Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Gerencsér Miklós Z i n o v i j R i b a k Egy férfi sétál ni megy A JUBILEUM Jó, ha friss hóban, vasárnap délelőtt sétára indul az ember kiborotválkozva, mintegy belelépve a téli képeskönyv kellős közepébe. Ilyenkor üde lehellet foszlik le a nők meleg szájáról, mentaillattal van tele a levegő és soha nem annyira szép a kölykök piros pufók - sága, mint amikor összekeverednek a hóval. Mi legyen hát kedvesebb a fiatal elvált embernek, a magányos ünnepeidnek, aki elegánsan előbújt a város egyik rozsdás kilincsű kapuja alól és hunyorogva pillantott a behavazott vasárnapra? Többféle cukorkát vett a Fasor egyik édességboltjában, aztán letért az útról. Északi idill fogadta, amilyeneket a skandináv, vagy a leningrádi híradófilmeken látott. Sok bunda, sok szánkó, sok gyerek, vastag hó, vastag fatörzsek. Bebarangolta a hatalmas parkot, mindent és mindenkit jól megnézett, miközben hideg csípte arcát némi jószándékú megilletődöttség derengte be. Beethoven rossz mészkő- szobra körül hatalmas izgalom közepette munkálkodtak a gyerekek: ' hóembert építettek. Sapkában, marokban hordták össze a havat. E lázas vigalom többet ért a szánkózásnál, mert azok is a sokadalomba keveredtek, akiknek szánkót hozott a télapó. A sétáló férfi nevetve szólt a gyerekekhez: — Nem úgy kell azt »rácok! Na várjatok csak! Beethoven humorérzék nélkül ráncolta kőhomlokát. A férfi beállt a gyerekek közé és hozzálátott hóembert csinálni. Jókora hógolyót gyúrt, egyszerűen eldobta, majd görgetni kezdte. A golyó gyorsan hízott. Abbahagyta és vezényelt a gyerekeknek: — Görgessétek tovább! Félre állt, kiváncsi mosollyal szemlélődött. Kiválasztott magának egy fiúcskát a liliputi állampolgárok sokadalmából, ötéves lehetett a gyerek. Mokány kis kölyök volt, pilótasapkában, prémgalléros irhabundában, igazi pantallóban, fehér hócipőben. A gyerek vitézül küzdött jogaiért, mindenáron a készülő hóember közelébe akart férkőzni, de a nagyobbak minden érzelgősség nélkül félre szorították. — Neked van szánkód! — torkolták le féltékenyen. A férfi jól tudta, hogy a gyereknek van szánkója, látta is, hogy melyik, s azt is tudta, hogy nemrég kapta Odament a kisöreg- hez, leguggolt eléje. — Na gyere csak, majd csinálunk együtt hóembert. A gyerek nekiszegezte rózsás állacskáját a bundagallérnak. — A bácsi kicsoda? — Hát... ki lennék — vont vállat tétován zavarral a férfi. — A pajtásod. A gyerek bizalmatlanul fúrta állát még mélyebbre a bundagallérba. — Nekem csak egy pajtásom van. A Kugler öcsi. De ő most fekszik. Beteg, mert kiment az erkélyre mezítláb. —De te ugye nem vagy olyan rossz, mint a Kugler öcsi? — Nem igaz, hogy rossz! porolt haragosan a gyerek. — Csak a Hedvig szétrágta a papucsát. A férfi hökkent kíváncsisággal rántotta össze a szemöldökét. — Ki az a Hedvig? — Hát a kutyájuk! Szinte dühösen mondta ezt a gyerek: miképpen létezhetnek olyan buta emberek, akik még azt sem tudják, hogy Hedvig egy undok, alattomos, nagyfülü kutya? A férfi szeretett volna a gyerekhez érni, alig tudott uralkodni magán, de nem merte megkockáztatni a bizalmaskodást. — Szóval a kutyájuk. Haszontalan dög lehet, nem mondom. Ne is törődjünk azzal a Hedviggel! Inkább lássunk munkához. Akkora hóembered lesz, hogy még a Kugler öcsinek is megmutathatod az ablakból. — Lesz akitora feje, mint ennek a bácsinak? — kérdezte a fiú és Beethoven szobrára mutatott. — Na hallod! Másképp el se kezdeném. Akarsz cukrot? Látszott a gyerek sóvárgó szemén, hogy nagyon akar, de bizonytalanul szabadkozott: — Nagymami haragudna érte. Azt mondta, senkitől se szabad semmit elfogadni. — Nem bánom, de én szeretem a cukrot — ra- vaszkodott a férfi. Elő is vette a nylonzacskót, föltépte és a szájába dobott egy szem savanyúcukrot. — Finom!... Kérsz? A gyerek bizalmatlanul bólintott: — Igen... Megkapta az egész zacskót. — Ugye templomba van a nagyanyád? — Honnan tudja a bácsi!... — Hát... a nagymamák szeretnek templomba járni. És te miért nem mentél vele? — Mert sírtam! — jelentette ki a fiú büszke nyo- matékkal. — A templomban hideg van. Mindig rámszól a nagymami, hogy ne mozogjak annyit. Most azt mondta, hogy el ne menjek innen a szobortól, mert aktkor a Jézuska nem hoz semmit. — Az pedig öreg hiba lenne — mondta a férfi nagy komolyan. — Anyukád is templomba ment? — Anyukám?... Nincs is itthon. Régen elutazott. Nagymami azt mondta, hogy az ünnepekre már nem is jön haza. — Hát apukád? A gyerek tágra meresztette nagy barna szemét, a cukor a fogaihoz zördült, ahogy mondta: — Az rossz ember! Meg nincs is apukám. A férfi túlharsányan felkacagott. Tetőtől talpig rázta a nevetés, majd fokozatosan visszahalkult egészen a szomorúságig. — Az rendben van, hogy nincsen apukád, de az orrodat azért megtörüljük. Na tartsd szépen a galambházadat; Megint leguggolt a gyerek elé. Zsebkendőt vett elő, s ügyetlenül búzgólko- dott. — Na látod. így egészen csinos legényke vagy Tudod mit. Hagyjuk a hóembert. Inkább szánkózzunk egyet. — Jó! — rándult meg a Tavaly karácsony másodnapjára lakodalomba voltam hivatalos. A Zsiga-ma- jarba. Körözsi Imre lányát adták férjhez, a legkisebbi- ket, Ilonát, Karsai Ferenchez, az agronómushoz. A hosszúháti üzemegység elletőkanászának lányát. Azt bizony! Ez az Ilona, amikor néhány éve elvégezte az általános iskolát, váratlanul azt mondta: „Nem tanulok tovább!” Pedig tanulhatott volna jófejű lány, s az apja nem tudta, mi ütött belé. De a barátnők bezzeg tudták! Karsai Feri! A kislány belehabarodott az egyetemről frissen érkezett fiatalemberbe, s megígérte barátnőinek: „Vagy őhozzá megyek, vagy senkihez!” Ez nagy fenyegetés volt, de a fiú még semmit sem tudott róla. S Ilonka érzelme nem bizonyult szalmalángnak. Karsai meglepődött, aztán gyerek a karján. — De csak úgy, ha a bácsi húz! — Az csak természetes. Nem sokkal később már messze voltak. Zajtalanul siklott a szánkó, a gyerek boldogan kapaszkodott, csi- korgott a hó a férfi talpa alatt. Itt is sokat levegőz- tek és a férfi megremegett, amikor rákiáltottak: — Hé, GyusziL. Hát te hogy kerülsz ide?! Az egyik kollegája volt a tervezőintézetből: jóindulatú ember, keret nélküli szemüveggel, kesztyűben, fülvédőben. Nagyobbacska lányait hozta ő is szánkózni. — Csak úgy... dolgom volt erre — ötölt-hatolt a férfi. — És hol vetted ezt a legénykét? — Loptam. Kacagott a fülvédős. — Micsoda vicc! Csak nem a tiéd? — De igen — bólintott zavartan a férfi. Enyhe kínosság támadt közöttük. Távolabb összevissza bukfencezett a havas mezőn a gyerekek zsivaj- gása. A fülvédős nyájasan igyekezett segíteni a helyzeten: — Büszke lehetsz. És persze boldog is. Látom, ragaszkodsz a gyerekedhez. Természetesen, ugye minden vasárnap meglátogatod? — Nincs egészen így — mosolygott a férfi, visszanyerve csendes magabiztosságát. — A gyereket négy évig dugdosták előlem. Csak messziről láthattam. A volt feleségem még az ősszel disszidált, a gyereket pedig az anyja nyakán hagyta. Hát mit tehetnék?... Igaz, a törvény a néhai nejnek ítélte, hiába pörös- ködtem vele éveken át, csak neki lett igaza. Most meg: á, hagyjuk. Kiszökött nyugatra valami pasassal. A fülvédős megint felszabadultan viselkedett. Együttérzőn csillogott keret nélküli szemüvege. — De milyen jól tetted. Huszárosán csináltad, any- nyit mondhatok. Szívből gratulálok! — Bácsi, menjünk már, kikapok a nagymamitól — panaszkodott a gyerek a szánkón. A férfi a gyerekre nézett. Oly aprót "“bólintott, hogy alig rezdült a feje. Úgy szólt, hogy alig hallatszott a hangja: — Megyünk életem. Megyünk... Elindultak. Senki semmi rosszat nem gyaníthatott róluk. A férfit nézhették orvosnak, tanárnak, fontosabb tisztviselőnek — és persze apának, aki ebéd előtt szánkózni vitte a lurkóját, — amikor olyan szép és meseszerű a város, mint a téli képeskönyv. jót nevetett az iskolahagyott lányka romantikáján. Nem közeledett, hanem megszokta a gyereklány szerelmét. Megszokta, és tetszett is neki utóbb... Férfiúnak az ilyesmi soha nem hátrányos... Ilonkát pedig egy kicsit sajnálták az emberek, reménytelen érzelmei miatt. Négy vagy öt év múlt így el. Benőtt a feje a lánynak, s bár szerelme nem csappant, meg tudta mérni magában, mire számíthat vágyakozásával, várakozásával. El, el a majorból! Ápolónői tanfolyamra jelentkezett Ilonka. Felvették, s el is utazott nagy nehezen. Még mindig bizakodott valamelyest. S nem hiába. A fiatal agronómus, aki még a vonathoz sem ment ki, mikor híve a kétéves iskolára indult, néhány nap múlva Az igazgató magához hivatta a főkönyvelőt, a szakszervezeti, a személyzeti osztály vezetőjét és a titkárnőt. Mindenki a maga érdekei szerint értékelte ezt a hívást: a főkönyvelő szeretett volna szolid előleget kiharcolni elszámolásra (melyik igazgató nem juttat előlegeket?), a szakszervezetis minden eshetőségre számítva magával vitte a tagdíjfizetések kimutatását (hátha az igazgató törli a hátralékokat), a személyzeti osztály vezetője pedig felkészült rá, hogy bebizonyítsa annak a kérésének tökéletes törvényességét, miszerint az ő három unokáját meleg helyeken kellene elhelyezni. A titkárnő állandóan nyitva tartotta a szemét és sohasem találgatta, miért hívják, mivel tudta, hogy baj van, ha nem hívják... Amikor mindnyájan az irodában voltak, az igazgató megkérte a titkárnőt, hogy zárja kulcsra az ajtót, majd cinkosan hunyorítva, ilyen beszédbe kezdett: — A bérelszámoló pénztárosunk, Jogor Ivanovics Sztaralkin most tölti be ötvenedik életévét, s egyben a mi intézményünkben folytatott munkásságának harmincadik évét. (Megkönnyebbült sóhaj.) Tisztelni kell az embereket. Illő keretek közt kell megünnepelnünk ezt a dátumot. Én a következő kis .tervet eszeltem ki: holnapután, munkavégeztével (de erről egy kukkot sem senkinek, hadd legyen kellemes meglepetés a jubiláns számára!) behívom Sztaralkint az irodámba. Itt egy kis ünnepséget rendezünk, adunk neki egy ébresztőórát, miegymást. Persze, rendesen elő kell készíteni a dolgot: be kell hívni Sztaralkint a szakszervezethez, elbeszélgetni vele, mire volna szüksége. Kellene beszélgetni vele a személyzeti osztályon is, azután megírni az én beszédemhez a slágvor- tokat. A jubileum napján a főkönyvelő elengedi Sztaralkint a munkából, hadd sétáljon ötven év alatt egyszer a városban, na ugye. Magát pedig, Eliz titkárnő arra kérem, látogassa meg a jubilánst a lakásán, szerezzen nekem a beszédhez lírai motívumokat: mennyire hű férj és gondos családapa és így tovább. Van valami kérdés? — fejezte azon vette észre magát, hogy hiányzik valami. Ezért aztán csak az ősz múlhatott el. Mikor karácsonyra hazajött Ilonka, amilyen gyorsan csak lehetett (nagyszerű szervezőnek bizonyult Karsai!) megtartották az esküvőt. Én, az örömapa Körözsi és egy brigádvezető közé kerültem. Körözsi, mihelyt nem a sertések mellett érezte magát, nagyon el- szótlanodott. A brigádvezető tartott itallal és beszéddel bennünket. Ha elhallgatott, engem kiejtett néha figyelméből, csak átnyúlt, átalszólt rajtam: „Nézzed mán! Emlékszel? Ez igen? Bezzeg régen! Figyeled? Láttad? A fiatalok táncoltak, mókáztak, dévánkoztak ott előttünk. Úgy hajnal felé a brigádvezető elkezdett mesélni nekem: be az igazgató és elengedte az összehívottakat. Másnap megkezdődött a hajtóvadászat Sztaralkin után. Az első csapdát a szakszervezeti irodában állították fel. Behívták. Jegor Ivanovics zavartan mondta: — Én, kérem szépen, rendeztem a tagsági díjamat,. — Nem erről van szó, Sztaralkin elvtárs — vágott a szavába az elnök — én szeretnék magával elbeszélgetni. Azért hivattam. Hogyan él? — Nincs semmi báj. — Nem érez szükséget valamiben? Van néhány csomag csecsemőkelengyém. — Ugyan, kérem! Mi már nem számítunk ilyen családi eseményre. — És mi van a sportkörökkel? Teszem a könnyű atlétikával, vagy a koreográfia munkával? — Hát... én... izé hogy is mondjam... — Értem. Akkor elmehet, Jegor Ivanovics, szabadságra. Tudunk szerezni magának beutalót valamelyik üdülőbe. — Éppen most jöttem vissza szabadságról! — Akkor mit kezdjek magával? No, rendben van, ha valami panasz merülne fel a közétkeztetéssel, vagy a biliárdszobával kapcsolatban, ne feszélyezze magát, jöjjön egyenesen hozzám! Alig lépett ki Sztaralkin a szakszervezeti irodából, máris elfögta őt a személyzeti osztály küldönce. — Kérem szépen, fáradjon be hozzánk. — Megyek — felelte Jegor Ivánovics alázatosan. A személyzeti osztály vezetője udvariasan megkérte Sztaralkint, hogy foglaljon helyet. Mereven a szemébe nézett, majd a kérdezéshez látott, s közben belepislogott a kérdőívbe. — Születési éve? — 1909. — Mióta szakszervezeti tag? — 1929 óta. — Vezetéknevét nem változtatta meg? — Nem volt rá szükség. — Az édesapját Ivánnak hívták? — Hát persze... A személyzeti osztály vezetője gondolatokba mé- lyedt. Sztaralkin sápadtan ült, széttárta a karjait, mint a futballkapus, amikor a tizenegyes büntetőrúgást — Amikor költözni kellett! Az uradalmi cselédnek! A negyvenhármas év karácsonya legemlékezetesebb nékem. Katonák voltunk. Igaz, dolgozott, amit tudott az asszony, s gyermek, a nagyobbacska. Nekünk cseperldő lányunk volt éppen. No, december elején lapot hozott a tábori posta, hogy hurcolkodni kell a majorból! Egészen megzavarodtunk ott Zsmerinkában, ahol akkor a mi ezredünk az állandó hátrálásban állomásozott. Mit tegyünk? Szabadságot kértünk, de azzal a gondolattal, ha nem engednek el, megszökünk, ha kell. Szavam össze ne keverjem, volt nékem egy szívbéli, jó komám, akivel jóban, rosszban együtt múlt legénykorom óta az életünk — majorbeli komám, egy osztályba jártunk, együtt kezdtük a majorbeli munkát. Tényleges időnket együtt töltöttük, s még a lagzink is egy napon volt, de még a gyermekeink is, az elsők, egy héten születtek. Együtt szenvedtünk a Donnál is. Készt vettünk a nagy téli szigorú megrovást figyelmeztetéssel? — Isten őrizz, nem. kaptam én soha, egyebet, csak hálát... Jegor Ivanovics ieverten, íeldultan ért haza. Az előszobában, amint levetette a kabátját, meghallotta az igazgató titkárnőjének ismerős hangját. Szívhezszó- lóan beszélgetett a feleségével. — Szereti magát? — De mennyire! Halistennek már huszonhét éve élünk együtt a legnagyobb megértésben — válaszolta az asszony, büszkén kihangsúlyozva a „huszonhetet”. — És sohasem ütötte magát? — kérdezte a titkárnő. Jegor Ivanovicsnak elsötétült a szeme. Krákogott, hogy észrevetesse a jelenlétét, mire az asszonyok suttogásra tértek át. Reggel a bérelszámolót udvariasan beinvítálták a főkönyvelőhöz. — Hogy vagy, öregem? — ^kérdezte a főkönyvelő. — Nincs okom dicsekvésre — válaszolta Sztaralkin bágyadtan. — Ide figyelj, mylord (így hívta a főkönyvelő a beosztottjait), menj csak, sétálj egyet a városban, szívd tele a tüdődet friss levegővel, mozogj, szórakozz egy kicsit. — Talán végleg elbocsátanak? — ad tiniéi a kérdést a megdöbbent pénztáros. — Ugyan miért? Ügy ötóra tájban gyere be, hivat az igazgató. ...Amikor Jegor Ivanovics kinyitotta az igazgató irodájának ajtaját, meglátta a főkönyvelő, a szak- szervezeti elnök, személyzeti osztály vezetője és titkárnő titokzatos mosolyát. Itt már nem volt sem idő, sem ok a gondolkozásra. Staralkin gyors léptekkel ment az igazgató felé és letett az asztalra egy teleírt ívet. Az igazgató csodálkozva nézett Sztaralkin- ra. Jegor Ivanovics egy- szuszra kipakolt: — Kérem az elbocsáttatáso- mat saját kívánságomra!... És hanyatt-homlok sietett kifelé. Az iroda bamba csendjét az asztalon álló, frissen vásárolt ébresztőóra vidám ketyegése töltötte meg. Ezt vásárolták ajándékul a jubilánsnak. Oroszból fordította: Pogonyi Antal megfutamódásban, s azóta is minden rosszban. Volt annyi emberség a zászlóaljparancsnokban, elengedett bennünket. Engem is, a komámat is. Késő délután érkeztünk a városba. Ott várni kellett éjfélig a csatlakozásra a nagy sötétségben, mert el kellett minden fényt füg- gönyözni. Csak a restiben lehetett valami hitvány világosságot kapni a lefüggönyözött ajtó mögött. Ahogy ott kortyoljuk a féldecinket, két falubéli öregasszonnyal akadunk össze. Ott szopogattak valami édes pálinkát. Napszámba jártak ezek a majorba, de így telente hátal- tak a piacra. — No, mi újság odahaza, öreganyá/i? — kérdeztük tréfásan, de ők egyszerre hápogni kezdtek, forgolódni kezdtek, ahogy a csitri lányok szokják.... Az én komámat mindjárt elnyomta a buzgóság. De én csak sóhajtoztam. Egyszet csak arra leszek figyelmest hogy mintha a két, falunk- béli öregasszony hangjál hallanám valahol a közelben. Az asztal mellett vagy még inkább az asztal alatt, Odahúzódtak a motyóikkat várja. — Melyik évben kapott Cseres Tibor: Karácsonyi történetek
