Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
I I I VALLOMÁS A VAROSRÓL Egy fényképet láttam tegnap, amelyen megálmodták a holnapi Nyíregyházát. Gipszből, vagy perlitből faragták-e meg a hosszú és széles sugárutak kétoldalún az emeletes épületek sorát? — nem mutatta a kép. De aki ismeri a várost, itt sem tévedhet el. Pontosan kivehetők a mai utcák, terek tizennégy évvel későbbi utódai: az új épületek harmonikus egységbe olvadnak a korábbiakkal, a tíz, húsz, vagy ötven esztendővel hamarabb létesült nagy épületekkel, a takarékpalotával, a nyírvízzel, a templomokkal, az irodaház és békeház tömbjével és a lányosán karcsú víztoronnyal. A megálmodott városkép-realitás még így, fényképen is izgalmasan gyönyörű látvány. Valaki talán azt mondja erre, addig, ezerkilencszáz- nyolcvanig nem egyszerű dolog várost tervezni. Egy fénykép, vagy akárcsak a jövő miniatűr, asztalon elférő házrengetege az csak terv. De egy valóságos város nem épül olyan előre kiszámított gyorsasággal, mint az ott: a makett. Huszonkét éve lassan a képsornak, ami most tolul elém. Esős, nyirkos ősz volt, bőtermő esztendő szürete, mikor idáig elért a háború. Mint az éhes mezei varjak csapata, úgy vijjogtak-károg- tak a szirénák. Tíz perc telt el talán és megjöttek a gépek, V alakban, akár a vadlibák. Hozzánk a bombázásból csak annyi hallatszott, mintha gépfegyverek kattognának és utána magas füst felhője tört a magasba dél felől. Az állomást lebombázták — jött a hír. Másnap láttam az állomást, de a nagy téglaépület már nem volt sehol. És romokban hevert még néhány környező épület és óriási bombatölcsérekben jött fel a talajvíz. Egy másik gyermekkori kép október végefelé, 1944- ből. Kilőtt tankok, az utcákon széthagyott fegyverek, lőszeresládák. A Kossuth tér fölött megjelent egy keresztes jelzésű német repülő. Három óriási csattanás jelezte az útját és a bombái felgyújtották a Zrínyi Ilona utca elején, a volt Kiskorona helyén és a templom mögötti házakat. A régi nagyállomás romjait rohammunkával takarították el az emberek rögtön, a felszabadulás után. A bombatölcsérek helyén négy- emeletes, színes kockaházak és egy új sugárút, az Arany János utca. A Zrínyi Ilona utcai ósdi ház utódját most adják át nyáron az építők, ötemeletes lesz, a város eddigi legmodernebb épülete. Nagyon nagy kár, hogy a felszabadulás előtti városi újságnak, a Nyírvidéknek nem volt fotoriportere. És milyen jó lett volna, ha az új élet első napjait, hónapjait, éveit megörökíthettük volna dokumentumfilmeken, vagy akár újságfényképeken is. Akkor a fiatalabb nemzedéknek — amely nem látta a régit, a szegényest, a romost, lenne összehasonlítási alapja. Az idősebbek emlékeznének arra, hogy a mai Beloiannisz téren, a Brüll festéküzlet és a Gyureskó vendéglő akkor nagynak tűnő földszintes épületei csak akkor és csak nekünk tűntek olyannak, amilyennek tűntek. Hol vannak már a városközpontból a romantikus poros, földes utak? A mostani hatvanévesek ifjú korukban a tirpák flaszternek titulált port taposták az út közepén a Széchenyi utcán, a Dózsa György, a Vöröshadsereg, a Bocskai, a Rákóczi, meg a Debreceni utcán is. Eltűnt Nyíregyháza életében egy romantikus évszázad, amely Benczúr Gyulával és Krúdy Gyulával született. A féderes taligákat megette az idő vasfoga, a híres agará- szatok is a könyvek sárgult lapjain maradtak meg. A taliga helyett jött a gépkocsi és az autóbusz. Földes útjaink már a kis, mellékutcákban is magukra öltik a bitument. A régi Nyíregyháza nincs többé. Két évszázada tizenegy utcából és kétezer emberből állt a város. Ezt a tizenegy utcát vette körül egy nádas mocsár. Százholdakra menő tavak álltak, a most apróra zsugorodott Ér-patak két vízimalmot is bírt hajtani. 1841-ben, amikor Magyar- országon már óriási és híres városok sorát számlálták nagyszerű közintézményekkel, vízvezetékkel és csatornázással, itt, a mi megye- székhelyünkön még nem volt egyetlen emeletes épület. Száztíz éve, hogy megfúrták itt az első ártézi kutat, de a lakosságnak a túlnyomó többsége még ezerkilencszáz- negyvennégyben is ásott kutakból itta a vizet Nyíregyháza monográfiája sorolja, hányszor kísérelte meg a város a központi vízrendszer megépítését, de a „remények füstbe mentek”. Először nem volt elég víz. Aztán, 1929- ben megtalálták a kótaji vizet, .de nem volt pénz. Víz nélkül pedig nem lehet város egy város. Ez a Nyíregyháza nincs többé. Ami most van, az már nem a régi. Falusi nagyapám három éve bent járt a városban. Nyolcvankét éves volt akkor, nem volt soha otthonülő ember, de tíz éve nem látta Nyíregyházát. „Fiam, én nem akartam elhinni, hogy ilyen sok minden megváltozott.” Ezt mondta, pedig csak az Arany János utcát látta. És ml nem így vagyunk? Láttam és hallottam csodálkozni embereket két héttel ezelőtt a stadionba menet, amikor meglátták a felépült épületeket. Pedig csak négy hónapig tartott a téli -futballpihenő. Körülmegy az ember a városon és nem hisz a szemének. Mostmár kirajzolódik az új Nagykörút az Erdősortól az állomásig, onnan a Móricz Zsigmond utcán át egészen az Inczédi sorig. A Széna tér szalmás vásártéri jellege is megszűnt. Ottvan minden egy csomóban, ami nekünk a jövőt jelenti. Az árkok nem a szennyvizet, az esőt vezetik, hanem a gázt, a fűtésre alkalmas gőzt vezetik le ezüsttel burkolt csövekben az új lakónegyedbe, az északi alközpontba. A nagy építkezések miatt szűkül az erdő. Nagy területet hasítottak ki a gyógyulást váró tüdőbetegeknek, s most új, óriási iskolavárost építenek a stadion északi oldalán. Féltjük a fákat, amelyek védenek minket az északi széltől és a futóhomoktól. És talán azért is, mert olyan szépek és kicsit romantikusak voltak az erdei séták, a diák és munkásmajálisok. De beljebb még jócskán van erdő. Ott szépül, éled a gyógytó, amelynek vizében Görgey is megfürdött 1849- ben és ahol a platánok alatt Benczi Gyula, a legnagyobb nyírségi prímás vonója kíséretében kártyáztak egykoron a vármegyei urak. A szikrázó nyírségi napsugár, amit az üveges homokszemcsék játéka tesz itt olyan dúsgazdag, árnyékta- lan fényessé, almát színez és szőlőt érlel a város kertjeiben. De már cementet és betont is köt. Nyolcvan éve éppen, hogy Lukács Ödön egy példamutatóan lelkes nyíregyházi történész könyvét ekként fejezte be: „Előttünk van a jelen. Nem önként merül-e fel most már a kérdés: milyen lesz városunk jövendője?... Lesz-e tervezgetéseimnek valami sikere? Vagy helyesebb és okosabb terveik tu« datában (a későbbi lakosok) mosolyogni fognak álmodozásaim felett?” Nem volt álmodozás, amit akkor tervezett Lukács Ödön. Igaz, ő még nem ismerhette a mi századunk lépteit. KOPKA JANOS
