Kelet-Magyarország, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-27 / 73. szám

r Az orvos, a betag és az etika Beszélgetés dr. Nagy István járási tőorvossal Egy utca két oldala Utóbb a korábbinál gyak­rabban találkoztunk újság­jainkban írásokkal, amelyek olyan orvosokról szólnak, akik vétenek az etikai nor­mák ellen, aláássák a beteg és az orvos szükségszerű kapcsolatát. S mert a „pá­ciens” hajlamos arra, hogy az egyes esetekből általáno­sítson becsületes, hivatá­suknak élő orvosokat, egész­ségügyi dolgozókat is zavar munkájukban az általános elmarasztalás. A rendtartás, a gyógyító és megelőző mun­ka időszerű kérdéseiről e gondolatok jegyében beszél­gettünk dr. Nagy Istvánnal, a Mátészalkai Járási Tanács főorvosával, aki húsz éven át volt falusi körzeti orvos, s aki 1960 óta — előbb Kis- váfdán, utóbb pedig Máté­szalkán — látja el a járási főorvos nehéz feladatát. — ön szerint hol gyökerezik a problé­ma? — Nehéz erre egy mondat­ban válaszolni. Mert aki a rendtartást a rendelőkre, vagy az anyagiasságra szű­kíti le, csak részletkérdést feszeget. Persze, a vétségek ezeken a helyeken is ilyen formában tűnnek elő leg­inkább, de mégis többről van szó. Arról, hogy az orvos egyre inkább közéleti sze­mélyiség a rábízott körzet­ben, s nagy hatással van a környezetére. Túl a sokszor fizikai erőkifejtést igénylő szolgálaton, ez a tény olyan plusz követelményeket tá­maszt az orvossal szemben, aminek nem könnyű eleget tenni. De nem is lehetetlen. Kiváltképp ma, amikor or­vosaink egyszerre élvezhe­tik a társadalom anyagi és erköcsi elismerését. Csak megemlítem: 1945-ben én egy földes, salétromos kony­hahelyiségben kezdtem a munkát Nyírkátán, ez volt minden. És nem én vagyok az egyedüli ilyen orvos a megyében. Ma pedig? Lete­lepedési segély, tágas szolgá­lati lakás, mégcsak az or­- vosi táskát is megkapják a kezdők. — S velük van a leg­több baj? — Ezt nem állíthatjuk: ta­pasztalatom szerint az etikai normák megsértése nem kor­tünet, megtalálható egyes fiatal, de legalább annyi idősebb orvosnál is. Ne ért­sen félre, nem feltétlenül az ajándékozás, az anyagiasság kapcsán mi ,dom ezt. Ha azt látjuk, hogy az egészség a legdrágább kincs, némi­leg választ kapunk az orvo­sok díjazására, amit igen sokszor a beteg alakít ki. Sa­ját életem is példa erre. Ve­lem együtt sokan vizsgáltak, gyógyítottak özvegyeket, nagycsaládosokat, árvákat ingyen, vagy fillérekért. Mégsem tagadhatom — nem is akarom —, hogy a lakos­sok átlagos jövedelménél jóval többen volt részem. Érzem, nem voltam egoista, mégis volt, amikor vétettem a rendtartás ellen. Egy idő­ben négy község tartozott hozzám. Egyszer kimerítő rendelés után érkeztem haza Nyírmeggyesről, sárosán, fá­radtan, leülni alig volt erőm. Néhány perccel később be­állít hozzám egy nyírmegy- gyesi traktoros felesége: vizsgáljam meg. Kitörtem: jó asszony, egész nap a fa­lujában voltam, miért nem jött akkor. Elküldtem, mond­ván, pihenni akarejk. Még most sem felejtem el azt az éjszakát: lelkiismeretem nyugtalansága százszorosán kimerített, mintha azonnal megvizsgálom. Másnap so­ron kívül kerestem fel és nem szégyelltem bocsánatot kérni tőle. — Maradjunk még az anyagiasságnál, hi­szen az egyszerű em­berek legtöbbször ez­után ítélnek. — Akkor hadd említsek egy másik tanulságos esete­met. Körzetemben volt egy igen súlyos beteg, hazaküld- ték a kórházból, mondván, menthetetlen. Felkértek a hozzátartozói amíg szüksé­ges. gondozzam. Penicillin­kúra mellett döntöttem: ott éjszakáztam, három órán­ként adagoltam. Közben egy­szer birkát vágott a gazda, kérdezte, nem kérek-e be­lőle. Mondtam, szívesen át­veszek egy kilót. Hat hónap múlva felgyógyult a menthe- telennek hitt beteg, jött az „elszámolás”. Tehetős em­berről lévén szó, ezresek voltak zsebében — ezt ké­sőbb láttam — s amikor há­romszáz forintot kértem a féléves gyógyításért, ő így válaszolt: „Háromszáz, és volt még egy kiló hús is, doktor úr!”... Soha nem fe­lejtem el azt a néhány per­cet, egész életre figyelmeztet ez a mondat: az emberek a legkülönbözőbb módon gon­dolkodnak, ítélnek. Volt, aki hírbe akart hozni: „Azért nem fogad el sokat, mert nem tesz meg mindent ér­tem” — és a másik véglet: az egy kiló birkahús. Mit lehet az ilyen ellen tenni? Én például kevés szabad időmben gazdálkodtam: ka­páltam, állatokat neveltem, s aki ilyenekkel akart köze­ledni, könnyen leszereltem. — Ez a hobby alig­ha általános. — Nem is szükségszerű. De igaztalan volna azt állítani, hogy minden orvos különc­ködik a szenvedélyeivel, ö is ember, még káros szenvedé­lyei is vannak. A baj ott kezdődik, amikor ezek a szenvedélyek meghatározó jellegűekké válnak. Nem az a baj, például, hogy a fiatal orvosok mielőbb kocsit sze­retnének: szükségük van rá, mint a kőművesnek a szer­számára. A gond az, hogy ez a gyorsan megszerzett kocsi nem mindig a beteghez re­píti az orvost, hanem gyak­ran elviszi őt a betegtől. Ez már etikai kérdés, mint az is, hogy emiatt a gyógyítás magasztos munkáját ne igye­kezzék — anyagi érdekből — az orvos gépies rohanássá alacsonyítani. Ilyennel is ta­lálkoztam már: az illető nem rendelkezett röntgenezési képesítéssel, de minden be­tegnek melegen ajánlotta az ilyen vizsgálatot, holott a gép használhatatlan volt. Megkapta érte a méltó bün­tetését, de a tanulság meg­maradt: egyesek meg­gazdagodási vágya, ha idő­ben nem figyelnek fel rájuk, bűnténnyé nőhet. Talán nem osztják a véleményemet, de kikívánkozik belőlem töb­bet kellene törődnünk az orvosfeleségekkel is e vo­natkozásban. Nem nehéz példákat találni arra, hogy a harácsolás, a szerzés vágya gyakran tőlük indul ki. Né­melyek valósággal elkülöní­tik magukat a falutól, az egy­szerű emberektől, mitoszt vonnak maguk köré. A kis- várdai járás egyik községé­ben éppen emiatt, hosszas rábeszélés ellenére sem haj­landó a tanácstagság végle­gesíteni a szerződéses orvost: ha akar menjen, inkább vár­nak addig, amíg egy velük érző, élő orvosuk lesz. — Említettem: Idő­ben fel kell figyelni a túlkapásokra. — Az orvoshiány, ami szerintem már Szabolcsban sem hosszú életű, ezt még erősen meghatározza. De az elnézés nagyobb kárt tesz, mint a megsértődés. Mostani járásomban az egyik fiatal orvos az építési engedélyek láttamozásáért rendszeresen pénzt fogadott el. Ez jogta­lan, hiszen fizetésében ben­ne van az ilyen szolgáltatás díja. Felfedtük az egyik konkrét esetet és köteleztük: az 50 forintot postán küldje vissza az építtetőnek. Tu­dom, ez az orvos akkor a pokolba kívánt engemet, mint járási főorvost. Nem sokkal később viszont egy becsületsértési ügyben mel­lé álltam, mert igaza volt, s a bíróságon elégtételt ka­pott. Ügy érzem, ez az orvos ma tisztel és szeret engemet, akárcsak én őt. Ezt remélem attól a kollegától is, aki mégsem kapta meg a ko- csordi körzetet. Tágas, jó lakást biztosítottak neki, magam is segítettem az át­helyezését: a költözés előtt néhány nappal „vizitelt” a faluban, s melegen érdeklő­dött az iránt, vajon itt is megkeresi-e legalább a havi hétezer forintot. Nem kapta meg az új körzetet: aki ele­ve ilyen szándékkal van, csak a bajunk gyűlne meg vele. — Lát ön összefüg­gést az egoizmus és a felkészültség között? — Érdekes felvetés, mert bár tehetséges orvosok kö­zött is van anyagias, de in­kább a másik véglet az álta­lánosabb. Akinek minden gondolatát az anyagiak kötik le, aligha tud időt áldozni az önképzésre. Pedig erre igen nagy szükség van, hi­szen a kétévenkénti kórházi továbbképzést az orvoshiány miatt ma még nem tudjuk maradéktalanul megoldani. Ismétlem: ez is csak idő kér­dése. Én például ősszel már válogathatok majd az egye­temről kikerülő fiatal orvo­sok között. Ami a rendtar­tást e tekintetben érinti, hadd mondjam el, a megol­dást a társadalmi ösztöndíj- rendszer kiszélesítésében lá­tom. Neveltessen magának minden falu orvost és ne új­sághirdetés útján akarjon „szerezni”. Az ilyen „saját neveléssel” szemben eleve magasabb követelményeket támaszthatnak jobban el­várhatják tőle az egészség- ügyi felvilágosítást, a meg­előző munkát is. Mert ez is etikai kérdés. Az embe­rek meghálálják a rendelőn kívüli pluszmunkát. Megint egy saját példa: utóbb más beosztásom miatt nem Nyír­kátán lakom, állandóan csukva van az ottani laká­sunk. Mondja a szomszéd egyszer: doktor úr, a maga szőlőjében szebb, jobb ka­rók vannak, mégis az enyé­met lopják... Máskor meg látom: valakik megkapálták a kertet. „Járt itt 12 asz- szony egy délután.” Még ma sem tudom, kik vol­tak. Aztán, bárhol vagyok, jönnek még ma is hozzám tanácsért a legkülönbözőbb ügyekben. Olyan érzést ad ez nekem, amit szavakkal lehetetlen rögzíteni. Sajná­lom ezt a fiatalabb kollegát, aki kéthónap után otthagy­ta a nagyecsedi körzetét, mert „nem úgy sikerült, ahogy elképzelték”, s a tű­sarok is elmerült néha a sárban, ö ezt az érzést va­jon mikor birtokolja? — Nem vágyik visz- sza a körzetébe? — A vágyaknak határt szab a valóság: most itt van rám szükség, itt kell helyt állnom. — A körzetben sok­kal többet keresne. — Mondhatják erre egye­sek: húsz év után én már „megengedhetem magam­nak”, hogy ne praktizál­jak. Én erre azt mondom: most sincs hiányom, mert az igényeim sem földöntú- liak. Ebben sem vagyok egyedül, jól tudom. Aztán azon túl, hogy megtisztelő a beosztásom, fizetésen fe­lüli saját érdekem is, hogy megmaradt erőmhöz képest munkálkodjam a gyógyítás javításán, az orvosi kar megbecsülésén. Igaz, keser­ves órákkal, napokkal is jár ez, mégis van szépsé­ge: a kollegák sikere, ered­ménye engemet Is megör­vendeztet Tagadom, hogy az orvosokkal általában csak baj van, mert látom a be­tegek hibáit is. Engemet viszont az érdekel, mi tar­tozik ránk, orvosokra a kapcsolat állandó javításá­ban. Ezért vagyok elégedet­len önmagámmal is: túl sok, felesleges adminisztrá­lás, gazdasági ügyintézés terhel bennünket, járási főorvosokat, elrabolja az időnket és az energiánkat a a rendszeresebb ellenőrzé­sektől, a helyszíni segítség- adástól, vagy ha úgy tet­szik, a be nem tervezett beszélgetésektől. Ezeknek pedig jótékony hatásuk len­ne a gyógyító munkára. Amikor remélem, hogy az orvoshiánnyal együtt ezek a részproblémák Is meg­oldódnak, meggyőződéssé érik bennem: mind keve­sebb lesz azoknak az egész­ségügyi dolgozóknak, orvo­soknak és nem orvosoknak a száma, akik megfeledkez­nek esküjükről, s anyagi vagy morális vonatkozás­ban vétenek a rendtartás ellen. Angyal Sándor Az ellentétek, a múlt és a jelen utcája a nyíregyhá­zi Inczédi sor. Páros oldala a múlté, a páratlan a jele­né. Az előbbit öreg, évszá­zados, hatvanéves, négy venéves alacsony házacskák jelzik, az utóbbit korszerű, emeletes házak, szövetkezeti lakótömbök, 1962-es építési dátummal. Az utca rég­múlt történetéről a várost jól ismerő történész és egy művészettörténész szavait idézzük: Az utca régmúltja — A múlt évszázad negy­venes éveire tehető az utca keletkezésének dátuma. Ak­kortájt az Orosi út — a mai Bocskai u. — eddig ter­jedt. Az Inczédi soron túl mintegy tíz holdon jó mi­nőségű legelő terült el, itt- ott vízzel borított részek­kel. A város ezt a legelő­területet eladta egy evangé­likus papnak, aki kertté alakíttatta. A pap halála után unokaöccse örökölte a 10 holdat. Tőle Inczédi György, a város első pol­gármestere vásárolta meg. Hosszadalmas pereskedés követte az adásvét^’t: a város úgy vélekedett, hogy az unokaöccsnek nem áll jogában eladni a területet. A pereskedés végére a vár­megyei bíróság tett pontot, kimondta, hogy a terület ezentúl jogos tulajdonosa Inczédi. Az új tulajdonos építtette az utca elejére azt a házat, amelynek tör­ténetéről sokat mesélhet nek a régi nyíregyháziak. Ahol ma a szövetkezeti lakótömbök állnak, ott va­lamikor az evangélikus te­mető kezdődött. Sírok vol­tak a mai megyei kórház területén is. A csatorna amely még pár évvel ezelőtf megvolt, a Kert utca és környékének szennyvizét és csapadékát vezette el a Bujtosba. F László. — Tíz éve lakom benne a családdal, de már kétszer ránk akart szakad­ni. öreg, vert falu ház ez. Itt lakott a feleségem nagyapja is. A nádtetőn tv-antenna ágaskodik, a készüléket azonban eladták. Nem vált be, egymás után égtek ki a csövek. — Nem sok idő Jutott a tv-nézésre. Sok a munkám. Havonta kétezret, kétezer­kettőt keresek, betonos va­gyok, meg kell dolgozni ér­te keményen. A feleségem a Petőfi utcai bisztró pénz­tárosa. A négy gyerekből már csak kettő van itthon, ök még tanulnak. A kisebbik általános iskolás, a nagyob­bik a felsőíokú mezőgazda- sági technikum hallgatója. A ház oldalának kerék­pár támaszkodik. Óvatosan, nehogy kárt tegyen benne. A páratlan oldal 'e/ene A páratlan oldal szövet­kezeti lakótömbjeinek egyik földszinti lakásába csengettünk be. A névtáb­lán: Újlaki Béla. Együtt a család — az apa (a tejipari vállalat normaügyi előadó­ja), felesége (háztartásbeli), a nagyobbik leány (gépíró­nő), a kisebbik (elsős gim­nazista. — Ml költöztünk be ide elsőként. Hatvankettő őszén, elegebben a Debreceni ut­cán laktunk, apósoméinál, vjtódmagammal, nagyon szűkösen. Kiutált laiást nem kaptam, szívesen bele­mentem a vásárlásba. Ak­kor 17 ezret kellett befizet­nem, s most havi 1570-nel törlesztünk. A lakás berendezése egy­szerű, ízléses, modern. A hi­valkodó fényűzés helyett a rend, a tisztaság árulkodik a gondos háziasszony mun­kájáról. A komfort itt min­den kényelemmel szolgál: folyóvíz, fürdőszoba, tágas nagyszoba, hangulatos kis- szoba, előszoba beépített szekrénnyel. Az Újlaki család jövedel­me havi háromezerre tehe­tő. Négyen élnek ebből az összegből. Takarékosan, be- osztóan, hogy jusson min­denre. Van a lakásban mo­sógép, porszívó, rádió és tv. Csaknem minden évben kikerül egy csehszlovákiai kirándulás költsége is, vagy egy balatoni üdülésé. A következő úticél: Zakopane. — Ilyenkor, a hidegebb napokon behúzódunk mind­nyájan a kisszobába. Azt jól fűti a kályha, a másik­ban sajnos lehetetlen mele­get csinálni. Át kell rakat­ni a kályhát. A bútorokat is ki akarjuk cserélni. Eze­ket még akkor vettük, ami­kor a Debreceni utcán lak­tunk. Akkor ideiglenesen á szomszédoknál helyeztük el mindet. így élnek Ujlakiék a mo­dern oldalban, s hasonlóan a többi harminc család. Megvannak mindnyájuknak az egyéni gondjaik, örö­meik, s most van egy kö­zös tervük is. Kerítést húz­nak a háztömbök mellett, legyen hol játszaniok a gyerekeknek. A múltat, jelent, törté­nelmet idéző nyíregyházi utca jövendő távlatairól a tervező beszél: — A nyíregyházi nagy­körút egy kis szakasza lesz majd az Inczédi sor. Széles betonúttesttel, mindkét ol­dalon emeletes lakótömbök­kel, korszeű világítással, s egy új városrész pezsgőj lüktető életével, közlekedé­sével. Szilágyi Szabolt* Foto: Hammel J. Az Inczédi sor mai lakói talán városunk minden ré­tegét képviselik. Lakik itt munkás, orvos, kisiparos, tanár, vállalatigazgató nyugdíjas, hivatalnok, bolti eladó, tömegszervezeti funkcionárius. Hogyan él­nek ők a régi és az új díszharmóniájában? — Ezt kutatva nyitottunk be egyik hétköznap este a páros és a páratlan oldal egy-egy lakójához. A páros oldal jelene — Elvehetnék, lebonthat­nák már... — legyint a 6. számú ház lakója, Ander — A mi oldalunkban még nincs vízvezeték, de ide nem is érdemes bevezetni. Elég messziről hozzuk a vi­zet a főzéshez, mosáshoz, mosakodáshoz, fürödni meg Sóstóra járunk. — Igaz, hogy tv-nk már nincs, de szeretünk szóra­kozni. Moziba járunk. Sze­retem a háborús, meg a bu­nyós filmeket. Néha fel­megyünk valamelyik cuk­rászdába, egy-két feketére. Tavaly színházban is vol­tunk. A régi utcasor Az új utcasor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents