Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Bárány Tamás: ^/ilarqitka karáesúiuja 1932... A fiú ott áll viskójuk ajtajában s időnként ujjnyi rést nyit, hogy kikémlelhessen. Izgatott; Erdélyi Paliékat várja, de azok csak nem akarnak felbukkanni a kékesen derengő havon. A szobában tűrhető meleg van; anyának, Isten a megmondhatója, honnét, sikerült mára egy kis tüzelőt kerítenie. Éppen ezért' haragszik is az ajtónyitogatás mijttt — és amikor ő tán negyedszer pillant ki az utcára, türelmetlenül rákiált: — Hagyd azt az ajtót, kölyök, mert szétaprítlak! Nem azért csináltam a meleget! “Holnapra úgyis kihűl magától ez a rothadt lyuk, minek siettetni ?k Gyorsan becsukja az ajtót, s odahúzódik a tűzhelyhez. Ilonka is itt ül mellette, ő is élvezi a ritka meleget. Margit a sarokban njatat elmerültem Nemrégen a kabátja alatt hozott be valamit odakintről: még nem mutatta. Kabátja két szárnyát most is széttárva tartja, hogy véletlenül se leshessen mögéje. A tűzhely sütőjéből izgató illatok szállonganak — anya kalácsot kelesztett kora délután, az sül. Bátnhidiéktől kapta hozzá tegnapelőtt akilónyi lisztet. Milyen boldog volt vele! Apát csak estére várják; mondta, hogy nem tud előbb jönni, kiment a piacra, ott van dolga. Anyu nem is kérdezte, mit keres ott karácsony délutánján, ő meg nem mondta. Ülnek, csendesen; anya edényeket törölget; Ilonka meg tökmagot ropogtat, s köpködi a héját. — Margit, add ide a cipőmet! — szólal meg hirtelen. — Fázik a lábom! Margit kelletlen arccal lekanyarítja válláról a ka- bátiát, óvatosan ráteríti arra a titokzatos valamire, aztán előrejön, lerúgja lábáról nénje cipőjét. — Nesze! Aztán fölveszi a maga zsákvászonból eszkábált, rongyos tutyiját és visszamegy a sarokba. Megint erőt vesz rajta a türelmetlenség; ismét csak ki szeretne lesni az utcára. — Anyuka, kinézhetek? — Mi a csodát bámulsz te ott folyton, Feri? Minek akarsz kinézni ?| — Csak — mondja, s nyomatékül bólint hozzá. Nem akarja megmondani, mire vár — legyen az anyáék- nak is meglepetés! Erdélyi Paliéknak kell jönniök, most már bármelyik percben. Tulajdonkeppen neki magának sem volna szabad tudni az egészről, de Kulka elmesélte, mire készül az osztály. Megbeszélték, hogy a tíz legszegényebb osztálytársukat karácsonyra fölsegélyezik. Már hetekkel ezelőtt megindították a gyűjtést. A dolgot Erdélyi Pali kezdeményezte, vonalzóval gyűjtőíveket rajzolt, s azokkal körüljárták a környékbeli kereskedőket, s a módosabb fiúk szüleit. Ö altkor már harmadik hete nem volt iskolában — hogy beálltak a novemberi fagyok, otthon maradt, mert néni volt cipője. „Kapsz cipőt is, ne félj!” — kacsintott Kulka. — „Az Erdélyi külön is mondta! Csuda klassz srác az az Erdélyi, hiába’ összesen harminc pengőt szedett össze, meg egy csomó használt holmit. Én is kapok valamit, azt mondta.” Ezért várja hát őket ilyen izgatottan. Kulka szerint öt óra körül jönnek, úgy mondták; de most már fél hat körül járhat, és még sehol semmi... Hirtelen elkedvetlenedik; talán nem is igaz az egész, csak Kulka találta ki, hogy őt bosz- szantsa... Hat óra felé végre mégiscsak megcsikordul a hó az ajtó mellett. . — Itt van apa! -w- ugrik fel anya. —1 Feri, nyiss ki! Boldogan szökik fel — tudja 6 jól, hogy nem apa, hanem Erdélyi Paliék cipője hersenti odakint a havat. Szélesre tárja az ajtót, a fiúk belépnek. Ketten vannak: Erdélyi és Krenner. Éppen Krenner! — Szevasztok — mondja csodálkozó pillantással; hiszen tudja, úgy kell tennie, mint aki nem sejt semmit. — Szevasz — mondja kissé elfogódottan Erdélyi Pali és ügyetlenül forgatja a kezében tartott csomagot. — Kezitcsókolom — jut eszébe a köszönés Krenner- nek. Elmosolyodik. — Megjött a Jézuska, néni kérem. Anya előrejön, elnyílt szemmel nézi a két fiút. Aztán megismeri Palit. — Hozta Isten, aranyoskám. Hát mi járatban itt minálunk? — Jó emberek adományát hozzuk — mondja kínlódva Erdélyi Pali; nyaké’g vörös. — Ha megengedi á néni.,, — Tessék, gyerekeim, tessék. Csak hálásak lehetünk azoknak a jó embereknek. — A patikus három pengőt adott hozzá — mondja Krenner. — Az én papám kettőt. — Hallgass! — szisszen rá Erdélyi Pali, és bontogatni kezdi a csomagot. Egy kiló kockacukrot tesz az asztalra legelőször. — Ezt a néninek — mondja, s már nyúl a következőért: Három apróbb zacskóért. Tíz-tíz deka savanyúcukor van bennük. — Ez a tietek, Feri — mondja, s odanyújt neki, aztán Margitnak, végül Ilonkának egy zacskót. Megint benyúl a * csomagba. — Ezt az inget a Margitkának gondolta az anyukám, néni kérem. — Ö, az aranyos! — si- koltja anya boldogan. — Ezt az inget meg a Ferinek. Nyári ing; elég jó még, alig viseltes. — Ö, az a kedves anyukája! — Ezt meg — mondja Erdélyi Pali titokzatos mosollyal, s újra belenyúl a csomagba, — ezt meg szintén neked, Feri! — És egy pár igen jó állapotban lévő, újonnan talpalt magasszárú cipőt vesz elő, s emel magasba. — Tessék! Hogy jöhess megint az iskolába... Anya könnyezik, megöleli Palit. — Holnap fölmegyek; megköszönöm az aranyos anyukájának. Palika! Mondja meg neki, Kimegyek! Az Isten is megáldja érte! — Ne tessék — mondja sután a fiú. — Nem ő küldi. A jó emberék küldték. Ja! — szól még hirtelen, s a zsebébe nyúl. — Ezt meg a bácsinak! — Es egy szivart tesz le az asztalra. Azzal már búcsúznak is, szaladnak. — Adjatok gyorsan ide mindent! — szólal meg izgatottan Margit. — Mire apa megjön! A szivart ide előre! — Most végre leveszi kabátját a mosdótál faállványáról — s egy parányi karácsonyfa tűnik elő mögüle. Színes papírdíszek függnek rajta, s öt aprócska alma. — Egyelek meg! — si- koltja anya; odaugrik Margitkához, magához szorítja a fejét. — Az én lányom vagy! Nemsokára aztán megint léptek zaja csikordul odakint; most már valóban apa jön. — De jó szag! — dörmö- gi elégedetten már az ajtó előtt. — Ez ám aztán a kalács! Belép; s mintha a jókedv lépett volna be vele a házba. Ragyog az arca — s még a petróleumlámpa is valósággal fénylőbben ég a mosolyától. Mindnyájukat megcsókolja, Ilonkát még külön is megsimogatja, újabb csókot nyom a homlokára. Ekkor pillant csak a sarokba, a karácsonyfára, s alatta Erdélyi Paliék ajándékaira. — Nofene! — mondja ör- vendően. — Hát itt .meg miféle Jézuska járt?! Mutatják, lángol a tekintetük. Különösen ő büszke a cipőjére; nyomban el is veszi a fa alól, s felhúzza. Mintha csak vajban járna. — No, akkor gyere te is, kislányom!... — Apa mosolygósán rákacsint Margitkára, aztán belenyúl a kabátja alá, s csomagot húz elő onnét. Leguggol, bontogatni kezdi a barna papirost. Megint hunyorít. — No gyere! Add ide a lábad! Te is mehetsz már iskolába... — Apa! sikoltja Margitka, s odarohan, tépi le lábáról a tutyit. — No, tessék! — A papír lehull, apa int, és ott táncol kezében egy pár barna, magas szárú leánycipő. Apa kifűzi a szárát, Margitka tesz néhány lépést; gyorsan kezdi, aztán lassít. Egy ideig áll, látszik, hogy mozgatja a cipőben a lábát. Apa figyeli. Margitka újra elindul. De egy-két lépés után ismét megáll. — Nyom — mondja hall- kan. — Az nem lehet! — Apa rázza a fejét. — Próbáld csak! Margit megint lépeget, körüljárja az asztalt. Az utolsó lépéseknél már sziszeg. — Próbáld föl a másikat is! — szól sápadtan apa. Mindkét cipő a lábán; így járja körül most a lány az asztalt. Apa le nem veszi róla a tekintetét. — így is szorít? — kérdi végül tanácstalanul. Margitka nem felel; szeméből könny szivárog. Anya merőn nézi, aztán felsóhajt. — Pedig kisebb vagy Fóti Erzsinél. S njég neki is jó, emlékszem, múltkor láttam rajta. — Fenét volt jó — mondja apa — kinőtte, azért acTTük. — Legyint, odalép Margitkához, lehúzza lábáról a cipőt. Megfordítja, s a talpát odaméri a lány talpához. Onnét is látni, ahol ő áll, hogy nénje lábujjai túlnyúlnak a cipőtalp peremén. Apa egy ideig nézi, nézi — majd hirtelen teljes erejével földhözvágja a cipőt. Aztán rádobja magát ágyára, s fél éjszaka rázza az a mélyről törő, rettenetes férfisírá^ Öröm a fenyőfa alatt Polgár István: Gémeskút ÁH a házsor végén, rozzant és görnyeteg. Unja magát gazos, moccanatlan vize. Sürög arra ember, futkosnak gyermekek, de hozzá se nyúlnak, nem veszik észre se. Ideje lejárt már, szánón feléje lép, öles lépteivel új korunk rátapos. Korhadt peremére ha olykor egy veréb ül le tollászkodni. Nyugtalan. Álma rossz. Poshad, moha lepi, sikamlós békanyál, bedül, betemetik vas és beton napok — szerelők rajzanak, víztorony szalutál, tejszagú konyhákban csőrös rézcsap kotyog. Jobbágy Károly: Bicskei betlehem ♦ (Emlék) Leterítettünk két sátorlapot a szalmás pelyván, aztán jó nagyot nyújtózva, fehér pokrócunk alatt vártuk, hogy jöjjön el a virradat. Karom alatt a szalma zizegett t a béke lengett a fészer felett, ahol megszálltunk, fáradt katonák általkocsizva sok falut, tanyát. Egy pisszenés se volt. A hangtalan estében szinte láttam önmagam: A lábaimnál — O, hogy ' ropogott! — lovaink ették még az abrakot. Csak ők dobogtak. Lehel- letüket éreztem szinte a fejem felett. S aludtam volna, olyan boldogan, mint kisgyerek, ha ünnep-este van. de mint Jézus, a szűk betlehemi jászolban, kezdtem én is érteni s érezni, hogy még sokat szenvedek. — Es föl-föl nyögve néztem az ecet. El friede Mund: Munkáskéz Elfriede Mund a fiatalabb német szocialista költőnera- zedék tagja. Több lap munkatársa. Versei egyre népszerűbbé válnak hazája határain túl is. Nézd ezt az érdes, bütykös kezet, ki nem simuló, kérges tenyerével. E munkáskéz hivatott megmenteni a világ életét. Tisztelettel pillantasz le rá és megszorítod hála telten. Ez a munka áldotta kéz, mely jelen, s jövő pihenő óráidban is kész arra, hogy a kerekekhez nyúljon. Látod milyen izmos, milyen kemény? Viharvert, akár a szirttető. Horzsolások borítják meg zúzódások. Földi létének hosszú évei alatt ezer sebből vérzett. Nem önmagáért, hanem teérted, énértem, mindenkiért! Szántott, vetett, dolgozott. Ez az erőtől duzzadó kéz forgatja bolygónk kormánykerekét. Boldog Balázs fordítás*
