Kelet-Magyarország, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-12 / 138. szám

BALÁZS ANNA:

A SZÓ EREJE

VÁCI MIHÁLY:

Ha érdemes — ha nem

Ma sem volt könnyű élni.

Nem lesz könnyű sosem.

De érdemes volt! — s mindig érdemes lesz, — hiszem.

Nehéz — s el kell fogadni, ki szemben áll velünk; s azokat elviselni,

kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,

hogy meg se tántorodj, a túloldal ne lássa,

— mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,

ki gyenge; majd kidől, s mert rá is jut erődből,

ledöfne — úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni kínban azok között, kik összefenik szemük egy jó szavad mögött.

Menni velük — már régen nem értük! — Csak azért, mert e sereg iránya valami célt ígért.

Velük és ellenükre,

annyi közt egyedül,

— vívni mégis azért, mi csak együtt sikerül: —

mindez ma sem volt könnyű,

— s nem lesz könnyű se sem, de törvény s vállalt sors ez,

há érdemes — ha nem.

ü| KÖNYVEKf

Pave! Ovszjanyin :

MUSSOLINI VÉGNAPJAI

ÍV Idáiról sandítok Erzsi- ^ re. Vézna, fiatal leány, akárcsak én. Kerek, barna gyerekszeme van, szöghaja rásimul a fejére, de ha belekap a szél, könnyedén szálldos, mint a selyem. Keskeny, szegletes vállát most összehúzza, összefogja magán a vékony kabátot, mert minduntalan nekünk szalad hátulról a szél, és a csípése hűvös már, hiszen bent járunk októberben. A szél pedig nem nyugszik, mintha ki akarná alólunk fújni a lábunkat...

No de sebaj, legalább hamarabb érünk oda.

Magamban egy kicsit bosszankodom. Erzsi akarta, hogy hamarabb szálljunk le a villamosról, s most loholhatunk gyalog ezen a hosszú külvároson keresztül. Pedig a napi munka amúgy is alaposan elárasztott.

Persze tudom, igaza volt. Minek mennénk oda ko- •rábban? Hogy valami settenkedő spicli felfigyeljen ránk?

Nem nagyon ismerjük egymást. De amióta a mozgalomba kerültem, minduntalan összetalálkoztunk. Először a budai hegyek közt láttam. Rengeteg ember jött össze egy erdei tisztáson, csak úgy özönlöttek minden irányból. Akkor ez a vékony leány kiállott a kör közepére.

Csend lett egyszerre, mintha még a madarak csivitelése is elhallgatott volna.

Szavalni kezdett

l? lőször csak úgy csőn- desen, szelíden, aztán mindjobban átizzott a hangja, és átjárta az embereket, mint a frissítő hegyi szél... Bársonyos, búgó hangja volt, szétterült a tisztás felett, aztán keményebbé *». vált és a végén felcsattant, mint az ostor; belevágott a hallgatók szívébe.

Soha el nem untuk volna hallgatni.

Én meg oly áhitatosan figyeltem rá, mintha valami különös lázító imádságot kiáltozna szét Magam sem értettem, mit tett velem. De ha hallgattam őt, erősnek és vidámnak éreztem magam, és mentem volna, ahová akarja, nekifeszültem volna akár a börtönfalnak is, hogy kidöntsem.

Ilyennek láttam eddig. Most együtt megyünk, és azt mondták, ne veszítsem szem elől. Vigyázzak rá.

És ha nem engedi? Erősnek láttam, szinte babonás tisztelettel néztem rá.

Hosszú az út. Jó volna tudni, mire gondol.

— Te — kérdem tőle — mióta szavalsz?

Kis pillantást vet rám oldalról;

— Talán már így születtem — mosolyog. — Egészen kicsi voltam még, amikor kezdtem. Aztán lehettem úgy tizenkét éves, nagyon szegények voltunk, öten voltunk gyerekek otthon. Akkor már színházat is nyitottunk, és pénzért árultuk a jegyet a házban.

T assan haladtunk, és én hallgatom.

— Apám fatelepen dolgozott akkor. Ki kellett mennie egyik nap az állomásra, fát vártak. Azt hit_ te, holtvágányon halad, elgondolkozott — volt min —, nem vette észre, hogy mozdony fut feléje. Nekiszorította egy bent álló vagonnak... Mondják, kiáltozott nagyon, de... mire segíteni futottak, meghalt. A szivét nyomta össze az ÜtközőKicsit elhallgat, összecsukja a nyakánál a kabátot, pedig most elállt a szél. Talán az emlék borzongatja.

— Anyám ottmaradt öt gyerekkel... Mit tehetett szegény? Mosott, aztán később foltozott, varrt. _ Még anyjáról maradt rá egy ütött-kopott varrógép, de gondolhatod, mennyi falat jutott az ő munkája nyomán annyi gyereknek- Keserves volt, míg felnőttünk, és valamit mi is hozhattunk a házhoz. Engem kalaposinasnak adott szegény. A munkahelyemen nekem kellett takarítanom, mosogatnom, és egész nap küldözgettek. De azt nem bántam, mert borravalót kaptam, és odaadhattam anyámnak. A testvéreim is elszegődtek, ki erre, ki arra. Borravalókból éltünk akkor, meg abból, hogy a munkahelyünkön adtak enni is, ha a gazdának jókedve volt.

— Anyám sokat porolt velünk. A szegénység és a keserűség tanította rá. Mi még örültünk is, hogy csak kiabál, mert a szomszéd lakásban a Kovács gyerekeket rettenetesen verte az apjuk. Fűtő volt, ivott és ha részegen jött meg, annyira verte őket, hogy hallani is borzasztó volt.

17 lhallgat. Megint hajt ^ bennünket a szél. Most oldalról kap meg, és ha engednénk, tán nekiverne a kihalt utcán futó hosszú fakerítésnek.

— Az iskolában a tanítónő mindig biztatott: „Mond meg anyádnak, hogy tanítasson színésznőnek. Nagy tehetség van benned”. De ha mondtam odahaza, anyám csak legyintett. Tud is ő taníttatni, örül, ha valahogy felnövünk.

— Én nagyon akartam anyámon segíteni. Mindig azon törtem a fejem, hogyan szerezhetnék pénzt. Akkor már régen a Gás- pár-telepen laktunk, ott volt egy nagy, üres faszénraktár. összebeszéltünk a gyerekekkel. Kitakarítottuk a sok portói-piszoktól és árusítani kezdtük a jegyeket. Néhány fillér volt a belépődíj, jöttek is a gyerekek. Mi pedig magunk kitalálta meséket játszottunk el. De nekem volt külön számom is. A „Tosca” nagyáriáját énekeltem el, szívemre szorított kézzel, drámai hangon. Utána verseket szavaltam, és mert a gyerekek nagyon tapsoltak, szavaltam még és még, órákon át...

— Volt ott a Kartács utcában egy család. Magosék. Ezeknek a gyerekeit kiközösítettük, mert a papájuk tisztviselő volt. Sehogy sem állhattuk őket, mert bár nyolc gyerekük volt, s majd megvesztek a nyomortól, mégis nagyra tartották magukat. Fintorogtak, hogy nem játszanak mezítlábasokkal. De a jegyet megváltották, és az is pénz volt — hát legyenek ott az előadáson, nem bántuk. Volt egy fiú, Marci, az nem tudta elviselni, hogy egy mezítlábas valamit jobban tudjon nála. Amikor végighallgatott, kijelentette, hogy így ő is tud. Persze a gyerekek elkezdtek gúnyosan kiabálni, fütyültek, tomboltak: „Halljuk, mutasd meg!” Marci meg kiállt eléjük. De én sem hagytam magam, ott maradtam mellette. Vártam haragosan és gőgösen. Ez, ez tudna úgy szavalni mint én? ö pedig belekezdett. Rettenetesen kiabált, kidagadtak a nyakán az erek, én meg kétségbeestem: ez

leföz itt engem! Utána én következtem, és a gyerekek két pártra szakadtak... Mikor láttam, hogy hangerőmmel nem tudom legyőzni, elkezdtem az előadásomat széles, nagy gesztusokkal kísérni. Ügy beleéltem magam, hogy az arcom vonaglott, és a versekből nagy, drámai jelenetek lettek. Ezt Marci nem bírta tovább, szégyenszemre elvonult. A gyerekek füttyszava kísérte, almacsutkák, papírgalincsinok repültek utána... Hát így lettem előadóművész — fejezte be nevetve.

— És aztán?

— Aztán... beiratkoztam a színiakadémiára. Otthon nem mertem megmondani, amikor mégis megmondtam, kaptam egy pofont... Keserves évek voltak —... és most a végén, nem adják ki a végbizonyítványomat, mert ilyen helyeken szavalok.

Az arca elszomorodott. De aztán megcsillant rajta az a keménység, ami szárnyaló szavalását szokta kísérni.

— De engemet nem lehet eltéríteni.

Már közeledtünk célunkhoz.

A z udvarról vezet le a _ lépcső a pincehelyiségbe. Ott van a terem, most legalább ezren tolongnak benne. Az ajtónál a nagy darab rendőrtiszt megnézi a mellette megálló Erzsit. „Ej, — gondolom nyugtalanul —, miért nem jön beljebb? Ez a tiszt mennyire méregeti!” De ő nem mozdul. Nincs félteni valója, hiszen engedélyezett előadás ez, bejelentett műsorral.

Dalkar énekel. Utána Erzsi lép a színpadra. Mély csend fogadja. Feszültség támad a levegőben. Adyt szaval. Meglátom a rendőrtiszt arcát; nyakát előrenyújtva figyel, szemöldökét összehúzza, száját any- nyira összeszorítja, hogy orra alatt nevetségesen kidudorodik a hús. Erzsi három verset mond el és meghajol. De a taps nem akar szűnni, kiáltoznak, lábukkal dobolnak. Végre kissé felemeli a kezét, azt jelzi, így, hogy szavad még. De csak az elmondott versek voltak engedélyezve, a rendőrtiszt hát előrelép. Még nem szól, vár. Erzsi csöndesen, de súlyos szóval mondja, a címet: „Johannes R. Becher: Vihar Sangháj felett”. Talán nincs ember a teremben, aki már nem hallotta volna. A szemek felcsillannak, Erzsi bársonyos hangja lassan, szinte tagoltan mondja a szavakat, utánozhatatlan művészettel:

Rizsét ad eleget földünk, halakat tengerünk — nézd a teaültetvényeket! Pompás paloták úsznak a vízen,

aranyos ruhákban lépkednek a mandarinok és generálisok

és az idegenek, kiket hord- székekben cipelünk, szép napokat élnek.

A rendőrtiszt előre jön a színpad széléig, hátul az emberek felemelkednek. Erzsit hallgatják, minden szem a tisztet figyeli. Erzsinek a szempillája sem rebben, pedig látnia kell a tisztet, hiszen előtte áll felmagasodva ő alig nagyobb nála ott fenn a színpadon. Nyugadtan szaval tovább: Drótsövénnyel kerítették körül negyedünket. Biztos koncessziókért reszketnek.

Együtt ülnek Vu Pej-fu- val, a vérengzővel! De most a rendőrtiszt nem bírja tovább. Hatalmas hangon felordít a színpadra:

— Azonnal hagyja abba! — hadonászik és zihál, de Erzsi tovább szaval. Most egyenesen a rendőrtisztnek beszél, szinte fújja rá a szavakat, mint a lángot:

Ö, őt ismerem,

kövér, mázolt pofája van,

maga dagadt sárkány.

És az ér dem jel, mit az angol ajándékozott neki,

hasa közepén csillog! Hangja metszőén gúnyos, az emberek nevetnek. A rendőrtiszt felugrik a színpadra és bömböl:

— Ha azonnal nem hagyja abba, letartóztatom!

De Erzsi, akit eltakar az emberek elől a nagy alak, csak szaval, most már teljes erejéből kiált, és erős hangja betölti a termet: Tán ismertétek bátyámat, kit a kövér hóhér piszkos késével lefejezett akkor, még a fonodák nagy sztrájkjakor?!

A rendőrtiszt előrelép, tán vállon akarná kapni, de odalentről szilaj zaj, kiáltozás vág feléje:

— Hozzá ne merjen nyúlni! Pusztuljon onnan!

— és amikor pillantást vet hátra, megdermed. Mert abban a pillanatban egy szék csapódik a színpad sarkába. Nagy erővel, messziről hajították, hogy mutassák, micsoda erő védi a szavaló leányt. A zaj, kiáltozás elnyeli Erzsi hangját, egy-egy foszlány ér el csak a fülünkig: ...Testvérek nem lehet az ilyesmit elfelejteni...! A rendőrtiszt arcából gyűlölet sugárzik, kiabál, de Erzsi nem hagyja magút, azért sem hagyja magát! Mintha szél kapná el a hangját, vissza-visszajön mindig újból. Most Szun Jat-szenről beszél: Tizenhétszer kiáltotta: „Vihar, lázadj!” Tizenhétszer rugaszkodott neki a vihar, és újra lecsillapult, mert még nagyon fiatal volt a vihar és kifulladt, és a fal, mely ellen viharzott,

még nem volt elég korhadt!

És túlnan oroszok honában élt valaki még hatalma- sabbul,

ki sok csodálatos tettet művelt,

és nem élt hiába.

Láttam fiait,

itt vannak nálunk zászlókkal, és kalapjukon csillag...

A rendőrtiszt csapkod, magyaráz, úgy látszik, megfenyegeti... Hangjára olyan lárma támadt, mintha itt elevenedne meg a Szun Jat-szen-i vihar. Az emberek előretódultak, a kiabálás egybefolyik, úgy látszik, vér fog folyni, és már semmi meg nem állíthatja. A rendőrtiszt azonban észbe kap, nagyot ugrik lefelé, egy pillanat alatt kimenekül a színpad melleti ajtón. Erzsi befejezi a verset, zúgva árad a taps, aztán egy ember felnyúl a színpadra és mint nagy babát, lekapja onnan. Vál- lukra emelik, úgy sodródnak vele a kijárat felé. Odakint a tömeg szinte kettéhasítja az őszi éjszakát. Erzsi néhány percig ott lebeg a fejek felett, valamit kiált. Szavára íelzen- dül:

— Éljen a proletárok forradalma! Vesszenek a burzsujok!

Eltűnt előlem, de odatörök a középre, és meglátom kipirult arcát, kiáltozó száját:

— Vesszenek az elnyomók!

Utána zúgják, de én gyorsan megfogom a kezét, és húzom magammal. Ideje menni, hiszen neki nem szabad bajba kerülnie. Az utca elejéről hallani a rohanó riadóautók zaját.

De nem csak ketten megyünk, három ifjúmunkás is csatlakozik hozzánk. Megértem, miért, így van jól. Az utcában mögöttünk csattognak a rendőrkardok, a tömeg úgy torlódik össze, hogy elvágjon bennünket a rendőröktől, ne érhessék el Erzsit.

Végre kijutunk egy csendesebb utcába. De még utánunk száll a kiáltozás:

— Pusztuljanak a vérebek! Pfuj!

Körölöttünk már minden csendes, a szél megindult, elviszi a hangokat.

Erzsi szeme csillog. Látom rajta, hogy boldog. Nem adtak a tanulmányairól bizonyítványt? Mi ehhez képest az úri színház színpada?

Megszorítja a karom:

— Ugye igazam van? — súgja a fülembe, és boldogan felnevet. — Igazam van, ha nem hagyom magam eltéríteni?

A Kossuth Könyvkiadó Népszerű történelem című sorozatnáak új kötete e könyv: a magyar olvasó

előtt eléggé ismeretlen mozzanatok okos és világos elrendezése, a kulisszák mögött történtek megmutatásának izgalmasságával. Olaszország teljhatalmú diktátora, a Duce „Itália Napóleonjaként” kívánt bevonulni a történelembe: a népek

azonban a véres kezű marta- lócok között jelölték ki helyét, s sorsa be is teljesedett. A hatalma csúcsán lévő diktátor alatt hogyan indult meg a föld, hogyan fordult szembe vele a győzelmekig hűséges, de ekkor, a vereség elkerülhetetlenségét felismerő, s abban osztozni nem kívánó fasiszta nagytanács — itt kezdődik a könyv, a Duce elfogatásá- nál, kivégzésénél fejeződik be.

Két esztendő mindössze ez, de benne ott sűrűsödik a a második világháború döntő mozzanatainak többsége: a németek veresége a volgai csatában, Rommel Afrika Korpsának csúfos megfutása, a Duce megbuktatása, majd a német szuronyokon létrehozott Saloi Köztársaság megalakítása, s

Somogyi Pál humoristának és Hegedűs István karikaturistának, a Ludas Matyi ismert munkatársainak „Futok a pénzem után...” címmel most jelent meg közel 250 oldalas gyűjteményes kötete. A könyv 57 humoreszket és 84 rajzos viccet tartalmaz.

Somogyi Pál humoreszkjein nevet az olvasó, s közben hibáira, emberi gyengeségeire, a környezetében található, munkahelyén fellelhető hiányosságokra ismer. Az anyagiasság, az önteltség, egyes emberek feugyanakkor az olasz munkásság nagyszerű harcai:

1943-ban egész Európában Olaszországban volt a legtöbb sztrájk!

A szovjet szerző népszerű formában, a nagyközönséghez szólva dolgozta fel a fasiszta diktátor bukásának történetét: elhagyva a tanulmányoknál meglévő kötöttségeket, de nem engedve a tényszerűségből, a bizonyíthatóságból. Különösen érdekesek — mert nem közismertek — azok a részletek, ahol a fasiszta hatalmi klikk, az u. n. „hierarchák” marakodását, s az olasz tőkés körök szerepét vázolja fel a szerző.

1945 április 28-án a milánói Piazza Loren tón fejezte be az életét a csillagok magasába vágyó törpe: a Dúcét a nemzeti felszabadító bizottság Ítélete alapján kivégezték. A nép nemcsak felette .— a fasizmus felett is Ítéletet mondott. Es Ovszjanyin könyve — miközben megmutatja a Duce, s egész környezete visszataszító voltát, leleplezi a német fasizmustól semmiben nem különböző módszereket e népnek, az olasz partizánmozgalomnak állít méltó emléket,

(m)

lelősségvállalásának hiánya mind nagyszerű lehetőséget ad a tehetséges humoristának, hogy az olvasó elé görbe tükröt tartson.

A könyvben pellengérre állítják a lakásépítkezések selejtgyártóit, a burkolt árdrágítókat és még a kritikusoknak sem maradnak adósai.

A kellemes, szórakoztató szöveget nagyszerűen kiegészítik Hegedűs István rajzai, önálló viccei és illusztrációi.

(Kossuth Könyvkiadó)

A k Angyalföld felé for- dúlnak. Arról szembe kapja őket a metsző szél, Erzsi vékonyka kabátján biztosan alaposan átfúj, mire hazaérnek. Mert villa- mospénze nincs. Még jókora utat kell megtenniük, míg a fiúk elbúcsúznak tőle az alacsony ház vedlett kapuja előtt.

Somogyi Pál—Hegedűs István : FUTOK A PÉNZEM ETÁN