Kelet-Magyarország, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-03 / 28. szám

Az afgán miniszterelnök a Szovjetunióban Moszkva, (TASZSZ): A szovjet kormány szer­dán a Kreml nagypalotá­jában ebédet adott a Szov­jetunióban tartózkodó Mai- vandval afgán miniszterel­nök és kísérete tiszteletére. Szovjet részről jelen volt Leonyid Brezsnyev, Alekszej Koszigin, Anasztasz Miko- jan, Nyikolaj Podgornij, Dmitrij Poljanszkij és több más hivatalos személyiség. Az ebéden beszédet mon­dott Alekszej Koszigin szov­jet miniszterelnök és Mai- vandval afgán miniszterel­nök. Mohammel Maivandval af­gán miniszterelnök szerdán látogatást tett a moszkvai állami Lomonoszov-egyetem Lenin-hegyi épületében. Ivan Petrovszkij professzor, az egyetem rektora átnyúj­totta az afgán kormányfő­nek az egyetem díszdoktori eklevelét. Moszkvában Podgornij. a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elnökségének elnöke (balról) fogadta Maivandval afgán mi­niszterelnököt (jobbról), aki a szovjet kormány meghívására Moszkvában tartózkodik. (Telefoío — MTI Külföldi Képszolgálat ISliils Khan ráiitezétls Az amerikaiak szerdán is bombázták a VDK-t Saigon (MTI) Az amerikai légierő és haditengerészet gépei szer­dán is folytatták a demokra­tikus Vietnam terrorbombá- zását. Erről Saigonban egy amerikai katonai szóvivő csak annyit közölt, hogy a két fegyvernem gépei össze, sen 22 bevetésen vettek részt Észak-Vietnam fölött s hogy ott hidakat, vasútvonalakat, gépkocsioszlopokat, raktár­létesítményeket bombáztak és támadták a Ben Thuy ki­kötő berendezéseit. Dél-Vietnamban a száraz­földi akció legnagyobb részt a „vagány” fedőnevű had­művelet keretében zajlottak Genf, (MTI): A genfi tizenhéthatalmi értekezlet munkájában részt­vevő nyolc el nem kötele­zett ország küldöttségei szerdán külön megbeszélést tartottak. A MEN-hírügynökség ér­tesülése szerint a delegátu­sok kicserélték nézeteiket az atomfegyverelterjedés meg­akadályozására hivatott megállapodás kérdésében. Erre vonatkozólag még kö­zös döntést nem hoztak. A Béke-világtanács jelen­leg Genfben tartózkodó kül­döttsége szerdán délelőtt lá­togatást tett Carapkin nagy­követ, szovjet fődelegátus­nál, az értekezlet társelnö­kénél. le. Az AFP hírügynökség jelentése szerint Binh Dinh tartományban az első ame­rikai légimozgékonyságu hadosztály alakulatai elvesz­tették a harci érintkezést a partizánokkal. Szóvivői köz­lése szerint az amerikai, dél-vietnami és dél-koreai fegyveres erők a hadműve­let folyamán, amely janu­ár 25-én kezdődött el, 695 embert gyilkoltak meg. Ezekről azt állítják, hogy Vietcong katonák. Kétszáz embert hadifogolyként, to­vábbi 437-et pedig „gyanú­sítottként” elfogtak, ez utób­biak 75 százalékát azonban polgári ruhában találták. A TASZSZ jelentése sze­rint. kifejtették Carapkinnak a Béke-világtanács állás­pontját a leszerelés és a nemzetközi feszültség prob­lémakörét illetően. Az értekezlet szovjet társ­elnöke kijelentette: az Egye­sült Államok vietnami ag­ressziója miatt a nemzetkö­zi helyzet jelenleg súlyosan kiéleződött. Éppen ezért el­engedhetetlenül szükséges minden igyekezetünket arra összpontosítani, hogy a bi­zottságban haladást érjünk el az általános és teljes le­szerelés és a nemzetközi fe­szültség enyhítésére hivatott intézkedések kidolgozása kérdésében. Karachi (MTI) Ajub Khan pakisztáni el nők kedden rádióbeszédet mondott, amelyben többek között kijelentette: „A tas- kenti nyilatkozat nemcsak megszilárdítja Pakisztán egységét, hanem lehetőséget is ad a kasmiri és jammui kérdés békés rendezésére. Indiának és Pakisztánnak tudomásul kell vennie, hogy jövője és virágzása e nyilat­kozat igazságos és becsüle­tes úton történő valóra vál­tásától függ. A két ország csapatainak visszavonása után, amely megteremti a kölcsönös megértés légkö­rét, a Biztonsági Tanácsnak saját határozatának megfe­lelően. az alapvető problé­mára, Jammu és Kasmir kér­désére kell irányítania fi­gyelmét. Reméljük, hogy a Biztonsági Tanács megérti probléma súlyosságát és megoldásának szükségessé­gét. Ecuadori jelentés Quito (MTI) Ecuadorban a múlt hét csütörtöké óta ostromállapot van a kormányellenes tö- megtöntetések miatt. A qui- toi diákság hétfői és keddi felvonulásán követelte, hogy állítsák helyre az alkot­mányos uralmat Ecuador­ban. amelyet 1963. óta ka­tonai junta kormányoz. Az el nem kötelezettek tanácskozása A BYT küldöttsége Carapkinnál Egyiptomi esték Fáradtan, eltelve a nap nagyszerű élményeivel, lép­kedtem a jacht kis hídján. Követtem a többieket a fe­délzetre, leültem egy ké­nyelmes padkára a korlát mellett. Délután negyed hat volt. A túlsó parton a látó­határ felé közeledő nap ko­rongja vörösen ízzott, rózsa­színű árnyalatokat csalva az ég aljára és a méltóságtel­jesen hömpölygő Nílus vizé­nek kékjébe. Egyiptomi barátaink fi­gyelme, amikor újságíró­delegációnk programját ösz- szeállították, nagyon is ki­terjedt arra, hogy hazájuk többezer éves történelmének gazdag emlékeit megismer­hessük. Reggeltől estig jár­tuk Luxort, az egykori Thé- bát. Délelőtt a nyugati part, a „Holtak városa” neveze­tességeit, délután pedig a jobb parton Karnakot, majd a luxori Amon-Ra templo­mot láttuk. S hogy kipihen­jük jóleső fáradságunkat, vezetőnk, egy német szár­mazású tudós régésznő, teá­ra hívott meg a part mel­lett horgonyzó „jachtjára”. (Az „Oonas” nem is olyan régen valóban dúsgazdag család jachtja volt. Ma ki­rándulóhajó, amelynek Car- lotta asszony a gondnoka és idegenvezetője. Egyhetes kör- utakra viszi rajta a bel- és külföldi vendégeket a Nílus középső szakaszán, Egyip­tom történelmi vidékeit érintve.) A jacht fedélzetén, tea mellett, az alkonyi hangu­latban megpróbáltam ma­gamban jelzőket alkotni a látottakra. Valahogy így: A Királyok Völgye — fensé­ges! I. Seti fáraó húszter- mes föld alatti sírlakosztá­lya vésett-festett falaival — fantasztikus! Tutankha- mon szarkofágja és sírkam­rájának falfestményei — csodálatosak! A dombormű­vek III. Ramses templomá­nak, Medinet Habu-nak, s ugyanúgy a2 I Seti és II. Ramses építette karnaki templomának falán — töké­letesek! Hatsepszut királynő temploma — mestermű! A Ramasseum szobrai és oszlo­pai — klasszikusan szépek! A luxori templomudver. II. Ramses és felesége. Nefer- tari többrendbeli szobraival — a szépség valóságos kin­csestára ! Mennyi semmitmondó, a valóság érzékeltetésére al­kalmatlan jelző! S ez az es­te a Níluson ... nem, in­kább nem folytatom to­vább ... A „Sen et Lumiere” já­ték 1961 április 13 óta lát­ható és hallható esténként a Gizeh-i piramisoknál és a szfinxnél. Mi 1966 január 23-án este láttuk és hal­lottuk. A „hang és fény” előadá­sokat Franciaországban ho­nosították meg; a Versailles-i parkban és a Loire menti kastélyok körül rendezték meg az elsőket. De elhiszem egyiptomi barátaimnak, hogy a világon semmiféle környe­zet sem felel meg oly töké­letesen ennek a különleges, újfajta „művészetnek”, mint a Gizeh-i piramisok. Miben is áll tulajdonkép­pen? Ismeretterjesztő elő­adás, történelmi mese és dramatizált cselekmény, to­vábbá zene és színek kom­binációja. Hol sejtelmes, de kifejező zenét hallunk, hol a narrátor hangját. A há­rom nagy piramis építtetője, Cheops, Chefren, majd Mykerinos fáraó beszél. Az­után — a „hallgatag” szfinx. Elmodják a régi Egyiptom történetét. Han­gokban lejátszódik előttünk egy-egy fáraó koronázása, hőstettei, halála, temetése. Együtt álmodunk IV. Tuth- mosis-szal... De újabbkori történeteket is hallunk. Nagy Sándorról, Julius Cea- saron át — Napóleonig. S közben azt is megtudjuk, hányán, hogyan és mennyi ideig építették a piramiso­kat, mi a méretük, mennyi és milyen anyag van ben­nük? Hogyan tárták fel őket és — hogyan fejtette meg Napoleon egyik tisztje a hieroglifákat? S közben hatásos játék a színekkel és a fénnyel. Hol az egész történelmi díszlet ragyog sárgás fényben, hol egy-egy piramis sejtelmes kékes zöldben, hol a szfinx teljes fényben, vagy rózsa­színűben. Mindig aszerint, ahogyan a történet meg­kívánja. Az előadás izgalma, hőfo­ka, rendkívülísége elfeled­tette velünk, hogy a januári este Kairóban bizony nem olyan langyos, mint Asszuán­ban, Luxorban. Csak a vé­gén eszméltünk rá, hogy milyen fázósan kuporogtunk háromnegyed órán át szé­künkön. ★ Bajrám ünnepének előes­téjén dr. Abdel Rahman Hay-Hafiezzel, az élelme­zéstudományok doktorával és dr. Mahmud Nur El Din gyógyszervegyész professzor­ral sétáltam az El Azhar egyetem körüli bazársorok­ban. Mindketten nemrég több hónapot töltöttek ha­zánkban, az országaink kö­zötti kulturális egyezményen alapuló tudományos ösztön­díjjal. Barátságunk abból az időből származik. Azárt kísértek az ősi, ezeréves egyetem környéké­re, mert ez Kairó igazi arab városnegyede. Itt a legszíne­sebb, legtarkább és — a leg­hangosabb az örömünnep tarka forgataga. De mielőtt bevetettük volna magunkat, cipőnket levetve beléptünk az Azhar mecsetbe. Zárva volt már, tudós barátaim nyittatták ki. — „Pedig dél­előtt annyian szorongtak benne, mint ahányan most kint újjonganak!” — mon­dotta Abdel Rahman. — „S itt imádkozott Nasszer el­nök ...” — mutatott a ha­talmas, üresen kongó tetnp- lomcsamok oszlopsorai kö­zött az egyik sarokba hely­beli kísérőnk, (Másnap ol­vastam a.z újságokban, ho­gyan ünnepelte a tömeg az elnököt, amikor imája után elhagyta a mecsetet. S ha­zaérkezésem után láttam, hogy a mi sajtónk is meg­emlékezett Nasszer elnök látogatásáról, Ffimadan utol­só napján, az Azhar me­csetben.) Ramadan utolsó napja, Bajrám előestéje ... Vége az egyhónapos böjtnek, követ­keznek ismét a serény, gon­dokkal teli, de vidám hét­köznapok. Ez a mottója. » háromnapos örömünnepnek, amikor mindenki éjjel-nap­pal kint van az utcán, be­szélgetve, vitatkozva, éne­kelve, táncolva és — fo­gyasztva az ízes arab étele­ket, csemegéket. — „Jöjjön ki holnap haj­nalban megint s ne csodál­kozzék, ha azt látja, hogy ugyanilyen tömeg hullámzik az utcákon!” — mondotta Mahmud riofesszor. De ezt a hajnalt átalud­tam. Lindner László Az Országos Békelanács lÉlíakozó táviratot küldőit Johnsonnak Az Országos Béketanács elnöksége táviratot küldött az Egyesült Államok elnö­kének, amelyben rámutat: A magyar közvélemény mély felháborodással értesült ar­ról. hogy 37 napos szünet után az Amerikai Egyesült Államok repülőgépei ismét folytatták a Vietnami De mokratikus Köztársaság el­leni légi agressziót. A nemzetközi jog és az emberi morál alapelveire apellálva ismételten fölemel- jü szavunkat: szüntessék meg a Vietnami Demokrati­kus Köztársaság bombázá­sát, vonják ki az Amerikai Egyesült Államok csapatait Dél-Vietnamból és az 1954- es genfi egyezmények szel­lemében teremtsék meg a békét Vietnam véráztatta földjén. Ugyancsak táviratot kül­dött az Országos Béketanócs elnöksége Hoang Luomg-nak a Vietnami Demokratikus Köztársaság budapesti nagy­követének, melyben a ma­gyar nép szolidaritását fe­jezte ki. Bába Mihály: Egymástól távol 27. — Hát,.. — vállamat vo- nogattam. — Ha van. — Nekem ne lenne! Egy üveg badacsonyi riz­linget bontott fel. Nagyon kellemes ízű bor volt. Klá­ri is ivott. Azután eltüntet­te a csészéket — Én meg azt hittem, hogy magának a fekete kell, azért mondta a kapu­ban is. Na, egészségére — koccintotta a poharát poha­ramhoz, Ittam. A bor megint a fejembe szállt, bátrabb let­tem. — És, ha most betoppan­na? — Az uralna? Nem hi­szem. És ha megjönne is. En sem ellenőrzőm, hogy ő kivel van egész hónapban. Nekem ne beszéljen egy férfi sem, hogy neki elég, ha egy évben tízszer van a feleségével. Nevettem. Hörpintettem megint a borból. — Művezető volt, jól ke­resett, nekem se kellett dol­gozni, itt volt a két gye­rek, de a férjemnek ez ke­vés volt, gyáregységvezető lett, azért ment. Hát men­jen... Bekapcsoljam a rá­diót? — Ha jó zene van. — Keresünk. Csavargatta a gombokat. Halk zene szűrődött ki a rádióból. Kissé andalító, de kellemes volt. — Ez jó? — kérdezte*. — Jó, jó — mondtam és megint ittam. Egyszerre olyan bátor lettem, hogy felálltam és megfogtam a vállát. Feléim fordította arcát, nyugodtan nézett rám. Sötétbarna sze­me volt, s mintha csillag szikrázna benne. Könnyű remegés futott át rajtam. Magamhoz húztam. Megcsó­koltam. Egy pillanatig re­megtem, hogy most mi lesz, de amikor karja nya­kam köré fonódott, átölel­tem és erősen magiamhoz szorítottam. — Ülj csak le — mond­ta, amikor kibontakoztunk. — Na, ülj csak le — for­gatta kezében a poharat. — Nem vagyunk már gyere­kek. Nős vagy? — Nős. — Persze, gyereked is van? — Kettő. — Nekem is. Tulajdon­képpen már három hónap­ja ismerlek. Ugyanolyan helyzetben vagy mint én. Nehéz, tudom. Eleinte ne­kem is könnyebb volt. Gyakrabban hazajárt az uram, aztán elmaradozott. Most meg már jó, ha két hónapban egyszer feljön. Nqm kérdezem, hogy ki mos rá. Hogy nem a Pa­tyolat, az biztos. De miért vagy olyan komoly? Iszol még? Kisietett a konyhába. Ki­bontotta a másik üveg bort. A rádiót hangosabbra vet­te. — Nincs kedved táncol­ni? — Nem tudok. Nem is tu­dom mikor táncoltam utol­jára: csárdást, tangót, meg keringőt. De amit most járnak... — Semmi az egész. Csak mozgatni kell a végtagjai­dat. így, ni... Felhajtotta a szőnyeget és twisztelt. Dobálta kar­jait, mintha bokszolna va­lakit. Néha hátra hajolt, mellei majd szétrepesztet- ték a ruháját. Nyeltem egy korty bort, mert úgy érez tem, hogy kiszáradt a tor­kom. — Nekem is adj — állt meg hirtelen — én is szom­jas vagyok. Jó zene, mi? — Jó. — Szevasz. Egészségedre. Teli öntötte megint a po­harakat. — Nem unod a sok vo­natozást? Jaj, el is felej­tettem megkérdezni: éhes vagy? Csinálok valamit, jó? — Ugyan már. — De kell valami a bor­hoz. Egész este csak iszol. Nyugi, öt perc az egész, csak átöltözöm. Kinyitotta a szekrényaj­tót. Egy tarka mintás pon­gyolát dobott a karjára. Még februárban vettem Bözsi­nek valami hasonlót, át­szabta, megvarrta ruhának. Klári bement a fürdőszo­bába. Néhány perc múlva pongyolába jött vissza. — Lecsó jó lesz? — Ne főzz most. — Akkor hozok csabait, hozzá ecetes paprikát. Az jó lesz. Gyere, segíts. Kimentem vele a konyhá­ba. Ragyogott minden. A szekrényben szépen, sorba so­rakoztak a tányérok, a csé­szék, a fiókban a kanalak, a kések, mintha kirakatban lennének. A kolbász a jég­szekrényben volt, az ecetes paprika is. Kicsi, mintás tányérkára tette, aztán a tányért egy világoszöld szí­nű tálcára. — A terítő az asztalon, hozd és oltsd el a villanyt. Mohón és gyorsan ettem, Éhes voltam már. Klári csak nevetett. — Jó étvágyad van, vagy nagyon ízlett, vagy csak na­gyon éhes voltál — csippen­tett Klári. — ízlett is, éhes is voltam — mondtam és egy teli po­hár borral öblítettem le a vacsorát. A rádión egy kis vekker óra állt. Féltizenkettő. Most már mennem kellene — gondoltam —, de nem volt erőm mozdulni. Klári le­szedte az asztalt. — Isteni ez a bor — ön­töttem magánnak. — Elég, elég — nevetett Klári, — még berúgsz. El is teszem. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents