Kelet-Magyarország, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-19 / 299. szám
f&L OfTÓ: Kocsiba zárt világ Egy esztendeig csak kényszerből nézett a férfiakra. Nem tudott másképpen cselekedni. A jegyeket és a visszajáró pénzt is úgy vetette nekik, mint odahaza disznó elé az árpát... Alig melegedett meg a munkahelyén, amikor a vállalati bálon megismerkedett Elekkel. Kitűnően táncolt, Elek is jól járta. Hajnalig egypárban maradtak. Fülébe csengett a sokat játszott sláger: „Szeretni kell, eny- nyi az egész...” Elek jó társalkodónak bizonyult, mégis csupán annyit tudott meg róla, hogy a vállalat egyik irodájában dolgozik. Nem is tudja, miként kerültek ki az utcára. Sötét volt már. Meg-megálltak egy-egy lámpánál és nézték a neon körül kóvály- gó szunyoghadat. Aztán felértek a dombra. Elmaradt a város, a neonok csak vibráló mécsesnek látszottak. A fiatalember nem fogyott ki a szóból. Hallgatta-hallgatta, de értelmükre nem gondolt. Csak akkor figyelt fel, amikor házasságot ajánlhatott... Az ajánlatból azonban ivem lett semmi. Hetekkel később Elek pénzt nyomott a markába: — Eaért bármelyik kórházba elveszik tőled a gyereket — mondta. Magára hagiyta és nem mutatkozott többé. Kerülte az embereket, s főként a férfiakat. Mindegyiket Elek jellemével ruházta fel. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Csupán nagynénje közelében érezte magát nyugodt- nak. Ö, amikor már túl volt mindenen, ezt mondta: „Link alak. Legközelebb nézd meg, kivel állsz szóba. Tudod, a boldogságot nem adják ingyen. Boldogtalanság az ára”„ „Még három forduló és mehetek...” — Mindössze néhány hónapja ismerik egymást, de azóta mindennapja a várakozás izgalmában telik. Ilyenkor, a szolgálat vége felé döcög az idő. A közeli találkozás gondolata hatalmába keríti, s tükrében megszépül ez a kocsiba zárt világ. És mintha az utasok is az ő örömében osztoznának. A forduló végén csak néhány percre száll le, s mire visszatér, tömve a kocsi. Kinyittatja az első ajtót, s ott száll fel. A buszt megtölti az új utasok zsi- bongása, amely lassan a megszokott zsongássá alakul. Milyen sokszor figyelte ezt az elmúlt két esztendő alatt, azóta, hogy tizenhét évesen ide került. Első szolgálatai közben be kellett hunynia a szemét. Hallgatta ugyanezt a hangot, s zúgott tőle a feje. Még álmában is kísértette, úgy érezte, belepusztul. Aztán rájött: ennek a monoton hangnak 6 a „dirigense”, és ha akarja, megtörheti egy-két „jegyet kérem. mel”. Az emberek összepréselődnek, tenyérnyi helyet sem hagyva maguk között. — Megtelt! Indulás! — kiált és lábujjhegyre ágaskodik, hogy megnyomja a csengőt. Ki kell nyújtóznia, valahányszor ily módon csengetni akar. Kicsinek és 45 kilójával parányinak érzi magát az emberek között. Elindul az ülőhelye, a kocsi vége felé, ahonnan táskarádió zenéje vegyül a zsongásba. A táncdalt Hallva furcsa játékba kezd, miközben észrevétlenül siklik az utasok között: — „Ezt küldöd nekem. Sanyikám?” „Tetszik, köszönöm! A következőt majd én neked”. Gondolatban itt van mellette, vele társalog. Nem tudja elvonni figyelmét sem a pénzkezelés, az új megálló, sem a fel- és leszállók tömege. Ügy érzi, az ő választottja nyit neki utat az em'bergyűrűben. Hájra- hátra pillantgatva mosolyog. Az arca kissé dúrva, möz- gása medve cammogására emlékezteti. Mindez nemi ffißfos, sokkal többet ér,<i számára a géplakatos éraö szíve és őszintesége. Gyorsítja a jegykezelést és hogy ne kelljen nyújtóznia, indításkor kéri, nyomják meg a csengőt. A kocsi közepéhez ér, mire felhangzik a következő, az ígért dal: „Szeretni kell...” Megrohanják az emlékek. „Nem, nem ezt küldöm, bocsáss meg — hadarja magában — a következőt!” Tovább lépne, de valaki megállítja: — Ide elfelejtett jegyet adni, kisasszony! — A hang ismerős. Feltekint és a kezét nyújtó Eleket pillantja meg. — Ugye szép dal, emlékszik még!? „Nem emlékszem, nem is akarok rá gondolni!” — tiltakozni szeretne, de inkább magába fojtja a szavakat. Zavarában vonal helyett átszállót ad, s a visszajáró ötven fillért, és menedéket torzul. Nagyon gyengének érzi magát. Szédülés környékezi. Megmarkolja a korlátot. Ketten tusakodnak lelki szemei előtt. Homályba vesző vonalaival Elek és közelségében Sándor. Az egyik rövid ismeretség után házasságot ígér: a másik, noha már két hónapja ismerik egymást, meg se csókolja. Elek, mikor megtudja.hogy hét általánost végzett, csillapítja: „Sose bánd, nekem így vagy jó, így kellesz”. Sándor pedig: „Nagy hiba, de segítlek és együtt tanulunk”. Az egyik cserben hagyja, a másik védelmébe veszi, pedig csupán aznap találkoztak. Indulást csenget. A lépcsőn álló középkorú férfi kiabál: „Miért indit addig, mig fel nem szállnak?” Nem válaszol. A férfi belkeresve belefúrja magát a tömegbe. Elek azonban utána kiált: — Halló, kisasszony, forint jár vissza! Megremeg. „Mit gondolsz, te... kell nekem a te vacak pénzed?!” összeszorítja a fogát, hogy belecsikor- dul, de kibuggyant köny- nyét már nem tudja megállítani. Kéri a mellette állót, adja át a forintost, az átszállót meg sem említi. Reszket a keze, kapkod. Az egyik utasnak két jegyet ad egy helyett. Nem mer az emberek szemébe nézni. Amint felpillant, mintha gyanakvást látna az arcokon. A táskarádió még mindig szól a kocsi farában. Oda ripakodik: „Zárják el! A kocsin nem szabad rádiózni!” Az ülőhelyére húzódik. Az emberek most valahogy mások, mint voltak, ösz- szezördülnek a felszálláskor, valakinek a lábára taposnak. Behunyja a szemét. A megszokott zsongás hatalmas malom zúgásává jebb tolakszik, s tovább méltatlankodik: — Ugye, süketnek tetteti magát! — Hagyja már abba! — szólt rá egy bajúszos és szembe fordul vele. — Könnyű itt a közepén litániázni. — Előttem lehetne, ha nem dohányzik olyan kényelmesen. Melyik volt a hatásosabb, az érvelés, vagy a vészjósló tekintet, az alaptalanul méltatlankodó elhallgat... Az utasok zöme leszálláshoz készülődik. Elek is velük tart. Melléje furakodik, oly közel, hogy érzi a lehelletét: — Ne haragudj. Mindent megmagyarázok. Találkozzunk a presszóban. Tudod, a vonalad mellett. Megvárlak. Arcát elönti a vér, mégis alig hallhatóan mondja: „nem!” — Értsd meg, mindent megmagyarázok. — Nem kell. — Tudom, hogy szívesen jönnél. — Semmi közöm magához, menjen a dolgára! — Ezt már olyan hangon tagolja, hogy mindenki megértheti. Elek egészen a füléhez hajol: „Elég hatalmam van a vállalatnál, rábírhatlak, hogy másképpen beszélj — a lépcsőről szól vissza: — No, viszontlátásra!” Annyira meglepődik, hogy elfelejti lecsöngetni a kocsit. A torkát sírás szorongatja, csak az utasok jelenléte nem engedi, hogy a felszínre törjön. A végállomáson szó nélkül elhagyja a buszt és rohan a forgalmi irodába. A rendezőn kívül egy teremtett lélek sincs ott. Az asztalra borulva sír. — Laci bácsi! Egy lépést sem megyek tovább. Rúgjanak ki, vagy csukjanak be, de én ezt nem teszem. A szigorú rendező, aki azt sem tűrte, ha valaki halaszthatatlan ügyét a szolgálati idő alatt akarta elintézni, kimeredt szemmel nézi. Még nem találkozott ilyesmivel. És mikor felocsúdik, a fél szemét az érkező kocsikon tartva, ordít: — Mit mondasz?! Nem?! Ott a kocsid, telve az utasokkal, eredj! Még jobban zokog: — Nem, nem megyek, Laci bácsi! — összevesztél tán a vezetővel? — Nem! — Mindenre nem! Hát mit gondolsz, leánynevelőintézet a vállalatunk? — Laci bácsi, bar három gyereke van, de egy sem leány, nem tudja, hogy kell velük bánni. A szüntelen Zokogás azonban az ő edzett szívét is megrezegteti. — Kit küldjék helyetted, hisz látod, csúcsforgalom idején senki sincs itt! Kalauz nélkül pedig nem mehet! A kocsik összetorlódnak. Laci bácsi kilép a fülkéből, a vezetőhöz siet, néhány szót vált vele, aztán bekiált a zsúfolt buszba: „A kocsi nem indul, félre áll. Elnézést kérünk. Tessék átszállni a következőre”. Öt még mindig zokogva találja. — Ne bőgj, mert meghallja az anyád. Es még azt találja mondani, hogy itt kínozzák a lányát. No, gyere ide mellém, kis kartársam és beszélj értelmesen!... Hamarosan folytatódik a buszok normális körforgása. Belép a félreállt kocsi vezetője. — Mi az, fájront? — Szó sincs róla! — nyomja meg a szavakat Laci bácsi. — Fel teszitek a 2-est. Azon a távoli vonalon nagyobb szükség van rátok!.. A televízióból - jóbarátaink Ruítkai Éva Néhány évvel ezelőtt, amikor Ruítkai Eva a Vígszínház egyik nem túl igényes újdonságát, több mint száz előadásban a közönség kedvencévé, sokat emlegetett sikerré tette, az elragadtatott nézőtéren azt mondta valaki: „Ez a Rutt- kai már olyan jó színésznő, hogy a telefonköny felolvasását is szívesen meghallgatnám tőle”. Vagyis bármilyen darabban és szerepben megnézné és meg is nézi kedvencét, a magyar színjátszás jelenének egyik legegyénibb, legsajátosabb arculatú művészét. Dicséretéhez mindjárt tegyük hozzá: Ruttkainak nem mindegy, milyen szerepben léphet közönsége elé. Nem az a fajta színésznő ő, aki az író szándékaitól, a dráma hangulatától függetlenül, csak és mindig egyéni képességeinek csillogtatására törekszik. Művészetét különben sem csillogásnak, hanem szolgálatnak tekinti. Általa fontosnak tartott írók gondolatait, a kifejezésre érett problémákat igyekszik minél emlékezetesebb színpadi megszólaláshoz és visszhanghoz segíteni. Érvényes ez mindenekelőtt a mai darabokra, a kortárs magyar szerzők műveire. Nagyon szerette például Dunai Ferenc A nadrág című komédiájának Bertáját. Környezetében, s azon túl is tájékozódott, tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy ezt a fiatal pesti nőt minél hitelesebben, minél nagyobb művészi igazsággal játszhassa el. Ügy, hogy a páholyokban és zsölyékben ülő Berták magukra ismerje- nak, hitelesen sajátjuknak fogadják el a színpadi Berta mozdulatait, gesztusait, hangárnyalatait. Érdemes említeni, mert az elmélyült színészi alkotómunka szép példája: amikor Berta eljátszására készült, naponta elolvasta az újságok házassági hirdetés rovatát, hogy a már sajátjának érzett figura atmoszférájának vázat, a reális tényeket is részletes pontossággal megismerhesse. Meggyőződése, hogy a könnyedség, a kritikában és a közönség körében egyaránt emlegetett ruttkais elegancia, a szerepjátszó sokszínűség és természetessége feltétele a szívós és gondos munka, a tanulás, a tájékozódás, a korral és a kortársakkal együtt élő koncentráltság a figyelem minden lényegesre, ami körülötte történik. Enélkül a tehetség kevés, olyan mint a rossz sínre állított mozdony, amely nem a kívánt Cél felé robog. Filmszerepeiből, a tv-ből az egész ország megismerte és megszerette. Olyan hősöket Is életrekeltett, akik szerepkörétől, közvetlen környezetétől elég távol esnek. Ilyen feladatait is sikerrel oldatta meg. Ki ne emlékezne például a Különös házasság nézői közül a tiszta szívű, hűséges parasztlányra, Vidor Józsi szerelmesére, aki megakadályozza, hogy Józsi hazugsággal egyengesse házasságuk útját. Mi a titka ennek a meggyőző sokféleségnek? Ruttkai Éva — százszázalékos Színésznő. Nemcsak a próbákon és előadás közben, nemcsak a színpadon él hivatásának. Csaknem minden éber pillanatát munkával tölti. Mindig figyel, minden embert és jelenséget tanulmányoz, s már szinte öntkéntelenül raktározza el emlékezetében a később felhasználható mozzanatokat, mazdulato- kat, hanghatásokat. Tagadja az ösztönösséget. Hiszi és tudja, hogy a jó színésznek pályája csúcsán is tanulnia kell. És nemcsak mesterségbeli fogásokat, színpadi megoldásokat. Ismernie kell — s ő ismeri is — a kortárs művészetet, az új filmeket, festményeket, színdarabokat, regényeket és verseket. Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle, milyennek látja önmagát. így felelt: „Nem vágyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná formálható, alakítható a színpadon. <d) Azért voltak ezrek és ezrek, kiknek köszönhelő, hogy a nemzet becsülete nem veszett el a világ előtt. Es ezekkel érzett eg>et minden becsületes magyar ember. 1944 decembere. Újpest határában egy vendéglőben horthysta robbantó különítmény szállásolt el. Az ügyeletes eloltotta a villanyt, a hálóteremnek kinevezett kocsma-előszobában és kicsoszogott a sön- tésbe. A sátorlapokkal borított szalmán öten feküdtek. Időnként katonai autó zúgott el az utón, a reflektorok fénye bepásztázott a szobába, s villanásnyira kirajzolódott a katonák komor arca. A legfiatalabb katona, Fromberger, sváb származású, Pécs környéki bányász megszólalt. — Na, most aztán hová...? Érteni való volt a kérdés, nem először gondolták végig és mondták ki: hová? Dávid tizedes halkan dör- mögött: — Asszongya a csicskás, ha felrobbantottuk a víztornyot, mi is pakolunk Németországba... ■— Aa anyjuk keserves... — káromkodott valaki a sötétben. K. Szabó Lajos, a tömzsi, fekete hajú földműves hirtelen felült. Holnap kérek 46 á*a eltávozást.- — hangja szinte felhördült az izgalomtól. — Mit érsz vele, falun is razziáznak mindennap a csendőrök — hangzott a sarokból — otthon nyújtanak ki, pajtás, az jobb? A külső helyiségben ajtó csapódott, s egy nyugodt, kemény ismeretlen hang kiáltotta: — Fel a kezeket! Letartóztatom! — Csizmás léptek robogtak, s a hálóhelyre vezető ajtó kivágódott. Géppisztolyos magyar katonák léptek be, élükön robusztus, vállas, bajuszos zászlós. A hirtelen fénytől hunyorogtak a hálóhelyeikről felugráló katonák. Zavart mozdulattal igazgatták gatyájukat, ingüket, vigyázz- ba álltak. A zászlós — Földes László — végignézett rajtuk. „Emeljék fel a kezüket emberek, mondta halkan, de határozottan, álljanak a falhoz”. A zavartképű ügyeleteshez fordult: „Álljon maga is oda”. Az egyik katona behozta a századnaplót, a naposkönyvet. A zászlós belelapozott és érdeklődött a távollévők után. Az ügyeletes óvatosan vissza-visszap:slog- va jelentette, hogy az egyik szabadságon van, a másik kimaradáson, a harmadik beteg lett, kórházban fekszik. A zászlóssal jött katonák azalatt összeszedték az itteniek fegyvereit, és Körülbelül 2 mázsa TRY II, robbanóanyaggal együtt felrakták teherautójukra. A foglyulejtett katonákat bekísérték a Munkásotthonba. A hat katonát a pincébe helyezték el. A fogságba került utászok tétován krá- kogtak, nézték egymást: Hát ez mi a fene lehet? őrzőjük, Váradi Sándor, nyílt, barátságos arcú honvéd sem szólt, csak fürkészte őket. Azok is figyelték az őrt, érezték, hogy itt valami „nincs rendben”. Dávid tizedes törte meg a csendet. — Mondja bajtárs, maguk mifélék? Az őr megigazgatta a ba- juszkáját mielőtt felelt: — Mi, a nemzeti hadsereg tagjai vagyunk. A foglyok elcsodálkoztak. — Hát mi nem azok vagyunk? — Nem bizony. Ti a Horthy-hadsereg tagjai vagytok. — És ez nem ugyanaz? Váradi felállt, puskáját a falhoz támasztotta. — Az a különbség a kettő között, hogy az egyik pusztítja a népet, a másik pedig meg akarja Védebi a népet! Az utászokat a harmadik napon felvezették a parancsnokhoz. A foglyok kérték, hogy hallgassák meg őket. Elegük van az egész napi ücsörgésből, heveré- szésből, inkább harcolnak, ha kell, akárki ellen. A parancsnok szobájában a kályhában tűz égett. Barátságos meleg fogadta őket. A zászlós mellett ült — mint később megtudták a helyettese — Kovács Gyula tizedes. Öt már ismerték, néha lejött hozzájuk a pincébe. — Tessék, foglaljanak helyet, bajtársak — intett Földes, majd cigarettával kínálta őket. A katonák elhelyezkedtek, rágyújtottak. — Tudom fiúk, meglepődtetek azon, hogy magyar katonák fogságába kerültetek — mosolygott a zászlós. — Mi a debreceni kormány csapatai vagyunk, a fasiszták ellen harcolunk, a Szovjetunió oldalán. Hallottam Kovács elv társtól, volna kedvetek velünk tartani. Rendben van. Nem tekintünk benneteket foglyoknak, hanem szabad- akaratú bajtársainknak. Hogyan is kezdődött?... A Vilmos-laktanya kapuján fiatalasszony, András fi Gyuláné lép be. Szőnyi Szűcs zászlóst keresi. Amikor négyszemközt maradnak, bátran kimondja: „A kommunista párt küldötte vagyok” — és felteszi a kérdést: „ZáS2l6s úr, akarja-e segíteni a fasiszták elleni harcot?” Szőnyi Szűcs zászlós nem volt kommunista, de becsületes, hazáját féltő ember. A válasz: „Igen!” A laktanyát másnap a fiatalasz- szony férje, Andrásfi Gyula, a párt kerületi bizottságának titkára keresi fel. Szö- nyi Szűcs zászlóst Gidófalvi főhadnagy társaságában fogadja, s a tisztek ígéretet tesznek, segítik a harcot. A következő lépés: az illegális párt 22 tagja bemegy a laktanyába. ahol Gidófalviék zsoldkönyvvel, papírokkal, s teljes katonai felszereléssel látják el őket. A partizánok: Vészi Béla, Tóth M:hály, Susán Gáspár, Tajtt Sándor, Lakatos Géza és társaik, Kovács Gyula vezetésével ezután Újpestté vonulnák, s a Munkásotthonban berendezik szabályos katonai körletüket. Minden tettüket a párt reáÚjpesti partizánok
