Kelet-Magyarország, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
Csécsei dátumok Ötvennégy esztendősek ma azok az asszonyok, akik akkor, 1929-ben fehér ruhás, tizenhét éves leányok voltak. De azért, hogy sok víz lefolyt azóta a Tiszán, bizo- nj’ára emlékeznek. Móricz Zsigmondit, Ti- szacsécse híressé vált szülöttét köszöntötték, ünnepelték most harminchét éve, azon a jubileumon. Orosz Kálmán, az akkori református lelkész volt talán leghívebb ösztönzője az ünnepség megrendezésének. Az ötvenéves Móricz Zsigmond- nak akart a falu nevében mellszobrot és emléktáblát állítani. A születésnapon. Péter-Pál napján. Az író így válaszolt: „Én ahhoz nagyon nyakas kálvinista és puritán magyar vagyok, hogy magamat ünnepeltessem. Az pedig egyenesen lehetetlen, hogy valami olyan dologba belemenjek, ami nem jön egészen a szivemből... Én nem számítok másra, csak arra, hogy az én szülőfalum szeretettet emlékezzen rám, s szüléimre, akikre az öregek még bizonyára emlékeznek. Ha ez így van, akkor én úgy fogadom azt a születésnapi köszöntést, mint egy bokréta virágot, amit az én édes falum ad nekem. De írja meg nekem Tiszteletes úr őszintén, mit mondanak Nyilasék (az író rokonai — a szerk.) és mindenki más a faluban. Ök is úgy gondolják-e, mint Ön?...” Móricz jubileumi megünneplésén, a szülőfaluban részt vettek íróbarátai is, köztük Nagy Endre, aki élményeiről a Nyugat 1926 július 16-1 számában Száraz riport Móricz Zsi gmond jubileumáról címmel cikket írt. Nem az elragadtatott lelkesedés, hanem a kis falu elmaradottsága, lakóinak szegénysége adta a kezébe a tollat e cikknél. Es fiának szóló levelében olvashatjuk e mondatokat: ....Móricz Zsiga bátyád jubileumán voltam és most is annyira a hatása alatt vagyok, hogy nem is tudnék másról beszélni...” Elmondja, hogy a kerület akkori képviselőjének házában szálltak meg. „Maga a tisftabecsi lakosság szalmafedelű, kéménytelen, vályog kunyhóban lakik és amíg mi vacsoráztunk, oda- gyült a kerítés mögé —szagolni." És amit ezután elmond, történelmi leckének is beillik: „...Az ünnepély Tiszá-Csécséh volt, bandériummal, fehérruhás lányokkal, ahogy azt a kerület képviselője megrendezte. Néztem a lovas daliákat, a fehér ruhás lányokat, az egész ünneplő falut: csupa elkorcsosodott, fakó, lerongyolt ember az emberi szépségnek minden nyoma nélkül. Nagyon sokan mezítláb álltak (vasárnap volt!) és még többnek sebforradással volt tele a nyaka, az arca. Nem a fajnak, hanem a nyomornak a közös stigmája volt rajtuk. Értelmetlenül nézték az egész ünnepélyt, beszéltem velük, annyit tudtak az egészről, hogy az öreg Móricznak, az ácsnak a fia „úr" lett Pesten és most borzasztó gazdag ember és még a képviselők is paroláznak vele... Persze volt rengeteg szónoklat a magyar kultúrfölényről, a magyar nép szcretetéröl, sőt az irodalomról is. A nép pedig ott állott mezítláb, rongyosan és szájtátva hallgatta..." Hadd idézzünk egy másik, későbbi dátumot is. Ezt Móricz Zsigmond hagyatékaként állítják ki mu a csécsei emlékmúzeum avatásakor. Kézírásos feljegyzés 1935-ből, harmincöt szeptemberéből, amikor felkereste őt Szatmár azóta nevezetessé vált egyik lakója, a magosligeti Papp Mihály. Nézem a jegyzetet, amelynek nyomán a Boldog ember című regény készült. Papp Mihály szavait idézi: „Nekünk az a bajunk, hogy karácsony óta disznót se öltünk. Nem tudtuk mivel hizlalni. Nem tudjuk megvenni még a máiét se. Nem bírtam annyit összehozni, hogy két-három pengő legyen nálam.” Az író jegyez tovább: Háztetőt javított egy rokonánál, aki csak akkor tudott volna fizetni, ha a repcetermésért pénzt kap. Es Papp Mihály bácsi, a Boldog ember Joó Györgye — ő ma erre az egyetlen élő tanú — akkor, harmincegy esztendeje még azt diktálta Móricz Zsigmond jegyzetpapírjára: „Hát akkor addig dögöljek meg éhen?” Térjünk vissza 1929-be. Akkor azt mondta,. írta le Móricz: „ötvenéves vagyok, ötven könyvet írtam eddig, valamennyiben a magyar nép életét írom, hol ragyogó napfényben, hol borúban s bánatban, de mindig szeretettel." Nem rajta múlott, hogy több volt a ború és a bánat abban a világban, sokkal több volt. mint a napfény. Az igazat írta le mindig. És valóban, mindig a nép iránti forró szeretettel. Ezért vállalta, hordozta a saját szegénységét, a Her- czeg Ferencek mélységes megvetését, az egyenlőtlen küzdelmet a hatalommal. Akikért élt és dolgozott, azok most emléktáblát, szobrokat állítottak neki. Ma, harminchét esztendővel a huszonkilences jubileumot követően újból ünnepség lesz Tiszacsécsén. Bizonyosan ott lesz megint az egész falu. Most nem lesz bandérium, nem lesznek lovas daliák és nem lesznek kivezényelt fehér ruhás lányok. De mezítláb se lesz senki. És nem akad olyan se, aki értelmetlenül nézné az ünnepélyt, amely emlékmúzeumot állít a falu szülöttének. Senki sem hiszi majd, hogy az öreg Móricznak, az ácsnak a fia „úr’’ lett Pesten és borzasztó gazdag ember. Kopka János „Emberségéért tiszteltük" Virágzik a szabolcsi jonatán. Zalka Máté irodalmi est Mátészalkán Meglepetések estje volt a mátészalkai Zalka irodalmi est. Már a programmal kezdődött. A helyi általános Iskolások műsorát hirdették a plakátok — s hatvantagu szovjet művészegyüttes jött, kétórás műsorral. Natalja Zalkát várták, s nemcsak ő, hanem fia, Máté is vele jött Moszkvából. A Partizánszövetségböl Fazekas Jenő, Zalka Máté egyik spanyolországi fronttársa, volt politikai biztosa érkezett. S pár perc múlva meg volt a következő meglepetés. A körülállók mindössze néhány rövid mondatot hallottak, majd: — öreg cimbora, barátom, te élsz? És a következő pillanatban ölelik, csókolják egymást, s a váratlan fordulattól mindkettőjük szinte megnémul, nézik egymást, alig hisznek a szemüknek. Huszonkilenc év után első találkozás ez, itt, Mátészalkán Fazekas Jenő és Kákus Mihály között. 1937- ben együtt harcoltak Spanyolországban. a 12. nemzetközi brigádban, majd a magyar zászlóaljban. Parancsnokuk. vezetőjük a legendás hírű Lukács tábornok, Zalka Máté volt. Jöttek a nevek. Haász Lászlóé, Molnár Istváné, Brunner Bandié, Batov vezérezredesé és még sok másé. bálátoké, ismerősöké, bajtársaké. A színhely ugyanaz... •k Fazekas elvtárs csaknem három évtizedet lépett visz- sza az emlékezésben.-— 36 decemberében 35— 40 magyar indult a szervezendő magyar századhoz. Én is velük mentem. Útközben — Madrid előtt — az egyik katonai csoportból zömök, alacsony termetű, jóképű, barna férfi lépett elő: „No, fiúk, megérkeztetek? Szálltatok le, az olasz elvtársak megkínálnak benneteket ebéddel. Sebesültetek van?” — indult a beszélgetés, majd néhány unkát kiválasztott, „ti lesztek a törzs őrsége”. Ezután mutatkozott csak be: „Lukács tábornok vagyok”. — Az őszinte közvetlensége, nagy népszerűsége lepett meg legjobban bennünket. Közismert volt izzó hazafisága, mindenki tudta róla, nagyon szereti hazáját — ugyanakkor internacionalizmusa még ott, a nemzetközi brigádokban is példakép Volt. — 37 május elsején alakult meg hivatalosan a magyar zászlóalj. Zalka Máté mondott beszédet. Mintha ma lett volna. Beszélt a hazaszeretetről, a magyarországi földosztásokról, arról, hogy Spanyolországban Magyarországért is harcolunk. Szinte szó szerint tudnám idézni utolsó mondatát: „Harcolunk, és vannak akik életükben lesznek hősök, es vannak, akik holtukban válnak azzá.” — Első ütközetünk Hues- cánál volt. A magyar zászlóalj elsőként lendült támadásba. Június 11-én, hajnalban, szürkületkor volt. Hatalmas számbeli és technikai fölényben voltak velünk szemben a spanyol és olasz fasiszták. Támadásunk így is sikerrel járt. Röviddel utána — mint a géppuskás zászlóalj komisz- szárja — Cséby elvtársnál, a zászlóalj parancsnokhelyettesnél jártam. Ekkor tudatta, hogy Lukács tábornok elesett. Közelében tartózkodott Batov ezredes, Régler komisszár. Kocsiját egy ellenséges lövedék telitalálata érte. — Amikor visszamentem a zászlóaljhoz, bajtársaim észrevették, rossz hírt hozok. Egyszerre vettük le a sisakokat, s adtuk meg a végtisztességet Lukács tábornoknak, Zalka Máténak. Később a temetésén Luigi Longo elvtárs, Zalka Máté politikai helyettese beszélt. Ekkor hallottuk először a „nép tábornoka” nevet... ■k Kákus Mihály könnyü- géppuskás — már túl a hatodik X-en, nyugdíjas párttitkár — Lukács tábornokra, mint vezetőre emlékezett : — Mi, egyszerű harcosok a határozottságáért, emberségéért tiszteltük. Szolgálaton kívül együtt nótázott, beszélgetett velünk az ajtófélfának dőlve, szinte mindenkit ismert, a gondokat, problémákat és a sikereket is. Katonáit mindig védte az indokolatlan veszélytől, maga győződött meg minden esetben a biztonságról. Szolgálaton belül következetesen a legnagyobb fegyelmet követelte. — Két apró, de jellemző epizód: irgalmatlan meleg volt. Meneteltünk. Egyikmásik bajtársunk kigombolta ingét, zubbonyát. Lukács odalépett, csendesen, de mégis szigorúan szólt: „Nézd, a tábornok zubbonya be van gombolva, pedig neki is melege van. A katona is legyen rendes, fegyelmezett. Ezt elvároml" A magyar zászlóaljban számos bajtársunk — köztük én is — hosszabb emigrációból jöttünk a harcba. A magyar nyelvben itt-ott tévedtünk is. Ha a tábornok meghallotta, azonnal javította. ★ Natalja Zalka arról beszélt ezen az estén, hogy Zalka Máté nem csupán mint író, forradalmár és internacionalista volt nagyszerű ember, hanem mint apa és férj is. Vidám, egyszerű, nyíltszívű volt. Mindig arról álmodozott, hogy visszatér szülőföldjére. „Ezt — sajnos megakadályozta a végzetes huescai csata. Törekvését, hogy harcoljon az igazságtalanság, elsősorban a szociális igazságtalanság ellen — élete utolsó percéig szem előtt tartotta. Életében nem sikerült visz- szatérni sem Tunyogmatolcsra, sem Mátészalkára. Oda, ahol emléke most is olyan frissen él, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt.” Ez a gondoskodás nagy- nagy boldogsággal tölti el ott, Moszkvában is özvegyét, unokáját, a húszéves Mátét, aki most először jött Magyarországra, s öt a lányát is. Hálából és tiszteletből hozta ajándékul Moszkvából ide, szülőföldjére Zalka Máté nagyméretű eredeti fényképét. így vallottak a meglepetések estéjén Zalka Mátéról azok, akik ismerték és dolgoztak közelében. Arról, aki tollal és karddal véste be nevét a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom történetébe, akit három nemzet fiai vallanak magukénak... Marik Sándor' Töltésoldal, tördelt akácos, a sínnel fut, mint a puli, a fürge gyalogút; földöntúli csillag vezet az állomáshoz. A szél ujja veri keményen: s az útra tűzött nyárfasor suhogva mint a hárfa szól; gyökerek fogóznak a mélyben. A kukorica rendezett seregben visszavonul — a tarló néha lángol; mint csigaszarva: — a világból az utak visszahúzódnak ijedten. A c&Ufopfok Megállók a gulácsi postánál. Nagy csomagot emelnek ki a postakocsiból. — Mi van benne? — kérdezi a kézbesítő. — Könyv — mondja a társa az új agronómus. — No ez sem marad sokáig Gulácson. — Miért? — Mert itt alig éri meg a kilencedik csütörtököt aki nem a kisüstit, de a könyvet szereti! Magas, deres hajú az új gulácsi agronómus. A második héten kinek-kinek könyvvel vagy jó szóval bi- zonyítá bé, hogy a kukorica nem évelő növény,.. A^har- madik héterTmeg a faluból menekülőket szólította, hogy az idén bőséggel teremhet a tiszai ártér. Ez volt a fordulópont, ugyanis azért „idegenedeti el” a beregi falu népe, mert az előbbi években 1000 holdról vágták ki a tiszai dió—szilva gyümölcsöst. Kiirtották! a koporsónak való fákat, meg a 100 vagon diót termő gyümölcsöst is. Aztán a kisüsiifőzőt táp- #16 szilvást. Igaz, hogy a 'dzsungelgyümölcsös helyére egyszerre telepítettek almáskertet. Persze úgy is csinálhatták volna, mint a nagyáriák, akik új gyümölcsfákat telepítettek a régi gyümölcsfák alá. Ezzel átmenetileg a termés, meg az emberek kedve is a helyén maradt volna. Node még odébb van a kilencedik csütörtök, ami- koris Gulács népé végképp A zúgó erdők zöld-kék áradása a föld alá visszatrítórog; a táj kiszáradt meder, csorba árok, s a szárazon marid hal csillanása minden levél, —r A földbe eke vág az arcba ránc és fájdalom a szívbe. Az ember alig bárja eleinte, de aztán tűrhető lesz a világ. i.1...., ..........Ti., „ 'I' 1 aaas béfogadja vagy odébb tolja az új agronómust. Addig is járjuk körbe-körbe Gulá- csot. A füstös templom tőszomszédságában új emeletes palota, a művelődési otthon hívogatja a gulácsiakat. Lányok, fiúk lépnek be a tágas ajtón. — A másfél milliós költséggel, de klubszoba nélkül épült hatalmas és jéghideg termekben nem táncolhatnak a fiatalok. — Ki tervezte ezt a meny- nyezet nélküli beton és sátortetős palotát? — A pestiek: központi fűtéssel. — Nem érte meg. — Nem is kaptak érte semmit, hiszen ingyen, k!- sérlétképpen tervezték. Nem számoltak a szatmári helyzettel... Akad tehát tanulság a a művelődés terén — Gulácson is. Balázs Árpáéi Váci Mihály: / Gyökerek fogóznak 1966, május 1.