Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-16 / 13. szám

Csók István emlékkiállítás O tt, ahol az út az er­dőben folytatódott, úgy álltak a fák mint a kerítés. A kerék­párlámpa keskeny rést vá­gott a feketeségben, s Va­lériának úgy tetszett, mint­ha még szorosabban zárkóz­tak volna egymás mellé a hosszú fatörzsek. A fény kissé cikkcakkban vetődött az útra, ahogyan a lábak váltakozó mozdulatára meg­megbillent a gép. A tanító­nő az út közepén haladt a gyakorlott kerékpárosok egyenletes tempójával. Két kilométer volt az útszakasz az erdőn át. Kettő a tizen­hatból, mely hazáig tartott. A kövek zizegtek, pattan­tál: a gumi alatt, különben csönd vette körül. Valéria most is, mint máskor, magában dúdolt. De csak este. Reggel az is­kolába menet bámulhatta az erdőt innen a nyeregből. A hajlatokban buvó borocs­kákat, az öles farakáso­kat, amiket nemrég raktak le a favágók. Tanúja volt az őszi változásnak, ho­gyan gyarapodik az avar a tölgyek tövében, s hogyan ereszkedik le naponta suru pára a völgy teknőjébe. Este fárasztóbb az út, a korai es­teiedé« is megfosztja őt út­ja látványosságaitól. Ilyen­kor elvétve egy nyúl, vagy őz szalad át keresztbe az úton, riadt szemű, szökkenő állatok. Nagy ritkán jön vele szemben egy-egy jár­mű, fáthordó szekerek, munkások kerékpáron, né­ha a szövetkezet teherau­tója. mely árut visz abba a községbe, ahol ő tanít, 8 melynek se vasútállomása', se autóbuszvonala nincsen. A dudolásra néhány hó­napja szokott rá. Talán amióta egy népradiot tett be a szobájába a kutáso. Elalvás előtt szerette hall­gatni az új zeneszamokat. Elég jó volt a hallasa a képzőben énekre is oktat­ták, s amikor idejött, mar az első héten rábíztak az iskolakórus vezénylését. Es mi mindent bíztak meg ra. Rendet csináltak a szertar­ban, a falusi könyvtárban, az iskolaudvarban. Igazga­tója egy hajlott hátú, öre­gedő férfi mindigjóindula­túan mosolygott rá. ilyen fiatal kolleganőnek ez még szórakozás is”. Talán szórakozás ez a na­pi harminckét kilométer is? A tanácstitkár sajnálkozva mérte végig. -Lakást . mentán nem tudunk bizto­sítani. Van egyetlen üres házunk, de ott gabonát tá­rolunk. A postásnak négy családja van, nekem is há­rom. Istenverte környék ez. Szóval azt ajánlom, lakjon a szomszéd faluban a ku - mesternél, az elődje is ott lakott." Filmet ritkán szoktak megtapsolni, de a Nehéz em­berek előadása után a Pus­kin moziban felcsattant a taps. Es ugyanakkor az is igaz, hogy néhányan már vetítés közben távoztak a nézőtérről. Egy bizonyos: a film senkit nem hagyott hi­degen, a társadalom sorsa iránti közönyösek, a mozi­ban olcsó elandalod;'|Jt ke­resők bosszankodtak, hogy miért traktálják őket ilyen „unalmas”, „száraz” dolgok­kal, a közönség java azon­ban szenvedélyes érdeklő­déssel figyelte a szokásán képsorokat. Nincsenek színé­szek, nincs fordulatos törté­net, csupán öt feltaláló be­szél gondjairól, a találmá­nya körüli herce-hurcáról. 1966. január 16. A kútásónak valóban szép szobája volt a tanító­nő számára. Néhány napja javítani kezdték az országutat. Lomha úthengerlő érkezett a városból, a munkások húszméterenként kőrakáso­kat lapátoltak az út szélé­re a kőtörőket látásból is­merte, innen toborozták őket a környező falvakból. Kö­szöntek is hangosan, vidá­man, amikor megpillantot­ták felbukkani kerékpárján. Na reggel az egyik munkás éppen a piros kannából ivott. A fedőt nyújtotta fe­lé, s biztatta: — Nem iszik egy kis er­dei harmatot, kisasszony? Valéria lassított. Rámo- solygott az emberekre, akik villájukra támaszkodva kí­sérték útját tekintetükkel. — Oh, én már megittam a magamét a kútból. Nevetés volt a válasz. Egyikük odakiáltotta: — Könnyű annak, aki a kútásónál lakik. Még elérte őt egy másik mondat is: „De megmosnám a hátát ott a kútnál.” Valéria úgy vitte magá­val a munkások nevetését, mint egy könnyúszövésú hálót. Most a sötétben ezek a kőrakások árnyékként gug­goltak az út szélén, rájuk villantotta a kis lámpa fé­nyét, csakúgy megnyugtatá­sul önmagának, hogy való­ban kövek ezek. Messziről kivehette az úthengerlo körvonalait is. Mint spy lesben álló mozdulatlan ős­állat állt ott a gép. Éppen tegnap írta az anyja: „Aztán nem félsz egyedül azon a hosszú úton? Tudod, hogy minden- denféle emberek vannak. Valikám. Vigyázz magad­ra” Valéria megmosolyog­ta ezt az aggodalmat. Mi­től féljen? Diákkorában sokszor kirándult elhagya­tott vidéken ezen a kerék­páron. Elfogolutlan hangon kezdett beszégeltést idegen alakokkal, aludt ismeretlen házaknál, szemtelenül vi­szonozta a kihívó pillantá­sokat, s ha ajánlatot tet­tek, felszegte a fejét és ko- lyökös vidámsággal nevetett a dolgon. Ügy tekintette a férfiakat, tnint a diáktár­sait, nagyon is nyílt célzá­saikat hagyta kipuffam, az volt a véleménye. Hogy addig, amíg nem találkozik egy nekivaló fiúval, az egé­szet nem veszi túlságosan komolyan. Egyetlen fiúval levelezett, akit a kollégiumban „Lán­goló csipkebokor”-nak hív­tak. A fiú levelei mulatsá­gosak voltak, -7 heten^ kétszer pontosan érkeztek a Nemes indulat fűti mind­egyiküket, csüggedés nélkül újrakezdik a harcot, szüle­tett „verekedő” emberek ők. A film rendezőjét kora if­júsága óta vonzza a szociog­ráfia, legkedvesebb és leg­emlékezetesebb olvasmányai a Puszták népe, a Vihar­sarok, s a hasonló művek. 1946-ban iratkozott be a Színház és Filmművészeti Főiskolára, s 1950-ben vég­zett, évfolyamtársaival együtt ők voltak az elsők, akik már a népi demokrati­kus Magyarországon nyerték el a filmrendezői oklevelet. Az ő gondozásában született néhány, azóta is emlékeze­tes, kiváló magyar film, a Kilences kórterem, a Kör­hinta, a Hannibál tanár úr, és az Egy pikoló világos. Az ötvenes évek végén rendezni kezdett: Zápor cí­mű filmje a falusi erkölcs csendes forradalmát, a Pesti háztetők, a mai ifjúság vál­tozó arculatát, a Galambos Lajos regénye nyomán ké­postán. A kedélyes sorokon Is átsugárzott a „Csipkebo­kor” magányossága. Ecsey, — mert az volt a neve év­folyamtársának — a megye déli részébe került, akkora távolságra tőle, hogy ott már sík, homokvidék hú­zódik akácerdőkkel. Neki most már fárasztó­vá vált hetenként kétszer válaszolni. Nem az írás mi­att. Egyszerűen nem tu­dott új dolgokat felfedez­ni barátja számára. És hó­napok után a napi harminckét kilométer úgy leverte a lá­báról, hogy amint végighe­vert az ágyon, már aludt Is. A rádiót nyitva hagyta, az öreg mester szokott be­jönni és lekapcsolni, hogy ne zúgjon műsorzárás után a készülék. A „Lángoló csipkebokor" meg is je­gyezte: „Valcsikám, ha jól emlékszem még másodéves korunkban vitatkoztunk Miller „Gyújtópont”-ján, amikor is az megjelent. Hogyhogy te most úgy írsz róla, minha nem verted volna a padot kicsi ökleid­del, amikor szópárbajt foly­tattunk? Kihagy a memó­riád, Valcsi!” Igen. Ha a memóriával nincs is baj, csak ez a pe­dáltaposás... Egyszer elha­tározta, megkérdezi a sportújság szerkesztőségét, hogy a válogatott keretta­gok mennyit ülnek nyereg­ben naponta? Azt is meg­kérdezné, hogy a hivatásos kerekezők álmukban nem éreznek-e monoton himbá­lódzást, mintha utukat to­vább folytatnák akkor is. Elődje, aki itt a mester­nél lakott, felkerült a fő­városba1, s beállt kisegítő óvónőnek egy gyári böl­csődébe. Ezt a kútásó mondta el, s megmutatta annak a lánynak a levelét. Az öregember büszke volt arra, hogy neki Pestről ir valaki. „Látja, azt mondja, ha fenn járok látogassam meg. A Vérmezőnél lakik. Azt pedig tudom hol van, mert ott voltam csapat­szemlén, amikor Rudolf trónörökös tartott inspiciá- lást” Az öreg szokása szerint régi emlékeit sorolta, ő pedig kis idő múlva visz- szaadta a levelet, anélkül, hogy beletekintett volna. A kútásó váratlanul félbe­hagyta a történetet az oszt­rák—magyar időkről, s megkérdezte: „Maga, Va­léria kisasszony, meddig fogja bírni itten?” Vállat vont. Mi lehet ennek a vége? Néhány év és választhat a megye észa­ki és déli csücske között. Tanítólakást csak a házas­szült Isten őszi csillaga pe­dig a tsz-szervezést, a szo­cialista falu születését ábrá­zolta, mindannyiszor rriűvé- szi hitellel, és tisztes, de még nem kirobbanó sikerrel. Az alkotó és a műfaj iga­zi találkozását az 1964-es esztendő hozta meg. Ebben az időszakban idehaza vita folyt a Népszabadság hasáb­jain „Lehet-e nálunk érvé­nyesülni?” címmel. Felvető­dött, hogy a témából filmet készítenek. A rendezők azon­ban húzódoztak tőle. A kül­földről épp akkor hazatért Kovács András lelkesen hoz­záfogott a gazdátlan ötlet kiaknázásához. A téma meg­szabta a módszert, megszüle­tett az első, s mindmáig egyetlen, egész estét betöltő magyar cinema verité film, a Nehéz emberek. Kovács András a Nehéz emberekért elnyerte a Ba­lázs Béla-díj első fokozatát. Jelenleg Cseres Tibor Hideg napok című regényéből for­gat filmet. pároknak adnak, s eljő az I idő, amikor egy iskolában | tanít a „Lángoló csipkebo-1 kor”-ral. ö biológiát és i számtant, a férje pedig ma­gyart és történelmet. így lesz, minden bizonnyal így lesz, hacsak addig fel nem avatják országos női kerék­párbajnoknak. Anyjának mindenesetre azt válaszolta levelében: „Az is öröm, ha az ember a magyar országutakról, melynek hossza tízezer ki­lométer is lehet, alaposan megismer tizenhatot. Vég­eredményben az egészet úgy is csak a közúti fel­ügyelőség ismeri, s az sem egyetlen emberből áll. Egyébként kedvező fordu­lat következett be: már építik az utat! Azt mond­ják a buszforgalom végre megindul, s én hálás le­szek, ha egy fabódés jára­tot kap is ez a vonal. Ha megérem ezt a napot, ak­kor madzagra kötöm ezt a tragacsot és Demoklesz kardjaként az ágyam, fe­jem felett lógatom. Én re­ménykedem, Mami.” Az új útszakaszon nem ráz annyira a kerékpár. Erre gondolt most is, Ami­kor megpillantotta az út­hengerlő körvonalait. In­nen már csak húsz perc ha­záig. Végigszaladt a kerékpár­lámpa vékony csíkja a vas­tag géptesten, mely nagy nyugalommal pihent az or­szágúton. A piros lámpa jelezte az útépítést, a szél­re kellett húzódni. Valéria hirtelen egy árnyékot pil­lantott meg, s ösztönösen ráfordította a kormányt, hogy a fény odavetődjék Valóban egy ismeretlen ott állt az út közepén és fel­emelte a kezét. Valéria fékezett. A dinamóval táplált lám­pa fénye kihunyt, s már csak a piros ablakú olaj­lámpás pislogott. Az alak még jobban a homályba veszett. A tanítónő vala­hogy rosszat sejtett, s ked­ve támadt volna beletapos­ni a pedálba. Letette a lábát az útra és ó szólalt meg először: — Valami baj van? Az ember nem válaszolt, hanem közelebb lépett, s megfogta a kormányt. A tanítónő, olyan han­gon, mintha a dobogón vol­na, a lármázó osztály előtt így szólt: — Kicsoda maga és mit akar? Hümmögés volt a válasz. A kéz erősen tartotta a kormányt, már nem lehe­tett nekilódulni. — Volna szíves felelni kérdésemre. Nincs kedvem ácsorogni az úton. Felszólítására az alak kö­zelebb hajtotta a fejét. — Jóestét, tanítókisasz- szony. A hanggal együtt pálinka­szag csapta meg az orrát. — Jóestét Maga ezt az úthengerlőt vigyázza? — Nem éppen, — felelte a férfi. — Hát? Csönd volt. A tanítónő és az útonálló némán ál- tak egymással szemben. „Olcsón nem adom, — gondolta Valéria, s keze a biciklipumpához > közeledett. — Ha megmozdul, akkor ezzel ütöm fejbe.” A férfi most nevetett re­kedtes fejhangokkal. — Csak nem fél tőlem, tanítókisasszony?... Ebben a pillanatban autó­lámpa erős fénysugara ve­tődött rájuk. Az áruszállí­tó kocsi érkezett vissza. A sofőr kinyitotta a fülke aj­taját. — Kezét csókolom. Valé­ria kisasszony. / Csak nincs valami baj? A lánynak ebben a pil­lanatban fogyott el az ere­je. Megrázta a sírás, el­eresztette a kerékpárját, amely úgy bukott le az országút régi hepehupás köveire, mint egy ember, aki hivatásos versenyző, s mégis kidőlt, mielőtt elérné a pályatest könnyebb sza­kaszát. Ma u vilik meg Nyíregvhá- a Csók István ernlék- ktállitás. A nagy mester életútját, művészetét Tele- py Katalin művészettörté­nész ismerteti ebből az al­kalomból. A nagy magyar mester születésének száz éves év­fordulóján az elmúlt év ószén a Magyar Nemzeti Galériá­ban rendezett kiállításon az elet szere tététől áthatott olyan ritka festői mentali­tásnak lehettünk tanúi, mely­re példát alig találunk a magyar művészetben. Az élet viszontagságos, árnj'ékos ol­dalát teljesen nélkülöző élet­mű pezsdítő hatásával az élet szépségeinek kitárulko­zásával méltón vonzott ezre­ket a tárlatra. Az epikureusi életszemlélet, a szépség him. nusza magasra csap ezek­ben a művekben. Ezért is alkalmasak Csók István oeuvreje az élet napos ol- dalának tükrözésére. Felfogásban a francia impresszionizmus átértékelé­se, átalakítása sajátos egyé- niségének jegyeivel jelenik meg olyan adottság mely keveseknél jelentkezett olyan magas festői kvalitá­sokat csillogtatva, mint mes­terünknél. Színeinek eleven ereje, ecsetjének könnyed jarasa a századforduló után kialakult már, s ily módon ontotta évtizedeken keresztül kedvelt műfajának, a nép- életképekneki, balatoni tá­jainak, virágcsendéleteinek es aktjainak gazdag soroza- jráh Ez könnyed, gyors al­kotási módszer megrendelés­re készült műveinek is sa­játja, de a gyakori ismétlé­sek óhatatlanul néha felüle tességre vezettek. Ez a meg­állapítás azonban mit sem von le ragyogó alkotásainak művészettörténetünk jelen­tős emlékeinek elragadó fes­tői zsenialitásából. Mint a Dunántúl mind- vegig hű fia szülőföldjének népét, szokásait szívesen örö­kítette meg. Már első, Pá­rizsban is kitüntetett mű­vein — az Ezt cselekednétek az en emlékezetemre és a Szénagyűjtők alakjaiban is falujának fiatal leányai je­lennek m?g. Az 1889-ben Münchenben, Csók nyári hazai élményeinek hatása alatt született két mű. Bas- tien Lepage tanulságait a világos, paszteles, gyöngyhá­zas szürkék árnyalatainak hasznalatat mutatja. Az Ar vák ismét újabb útkeresés allomasa, ahol a sárga, me­leg lampafény küzdelmét kí­sérletezgette ki a természe­tes fénnyel, a hajnali, ha­vas utca derengésével Az országot járva érdek­lődése a népi témák felé vonzotta. Az öcsényi és Pécs Űj formájú kiadványsoro­zattal jelentkezett a Sza- bolcs-Szatmár megyei mú­zeumok igazgatósága az év első napjaiban a Szabolcs- Szatmár megyei Múzeumi Füzetek megjelentetésével. Az új sorozat célja: az igazgatóság tudományos dolgozóinak olyan eredmé­nyeit közzé tenni, amelyek mind a megyei népművelés, mind a tudományos kutatás érdeklődésére egyaránt szá­mot tarthatnak. E nagyon is nehéz feladat beköszöntését dr. Erdész Sándor tudományos főmun­katárs vállalta a Báthori Gábor a néphagyományok­ban c. tanulmányával. A bevezetőben a szerző rávi­lágít a történeti mondaku­tatásunk elhanyagolt hely­zetére, s azon belül arra a tényre, hogy Báthori Gábor személyéről a néprajzi szak- irodalomban még nem esett szó. öt — Erdei Sándor ál­tal gyűjtött — monda há­rom esemény körül csopor­körnvéki fiatal lányok, as­szonyok viselete színdúsan, szemet gyönyörködtetoen vi­rul ki ezeken a festménye­in. Igaz, hogy erre a meg­talált útra a témabeli elka- nyarodás vezette rá, amisor az 1895-ben kínlódva. gyo ' ródve festett Báthory Er­zsébet c. történelmi kompozí­ciója után rádöbben a népi témák művészi élményt nyújtó, hasonlíthataian szép- ségére. Barátaival Hollósyyal Ee- renczyvel, Iványi-Grünvya d- dal 1897-ben Nagybányán o is részt vesz az újabb les- tői irányok szabadabb kísér­leteinek tanulmányozása oan. A laza lombozató, napfoltom kontrasztjaival nyugtalan vibrációival festett későbbi művein lemérhetők e tanul­ságok. Amikor 1903-ban fiatal leségével Párizsban letelepau- ve hét esztendőt tölt, indul meg művészetében az a tej­felé ívelő, ambíciókkal fű­tött munkálkodás, melynek számtalan, ragyogó, elismert emlékét tartjuk számon. A Múteremsarok, Thamar, Wlassich Tibor arckepe, a Züzü sorozat minden egyes darabja azt hivatott bizonyí­tani, hogy Csók István rá­talált önmaga legteljesebo kifejezésére. 1910-től hazate- lepedésük után eddigi té­mái mellett újabb lehetőse­get talál, a Balaton festoi- séeének visszadásán fárado­zik. A tó_százszínú vizének, mozgásának, temészeti szép­ségeinek krónikásává válj a nyaranként! látogatások alkalmával. A későbbi mü­vek felfogásban hasonulnak Egry atmoszférikus szín-nap- levegő vibráló lebegését visz- szaadó képeihez. A háború után, idős ko­rában, meggyengült szemei ellenére is fest. Kifejezni kívánja azt, amit az elviselt borzalmak az egész világon kiváltottak. Béke triptic­honjában elítéli a gyűlölt háborút és dicsőíti ,a béke harmóniáját, ügy fejezte ki érzelmeit, ahogyan élt, gon­dolkodott, becsületesen és példamutatóan. Elsőrendű feladatnak tűzte ki a maga számára azt, ami saját éle­tének is értelmét adta: a festői szén tiszteletét és szol­gálatát. Egyéniségének meg­felelően a belőle sugárzó de­rűt vetitette ki ünnepi aján­dékként, ezért keresnénk hiába műveiben a társadal­mi gondok nyugtalanító je­lenetét. Művei láttán bo­csássuk meg, hogy csak a napba tudott nézni s a ra­gyogást akarta szívderítő él­ményként számunkra hát­ra hagyni. Telepy Katalin tosítható: az első a sár­kányfogas Báthori-címer eredetének a magyarázata. A második Báthori Gábor nagy erejének bizonyítása egy megvadult bika legyőzésé­vel. A legérdekesebb — a legtöbb helyi hagyományt tartalmazó esemény — a barátok megölésének, a nyírbátori Szentvér utc| elnevezésének a körülmé­nye, amely majd mindegyik mondát átszövi. A Báthori-mondák to­vábbi felkutatása és elem­zése különösen a Nyírbáto­ri Báthori István Múzeum munkatervének alkotó ré­sze. A gyűjtés és feldolgo­zás kezdeti eredményeinek a Szabolcs-Szatmári Múze­umi Füzetekben való köz­zététele — úgy érezzük egyformán tett hasznos szol­gálatot a tudománynak és a népművelésnek. A múzeumi füzetek remélhe­tően ezt a célt szolgálják 3 továbbiakban is. Németh Pét«* Film — művészi hitelességgel Erdész Sándor: Báthori Gábor a néphaoyományokban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents