágyújt, s az árnyék felé húzódva fújja a füstöt. Egy szippantás, még egy, még, még, de ekkor már valami olyasmit sejdített, hogy baj van. igen nagy baj, s szinte félt oldalt for­dítani a fejét, ahol a gyer­mekek ordítoztak, ugrál­tak: — Itt is van egy! Itt is! Elébe! Hóha, hó! Csak akkor ijedt meg így, amikor egyszer a Ráró bika megvadult, mert az állatorvos mesterséges meg­termékenyítés előzetes ügyé­ben kerülgette. A bicikli eldőlt, a kosár lefordult, a celofán kipukkant, és a ti­zenhat kiló béka sugarak alakjában szóródott szét. De olyan is akadt, amelyik errefelé jött, mert megsza­golta, vagy meghallotta, hogy itt csobog a víz. — Gyertek már fiúk, gyertek már... — kiáltja csaknem rimánkodva, aztán ide kap, oda kap ... A gyermekek jöttek, s diadalmasan ordítoztak, mi­kor sikerült valamelyiket elkapniok. Nagynehezen összeszedtek vagy tíz kiló­nyit. Ez is valami. Három­száz forint... S nem is olyan soká, tán jó három hét múlva, már motorbiciklivel száguldozott a városig, meg vissza. Hogy az oldalkosárban mi van, in­kább csak sejtették, mint tudták némelyek. Csupán egyszer ült a háta mögött egy nő, de azt is jóval az állami gazdaság központján túl ültette fel. A fiatal nő elhelyezkedett, s nagyon bájos mozdulattal és puhán ölelte át a derekát, s fejét a harmadik, vagy negyedik kilométernél gyengén rá­hajtotta a vállára. Két hír járja mostanában a falut. Az egyik, hogy Ba­ka Imre motorbiciklit vett, a másik, hogy Kóró And­rást otthagyta az asszony — gépírónő az állami gaz­daság központjában — és albérletbe ment egy öz­vegyasszonyhoz. Válni akar, és ha a válás meglesz, hoz­zámegy Baka Imréhez. Kóró András nem vesz be mindent olyan könnyen. Mert hát... hogyan is le­hetne békából motorbiciklit venni, sőt, amint hallja, most meg házat akar épí­teni? Halból igen. De bé­kából? Mondja ezt a bo­londnak. Egy szép, koromsötét éj­szakán messzenyúló fény feküdt a távoli tavak fe­lett. A halászmester fel­keltette Bagit, az itteni éj­szakást: gyerünk, megfogjuk az orvhalászokat. Minél köze­lebb érnek, annál inkább zajtalanul lábujjhegyen mennek, és ime, mit látnak. Vakító fényesség, itt is, odább is, apró meredt fény csillog belé a messzeségbe. Víz csobog a gumicsizmák alatt, sok béka, özön béka áll mozdulatlanul, beléder- medve a fénybe. Nem tud­nak megmozdulni. Egyéb­ként, páronként potyognak belé az egymást váltogató kosarakba. — Ügyes ez a Baka ... — suttogja Baginak a halász­mester s a fényen túl pró­bál tájékozódni. Ott a ko­saraknál babrál még valaki, de az mintha nem is férfi, hanem nőszemély lenne. Nagykálló igen gazdag történelmi múlttal rendelke­zik, s mai vezetői is nagy gondot fordítanak a haladó hagyományok ápolására. En_ nek egyik megnyilvánulása, hogy a járási és községi párt, tanács, társadalmi szervek vezetői elhatározták: Korányi-emlékházat létesí­tenek a világszerte ismert Találkoztam egy mű­vésszel, aki mindenütt ott­hon van, ahol emberek él­nek, dolgoznak, nyüzsög­nek, ahol az élet dinamiká­ja tölti meg kellemes fe­szültséggel a levegőt. Talál­koztam egy grafikussal, aki ecsetével, ceruzájával, re- disztollával az emberért állt szolgálatba csaknem négy évtizeddel ezelőtt. Ta_ lálkoztam Szlovák György grafikusművésszel... Vázlatfüzete már-már kis nyíregyházi képtár. Lapjain városunk emberei, utcái, te­rei, házai élnek, élik sajá­tos képéletüket. A vázlatok még nem végleges, de már sokat sejtető vonalai között felfedezzük a nyíregyházi Zrínyi Ilona utca járókelő­it, azokat, akikkel nap mint nap összetalálkozunk, mi idevalósiak reggel, amikor munkába megyünk, vagy a hivatalban, gyárban, iskolá­ban. Amolyan „jellegzetes nyíregyházi”-akat megraj­zolni jött városunkba né­és neves orvos szülőházából. Az épületet a megyei tanács és a múzeum, valamint az illetékes országos szervek se­gítségével eredeti és korabe­li bútorokkal rendezik be, s ott helyezik majd el a Ko­rányi Frigyessel kapcsolatos írásos emlékeket, dokumen­tumokat, múlt századi or. vostudományi, gyógyszertári hány napra Szlovák György. Kikkel is élnek majd együtt ezek a rajzok a mű­vész fővárosi otthonában ? Neves színészek, bátor ha- josók, közép-keleti kikötők figurái, Reymont—SzlováK parasztalakjai fogadják „társbérlőjükké” a szabolcsi portrékat, életképeket. Szlovák György megkapó- an szerény művészéletét nem jellemzik' görögtüzes ünneplések. Sehová sem vo. nult be elégördített piros szőnyegen, nem parolázott hercegi pártfogókkal. Az ő életútját hétköznapi mun­kásbarátságok, művészkap. csolatok, szerkesztőségek írógépkattogása és sok-sok szellemes anekdota kíséri. Még pályája kezdetén történt.. A Szőnyi Istvánnál, Va- szary Jánosnál, Csók István­nál, Glatz Oszkárnál művé­szi mesterséget tanult pá­lyakezdő festő hosszú éve­ken át tehetségtipró munká­ból élt: portrékat festett meg­rendelésre. Egy alkalommal életnagyságú portrét rendelt nála egy dúsgazdag házas­pár. A megrendelő kivánsá. ga szerint tökéletesen le kellett őket másolnia a mű. vésznek. Annyira tökélete­sen, hogy az átvételkor azonosítgatni kezdték a modell brüsszeli csipkéjének mintáit a festmény csipkéjé­vel. A megrendelő elégedet­ten távozott, a művész pedig elővett egy fehér pa­pírlapot, s dühében „rejtett elégtételt” vett: megrajzolta a házaspár rút harikatúrá- ját. A ma már országos hírű, tehetsége virágkorát élő 53 éves művész igazi termé­keny, szabadakaratú pályá­jának kezdetét a felszabadu­lás utáni évek adták. Életét, művészetét azóta szorgal­mas napi alkotómunka jel­lemzi, s az alkotópálya olyan szép eseményei, mint az önálló kiállítások, hazai és külföldi tárlatokon való bemutatkozás, részvétel, ki. adványok, baráti és társa­dalmi elismerések. önálló kiállítása volt Szlovák Györgynek a Fé­nyes Adolf-teremben, majd az Ernst Múzeumban. * Az utóbbi tárlaton az 1957-ben, Közel-Keleten tett hajóútjá- nak útirajzait, 670 alkotásá­ból adott közre. Feldolgozta egyik magyar kereskedelmi hajónk életét, megörökítette anyagokat. Az emlékház lét­rehozásának előkészületei máris megkezdődtek. A köz­ségben megindult a Korányi emléktárgyak gyűjtése, de a megbízottak az ország sok más intézményét is felkere­sik a nagy tudóssal kapcso­latos anyagok kutatására. a török, szíriai. beiruthi, li­banoni, alexandriai kikötők színes világát. A neves magyar grafikus részt vett egy olaszországi kiállításon, mely anyagát a tengeri, tengerparti témák­ból válogatta. Egy buda­pesti portrékiállításon Gő­zön Gyula arcképével sze­repelt, majd ugyanez az al­kotás egy németországi tár­laton szerzett elismerést al­kotójának. Szlovák György igazi jó­barátai újságírók és színé­szek. Az újságírókhoz a té­marokonság vonzotta: a hét­köznapokról, s az emberek­ről szeret rajzolni. És még valami: szereti a mozgást, a szerkesztőségek belső rit­musát, zaját. Ebben a kör­nyezetben tud igazán nyu­godtan alkotni. A színpad művészeiről három év alatt hatszáz portrét rajzolt. Ezek­ből a művekből több kiállí­tása volt már, s kiadvány is született. Színészek körében még ma is emlegetik Szabó Sándor és Szlovák György orrvitáját. Szabó Sándor színművész ugyanis tanácsot kért Szlovák Györgytől, mie­lőtt a Cyrano alakításához maszkírozták. A képzőmű­vész az éles vágású orrot javasolta, a színművész a vastagabb orr mellett kar­doskodott. Egyetértésre azonban sohasem jutottak. Végül Szakács Miklós sietett az „elkeseredett” grafikus segítségére: Cyrano szerepé­hez az éles orrot választotta. Legutóbbi művészsikerét két egymással kapcsolódó esemény jelezte. A múlt év­ben kiállítást nyitott a bu­dapesti Lengyel Kultúra Szlovák György 150 illuszt- Ciójának válogatásából, amelyet a művész Reymont: Parasztok című világhírű regényének alakjairól készí­tett, vagy ahogy Pogány O. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója mond­ta : „...lefordította Reymont művét a grafika nyelvére”. A másik nagy esemény en­nek folytatása volt Kiállí­tás nyílt a varsói Nemzetkö­zi Sajtó és Könyvklubban a Reymont-illusztrációkból. ★ Olyan művészt ismertem meg, aki soha sincs elől. Elől mindig alkotásai van­nak, amelyek alkotójuk he­lyet vallanak: keményen, ha­tározottan, bátran. Szilágyi Szabolcs 7 1966. július 17. K őrá n yi-em I ék ház ISaQxkáü óban Szabó Pál: Az én Pegazusom (Hubert Montarier rajza) •

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents