Kelet-Magyarország, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-26 / 150. szám

P b y 1I1 $ Altman

Szombat—-vasárnap falun

SZOMBAT DÉLUTÁN

Lehet jó program, csak akarni kell

A tizenkilenc éves Japie

Greylíngnek szombat délután volt a hét csúcspontja. Délben jött haza munkából, behabzsolta az ebédet és alig hallható bocsánatkérések közepette elviharzott a fürdőszobába.

Éppen befejezte az öltözködést, és hátra simította vastag szálló szőke haját, melyet hosszan nyakába növesztve viselt és bőségesen kent olajjal, mikor az anyja megjelent a hálószoba ajtajában.

— Ha jól sejtem, már megint moziba mész? — a hangja tele volt szemrehányó ssaL

— Tudod mama, hogy szombaton délután mindig moziba megyek.

— A mozi. A mozi! Ördög találmánya. Forró délutánokon át ülni a sötétben és meztelen nők bűnös képeit bámulni.

— Mama, az isten szerelmére! Mi kifogásod a mozi ellen? Nem bűn. Az összes cimboráim oda járnak.

— És az anyád? Én mit csináljak? Egyedül üldögéljek a lakásban? Hendrina elment Lettyhez. Ha papa öné, akkor másképp lenne minden. De egyedül vagyok és a gyerekeim nem törődnek velem.

— Mama! — A hangja megtelt keserűséggel. — Mi törődünk veled, de mit tegyünk? Nem akarsz te sehova se járni! Miért nem mész el ómamához?

— Minden nap oda se mehetek.

— Oké. Én viszont fiatal vagyok, mama! És minden cimborám programot csinál szombat délután.

— Eredj te is. Hagyj itt engem. Megszoktam én az egyedüllétet —megtörölte a szemét és felszegte az állát. Csak menj abba a drágalá- tos mozidba.

— Nézd mama — mondta lassan, vonakodva. — Holnap délelőtt elkísérlek.

Anyjának felragyogott a szeme és magához szorította a fiút

— Fiacskám — suttogta —, mégis jó fiú vagy te.

Rezzenéstelen arccal tűrte a simogatást. Már megint csapdába esett. S ez így történt majdnem minden hét végén. Az anyja sírt, és a következő másqdpercben ö megígérte, hogy elmegy vele. Most már el is késett. Futva megcsókolta és kirohant a házból, iparkodva, hogy elérje a Johannesburg belvárosába tartó villamost. Besüppedt az ülésbe, és a ráváró délután kellemes elő- érzetében már el is felejtette az anyjával lejátszódott jelenetet. ö és a barátja, Dániel Boshoff elhatározták, másodszor sosem szedik fel ugyanazt a lányt, s ezért óvatosan kellett válogatniok i a mozipénztár előtt kígyózó Sorban. Fel-le sétáltak, pillantásokat váltottak a köny- nyű nyári ruhás, ragyogó szemű lányokkal, hol kacsingatva, hol meredt tekintettel bámulták őket. S amikor már választottak, végig csinálták azt a trükköt, amely kivétel nélkül mindig bevált.

— Bocsánat hölgyeim — szólalt meg ő, vagy Daniel, a lányok kuncogása közepette. — Mint látják, nagyon elkéstünk, s már nem igen kapnánk helyet. Lennének szívesek nekünk is jegyet váltani.

A lányok mindannyiszor szívesen ráálltak. A négy jegy egymás mellé szólt, s mihelyt kialudt a villany, már ment is minden, mint a karikacsapás. Egy kis kézszorítás, a lány combján hanyagul megpihenő tenyér, aztán lopakodó keresgélés.

Elmosolyodott, eszébe jutott az a nap, amikor az ő lányismerőse nem engedett magával semmit csinálni, de a Dánielé olyan szenvedélyes volt, hogy mindketten őt tapogatták, egyik az egyik, másik a másik oldalról. De az sosem fordult elő, hogy erőszakoskodtak volna egy lánnyal, ha az nem állt kötélnek. Nem, ök mindig illemtudóak voltak. Tisztelték a nőket.

Gondolatai visszakanyarodtak az anyjához, s büszke volt magára. Tisztességes dolog, hogy elmegy mamával. s törődik vele. S eközben mégis önálló férfi marad, férfi, aki ragaszkodik jogaihoz, hogy lányokkal járhasson, nem gyerek, aki egész nap az anyja szoknyáján ül. Ujjongó derűt érzett, arra késztette, hogy öklével kalapáljon tetovált díszt a mellére. Elvégre fiatal. életerős férfi.

A végállomásnál türelmetlenül várt rá Daniel.

— Ember, te jól elkéstél!

— üdvözölte a barátja. — Ilyenkorra már elfogy a sor.

Japie körülnézett, s a látvány megerősítette az előbbi kijelentést. Johannesburg felöltötte elhagyatott, szombat délutáni külsejét. A belváros emberek nélkül, közlekedési torlódások nélkül csupaszon, idegensze- rűen hatott.

— Ne haragudj — mondta Japie, — már megint a mama miatt.

Gyorsan nekiindultak és utólértek egy karonfogva sétáló párt. A lány magas és kecses volt, ringó léptű. Sötét haja csigákban omlott a vállára, a csípője kecsesen ringatózott. És akkor rádöbbentek; a férfival valami nincs rendjén: tarkója és a keze sötétbarna.

— Úristen! — kiáltotta Japie. — Te is látod, amit én látok?

— Látom. —. Dániel hangja vészt jósló volt.

— Fehér lány egy kafir- ral — szólt Japie hitetlenül.

— Ilyen nyíltan sétálni az utcán, itt Johannesburgban. Méghozzá karonfogva!

— Gyere. — Japie jelt adott Dánielnek, mire sebtiben megelőzték a sétáló párt, elsiettek a háztömb sarkáig, majd szembefordultak. hogy bevárják azt a kettőt. Nem volt semmi kétség. A lány fehér és a férfi színes bőrű, nem is kaffir, hanem afféle sárgásbarna. Karonfogva sétáló szerelmesek.

Japiet olyan forróság öntötte el, amilyet eddig sohasem érzett. A lány elleni düh együtt lángolt benne a lány védelmezésének heves vádjával. Anyját látta maga előtt, karcsún, törékenyen s elhült a vére. Az a barna kéz a lány hófehér húsán, megérintheti, simogathatja a mellét, azt teheti vele. amit ő és Daniel szoktak a lányokkal. Japie a fogát csikorgatta. A járda közepére lépve elállták a közeledő pár útját, akik megtorpantak. A négy ember egymásra meredt.

— Elnézést — ízölt a férfi.

— Majd elnézlek én, te csirkefogó! — mondja Japie és összeszorított öklével fentről, majd alulról a férfi arcába sújtott. Érezte a kemény orrcsontot, a lágy húst, s a vér meleg patakokban ömlött végig a kezén. A férfi lehajtotta fejet, karjával takarta arcát, s közben a lány sikoltozott.

— Hagyják abba! Hagyják abba! Miért ütik?

— Ezért! — szólt Daniel, torkonragadva a férfit és olyan erővel vágta állón, hogy feje hátracsuklott és tompa puffanással ütődött a mögötte húzódó betonfalnak. — Ezért, hogy fehér lánnyal mászkál.

Csodálatos módon a látszólag elhagyott utcán azonnal csődület támadt. Villamosvezetők és kalauzok, néhány fehér suhanc és egy idősebb fehér bőrű asszony, s egy csoport hallgatag afrikai állta körül őket. Dániel megfogta és hátraszorította a férfi karját, s most újra Japie ütött a ragadóssá puhult arcba. Izgatottsága minden csapástól egyre nőtt, vére a fülében dobolt, úgy érezte, hogy harminc férfi ereje szorult az öklébe.

— Ez az! Ez az! Üssék csak! Üssék! Mutassák meg neki! — ordítozott öklével saját tenyerébe csapva az egyik villamqfkalauz.

A lány magas, hisztérikus hangon sikított.

— Hagyják abba! Én is színes vagyok! Hagyják abba ! Átkozott disznók! Mondom, hogy én is színes vagyok!

Hívni kell a rendőrt! Hívni kell! — mondta egy fehér asszony idegesen és a mellette álló bámészkodó karjába csimpaszkodott. Az fölényesen lerázta. Az afrikaiak óvatos kémlelő tekintettel figyeltek.

Japie a szeme sarkából valami sötét tárgyat pillantott meg. A lány hozzávágta a kézitáskáját.

— Én is színes vagyok! ÉN IS SZÍNES VAGYOK! Hagyják abba! — dühödten karmolta Japiet. — Én is színes vagyok. Színes. — Hangja éles és átható Volt — Én is színes vagyok!

Japie keze lehanyatlott a kimerültségtől. Amikor Daniel elengedte a férfit, az lerogyott a kövezetre. A lány letérdelt hozzá, s fejét karján nyugtatva törölgette a vért az arcából. Csukott szemhéja dagadt volt, orra eltört, ajka felhasadt Alig volt eszméleten.

A tömeg oszladozni kezdett, s a fehér nő még mindig hatástalanul ismételgette.

Igazán hívni kellett volna a rendőrséget.

A villamostársaság emberei nevetgélve távoztak, kivéve azt az egyet, aki az előbb oly fontoskodó és izgatott volt. Most Japieről Dánielre bámult és ostobán hápogott. Csak ő és a csendesen figyelő afrikaiak maradtak a helyszínen.

Japie mint egy álomban látta maga előtt az eszét vesztett, térdelő leányt. Aztán össze-vissza karmolt, véres kezére, vérfoltos ingére meredt, és a nehezen lélegző Dánielre, aki épp oly csatakos volt, mint ö. Torkot szikkasztó bosszúság éledezett benne önmaga ellen, mert bolonddá tette magát, fehér nőnek nézett egy színest Milyen képtelenül bolondok voltak, ő, meg Dániel. Az ember mér- földnyiről láthatja róla, hogy színes. Vastag ajkú, széles csípőjű, színes bőrű. A lány hirtelen talpraugrott, megragadta Japie karját és az arcába dőlve visította:

— Ezért még megfizetsz! Bebörtönöztetlek! Beperellek kártérítésért!

Japie ellökte. Még ez merészel hozzányúlni!

Dániel lehajtotta a fejét.

— Gyerünk — szólt. Lassan elindultak, de a lány Japie után vetette magát és ordított.

— Nem lehet! Maga nem megy el innen. Gondoskodom róla, hogy börtönbe kerüljön.

A fiú megfordult, keményen mellbevágta, nekilökte a falnak és elvonult. Daniel már befordult a sarkon és mikor Japie feltűnt, mindketten szaladni kezdtek. Két háztömbbel arrébb bementek egy nyilvános WC-be, ahol lemosták kezükről a vért és eredménytelenül dörgölték összemocskolt ingüket, nadrágjukat. Sokáig szót sem szóltak egymáshoz, majd hirtelen egyszerre kezdtek beszélni.

— Késő van...

— így nem mehetünk oda...

Újra dörzsölni kezdték ruhájukat, de a foltok csak terjedtek a víztől.

— Gyere — mondta Japie dühös keserűséggel, mert tönkrement a délutánja.

— Menjünk a cukrászdába.

Ez utóbbi a közelben volt, régi, kedvelt búvóhelyük, ahová gyakorta elvitték lányismerőseiket. Odabent néhány látásból ismert fiú a wurlitzer köré csoportosult. Beléptükkor éppen recsegő, ropogó hangláva tört ki onnan vörös fényvillanás kíséretében: dobok, zongora, trombiták és ember hangok zuhataga. Japie és Daniel magukra erőltetett közönnyel tartottak az asztalhoz, amikor az egyik suhanc megpillantotta őket

— Hát ti?! — kurjantott és kikapcsolta a zenegépet.

— Ti meg hol működtetek?

— A hirtelen csendben minden szem rájuk szege- ződött. A tulajdonos kelletlen arccal jött elő a pult mögüL

Bíborvörös arccal megfordultak és kimentek. Néhány másodpercig tanakodva álltak az utcán. A járókelők rájuk bámészkodtak és megjegyzéseket tettek a külsejükre.

— Na gyerünk — szólt Daniel is — jobb, ha hazamegyünk.

Szó nélkül, kitérő nélkül vágtak át a végállomáshoz. Japie már látta magát, amint beoson a házba, kerüli a találkozást az anyjával, tudván, hogy nem ússza meg a történteket. Szentsé- ges isten, hogy még egy inget se moshat ki anélkül, hogy az anyja ott ne lenne. Micsoda elpocsékolt délután! Egy százszázalékig elpocsékolt délután.

Az ő villamosa jött előbb. Amikor felugrott, még gyű- lölködően visszaszólt Dánielnek:

— Ha mégegyszer összefutok azzal a szajhával, beverem a képét, hogy megemlegeti. \

Fordította: Zilahi Judit

in ■■

Amihez perspektíva kell

»66, június 26.

(Stern karikatúrája)

Beszélgetés a népművelés nyári lehetőségeiről Kolláth László Kossuth-díjássál

Nyáron, amikor eddig bizonyos holt szezonról beszéltek a falusi népművelésben, különcsen fontos, hogy keressük az igényeknek megfelelő lehetőségeket. Hogyan sikerülhet ez — erről beszélgettünk a megye egyik legtapasztaltabb népművelőjével, Kolláth László Kossuth-díjas- sal, a Mátészalkai Járási Tanács VB elnökhelyettesével.

A televízió világához igazodni

— Nem Is olyan régen egy-egy előadáson még ott volt az egész község. Ma a látogatottság csökkent. A televízió, a rádió, magnó és lemezjátszó világában ez teljesen érthető. Hogy eredményeket érjünk el, korszerűsítsük, igazítsuk a munkánkat a mához. Szinte döntő, hogy a technikai eszközök minden művelődési otthonunkban legyenek meg. A magnókkal néphagyományokat gyűjthetünk, adhatunk vissza, szórakoztathatjuk az ifjúságot. Üj művelődési forma a tv-klub, ahol a jelentősebb műsorok utáni ankétokkal, vitákkal fejleszthetjük a dolgozók esztétikai, kritikai érzetét. Vitáznak azon, milyenek legyenek ezek a klubok. Azt hiszem, olyan sokoldalúak, amelyekben az idősebbek és a fiatalok, a nők és a férfiak, sőt szakmák szerint is mindenki megtalálja azt, ami a leginkább érdekli.

Szóba került, hogy ma nincs olyan jelentősége a falusi színjátszásnak, mint korábban. Kolláth László szerint ez csak látszólag van így. Ma is az a cél, hogy a minőséget jelentő irodalmi színpadokon kívül legyen tömegeket szerepeltető, minél több embert foglalkoztató falusi kulturális tevékenység. Ilyen alkalom bőven van, lehet jó program, csak akarni kell. A mátészalkai járásban fellendülőben vannak a majálisok, a tomaünne- pélyek. Ezeken szavalhatnak, szerepelhetnek, a diákok az egész évben tanult anyagokból adhatják a legjobbat. Legyenek ez alkalmak a megszerzett tudás bemutatói is.

Művelődési túrák — kerékpáron

össze lehet — és kell — kapcsolni a népművelést és a sportot. A fiataloknak falun szombaton és vasárnap nem tudnak megfelelő programot adni. Meg lehet

csinálni az egész megyében, amit most a nagydobosi tsz kezdeményez. Kerékpárja minden fiatalnak van. Egy kerékpáros túra megszervezése csak akaraton múlik. A nagydobosiak ilyen túrákat rendeznek Vajára, Baktalórántházára. A helyszínen ismerik meg a magyar történelmet, látnak múzeumot, képzőművészeti kiállítást. Szépségekben gazdag megyénk látványán kívül közelebb kerülnek egymáshoz is — és még műsort is adnak. Sok történelmi, irodalmi emlékünk van' még másutt is, ahová ugyancsak el kellene menni, s a szövetkezet ebédet is adhat a fiataloknak, útközben új létesítményeket is mutat, s tapasztalatokat szerezhetnek más közös gazdaságoktól. Ilyen alkalmaknál hasznosak a Ki mit tud-ok, a sakkversenyek, a kis kiállítások, a kerékpárversenyek. Mindez élvezetes a fiataloknak, hasznos a népművelésnek — nem utolsósorban a

termelőszövetkezeteknek, ahol ottmarad, szívesen dolgozik az ifjúság.

Ahol a tsz-vezetőség felismeri

— Anyagi lehetőségeink korlátozottak, de Nyírmeggyesen, Hodászon, Nagy- ecseden is van rá példa, hogy rendezvényekkel, más községben vendégszereplésekkel, a sokszor szétfolyó, elúszó kulturális alapok összhangba hozásával segíthetünk magunkon. Ahol jó a tsz gazdasági alapja, ott a népművelés is jobb lehet, s viszont. Felismerték ezt már tcbb helyen: Jármiban zongorát, Nagydoboson és másutt klubfelszerelést vettek a tsz-kasszá- ból. Itt nincs is baj a hét végi szórakozással, művelődéssel. Még jobb lenne, ha a körzeti fmsz-ek jobban segítenék a csatolt községek művelődését anyagiakban.

Kolláth László szerin.t örvendetes, hogy a fiatal pedagógusok között mind több a lelkes, a nem az anyagi hasznot néző népművelő, aki együtt él a falu lakosságával. Jó, hogy a falvakban is sokasodik a színháznézők, olvasók, az irodalmi estéket látogatók száma. Sokat mond, hogy a művelődési rendezvények ma már ünnepszámba mennek. De talán a legtöbbet jelenti majd, ha a termelőszövetkezetek mindegyike megérti a kultúra nagy hatását.

K. J.

Táncdalfesztiválok slágerei — hanglemezen

Egyre népszerűbb a magyar tánczene. Régi és új szerzők, hivatásos és amatőr előadók, együttesek, szólóénekesek versengenek fesztiválokon, a különféle tánczenei versenyeken.

— Mi az oka a tánczene ilyen mértékű kultiválásának? — kérdeztük a Hanglemezgyártó Vállalatnál.

— Nagy az érdeklődés — mondották — és annak igénye, hogy új tehetségeket fedezzenek fel. A mai magyar tánczene művelőinek már nem könnyű a dolguk, hiszen a hazai közönség ízlése, igénye sokat fejlődött. A tanulság szerint a hallgatóság a belső átélésből fakadó ritmikus sodrású játékot értékeli igazán.

— Milyen további — a hanglemezgyártás szempontjából érdekes és kiemelkedő — rendezvény várható még?

— Folyik a készülődés a Magyar Televízió I. Táncdalfesztiváljára. A televízióhoz több száz kompozíció érkezett be ismert és még névtelen szerzőktől. Válogatják az anyagot, amelyek között máris szép számmal találtak figyelemre méltó számokat. Előadóként a Magyar Rádió és Televízió tánczenekara és néhány ismert gitárzenekar, valamint a legismertebb táncdalénekesek szerepelnek, de néhány új névvel is megismerkedhet majd a közönség. Természetesen nem az előadók szereplése, hanem a szerzők alkotása, a számok tartalmi nívója lesz a döntő.

Magyarországon az idén először rendeznek tánczenei fesztiválokat, és az eredmények biztatóak. A hazai hanglemezgyártás és a rádió is hasznosítja az eddigi és a későbbi rendezvényeket. A salgótarjáni győztesek közül felvételeket készít például a hang- lemezgyár a Kék Csillag és a Mokka együttesekkel, amelyekkel a hallgatóság még a Televízió népszerű Ki mit tud műsoraiban ismerkedett meg. Aiz augusztusi fesztivál győzteseinek hanglemezeivel is találkozik majd a tánczenekedvelő közönség az üzletekben és a rádió műsoraiban.