Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-02 / 284. szám
Minden vita annyit ér Elkészült a megye első zöldséghajtató házának tanulmányterve HÁROMÉVES HUZAVONA UTÁN Vitatkozó országgá lettünk. Jó szokásunkká vált, hogy dolgainkat megbeszéltük; közéletünk élénk fórumaivá váltak a különféle tanácskozó és előadó termek, ahol élénk eszmecserékben tisztázódnak, világosodnak a vélemények. Hovatovább olyannyira fejlődtünk, hogy a vita néha már-már önmaga paródiája, humoristák tollára kívánkozik, ami nem is ritkán megesik: vitatkozunk a vitáról, megbeszéljük, hogy mit beszéljünk meg, hogy végül is a szóban forgó tárgyalás majd újabb vitához szolgáljon később alapul.., Ám most nem a fonákságok kicsúfolása a cél. Nem ez, hanem a téma érdemi, lényegi része, amelyről gyakran hallunk, gyakran tudomást szerzünk. S erre a bizonyos lényegre fel kell figyelni, mert benne — túl a vita, a vitatkozás egyszerű helyeslésén vagy tagadásán — egész közéletünk demokratizálásának egyik sarokpontja van. A kérdés, amely mintegy burokként fogja magában ezt a nagyfontosságú tartalmat, így szól: miről vitatkozzunk? S már elöljáróban, hogy félreértés ne essék, hadd jegyezzük meg: nem témákat kívánunk felsorolni, nem újabb ötletek után kutatunk, hogy tovább bővüljön eddigi vitaanyag-kincsünk amúgy sem szűk választéka. Nem, nem erről van szó. Nem erről, hisz a valóban érdemi vitához alapot adni nem lehet, s nem is kell, azt az adott pillanat társadalmi igénye mindig meghatározza. Amiről vitázunk kérdésfeltevés abban a vonatkozásban, ahogy most állítjuk fel tételünk gyanánt, valójában nem más, mint a szocialista demokratizmus helyes értelmezési módjainak egyike. Időszerű-e most e témáról beszélni? Feltétlenül az; itt a tél, ilyenkor kezdődnek a különféle politikai tanfolyamok, elevenebbé Válik az élet városon-falun egyaránt a társadalmi szervezetekben, a klubokban. A felfrissülő, aktívabb politizáló kedv, a sok-sok szervezett vagy spontán vita megköveteli, hogy beszéljünk erről is: miről vitázzunk? Ma, ennek meghatározásában, két, egymással homlokegyenest ellenkező nézet * leggyakoribb. Az egyik szerint az érdemi vitát a nagyközönség — értsd alatta: a sokmilliónyi választó- polgár — nélkül, szűk körben kell lefolytatni. E szűkítő nézettel szemben ott áll a másik: mindenről, mindenkivel, mindenkor vitatkozni, mindent a legnyilvá- nosabb fórumon tárgyalni, beszélni, beszélni, beszélni, mert — mondják e módszer hívei — nálunk belső ügy nincs. Nem titkoljuk: mint általában semmiben, ebben sem fogadhatjuk el mértékadónak a végleteket, mert az ilyen vagy-vagy szemlélet mindig túlzottan egyszerűsít, s könnyen elszakad az élet sokszor felettébb bonyolult valóságától. De ebben már csak azért sem helyeselhetjük a végleteket, mert — a maguk oldaláról külön-kü- lön — nem csekély veszélyt rejtegetnek. A szűkítő nézet veszélye nem kevesebb, mint az, hogy korlátozza v az állampolgárok beleszólását a közügyekbe, lebecsüli a közvélemény segítő erejét, s megfosztja az ügyek hivatott intézőit a legértékesebbtől: a cselekvő támogatástól. Vajon mit várhat választóitól a tanácstag, ha beszámolóján csupán döntéseket ismertet? S vajon a választó magáénak érezheti-e községe, körzete minden gondját-baját, ha eleve úgy véli, hogy szavára, tanácsára nincs szükség, a döntés tőle teljesen független? Való igaz, egy választott, s az ügyekben döntő szavú testületnek, példának okáért egy község tanácsának vannak bizonyos, csak a tanács vagy a végrehajtó bizottság elé tartozó dolgai. Tény az — mondjuk — hogy nem képezheti (mert minek is képezné?) nyilvános vita tárgyát; kit alkalmazzon pénzügyi előadói állásra a végrehajtó bizottság. De a leghelyesebb döntés érdekében arról már feltétlenül meg kell hallgatni a közösség véleményét, hogy a rendelkezésre álló községfejlesztési alapból mit valósítsanak meg a leghamarabb, hogy a társadalmi munkával hogyan gazdálkodhat valóban ésszerű módon a tanács. Azt természetesen nem kérdezheti meg a pedagógus a szülőktől, milyen módon tanítsa az ábécét vagy a nyelvtant, de azt, hogy a gyermek egységes neveléséért együtt dolgozzon család és iskola, feltétlenül kérheti — mert hogy milyenné válik az új nemzedék, az nem „belső ügy”. Nem szabad semmiféle közügyben elfelejteni: akihez az ügyek intézője fordul, —az állampolgárhoz — laikus lehet szakmai megítélés szerint, de feltétlenül hozzáértő, ha mint szűkebb pátriája, környezete ismerőjétől kérnek véleményt. S ha így veszik, ha így cserélnek véleményt vele: megnő közérdeklődése, maga is cselekvő részese lesz fontos közdolgainknak, mind kevesebb „laikus" vonással, s mind több, szélesedő látókörön alapuló felelősséggel. S a másik, a „mindent megvitatni” nézet? Legalább olyan hibás, mint az előző, a kirekesztő. Mert míg az megfosztja bázisától, az aktív közreműködők sokaságától a választott testületet, emez valósággal tétlenségre kárhoztat, s bénítja a cselekvést. Nem egyszer emeltünk szót az elburjánzó ér-J tekezletesdi ellen. Tettük ezt I nemcsak azért, mert értékes ( napokat, órákat rabol, hanem azért is, mert mint módszer, alkalmas a felelősséggel járó döntés halogatására, az állásfoglalás elkerülésére, a tisztséggel járó, kötelező terhek áthárítására. Végső fokon ez a szemlélet- mód is egy idő múltán feltétlenül a közügyekből való kirekesztéshez vezet. Mert vajon kinek marad meg a vitatkozó kedve, ha látja, hogy ugyan meghallgatták, de érdemben utána nem történik semmi? Vonzó, lelkesítő vonása ma közéletünknek, hogy megszűnt a felesleges titokzatosság, hogy az állam mind több örömét-gondját-ügyét meg kívánja osztani polgáraival, akiket szolgálnia kell. Társadalmunk nagyra értékeli a belülről induló, őszinte bírálatot, a segítő ellenvetést, a jótanácsot. Soha annyira, mint ma, nem bátorította senki hazánkban a vitát. De: az alkotó vitát, amely mentes a túlzásoktól, amely épít a köz javára, hogy aztán sokféle véleményből kialakuljon valami közös, végleges álláspont. S ha ez megvan, ha jó, akkor már nincs szükség a szavakra. Akkor már tenni, cselekedni kell. Mert minden vita annyit ér, amennyi hasznos tett születik majd belőle. Lantos László A népgazdaságban egy év késés is milliókat jelenthet, ha elhúzódik egy beruházás megvalósítása. Különösen akkor, ha már a kezdet is zökkenőkkel teli, mint a nyírbogdányi hajtatóház építésénél. Nyíregyháza primőr zöldséget csak akkor kap, ha a déli megyékből szállítanak s amikor az ország nagyobb részén már nem számít újdonságnak. Nemcsak városunk, hanem Miskolc és Debrecen is hasonló problémával küszködik, hiszen a keleti országrészben nincs olyan hajtatóház, amelyben primőröket lehetne termelni. MEGSZÜLETIK A GONDOLAT 1963. tavaszán vetődött fel a megoldás gondolata, A nyírbogdányi olajfinomítóban a hűtővizet — amely 90 Celsius fokra felmelegszik — ismét le kell hűteni, hogy a gyártásnál újra fel lehessen használni. A Nyíregyházi Járási Tanács VB dolgozói felkeresték a gyár vezetőit, akik kétmillió kalória hőmennyiséget ajánlottak fel óránként. Ez a hőmennyiség alkalmasnak látszott egy jelentős hajtatóház fűtésére. Ezután — a megyei szervekkel egyetértésben — a járási tanács megbízta a debreceni agrárfőiskola egyik munkatársát részletes tanulmányterv kidolgozásával, ami 1965 május elején készült el. A tanulmányterv szerint az olajfinomító által biztosított hőmennyiség — 35 fokos hőlépcső figyelembe vételével — hatezer négyzet- méter üvegfelület fűtésére elegendő. (A hőlépcső azt jelenti, hogy —20 fokos hidegben is lehet a hajtatóh'áz- bah +15 Celsius fok meleget biztosítani). A szakember megjegyzi: „A tanulmánytervben ismertetett létesítmények megvalósítása az ingyenes (esetleg minimális térítésü) fűtőenergia felhasználásának lehetősége mellett — nép- gazdasági érdekből szinte el nem mulasztható”. RETEK, SALÁTA FEBRUÁRBAN Az Ingyenes fűtőenergia felhasználására tehát a zöldséghajtatóház a legalkalmasabb, ahol palántákat nevelnek. A palántákkal megoldják 50—60 holdon a tsz öntözéses, szabadföldi zöldség szaporítóanyag ellátását. Ezen túl februárban retket és 15 ezer fej salátát, májusban pedig uborkát, paradicsomot és paprikát lehet majd Nyíregyházára szállítani, ősszel pedig — a vágott virágokon kívül — nagy mennyiségű gombát. Ezenkívül a hajtatóház segítene ősszel és télen a friss zöldségellátásban is. A tanulmányterv szerint a hajtatóház négyzetméterenként évente 216, összesen pedig több mint 1,2 millió forint tiszta jövedelmet bis-: tosítana. A tanulmányterv elkészülése után a megyei szervek: — a FM kertészeti főigazgatóságának egyetértésével — a beruházási terv elkészítésére kétszázezer, a kivitelezésre 1966-ban két. 1967- ben pedig nyolcmillió forintot biztosítottak. (A tanulmányterv szerint ez a várható beruházás' n°s-?eg). A kivitelezést ígv 1967-ben be kellene fejezni, és s város a következő évben már kaphatna a nyírbogdányi Kossuth Tsz-től primőröket! A beruházás kilenc év alatt teljes egészében megtérülne (ezt az időt azonban csök- csökkenti, ha figyelembe vesszük, hogy az olajfinomítónak a hajtatóház hiányában új vízhűtő-tornyot kellene építenie). A beruházási program és a terv elkészítésével a* AGROTERV-et bízták meg. Az októberben megkötött szerződés szerint az AGRO- TERV a beruházási program elkészítését •— aminek jóváhagyása után kerülhet csak sor a konkrét tervezésre — májusra vállalta. HAT ÉV? A terv elkészítése így legfeljebb csak a jövő év végére várható. Ebben az esetben attól lehet tartani, hogy az építkezést nem lehet megkezdeni 1966-ban, emiatt a hajtatóház átadása újabb évvel elhúzódhat, és Nyíregyháza csak 1969- ben kap primőr nyírbogdányi zöldséget. A gondolat megszületésétől eddig három év telt el, és csak egy sor huzavona után kezdtek hozzá konkréten a beruházás előkészítéséhez. Ha minden jól megy az építkezés befejezéséig újabb három év telik majd el. Az olajfinomító forró vizének melege a levegőbe megy. A város nem kap primőr zöldséget. Hogy ez a népgazdaságnak milyen kárt jelent, azt egyelőre nehéz lenne kiszámítani. De hogy milliókat, az bizonyos. Kun István VJ alkatrészeket is készítenek a mátészalkai gépjavítóban. Bartha János fiatal szakmunkás. Idén végzett, nyáron kombájnnal aratott, most a műhelyben öregbíti tudását. SZ—100-ashoz menetes csapokat eszlergályoz. Foto: Hammel Borisz Laszkin: JHőizlwaiak A frikában történt, a dakari repülőtéren. A műszerészek és mechanikusok a rekkenő, déli melegben távoli Útra készítették elő az Air France négymotoros, személy- szállító repülőgépet. Nekem is ezzel kellett utaznom át az Atlanti-óceánon. A repülőtér épülete előtti kis kertben üldögéltem egy alacsony pálma árnyékában, és szorgalmasan tanulmányoztam Zorkij fényképezőgépem használati utasítását. Amint felpillantottam, szemembe tűnt egy középkorú férfi. Világosszürke ruha volt rajta, szalmakalap a fején. Észrevettem, hogy érdeklődéssel legelteti rajtam a szemét. Mosolygott. A fényképezőgépem felé bólintott. — Zorkij, extra klassz! — Yes — helyeseltem angolul. — Óul — ismételtem meg franciául, és hogy hitelesítsem, hozzátettem oroszul: — Da. Nagyon jó készülék! Perc sem telt bele, öszszeismerkedtünk. Aleksze- jevics az egyik afrikai ország szovjet követségének munkatársa, repült haza Moszkvába, szabadságra. — Ugye, hol találkoznak olykor a moszkvaiak — mondta vidáman. — Hát igen. Kicsiny a világ. — Maga Moszkvából jön, én oda utazom. Ügy találkoztunk, mintha Kurszkban lennénk a vasúti peronon. — V. Alekszejevlcs az órájára nézett. Kérem, tegye félre azt a technikai irodalmat. Amig átrepül az óceánon, megtanulhatja a fotográfus bölcsességeket. Gyerünk a teraszra, lehör- pintünk egy pohár jeges italt, maga pedig mesél nekem Moszkváról. A teraszon tömérdek ember volt. — Azt hiszem, az ott szabad hely. Fiatal afrikai ült a kerek asztal mellett. Kávézott és szórakozottan lapozott egy francia képes folyóiratban. — Bocsánat, szabad ez a két hely? — kérdezte V. Alekszejevics franciául. Az afrikai udvariasan bólintott, és elmélyült az újságban, Jégbehűtött gyümölcsszörpöt hoztak. — A követségen megkapunk minden újságot és folyóiratot — magyarázta Alekszejevics. — De más a sajtó és más az élőszó. Kérdezett, minden érdekelte: milyen az Üj Arbat, és mi a címe annak a színdarabnak, amit legutóbb a Vahtangov színházban bemutattak, és hogyan játszott a Szpartak futballcsapata a rosztoviakkal. Alig győztem válaszolni. — Micsoda hőség van itt! — folytatta. Tréfás szemrehányással kacsintott az afrikai szomszédunkra, mintha tőle függne a higanyoszlop emelkedése a hőmérőn. Lehunyom a szemem és elképzelem: megyek a Krasznaja Presznen, majd beülök a földalattiba, kiszállok a Kultúra Parkja állomáson, pontosan szemben velem a Moszkva uszoda. — A Csajka — javítom ki. — Ennek az uszodának a neve Csajka. — Moszkva! — Téved — mondom. — Nem, ebben maga téved — erősítgette. — En is moszkvai vagyok. Igaz, már régen eljöttem Moszkvából, maga pedig még tegnap ott volt, de azért nekem van igazam. — Nem! A Kultúra Parkjával szemben levő uszoda neve... — Fogadjunk. — V. Alekszejevics felém nyújtotta a kézéi — Fogadjunk. Megkérjük a szomszédunkai hogy üsse szét a kezünket... Asztaltársunk félretolta a csészét, és nyájasan, szinte gyengéden tekintett V. Alekszejevicsre. Oroszul szólalt meg: — Bocsánatot, kérek, de az elvtársnak igaza van. A Moszkva nevű uszoda ott van, ahol a Kro-pot-kinsz- kaja állomás. Alekszejevicsnek tátva maradt a szája. Rámnézett. Én is ugyanolyan ütődött arckifejezéssel bámulhattam rá. Ha a szomszédunk elvált volna az asztaltól, hogy a levegőbe emelkedjék, talán kevésbé csodálkozunk. A fiatal afrikai S2avai annyira váratlanok voltak, hogy mi tovább is csak némán néztük egymást, mukkanni sem tudtunk. — Bocsásson meg — törte meg a csendet végre Alekszejevics — ön ezt honnan tudja? — Én is moszkvainak érzem magam — mondta a néger és mosolyogva csillogtatta meg a fogaii — Fürödtem ebben az uszodában, A Patrice Lumumba egyetem hallgatója vagyok. Most utazom vissza Moszkvába. — Hogy mik vannak — nevetett Alekszejevics. — Kiderül, hogy körülöttünk csupa moszkvaiak vannak! V. Alekszejevics és az afrikai elrepült Moszkva felé. Eltelt egy negyedóra. A mi gépünk is indult. Kényelmesen helyet foglaltam. Eszembe jutott a találkozás és elmosolyoghattam magam. — Valami kellemes do- I/ogra gondolt, monsieur? — kérdezte a stewardess ki. csit pajkos mosollyal. — Oui, madamoiselle — mondtam. — Da!... Igen... Kinéztem az ablakon és néztem az alattunk hűl- lámzó végtelen óceánt. Oroszból fordította: Pogonyi Antal 3 1965. december 2.
