Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)

1965-11-21 / 275. szám

Fekete Gyula: VIZSQA A VONATON Egy középkorú, igen mű­velt és teljesen magányos asszony mesélte, ilyenfor­mán: Pontosan emlékszem 1937- nek arra a napjára. Gézát nem rég óta ismertem, csak futólag találkoztunk az unokabátyám révén; évfo­lyamtársak voltunk az egyetemen. Előző nap tud­tam meg, hogy együtt uta­zunk Keszthelyre, az uno­kabátyám esküvőjére; sej­tettem akkor, hogy nem egészen véletlenül uta­zunk együtt. Nem tagadom, izgatott a dolog. Kész jogászdoktor volt Géza és nem lehetett sok hátra a katonaidejéből. Amellett művelt fiú, és a művészethez is van érzéke: állítólag remekül zongorá­zik. Semmilyen érzelmi kapocs nem fűzött még hozzá. El is tűnődtem ezen akkor. Végtére is épp az a jó — gondoltam — hogy nincs közünk egymáshoz. Szere­lemről, ábrándozásról szó sincs: vagyis tiszta fejjel ítélhet az ember. A kanizsai gyorssal utaz­tunk, arra is emlékszem: péntek délután. December­ben korán sötétedik, amel­lett az eső is szemerkélt; a gyatra villanyfénynél elke­rültük egymást Gézával. Mint később kiderült, fog­lalt nekünk helyet, de a másodosztályon — három kocsiosztály volt akkor — mi is találtunk még üres fülkét. Átköltözött hozzánk, és leszállt apuval cigaret­tát venni. — Csinos fiú — mondta anyu. Egy férfi bámészkodott a folyosóról, áhitatosan és olyan borjúszemekkel, aho­gyan csak mulya férfiak tudnak. Azt hihette, csak anyuval utazom, és ránk nyitott. Nem mondhattuk, hogy nincs szabad hely; nagyon, kellemetlen volt. Apu különben nem za­vartatta magát az „ötödik kerék” miatt. Valamilyen parlamenti hercehurca tört ki a kultuszminiszter sze­mélye körül, ez volt a té­ma, amikor visszajöttek, öt perc múlva pedig — anél­kül, hogy bármelyikünk észrevette volna — elkezd­te a.férj jelölt vizsgász tatását. Lapozgatta az „Üj Idők” legfrissebb számát, egy cikknél megállapodott, s elhúzódott tőlünk, ne lás­sunk bele a lapba. — No, anyu, ezt egy ma­gyar—történelem szakos ta­nárnak tudnia kell... Országos hírű leánygim­náziumban tanított anyu történelmet és magyar iro­dalmat. Elég gyakran ját­szottunk mi ilyen „ki mit tud”-ot családi hármasban is. Félelmes memóriája volt apunak; jobban sze­rettük, ha ő csak kérdez. — Tehát. Címe:... mekko­ra művészt veszít bennem a világ... Géza felkapta a fejét: — Szabad a gazda? — Apu tagadó válaszát hall­va névjegyet vett elő zub­bonya zsebéből, arra fir- kantotta föl. — Egy fiatalembernek voltak ezek utolsó szavai... — folytatta apu. Nem jutott semmi eszem­be. Anyu bosszankodott. — Pedig ezt olvastam. Fel­tétlenül. Apu kegyetlenül folytatta a leckét. — Az öngyilkos életkora harminckét év... Anyunak a kezében volt már a papír, ceruza, mint­ha csak otthon játszottunk volna. Egyedül maradtam játék­ban, Borzalmas zavarban vol­tam, égett az arcom. En­gem nézett mindenki, az ajtó mellől az idegen is. — Mellékfoglalkozása... — hosszú szünetet tartott apu — ...római császár. Megkönnyebbültem. Persze, hogy Néró. Apu is szemlátomást megkönnyebbült. Szótlanul hallgattam a Néró értékelése körül kia­lakult vitát; az idegen fér­fi valami ócska könyvet ol­vasott. Láttam a címlapot, de nem ismerem a köny­vet; én a házikönyvtárunk­ból éltem, mióta megtanul­tam olvasni. Több, mint háromezer kötetünk volt, Apu válogatta; néhány tu­cat magyar klasszikus ki­vételével csupa eredeti né­met, angol, francia. Kellemes arca volt az idegen férfinek. Mire megint odafigyel­tem, eljutottak Nérótól Or­tegáig. Tulajdonképpen két ma­lomba őröltek, Géza a po­litikai diktatúrára gondolt, apu a szellemi arisztokra­tizmusára, de elég elvon­tan fogalmaztak ahhoz, hogy egyetértsenek. Közeledtünk Fehérvárhoz. Apu franciául tett vala­milyen kényesebb politikus megjegyzést, mire Géza is franciául válaszolt, s a tár­salgás így folyt tovább. Az idegen fölállt az ajtónál, fogta a táskáját, s anélkül hogy ránk nézett volna, ki­ment. A tisztikarról az értelmi­ségre terelődött a szó: re­ménytelenül elmaradt a magyar értelmiség a husza­dik század színvonalá­tól. Géza szerint: nem tölt­het be vezető funkciót; apu szerint: emberi funkcióját nem tölti be — ftt is más­más szempontból ítéltek, s ugyanarra az eredményre jutottak. Apu nem szerette a kultúrában a célszerűsé­get, az ember nem ilyen vagy olyan céllal művelő­dik, hanem egyszerűen azért, mert csak így válhat teljes emberré; a ma Ro­binsonja, ha rádióhoz jutna a lakatlan szigeten, nyilván nemcsak a lámatenyésztés­ről szóló szakelőadásokat hallgatná, hanem egyebeket is. Anyu már az előbb elhú­zódott tőlünk, és fejét a té­likabátba temetve bóbiskolt. Apu is észrevette magát, hogy túl sokat szerepel, és az „Üj Idők”-be bujt. Ha jól emlékszem Duha- molről. Georg Traklról be­szélgettünk, aztán minden egyébről. Járok-e a műjégre, nehéz-e az egyetem, kik a professzoraim. Nem is a té­ma Volt a fontos. A köny- nyed csevegés, ahogy kike­rekednek, csattannak, to- vább-tovább gyűrűznek a dallamos francia mondatok — volt ebben valami nagyon jóleső. Mintha tizenkilenc év óta erre a beszélgetésre ké­szültem volna; valamiféle vizsgára, amelyen egyenran­gúnak kell lennem a tanár­ral. Itt van a pillanat, és minden sikerül. Ritka érdekes fiú volt Géza. Azt hiszem, mindket­ten hamar felfedeztük a má­sikban a partnert — én a magam részéről nem is a férfit, legalábbis ekkor még nem. Mintha a házassághoz s az egész hoszú élethez nem is férfira volna szük­ségem, hanem egy jólnevelt partnerre, akivel igen kel­lemesen és választékosán elbeszélgethetek majd es­ténként Duhamolről franci­ául és Traklról németül. (Hogy miért nem sikerült a házasságunk? — nem tu­dom. Bennünk volt az ere­dendő ok vagy a történe­lemben? — Mert a fülke négy utasát a világ négy sarkába szórta szét az elkö­vetkező vihar: apu Svájc­ben van eltemetve, anyu nemrégiben kérte a vissza­honosítási a bécsi magyar követségen; Gézáról tíz éve nem kaptam hírt. Akkor Brazíliában élt egy portu­gál nővel.) Gyorsan telt az idő. Siófok után egy kisebb állomáson sokáig vesztegelt a vonat. Géza lehúzta az ab­lakot. Messze, elől, csoport­ba verődve emberek ácso- rogtak. Egy kalauz lámpás­sal a kezében, kivált a cso­portból, s errefelé indult. — Mi baj? Mire várunk? — kérdezgették az utasok. — Valami szerencsétlenség. Nem enged ki az állomás. Később egy idősebb férfi jött. A mi kocsinknál meg­állt a lépcsőnél, és rágyúj­tott. — Egy tehervonat elé feküdt. Valami író — mond­ta. Akihez beszélt, most lé­pett le melléje. Rögtön meg­ismertem: az úti társunk volt. Tehát nem szállt le Fehér­váron, csak más fülkébe költözött. Pár perc múlva indult a vonat, s visszajött apu. Tud­ta már az áldozat nevét is, fiatal költő — a forgalmis­ta most beszélt Szárszóval. Nem a vasút az oka a sze­rencsétlenségnek, az illető szántszándékkal a kerekek alá szaladt. — Szerencsétlen — sóhaj­tott anyu. — Pedig ismerős a neve... a Nyugatból, vagy valahonnan... borzalmas. Lassított a vonat, amikor közeledtünk az állomáshoz. Az ablakra torlódtunk mind a négyen. Itt nem állt meg, csak áthaladt a vonat; villa­násnyi kép maradt meg bennem: égtek a lámpák, szuronyos csendőr, meg né­hány bámészkodó a sorom­pónál, aztán a földön vala­mi fehérség — Magyaror­szág térképe, s kilátszol/, alóla az elbicsaklott láb­fej. — Ez már líra, térkép a költőn. Van benne valami szinbólikus. Apu hangosan tűnődött: — Verhaeren... ismeritek? A vonat gázolta el, szeret­tem egy időben a verseit... Nem is bántam, hogy apu átvette a szót, engem na­gyon felkavart az az eset. Egész utón nem bírtam sza­badulni egy kényszerű láto­mástól: alvadt, sikamlós vér a síneken, nem lehet elkerülni többet, minden vonat belegázol, véres lett a mi vagonunk kereke is. K á t a y Antal: MENNÉL-E MÉG? ... (A kényelem már nem csupán tipeg, lábunkra lép, s mi fel sem szisszenünk. Zsebre vágjuk csak ezreseinket, sovány múltunkra így iszunk, eszünk.) Mondd, elvtárs! — komolyan kérdem tőled, kivel egykor ott meneteltem ritkán jóllakott falujának soraiban, tőled, kinek érdemei, úgylehet súlyosabbak is az enyémnél: mennél-e még, dögnehéz acélgerendát cipelni vállsebeid sajgását is fa'edőn? Ásnál-e még hajnaltól éjszakáig gödröt a fáknak s a múltnak? Volt falainkból égetnél-e megint lelkesedés-parázsán betonhidakat? Mennél-e még, zsákokkal vállaidon, hogy a bérért hetekig sem zaklatnád elv- és sorstársaidat? Doboz gyufának tudnál-e örülni még? S kiáltanál-e újra a tízdeka zsírnál: ne többet elvtárs! Mára elég! Jönnek a többiek is még, sok részre kell a kevés... Mennél-e még vak múltból gyalogolva, hittel a fényre, mit nem tapogathatsz, de hiszed, hogy holnapután a tiéd? Hinnél-e újra félmeztelenül is a szépben, S Bajától Pestig, tehervonat tetején utazva vinnél-e lisztet a gyárnak, nem kettőzve a markot, ha annyi jutott? A földeken újra novemberi szél szánt, otthonainkban meleg duruzsol, s fényképekről idézzük fel a harcot — kényelmesebb ez a forradalom, s nehezebb, ha akarjuk, hogy legyen az - de indokolatlanul több a panasz, hisz volt sebeink sajgása se fáj, nyújtózkodni is van már időnk munka előtt és munka után — olykor közben is, valid be. velem! — s ritkán kiáltasz közügyért: nem elég! mondd! Hahívnának, tenni a lehetetlent lehetővé, elvtárs; mennél-e még? A fényhidakat nem fedheti árnyék, éhség farkasa sem marja csontjaidat, kormos gerenda se vág a karunkba... De minden fordulatára a földnek egy hajnal esik, s vele ébred a munka: gondok, örömök madárrajai kelnek — feladat-oszlopok menetelnek emlékeztetve, s hirdetve: meg kell váltani, újra meg újra perceink láncán a holnapokat! Hát érted is, lázad bennem a kérdés,- s ágaskodik újra a „még nem elég” Elvtársi Csontjaidat vallatom újra, s értelmed faggatom: mennél-e még? Levél a nyelvtanítás módszertanáról Nem kétséges, hogy az is­kolának kötelessége megta­nítani a gyereket a helyes­írásra. Még az sem, hogyan. Mi vezet el idáig? A pe­dagógus magas színtű tudá­sa mellett korszerű nyelvta- nitási módszere. Segítik ebben az iskola- reform új tantervei és a nyelvtanításban használha­tó technikai eszközök. Az általános iskola feladatát a nyelvi jelenségek tudatosí­tásában, gyakorlásában és ellenőrzésében látom egyik oldalról; másik oldalról pe­dig a szóbeli és írásbeli ki­fejezőkészségnek a tudatos­ság szintjére való emelésé­ben. A középiskola feladata a fentiek szélesítése, mélyí­tése és tudatossá tétele, az egyedenként felvetődő hibák kijavítása, bizonyos fokú nyelvi szemlélet kialakítása. Ha már a szemléletnél tartunk, vitatkoznunk kell önnel, fiatal kolléga, aki azt mondja: „Itt Szabolcs­Szatmárban nagyfokú volt az analfabétizmus, sokan nem tudtak sem írni, sem olvasni. Ma pedig azért mindenkit megtanítottunk úgy-ahogy az írás művésze­tére. Ez pedig itt, Szabolcs- Szatmárban fejlődést je­lent.” Az „úgy-ahoggyal” vitat­kozunk. Jevtusenko ezt ír­ja a Naggyá lenni c. ver­sében: „Tőle, ki gyógyít és aki fát vág (és aki az öl­tönyt varrja nekem—) elvá­rom: remekül tegye dolgát (dolga bármi legyen”) (Ga- rai Gábor ford.) Nekünk nem mindegy, hogyan tud helyesen írni a gyermek. És fejlődésünket sem egyszerűsítjük le any­nyira, hogy ez „már fejlő­dés”. Ez az anyanyelv el­szegényedéséhez, a primi­tivizmushoz vezetne, ahol az igényesen megírt irodal­mi művek élvezetétől is megfosztanánk kortársain­kat. Vitatkozunk Önnel is kolléga, aki azt vallja, hogy a rutinból, a sokéves tapasz­talatból él. „Az elég. Az év­tizedes módszer, az csalha­tatlan.” ön szerint a módszertani folyóiratok csak arra valók, hogy egyesek pénzt keresse­nek. Igen, a rutin, a sokéves tapasztalat az gazdag ered­ményeket hozhat, ha a leg­jobb, legkorszerűbb mód­szerrel párosul, ha tud al- kalmazkadni az élettani sa­játosságokon keresztül az osztály egyéni problémái­hoz, az egyedi esetekhez. De az ön évtizedes módsze­rébe hogyan fér bele példá­ul a lemezjátszó, vagy a magnetofon használata? Ho­gyan vezeti rá tanítványait a könnyebb és értelmesebb tanulás útjaira? Tud-e ru­galmasan a'kalmazkodni a nyelv mindennapi életében bekövetkezett változások­hoz? Az idő vasfoga régen ki­kezdte azt a nézetet is, — kedves idős kolléga — hogy. „Amit a tanterv előír, én csak azt tanítom az órán. Én nem evezek idegen vi­zekre. Elég nekem azt meg­tanítani. Sokszor még arra is kevés a tanítási óra, hogy a tanmenet diktálta anyagot elvégezzem. Pótolja a gye­rek otthon a hiányokat.” Lehet-e csak azt tanítani, amit a tanmenet előír? A tanítási óra anyaga — te­gyük fel — a múlt idő jele. Itt kitűnő lehetőség nyílik például az igék fajtáinak az ismétlésére. Kollégánk ezt elmulasztaná? Vagy ha pél­dául a nyelvtani jelenség tanításához szükséges példa- mondatban — a középisko­la felső osztályában — egy nagyszerű Ady szimbólum található, akkor elmulaszt­ja-e a lehetőségét a jelen­ség megmagyarázásának? Nem, ezt nem hisszük el. Annál inkább sem, mert ez színesebbé, sokaldalubbá te­szi az órát. Pótolja a gyerek otthon a hiányokat? Ott, ahol a szülők tudása ezt lehetővé teszi, lehet erről is szó. De ahol a szülő maga sem tud­hatja, ott nem. Szerintem nem szenved csorbát sem a tanmenet, sem a tanítási óra, ha a gyerek által ko­rábban tanult, de nem elég­gé ismert nyelvtani részt akkor ismétli át a tanítási órán, amikor éppen előke­rül. Nem nevezem szaba­dosnak azt a kollegát, aki így jár el, jóllehet az óra vázlatában az nincs benne. Vagy hogyan képzelhető el a világnézeti nevelés, a hazafiságra való nevelés az ilyen nyelvtanórán? E né­zetnél ez is elgondolkozta­tó jelenség. A nyelvtanítás megyei problémáit nem lehet csak az itt felvetett gondolatok alapján megítélni. Célunk az volt, hogy néhány olyan jelenségre irányítsuk a fi­gyelmet, melyek jelenlé­tükkel zavarják az egyenes­vonalú fejlődést. Sigér Imre Kun István: Az eszehagi/oM „Siratják a semmit, a másét. — A gróf tán épp agarász — Érzik titkon, hogy az övék E bús élet s a kalász.’* (Ady Endre: A grófi szérűn) A szérűn csend volt. Csönd. A vödrök a kút mellett feküdtek. Mintha uralkod­nék a legyőzőiteken, úgy állt talpán az egyik. Alján még csillogott a víz. A kút mellett kutya is hevert. Barna, hosszú szőre volt, akár egy medvének. Kinyújtotta nyelvét, s lihe­gett. Az emberek is lihegtek. És álltak. Álltak némán, fáradtan. S a földet nézték. A szérűt — a délutáni nap felől — cselédház kerí­tette. Teteje nádból készült. Csak a kémény lett bádog­ból. De már az is berozs­dásodott. A nádból — akár apró csövekből — víz csörgött. Ha nem lett volna oly tik­kasztó a forróság, esőnek nézhette volna bárki. Egy ember megszólalt: — Vihar lesz. Fülledtté, perzselővé vált a levegő. A tető fölött, a tv-antennák irányában rez­geti, remegett. Mintha forrt volna. — Lehet — szólalt meg egy másik. — Szaggat a derekam. A vörös autó már el­ment. Amúgyis későn érke­zett. A szalma gyorsan ég. Száraz volt, merev, s ropo­gott. Lángja fel-fellobbant. Akár a disznóperzselésnél. Füstjével hatalmas szénraj­zokat pingált az égre. És nem lehetett oltani. Az emberek csak a nád­tetőt locsolták. Az asztag már úgyis odalett. Pillanat műve volt. És ők is későn érkeztek. Kézből kézbe ad­ták a vödröket. Kettő húz­ta a vizet. Három öntötte a tetőre. Aztán megálltak. Lihegtek. Oldalt, a diófa alatt két ember állt. Egyik kék kö­tényben, csizmanadrágban, saruban: Megszólalt: — Négyszáz rrV'.zsa ke­nyér. — A termés harmada — tette hozzá a fiatalabb. Egy pajkos szemű lány a küszöbre ült. Szoknyája alól kivillant fehér combja. De nem nézett oda senki. * Az asztag helyén hullám­zott a szürke hamu, akár az olaj. Akár az érett búza. Néhol sár feketéllett. Ott vízsugár érte. A kékkötényes lehajolt. Megpörkölődött kalászt emelt fel a földről. Szét­morzsolta tenyerében. Egész­séges búzaszemek peregtek ki belőle. — Az első háború előtt történt — mondta egy tö­pörödött öreg ember. Ki­aludt pipát tartott marká­ban. — Még én is gyerek voltam. Éjt egy gazda túl a nádason. Hat holdon élt. És mindig szép búzája ter­mett. Egyszer a szomszéd felgyújtotta az asztagját: P 1965. november 21, 8

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents