Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-05 / 287. szám

Bárány Tamás: 4 férfi A faluvá tömörülő tanya­világ központjában, egy te­nyérnyi bibliotékában tá­madt bennem a gondolát: megnézem, vajon olvas-e verset az ottani parasztem­ber? Az Arany János összes költeményeinek három éve katalógusba vett két kötete eddig kétszer lelt olvasóra. Vörösmarty összes verseit ugyanannyian kérték köl­csön, Balassi válogatott ver­seinek egy olvasója volt ed­dig Csokonai, Tompa, Gva­dányi az esztendők során még kézben sem volt. A Já­nos vitéz, a Toldi, a Szigeti veszedelem, látnivalóan kö­telező olvasmányként jutott az iskoláskorú könyvtári ta­gok kezébe, S hogy nem általános a könyv iránti közöny, azt más könyvek tucatjainak a sor- sával példázhatnám. Jókai, Mikszáth, Berkesi, Karinthy Ferenc, vagy Verne művei szemkápráztató gyorsaság- gal járnak kézről kézre — a könyvek vándorútját föltüntető kartonok megtel­tek a kölcsönzők nevével. Még a viszonylag szeré­nyebb népszerűségű Raffai Ádámnak a Két malomkő című regénye is harminc­hat otthonba jutott el né­hány hét alatt. — A vers iránt itt se­kély az érdeklődés — mondta a könyvtáros. ...Eltalálta. S kétszeresen fájdalmas ezt hallani az őszi megyei könyvhetek idején. Amikor falun a szokásosnál is na­gyobb buzgalommal és le­leménnyel igyekeznek min­den parasztházba könyvet jutatni. Vajon a SZÖVKÖNYV.y a falusi könyvterjesztés gazdája mit tett? Ha régebbi eredményei­hez mérjük a mostaniakat, örvendetes fejlődést látunk: 1960-ban összesn 39 757 példányban jelentek meg hazánkban verseskönyvek, s abból a SZÖVKÖNYV 3380-at vett át, vagyis a ki­adott kötetek 8,5 százalékát. Tavaly 130 900 kötet ver­seskönyv került ki a sajtó alól, s abból a falút ellá­tó könyvterjesztő vállalat 29 210-e*, tehát a teljes mennyiség 22,3 százalékát hozta forgalomba. Mig tehát a kiadott köte­tek száma alig több mint a háromszorosára növeke­dett, négy év alatt a SZÖV­KÖNYV által terjesztett könyvmennyiség a nyolc­szorosánál is többre nőtt. Figyelemre méltó, hogy a Tiszta szigorúság című an­tológiából több mint 8000 példányt juttattak el falu­ra, hogy a mai magyar költészet ifjú képviselőit, mint Váci Mihályt, Fodor Andrást, Mezei Andrást é* a többieket, va­Leleménnyel - szeretettel! lóban országos méretekben népszerűsítette a szövetke­zeti könyvterjesztő hálózat, s műveikből olykor többet adott el falun — Váci Mi­hály Kelet felől című köte­téből például 270 példányi­on ni ahány kötet valaha hasonló színvonalú köny­vekből az egész országban elfogyott. Mégsem lehetünk elége­dettek e rohamosan javuló eredménnyel sem. Hiszen a tavaly falura juttatott 29 210 kötet azt jelenti, hogy köz­ségenként és havonta még egy verseskönyv sem fo­gyott el. A kezdetben bíztatóan in­dult versbarátkör mozga­lom a jelek szerint megtor­pant és átszervezésre szo­rul, bár sikeres akcióról is hallunk még. Nyilvánvaló, hogy a vers népszerűsége elválaszthatat­lan a szépirodalom általá­nos. népszerűségétől. A rádió és tv versnépszerűsítő mun- kája érezhetően sokat segít viszont abban, hogy új ré­tegek is megismerjék a köl­tészet gyönyörű varázsát. S mi az, amivel — vi­szonylag apró dolgokkal — segíthetnénk a versesköte­tek népszerűsítésében? A könyvterjesztők szerint a Tiszta szigorúság anto­lógiája sikerének egyik titka: közölte a költők fényképét. Jelenjék meg hát minden kötetben a szerző arcvoná­sa! (Erre most már akad is jócskán példa.) Igen komoly hatása van annak, ha a falusi ember író-olvasó találkozó kereté­ben személyesen is mégis- meri a költőt. A beavatot­tak szerint sok fiatal köl­tő azért „körözte le” köte­te kapóssága tekintetében a „befutott öregeket”, mert azok közül viszonylag ke- vesen vállalják az utazga­tás bonyodalmait. Jó szálláscsinálói falun a versnek az öntevékeny iro­dalmi színpadok. Ahol egy ilyen együttes életképesnek bizonyult, ott nem mosto­hagyermek a verseskönyv sem. A művelődési házak mind rendezvényekkel, (irodalmi est, szavalóverseny, verses fejtörő, stb., stb.) mind pedig irodalmi költészeti szakkörök fenntartásával lehetnek jó szolgálói e szép ügynek. Egyébként, mint ahogy a jó vers írásához nincs re­cept, a költészet falusi tér­hódításához sem lehet va­lamiféle kátét eszkabálni. A legtisztább tanács ebben is Petőfi szava: tehát „erő­sen” terjesztenünk kell a verset. Leleménnyel, szeretettel, türelemmel. Bajor Nagy Ernő B ertalan János már második hete volt a városban, nagynénje vendégszerető házában, amikor egyik reggel — megvárván, amig a háziak elmennek hazulról — meg­kereste a villanyvasalót, s munkához látott. Akkor még maga sem értette pon­tosan, miért is kell a nad­rágot kivasalni. Egész délelőtt dolgozott, konok buzgalommal. Éle­tében először hajolt forró vassal nedves ruháról fel­csapódó gőz felé, hiszen az­előtt mindig anyja csinálta az effajta munkát. Erzsivel négykor volt ta­lálkozója. Mindketten most végez­ték az első gimnáziumot, s mindkettő azt mondta a másiknak, hogy a máso­dikat végezte. Noha már ötödik napja ismerték egy­mást, találkozót csak most beszéltek meg először. Já­nos tegnapig észre sem vet­te Erzsit; két vékony szőke hajfonatát kislányosnak tartotta, s tizenöt éves ko- rában az ember valahogy túl van már a kislányokon. De tegnap délután to­vább voltak együtt a tár­sasággal, s ő hazafelé me­net Erzsi mellé került. Már nem is emlékezett rá, miről beszéltek a hosz- szú úton hazáig. Felköd- lött benne, hogy talán Shakespeareről — a Szent- ivánéji álmot tavaly látta a szigeten —, vagy tán a Hiúság vásáráról, amit nemrég olvasott. De az ör­dög értette ezt: akkor, ott az utcán valahogy alig fi­gyelt a tulajdon szavaira. Mindegyre Erzsi két varko- csa himbálódzott előtte, azokat bámulta, s szinte ön­kéntelen folyamatossággal dőlt belőle a szó. Kicsit csodálkozott is magán, hi­szen régebben valósággal megbénult a nyelve, ha lá­nyokkal beszélt. Igaz: két- három éve még a labdán, mozin kívül más alig érde­kelte, esztendeje meg a könyvek varázsa kerítette hatalmába —, s csak most legutóbb, tél végén, tavasz fakadtán változott meg kö­rülötte minden. A csitri lá­nyok, akikkel birkózva hempergett a porban, s akiknek varkocsát cibálta ezelőtt, most fölényes és soktudő pillantásokkal mé­regették, s neki egyre in­kább melege lett ezektől a pillantásoktól. S azon kap­ta magát, hogy egyre gyak­rabban fordul meg a lá­nyok után, ha könnyű blúzukban, lebbenö szok­nyájukban ellibbennek mellette. Erzsi még nem volt ott a főpostánál, amikor ő oda­ért. Néhányszor elsétált hát a jókora épület előtt, s tán tíz perc múltán megpillan­totta a kislányt. A tér fe­lől jött, kék szoknyában, fehér blúzban. — Hová menjünk? — kérdezte férfiasán. — Sé­táljunk? Őszintén szólva ezt sze­rette volna; nem akarta, hogy az ülés tönkretegye nadrágja vasalását. De a lány hallgatott. — Vagy inkább cukrász­dába szeretnél? — kérdezte aztán, mert ebből a hall­gatásból valahogy azt ol­vasta ki, hogy szép, szép a sétalás is, de a cukrászsü­temény se utolsó. „Persze — gondolta — ilyenek a nők!” Kedvetle­nül libbentett egyet a nad­rágján,hogy Erzsi végre vegye már észre azt a hibátlan élt, aztán azt mondta: — Akkor gyerünk talán cukrászdába. Megengeded, hogy meghívjalak? Erzsi ezt nem engedte meg noha magát az indítványt örömmel fogadta. Ezen kissé elvitatkoztak, aztán elindul­tak a cukrászda felé. Útközben János Balzac- ról Részéit. Nemrég olvas­ta az Elveszett illúziókat: sokat, s hevesen magyará­zott. Erzsi szemlátomást ér­deklődéssel hallgatta, néha szólt csak közbe, olyasmit kérdezvén, hogy a pesti lányok mostanában kétré­szes fürdőruhát hordanak-e inkább, vagy egybeszabod tat. Az előadást ilyenkor hosz- szú másodpercekre meg kel­let szakítani, s bizony elég­gé nehéz volt aztán vissza­találni az elveszett fonal- hoz. Pedig Balzacról még mindig sokkal könnyebb volt beszélni, mint arról, hogy mennyire tetszik ne­ki Erzsi szőkesége. Egész délután a cukrász­dában ültek. Balzac után új­ra Shakespeare került sor­ra, aztán Gorkij, aztan Mó- ricz Zsigmond. Erzsi annyi odaadással hallgatott, hogy Jánosnak nem volt szíve abbahagyni. Néha egymásé­ba tévedt a pillantásuk: olyankor gyorsan elkapta a szemét. Sötétedett, s már azon ta­nakodtak, hogy indulni il­lenék, amikor Jánosnak eszébe jutott, hogy egy he­te nem írt már a szüleinek. Igaz, mindennap az eszében járt, hogy otthon bizonyára ' várják a levelét. Irma nén- je is megkérdezte néhány­szor, mikor ír már —, de a strandolás, az új társa­ság valahogy mindig előbb- revaló volt. Ma reggel vi­szont megfogadta nénjének, hogy ir. — Bocsáss meg egy pil­lanatra — mondta Erzsinek —, csak átszaladok ide a trafikba levelezőlapért. ír­nom kell a szüleimnek, ha­zafelé menet majd , bedo­bom a főpostán. — Erzsi biccentett, s ő már indult is. Visszajövet gyorsan meg­írta a lapot. Töltőtolla ugyan dacoskodott egy ide­ig, de néhány erélyes rázás után megtört, s tisztessége­sen rótta a sorokat. A kislánynak feltűnt, hogy a lap felül üres; a fiú nem írt megszólítást. — így küldöd el? — kér­dezte meglepetten. János ránézett; éppen most kanyarintotta a sorok alá nevét, s őszintén szólva már várta ezt a kérdést. — így! — mondta mind­járt határozottan. — Mit írjak? Drága Anyukám és Apukám. Férfiak vagyunk, mit érzelegjünk, nem igaz? Az érzelgés asszonyok dol­ga. Azzal állt is fel, fizetett Erzsiké most már engedte —, s mentek. ' A főpostánól tétován mégállott. — No — kérdezte a le­ány — hát nem dobod be a lapot? Ott a láda. — De igen — felelte gyorsan. — Csakhogy ex- press-cédulával szeret' m. feladni. Bocsáss meg egy pillanatra! S már lódult be a forgó­ajtón. Odabent megállt, ki­pillantott, nem figyeli-e a leány, aztán odahúzódott egy írópulthoz, előkapta töltőtollát, s ijesztő gyoló­sággal odaírt# a lap tete­jére: „Drága Anyukám és Apukám”! Azzal zsebébe süllyesztette a lapot, s nyu­godt lassúsággal kilépett a kapun. — No, feladtad? — kér­dezte Erzsi. — Hosszú sor áll az ab­lak előtte nem érdemes vár­ni. Végeredményben holnap így is megkapják... Igaz? — Igaz — biccentett a lány. János ekkor kimért lép­tekkel odament a postalá­dához, a zsebébe nyúlt, majd határozott, férfias mozdulattal útjára bocsátot­ta a lapot. forint az abraknak való ku­korica mázsája. Egynyolcvanban megal- kusznak, Bakos nyújtja a százast, a mészárus sóhajt: — Jó lenne, ha nagy­bankot válthatnék! Annyit se árultam ma még, ameny- nyiből fél liter bor kitellene. A vevő kotorássza zsebé­ből a tízeseket, sürgeti a másikat: — A százast kérem visz­sza. Adná az örömest, mondo­gatja: „Mindjárt... mind­járt...”, de a vége az, hogy nagyot káromkodik. Kabá­tot nem visel, csak folto­zott mellényfélét; azt bab- rálgatja, tapogatja, rázogat- ja, mint Krisztus a vargát, de nem hull, nem poty- . tyan belőle százas, még csak rézpénz sem. Arcán riadalom, olyan túlzott ria­dalom, amiből kitűnik, csak markirozza, megjátssza. Ha- tástkeltően felmutatja ösz- szes vagyonát, a két darab kétforintost: — Ennyi a mai bevéte­lem. — Mire mondja? — Arra, hogy maga oda se adta a százast. Nyújtotta, de mindjárt vissza is vet­te. A mészégető szeme alatt csúnya forradás borostás álla szőrében mocsok feke- tedik, nagy sárga fogát úgy mutogatja, mint láncra- kötött mérges eb. Az ilyen­re mondják: „Éjszaka nem szeretnék vele erdőmélyen találkozni”. — Ne komédiázzon, ne balhézzon, ide a százast! — Honnan a fészkesíené- böl adjam? Levetett mellényét nyújt­ja, hogy Bakos kutassa ki, de úgy löki félre, mintha büdös szagát érezné. — Hagyjuk a mókát! Majd a rendőr eszébe juttat­ja, hogy hová dugta a pén­zemet. Átkerül a kocsi másik ol­dalára, keresi a névtáblát, az atyafi azzal érvel, hogy nem kötelező és egyszeri­ben oda a betyáros hetyke­ség, arcán nem ijedség, in­kább olyan szomorúság lát­szik, mint koporsó mellett jajgató vénasszonyén: — Elvesztettem... P illantást vet a kocsin puposodó mészre, dehát szalmakazal­ban tűt megkeresni se len­ne nehezebb. Valahonnan madzagra kötött zacskót húzott elő, abból picikére összehajtogatott százast: — Szandálra tettem fél­re Péternek, a legidősebb­nek... Hat gyereket ruhá­zok, etetek... „Csapd be az öregapádat, szavadat sem hiszem el, vén bitang...” Ilyesféleképpen vélekedik Bakos, amig vállán viszi befelé a félzsák meszet. Gödröt ás az ojtáshoz, mal­tert kever, úgy, hogy nem sajnálja belőle a cementet...' Megállj Lajkó sógor, majd én megmutatom neked, hogy nem te vagy a világ közepe! Készül, nekigyürkőzik, ve­ti le a szürke tropikálka­bátot. Annak külső zsebé­ben; ott, ahol a cigaretta- dóznit, öngyújtót és heti bérletjegyét tartja, megta­lálja a százast. Setétedésig dolgozott, el­fáradt istenesen, mégse íz­lett neki a vacsora. Éjsza­ka hánykolódik az ágyon, ha pillanatra elszunnyad, hallja: „Szandálra tettem félre Péternek, a legidő­sebbnek”. Reggel javában keverget- te a maltert, amikor beál­lított Lajkó. Nem divatos kardigánban, nem is he­gyes orrú cipőben, hanem overállban, bakancsban: — Sógor, bepucolom a bepucolnivalókat. — Pucold ott, ahol tizen­öt forint órabért fizetnek. Csaknem kapával kerget­te kifelé a daurelt hajút. Erzsi, a felesége, hangosan sírt, átkozta a percet, ami­kor megismerte a mindig morcos urát, akinek a csa­lád semmi, akinek az esze mindig a gyáron jár és örül, mint majom a piros bugyogónak, ha a csúcs­köszörűgépbe vezérlő be­rendezést, vagy mifenét sze­relhet... Bakos hallgat. Délután az üzemi kultúrházban televí­zió, utána tánc. Az asszony, a két kislány, parádéba fel­öltözve, Erzsi enyhültebben kérdezi. — Utánunk jössz? Megrántja a vállát, ami „igent” is, „nem”-et is je­lenthet. Csapkodja a sűrű maltert, rágja az üres ciga­rettaszipka végét. „Szandál­ra... a legidősebbnek... Pé­ternek.,.” Eltanosta a víztócsára szálló mehet, mindjárt meg is sajnálta, a tenyerére tet­te. de már nem tudott re­pülni. Legszívesebben széttépné a százast, de abból senki­nek semmi haszna, abból még nem lesz szandál Pé­ter számára. A vacsorát éppen csak kóstolgatta, főképpen azért, mert egymagában ült az asztalnál. Lefeküdni ké­szült, amikor azok hárman hazaértek. A kisebbik lány kacarászva mesélte, hogy anyu táncolt, háromszor is felkérte Gyurkó Marci bá­csi. A lánykori udvarlója! Egészen bizonyos, hogy az esküvőjük előtt Marci küld­te a névtelen levelet: „A szíve örökre az enyém, hozzád az érdek fűzi...” B érfizetés után. két szerelőlakatossal be­ment az italboltba, onnan, egymagában az Aranyfácánba, ahol palack bort rendelt. Éjfél után ke­rült haza. Nemcsak fütyöré- szet, dalolt is: „Nem adlak másnak, nékem rendelt az élet...” Szédült, a gyomra kever- gett, álmában koporsó mel­lett álló öregasszonyt látott, de abból hirtelen' veres ba­juszé zsivány lett: „Hat gyereket ruházok, etetek...” Másnap reggel az asz- szony készakarva engedte, hogy elaludjon. így is jó. Soha munkából el nem ké­sett, de egyszer mindent meg kell kezdeni... így is jó... A feje akár a hordó, de nemcsak megnőtt, ha­nem lüktet is kétoldalt... Bemegy az SZTK-ba, fel­írat valamiféle koffeines gyógyszert. Elpanaszolja, hogy harmadik éve kínozza már a migrén, vagy mifene. Jót tett neki, ha Erzsi hű­vös tenyere masszírozta, de­hát ennek vége... Csak tán­coljon Marcival. Divatba jött nagyon a lánykori ud­varlója; az újságban kiír­ták a nevét: segített meg­konstruálni a kétszáz ton­na sajtolási erővel műkö­dő műanyagfeldolgozó gé­pet... Bandukolás közben kita­pogatja halántékán a lük­tető eret. Erzsi nagyon ér­ti a masszírozást... Eldobja a cigarettát. Mint, aki na­gyon ráér, igen lassan lé­peget a 24-es autóbusz fe­lé. Köznapon úgyse volt még ilyen úr soha... Kár, hogy a halántéka... Uram­fia, az Istvánffi utca sar­kán ki más áll a kocsiján, ki más méri a meszet, mint a hibás szemű, veres bajú- szu... Lehet, hogy ez ia álom?... — Dehogy drága, nagysá­gám... Drága a muzsikaszó... A ló talán levegőből él? ötszáz forint az abraknak való... A cekkeres asszony el­megy, akkor kérdezi: — A száz forintos meg­került-e? A veres bajuszú nézi, né­zegeti, leveszi a sapkáját, azzal törli izzadó homlokát. — Isten az atyám, hogy nem. Pedig odahaza dara- bonkint raktam vesszőko­sárba a megmaradt meszet. Elkezdhetné, hogy „ne haragudjon, a szürke tropi­kál külső zsebében, ahol a cigarettadóznit, az öngyúj­tót...” Hazudni, inkább hazudni akármit... — ...Lottón nyertem..., vagyis, én miattam ne érje károsodás... én miattam ne járjon ünnepnap is mezít­láb a Péter... — Köszönöm uram... — hallja a két szót, megindul visszafelé, mert úgy érzi, szünőben a halántéka lük­tetése... A koffein úgy mondják, kikezdi a szívet... Többet ér a masszírozás... Majd otthon... Majd Erzsi... E lőre érzi bőrén a hű­vös tenyér tapadá­sát és akkor hango­san fütyörészni kezd.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents