Kelet-Magyarország, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-27 / 73. szám

Szobrot állítanak a Csaták Pajzsának

Esze Tamás szülelésének 300. étfordu ttján országos ünnepségre készül Tar pit

A felvételi irodán ismerkedtünk össze. A tisztviselő azt mondta, hogy várjunk. Leültünk a fal mellett húzódó lócára, én a plakátokat bámulgattam, ő kivett a táskájából egy almát és kettévágta.

— Mifelénk ilyen szercsika terem.

— Nálunk is — mondtam, * ekkor néztem először az arcába.

Később mások is jöttek. A tisztviselő körbejáratta a tekintetét, bizalmatlanul és fürkészve, mint odahaza a piacfelügyelő, s magához intett kettőnket.

— Maguk a huszonhetes építkezéshez mennek.

A villamoson is csak hallgattam. Kuti is az utat nézte, aztán azt mondta:

— Ezzel jöttem ide a pályaudvarról.

— Én is — feleltem.

Az építésvezető átvette tőlünk a munkalapot. Alacsony, puha arcú ember volt. Viccesnek találtam, hogy piros svájcisapka van rajta.

— Együtt akarnak dolgozni?

— Én vállat vontam, de Kuti azt válaszolta:

— Ha lehetséges.

Három hatalmas tűzfal

közé volt beszorítva az építkezés, az utcából pedig deszkapalánk választotta el. Mindjárt bekentem szalonnával a talicska kerekét, hogy ne zörögjön annyira. A deszkajárat levitt a mélybe, hol olyan sárga volt a homok, mint nálunk kinn a szurdoknál.

— Ebbe könnyen szalad az ásó — mondta Kuti.

Délfelé odajött az építés- vezető.

— Látom, jól viszik a talicskát.

— Dolgoztunk a gátnál eleget.

Biccentett és elment.

A deszkafészerben ebédeltünk. Kuti, amikor a tányérjába mérték a levest, mellém telepedett. Amíg ettünk, nem szóltunk egy szót sem. A kenyér belét a paprikás lébe mártogatta, s én, mintha most pillantottam volna meg, érdeklődéssel méregettem. Seszőke haja volt, rövidre vágva, orra meg hegyes. A nap kicsalogatta bőrén a szeplőket.

— Te hány éves vagy ? Letette a kanalat.

— Húsz.

Megkínáltam a Kossuthtal.

— Annyi, mint én. Kongattak, aztán szedelőzködtünk. A deszkajáraton kopogott a bakancsunk. Már derékig beállhattunk a homokvágatba. Kuti a markába vett egy kis homokot, s mintha hógolyó volna, megcélozta vele a palánkot.

— Te tudod, milyen ház épül itt?

— Nem.

Amikor én leértem, ő akkor indul fölfelé a deszkajáraton. Egész nap így volt. Némán mosolyogtunk, amikor utat engedtünk egymásnak. Fenn dömperek szedték fel a homokot, minden negyedórában jött egy. A tűzfalak közelében légcsákánynyal verték szét a régi épület maradványait. A hang százszorosán felerősödött.

A szálláshelyre megint jócskán villamosoztunk. A háromemeletes épületet a lakók „Bundáshotelnek” hívták. Most a gondnok kérdezte tőlünk:

— Maguk egy szobába akarnak kerülni?

Bólintottunk.

Amikor bevonultunk, egy lilavörös öreg figyelte, hogyan rakjuk ki holminkat az ágyra. Aztán odajött.

— Ti testvérek vagytok?

Mosolyogtunk a kérdésén.

A zuhanyra várnunk kellett, addig az asztalnál üldögéltünk. Ott hevert egy képeslap. Kuti olvasni kezdte, aztán megbökött a könyökével.

— Nézd csak, ez a Bara Margit.

— Így ismered őket?

— Szeretek moziba járni.

Vacsora után azt mondta

Kuti:

— Gyere, szétnézünk a környéken.

Mentünk az úton, elhaladtunk egy hosszú gyárkerítés mellett, aztán a kirakatokat nézegettük. A sportszerboltnál Kuti nevetett.

— Akik ezt a sátrat megveszik, azoknak nincs lakásuk?

— A hegyekbe szoktak vele menni — mondtam.

Legyintett.

— Magyarországon nincsenek is magas hegyek. A tanító egyszer azt mondta, hogy a mieink csak vakondtúrások a Mont Everesthez képest.

Ráhagytam.

Később, amikor a házakra tett fényreklámot bámulgat- tuk, azt mondtam:

— Nálunk csak a szövetkezeti boltnak, meg a cukrászdának van kirakata.

— Nálunk is.

Már a belvárosban kódo- rogtunk, amikor megkérdeztem tőle:

— Én csak a cimemet írom meg anyámnak.

Kapuzárás előtt hazaértünk a „Bundáshotelba”.

Szobatársainkat nem zavarta, hogy köszönés nélkül jöttünk-mentünk. Tudomásul vették, hogy mi ketten, akár testvérek: együtt járunk az építkezéshez és esténként nyakunkba vesszük a várost.

Találomra fordultunk jobbra-balra, lődörögtünk az utcákon, néha megittunk egy-egy üveg sört.

Legtöbbször állóhelyes vendéglőben.

Néhány dolgot kitaláltunk sétáink közben. Egyszer alacsony, feketeruhás hölgy kutyát sétáltatott. Nyomába szegődtünk és hol élőiről, hol a háta mögül lestük a kutyát. Az idős nő észrevett minket és gyanakodva figyelt hátra- előre. Amikor a ház kapujához ért, mi is megálltunk. Tetszett nekünk, amint ijedten beoson a folyosón és visszanéz nem követjük-e?

Máskor az egyik iskola előtt húzódó vaskorláton egyensúlyoztuk magunkat. Én a közepéig tudtam elmenni. Kuti is. Az iskola- szolga az ablakból figyelt minket, s csak ennyit mondott:

— Jobb dolguk nem akadt?

Igaza volt.

Azt hiszem később Kuti is megunta a céltalan estéli sétákat a városban. A földszinten a társalgóban sakkoztak, kártyáztak, televízióztak az emberek. Egyszer megálltam és benéztem. Kuti is megállt. Aztán ingerülten szólt rám:

— Gyerünk!

— A villamosmegállónál azt kérdeztem tőle:

— Most mit csinálunk?

Cipője hegyével bökdöste

a járda szélét.

— Ha akarsz, visszamehetsz.

Persze nem mentem vlsz- sza. De ezen az estén alig szóltunk egymáshoz. Mintha közénk állt volna valaki. Csak a Duna-partig mentünk le, ptt kavicsokkal dobáltuk a hullámokat és hamar mentünk lefeküdni. Másnap este a vacsora után, hogy kiengeszteljem, magam mondtam:

— Gyere, menjünk sétálni.

Fürkészett, s aztán halvány mosollyal mondta:

— Ahogy akarod.

Leültünk egy téren a pádra. Hallgattunk. Én tépdes- tem a leveleket az orgonabokrokról, Kuti csak bámult maga elé.

— Mi bajod?

— Semmi.

— Valamit csinálnunk kellene, — hajoltam hozzá.

Nevetett, s ebben 'volt valami bántó.

— Ott ül egy lány. Menj oda és mutatkozz be neki.

Néztem én is a lányt. Színes kartonruhában volt, táskájában kotorászott, aztán észrevette, hogy bámuljuk őt.

— Egyedül?

Zongorázott ujjaival a pad támláján.

— Vagy te, vagy én.

Várta válaszomat. Félszemmel Kulit figyeltem, a másikkal a lányt. Már indult volna, de egy kerékpáros fiú kanyarodott be az úton és lefékezett a lány padja előtt.

— Erről is elkéstünk — mondta Kuti, aztán a vállaltira tette a kezét.

— Gyere, ne hülyéskedj!

Némán kísértem az utcán.

Kuti megállt egy üzlet előtt és tenyerével a bádogtáblára vert, amelyre címfestő varázsolt kopasztott csirkét.

— Igazad van, valamit csinálnunk kellene.

Moziba mentünk. A film régi volt és rossz. Álmosan üldögéltünk a sötét nézőtéren. A szünetben az előcsarnokban perecet vettünk. Nem ízlett. Azt hiszem Kutinak sem.

Másnap a szálló folyosóján plakátot tettek ki: „Aki tud pingpongozni, jelentkezzék a házibajnokságra.”

Megálltunk a plakát előtt. Kuü rám sandított.

— Nekem rövid, erős leütéseim vannak...

Tarpa, s vele együtt Esze Tamás neve végleg összeforrott a Rákóczi-szabadság- harccal, népünk történelmének e kimagasló fejezetével. Ebben az esztendőben ünnepli Esze Tamás szülőfaluja a legendás kuruchős születésének 300. évfordulóját. Egy szép örökség megújulásának lehettünk tanúi és részesei, ugyanis megyei, sőt országos méretűvé akarják tenni az Esze Tamás ünnepséget.

Készülnek az emlékérmek a pénzverdében, amelyek a Rákóczi által adományozott címer másolatát ábrázolják. Azok kapják majd, akik kimagasló munkát végeznek a mai Tarpa fejlődése érdekében.

Ilyen érmét kapnak a szeptember 25. emlékünnepség egyes részvevői is.

Elcsodálkoztak a pénzverdében, mikor a tarpai tsz elnöke, Faggyas Jenő előállt a megrendeléssel.

„Tsz-től ilyet még nem tapasztaltunk. A tsz-ek a történelemmel is törődnek?" — csodálkoztak el a fővárosi munkások. S ebben a meghökkenésben volt jóleső elismerés is. A tarpai tsz a haladó hagyományok ápolásával is foglalkozik, mégpedig teljes szívvel és szívóssággal. Mellettünk van ebben az egész falu, a járás és a megye is. A megyei pártbizottság és a megyei tanács támogatásával emlékbizottság alakult az ünnepség előkészítésére. Már elkészült a szoborterv, amelyet ismertetett Németh József szobrászművész a tar- paiakkal. Az. egyetértés teljes volt.

Egyre szélesedik az ünnepséget előkészítők, elképzelésekkel élők köre a falusi általános iskolától a Nyíregyházi Tanárképző Főiskoláig. Budapesten is vannak szorgalmazói az ügynek. Hazahívják a nagy napra Esze Tamás Budapesten élő kand dátust, a kurucvezér egyenes leszármazottját. Neves személyiségeket hívnak meg a szeptemberi ünnepségekre, a szoboravatásra. A szomszédos országok határmenti községeiből, városaiból is érkeznek vendégek, azokról a helyekről, ahol Esze Tamás megfordult csapatával, s ahonnan a magyarokon kívül szlovákok, ukránok, oroszok, románok is csatlakoztak a kuructalpa- sokhoz.

Széles körben megelevenedik a kuruckor és irodalma. Gondos kezek forgatják a történelem lapjait, s

jegyzik le a még fellelhető hagyományokat Esze Tamásról, a Tisza háti szabadságharcosról. A tanárképző főiskolán tanárok és hallgatók tanulmányozzák a ku- ruckori történelmi munkákat. Sok hallgató ezt a témát válás, tja a szakdolgozata anyagának. Közülütf többen megfordulnak Tar- pán, hogy részesei, élesztői legyenek a nemes hagyományok ápolásénak.

Sokasodnak az elképzelések. A Magyar Történelmi Társulat ősszel Nyíregyházán ülésező tagjai is meglátp- gatják az emlékünnepélyt. Honvédségünk gazdag műsorral szórakoztatja a nagyszámú közönséget. Tárogatcszóló a toronyból, katonazene, tábortűz és még sok érdekes mozzanat teszi majd színessé, maradandóvá az emlékünnepséget. Megismerik ezekben a napokban Rákóczi kiáltványát, a „becsületünket tapadó, sónkat, kenyerünket elvevő, t életünkben uralkodó, s ke- gyetlenkedö osztrák birodalom ellen".

Esze Tamás kései unokái szavalják az iskolai órákon, a Csaták Pajzsáról. — ahogy az ellenség nevezte a kuruc- hőst— szóló verseket. A nép haragja, fenyegetése izzik • Rákóczi kesergőjében:

Megfizeti még az árát as árulásnak

Kárpótolja maradéka Esze Tamásnak.

A régi hagyományok elevenen élnek Tarpán és a környéken. Nemcsak a történelemkönyvekből, hanem apáik, ükapáik elbeszéléséből is ismerik a Tisza háti zászlóbontást, Esze Tamás és Kiss Albert toborzó, szervező útjait. A Tarpán, Várin, s a beregszászi piacon kibontott Rákóczitól kapott zászlót, a káliói, szatmári, tokaji ostrom történetét, az 1705-ben újra megszervezett ónálló hajdúezred krónikáját, a Rákóczi által Tarpá- nak adományozott hajdújoggal bíró mezővárosi rang és cím históriáját.

Ez év őszén, Esze Tamás születésének 300. évfordulóján méltóképpen készülnek megemlékezni a parasztfelkelők hősi harcáról és Esze Tamásról, a történelmi sorsközösségben együtt küzdő szomszédos népek helytállásáról. Szobrot állít az utókor a kuruccsaták Pajzsának, Esze Tamásnak, s gondoskodik a még maradandóbb emlék, a népi-forradalmi hagyományok állandó ápolásáról.

Páll Géz»

— Te mért jöttél el otthonról?

Nem felelt mindjárt. Egy kerthelyiséghez érkeztünk, benn cigányzene szólt.

— Igyunk meg egy pohár Sört.

Hátul még volt hely a konyhabejáratnál. Itt jöttek- mentek a pincérek. Csak palackos sört lehetett kapni. Egy üveg Kinizsit hozattunk. A sör jó hideg volt.

Benéztünk a konyhabejáraton. Alacsony, szőke mosogatólány pillantgatott Ku- tira, az meg integetett neki barátságosan, mintha már régóta ismerte volna.

— Iszunk még, vagy megyünk? — kérdeztem.

Kuti mosolygott.

— Holnap írok haza kettő lánynak is.

Kedvetlen lettem.

Merken felépült az első emeletes épület, a hnttantermes általános iskola. A régi kútágas még az udvaron.

(Elek Emil felvétele)

Moral insanity—66

A reggel még friss volt, de már tavaszi, mikor, leemeltem az egyik épület tetejét, öt szoba lapult alatta, ragyogóan berendezve, szőnyegekkel és képekkel dúsan, — akár az előkelő hivatalokban. Pedig ez csak egyszerű aktagyár volt.

A párizsi sánta ördög módján lábam közé vettem az épületet, s úgy nézett ki, mint pazar babaszoba, mely. lyel kislányok játszanak.

Nyolc óra

Csöngetéskor egyszerre lépnek a jobboldali kettesbe. (Ezt a főosztályvezető Icuka nevű titkárnője tartja fennhatósága alatt). Aláírják a jelenléti ívet, s mire ez megvan, újak érkeznek. Utoljára Béla. Szétszóródnak szobáikba, s ’.nőst együtt vannak ők nyolcán; a főnök, Icuka, Irén és Zoltán, Ervin és Tamás, Klárika és Béla — az akiagyár dolgozói.

Beszélgetnek. Icuka kávét visz a főosztályvezetőnek, aki elmélyülten olvassa a Népszava legfrissebb számát.

A hármasban Klárika reggelizik. Tejet iszik üvegből és kiflit harap hozzá.

Zoltán, Ervin és Tamás a közös totón vitatkozik. Mindig pénteken töltik ki a szelvényeket. Béla ül és fennhéjázóan tippeket ad. Ervin jegyez, 5 a legfiatalabb, így ez az ő feladata.

Irén a négyesben fésülkö- dik, s a nyitott ablak tükrében nézi magát. Valóban csinos, s feszes a pulóverje.

Az első akta Icuka asztalára kerül, de ő csak a munkát osztja ki. Irén legépel egy csütörtökről maradt levelet. Később Klárikával hármasban beszélgetnek egy olasz kardigánról.

Tíz óra

A főosztályvezető a fiókjába teszi a Népszavát. 3, perc múlva megérkezik a

vállalat igazgatóhelyettese. Űjabb kávé.

Tamás félórát egyvégtében diktál Klárikának. A hármasban Ervin a totószelvényeket töltögeti, Béla pedig elmélyülten tanulmányoz egy aktát. Zoltán a négyesben csipkelődik Irénnel.

Ervin szétvágja a szelvényeket és végignyúlik a székén. Hosszút ásít. Aztán megjegyzi: — Dolgozni kellene.

Félkor a négy férfi bevonul a főosztályvezető szobájába. Az igazgatóhelyettes tart értekezletet az aktagyár negyedévi tervéről, ami any- nyit jelent, hogy másfél órát beszél, a többiek meg mélán hallgatják.

Közben Icuka: Ismét főz egy sorozat kávét az értekezlet résztvevőinek. És egyet maguknak, amit közösen isznak meg, tovább vitatkozva az olasz kabátkáról. összesen hatszor mondja a telefonba: — Sajnálom értekezleten van. Próbálja később. — Kimegy a

,,Nők” feliratú helyiségbe A postástól vesz egy „Ez a divat’“ című újságot.

Közben Klárilca: Felpróbálja Irén feszes pulóverjét. Leírja a levelet, melyet korábban elrontott. Tanul, mert minden péntek délután esti középiskolába jár. (A házi feladatot írógéppel szereti megcsinálni).

Közben Irén: Köt két vaskos fatűjével. Kifesti a száját. Ismét megfésülködik. Elkéri Icukától a divatlapot. Újra köt.

A déli harangszó után az aktagyár dolgozói ebédelni indulnak.

Két óra

Lassan visszaszállingóznak, kivéve Klárikát. S velük együtt visszatért az aktagyár mindennapos munkája is.

A négyesben Zoltán elintéz három aktát lediktál egy felszólítást Csipkelődik Irénnel. Rendel két mozijegyet másnap estére. Felhívja a feleségét is, és bejelenti, hogy sok a munkája, túlórázik Közben Irénre kacsint, aki szorgalmasan kötTamás Icukárvak diktál le öt jelentést. Egyszer kimegy. A büféből hoz két sós kiflit, közösen eszegetik Icuka gépel, s közben nézi friss divatlapját.

Üjabb kávéra gyűlik a főosztály. Csak a vezető hiányzik, mert ő értekezletre ment. Béla megjegyzi: —

Sose lesz fél öt, gyerekek.

Ervin semmit sem csinál, de úgy tesz. mintha egy aktát tanulmányozna. Felhívja a menyasszonyát, s megemlíti neki, hogy rossz a hangulata, nincs kedve dolgozni Nagyon álmos kinn az idő, mintha esni akarna.

Béla súg valamit Icuká- nak és elmegy. Icuka is átszalad a közeli húsboltba, és megveszi a vasárnapi ebédhez valót.

Irén kibontja a kontyát és ismét megfésüli. Egész jól áll.

Átváltozások

Négy órakor összejönnek Icuka szobájába és beszélgetnek Zoltán közben dolgozik felszólításokat diktál Irénnek. Fél ötkor csupán ketten maradnak az aktagyárban. Visszarakom a tetőt, mert nem szeretem látni a' túlórázást.

Mikor kilépnek a kapun, csoda történik. íme például Icukával: kék szeme bogárrá, szőke haja feketévé változik. És a lassú mozgású asszonykából fürge csík lesz; úgy cikázik a tömegben, alig tudom követni. Mintha más ember lépkedne az utcán, s nem az, aki délelőtt az aktagyárban dolgozott. A kékszemű titkárnő 16 órára meghalt, s helyette feléledt a nyolc órája szuny- nyadó fekete Icuka.

Végre egy szép lakótelepen megállapodik az egyik háznál. Bekukkantok az ablakukon.

Ülnek a férjével és beszélgetnek. Icuka beszámol, mi mindent vásárolt vacsorára. és mennyire elfáradt. Aztán nanaszkodik:

— Már csak százhúsz forintunk van elsejéig. Olyan kevés a fizetés, de olyan kevés!............A baj jöjjön rá.

Kun István

íarorszái ^

1966. március 27.