Kelet-Magyarország, 1965. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1965-10-24 / 251. szám

Egy kellemetlen világutazó

— Evlia Cselebi Szabolcs-Szatmár megyében —

Kitűnő tollú író, pompás megfigyelő, világlátott, művelt ember volt Evlia Cselebi, a XVII. század legjelesebb török utazója és egyben a szultán kegyeltje. Vi- láglátottságát bárki megirigyelhetné máma is. Járt Anatóliában, Szíriában, Me~ zopotániában, Iránban, Arábiában, a Kaukázusban, Dalmáciában, Szerbiában, Oláhföldön, Moldvában, a Krímben, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Svédországban és Lengyelországban. Magyar- országot az 1660 és 1664 évek között tisztelte meg látogatásával, amihez mindenesetre se útlevélre, se vízumra, se vámvizsgálatra nem volt szüksége. Evlia Cselebi a hódító török hadakkal utazott és amellett, hogy színesen, bőbeszédűen leírta a látott városokat, várakat, vidékeket, nem csekély figyelmet szentelt a saját vagyona gyarapításának is.

Megyénkbe 1661 nyarán jutott el egy húszezer lovasból álló portyázó tatár különítményhez csatlakozva, akik a Kemény János erdélyi fejedelem ellen hadakozó All, temesvári pasa, hatalmas seregéből indultak egy kis magánvállalkozásra. Evlia Cselebi, három emberével, érdemesnek ítélte a csatlakozást.

Rákóczi szemtelen palotája.

Miért? Így írt az akkori Szabolcsról:

„Ez olyan megye, hogy

elpusztítani, s foglyok, elhajlásával elfogyasztani nem lehet. Szőttéinek és kertjeinek vége nincs. Itt Rákóczinak olyan bámulatot keltő, szemtelen palotája volt, hogy ezen a görbe világon ilyen palotát nem látni.„ Ezt a helyet Szabolcs megyének mondják. Igen nagy tartomány, lakásai gazdagok és vitézek”.

Bármilyen vitézek Is voltak eleink, a védtelen falvak nem állhatták ellent a dúló hordáknak. Aki nem menekült, az elpusztult.

,.Mi pedig majd keleti, majd nyugoti irányban annyi pusztítást tettünk, hogy az ember ha azt látná, így szólna: — Vajon van-e eme lapályon még élőlénynek nyoma? — Az elmúlt években a bol- , dogult Szidi Ahmed pasa is e lapályokon pusztított, rabolt, s néhány ezer foglyot ösz- szeszedvén, elment.”

A lakosoknak biztos menedéke volt a láp. Mozgó szigeteit az érdeklődő török is megcsodálta:

„Ecsedvár kerületének

határában van az ecse- di láp. E mocsárban kis rétszigetecskék van- nak, s mikor szél fúj, azon szigetecskék rétje, fűve, köve és fája helyéből elmozdul, s egyik oldalról a másik oldalra megy; mihelyt a szél lecsillapsziiz, helyén marad. Masallah! ezeknek a szigeteknek állapota ilyen.”

Ecseddel egyébként nem boldogultak a törökök. „Az átkozott Rákóczi (néhai II. Rákóczi György) igen sok katonával megtöltötte, ezért meg nem hódolt. A márta- lócok csak kívülről szemlélhették és, mint az utazó feljegyzéseiből kiderül, onnan sem valami nyugodtan, mert Ecsed várában nemcsak katonák, hanem ágyúk is voltak szépszámmal:

„A tó közepén tojás, vagy fehpr teknősbéka gyanánt " fekvő, hason- líthatatlan vár. Szép templomai vannak, magas palotái is láthatok valónak, de sem kerületérről, sem alakjáról, sem arról, hogy hány kapuja van, nincs tudomásom, mivel az ágyúzás miatt lehetetlen volt megközelíteni”,

A tatárok, Sah Pulád agával az élein, tovább törtettek előre, kevésbé megerősített helyek felé. Sorra gyúltak lángra a falvak, került rabszíjra a lakosság.

„A Szamos folyón bátor lovainkkal átmentünk, s azon nap síkságokon kalandozva Szatmár megyébe jöttünk.

Nagy Isten! Oly nagy síkság ez, s oly népes vidék, hogy szóval elmondani, s tollal leírni lehetetlen. Mikor azonban felégettetett, annyira elpusztult, hogy csak földje, kőtemplomai és tornyai maradtak meg, hitetlen, parázna népe pedig mind fogságra jutott. Amíg

ideértünk, a nyugoti részt majd jobbra, majd balra pusztítva és rombolva, félelem nélkül vándoroltunk, s evés- ivás közben jöttünk el ide.”

Az evés-ivásnak és a védtelenek mészárlásának Szatmár erős vára alatt szakadt vége. Evlia Cselebi költői módon körülírva meséli el, hogy az igaz hit harcosai innen bizony csúfosan megfutamodtak.

I

„Nekünk néhány lovunk elveszett és néhány emberünk vértanú lett. Mi a tatárokkal az ágyuk elől, mint a hangyák és kígyók, szétszóródtunk. Az egetverő ágyúzás miatt a várat nem szemlélhettem meg. Ezután a szatmári síkon lévő tálukat elpusztítottuk, foglyokat vettünk”.

Hasonlóan jártak Nagykárollyal is, ahol a várost felégették ugyan, de a várat nem tudták bevenni. Nagykállót nem is akarták. Ebben császári őrség volt és a törökök kínosan ügyeltek arra, hogy az erdélyiekkel való háborúzások közben ne szegjenek békét az osztrákokkal szemben. Kis- várda is megmenekült a pusztulástól, mert önkéntesen ajándékokkal járult a hódítók elé. Kisvárdáról egyébként Evlia Cselebi így vélekedett:

„Ez is Szabolcs megyében, sík mezőn fekvő, fellegvár nélküli erős vár, de nem igen rendezett. Szőlője, kertjei megszámlálhatatlanok.”

A visszatérő tatárhorda állítólag negyvenezernégy- száz foglyot hajtott magával. Evlia CSelebi elégedetlen volt. A táborban annyi volt a fogoly, hogy szerencsésnek mondhatta magát, aki a rabszolgakereskedőktől két piasztert kaphatott darabjáért. Általában egy egészséges rabszolga, vagy rabszolganő ára nem ment egy piaszter fölé. Evlia Cselebi, a híres világutazó, aki megyénkben legkellemetlenebb oldaláról mutatkozott be. kilenc rabot és egy értékes sisakförgót bocsátott áruba. Ma úgy mondanánk, hogy úti emlékek voltak.

O. I.

Jegyzetek egy családilag készült

tudományos munkához

Az Akadémia Kiadó tudományos életünk kiváló munkatársainak bevonásával 1948 óta már több költőnk és írónk (Balassi Bálint, Batsányi János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Mikszáth Kálmán, Juhász Gyula, Tóth Árpád) összes műveinek kritikai kiadásait indította meg. Ezekhez csatlakozott Jókai halálának fél évszázados évfordulója alkalmával Jókai Mór összes műveinek kritikai kiadása, amelynek szerkesztője, Nagy Miklós, egyetemi docens és Lengyel Dénes, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóhelyettese, munkatársai pedig: Gergely Gergely, Harsányi Zoltán, Mar- gócsy József, Margócsy Jó- zsefné, Nacsády József, Oltványi Ambrus, Orosz László, Szekeres László és Téglás Tivadar.

Jókai regényei közül az első kötet (Hétköznapok) 1962-ben jelent meg, s azóta már 23 regény látott napvilágot 30 kötetben. Ezek közül a kötetek közül kiemelkedő tudományos értékénél és jelentőségénél fogva is az Eppur si műövé És mégis mozog a föld című kétkötetes mű, amelyet Margócsy József és felesége Oberländer Erzsébet készítettek sújtó alá.

Hosszú évek kutató munkájának eredménye vezet bennünket ennek a kiemelkedő Jókai-regénynek teljes átélésében és korszerű megértésében. A regény 740 oldalas szövegéhez 359 oldalon adták hozzá a tudós szerzők mindazt, ami nélkül ennek a regénynek értéke-. lése még el sem kezdődhetett. Beavatnak bennünket Jókai munkamódszerébe, feltárják Jókai jegyzetkészítésének rejtelmeit, s mintaszerűen mutatják be, hogyan készül Jókai munkájára, melyek azok a kor- történeti parancsoló erők, amelyek a reformkor világának újabb bemutatásához vezetik a művészt. Kutatásaikban nemcsak Jókai kéziratos' noteszeit értékesítették, hanem felfedezték a Jókai-család hagyatékában azokat a kéziratos gyűjteményeket is, amelyek Jókait a Csittvári krónika és krónikások sorsának olyan lírai hévvel átélt meséjéhez juttatták.

A mű keletkezéséről, a mű forrásairól, az egyes szereplők és a korabeli élő alakokkal való kapcsolatáról éppen olyan szakértelemmel írnak, mint azokról az eddig figyelmen kívül hagyott adalékokról, amelyek a regény hősét, Jenőy Kálmánt és Jókai Mórt olyan Szoros családi kapcsolatokkal fűzik egymáshoz.

Feltárják a különböző kiadások Szövegében történt torzításokat, s megállapítják a helyes és pontos szöveget, amely alapja minden ezutáni Jókai kiadásnak. De ezenkívül alaposan vizsgálják a műre vonatkozó irodalom igen színes és érdekes világát is, külön beszélve a regény fogadtatásáról, s a regény utóéletéről. Nem kerüli el figyelmüket egyetlen csekélynek látszó adat sem, mindent a megfelelő helyre tesznek, s a regény olvasásával együtt, vagy külön a tudományos buvárló és egyszerű olvasó is pillanatonként kap újabb és újabb segítséget Jókai művének helyes olvasásához, s igazi átéléséhez. Ez a kritikai kiadás annak is bizonysága, hogy nem véletlenül a legolvasottabb nagy író ma is Jókai, mert akkora műveltséganyag, annyi ismeret- közlés, s olyan izgalmasan érdekes történet mutatja be múlt századi életünket, amely valóban az élet teljességének varázsával hat.

A tárgyi és nyelvi magyarázatok (173 oldalt tesz ki) a lapról lapra következő kortörténeti, helytörténeti és műveltségtörténeti ismeretekben igazítanak el bennünket. Impozáns az a tudóspontosság és tömörség, amivel a legcsekélyebb magyarázatra szoruló uolog is magyarázatot nyer. Ebben az eddigi kutatás eredményein túl a legkülönbözőbb szakemberektől szerzett ismeretek felhasználása éppen úgy eligazít, mint a könyvtárak mélyén _ lappangó, vagy kéziratban heverő munkák átbuvárlósa. Nem restelltek éveken keresztül levelezni és határtalan türelemmel beleépíteni mindazt, amit a még élő nemzedék ebben a kérdésben megfejteni tud.

A regény első megjelenése óta eltelt kilenc évtizednél hosszabb idő megmutatta, hogy a mű él, olvasó- közönsége nem cső kV. ént,

sőt a kritika kiadás magyarázó tudományos jegyzeteinek segítségével még közelebb került hozzánk.

Jókaihoz méltó lelkesedéssel és tudományos igénynyel ad példát ez a kiadás arra, hogyan kell Jókait közelebb hozni a XX. század emberéhez. A mű maga és a tudós szerzők magyarázatai azt hirdetik, amit Jókainak Kerepesi úti temetőben található síremlékén olvashat minden látogató, amely sorok éppen ennek a regénynek a lapjain olvashatók:

„Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallsz az e i harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állami.”

Molnár József

Befejezés előtt áll az új lónyal általános Iskola, amely«* egymillió nyolcszázezer forintos költséggel építenek.

Foto: H. J.

ahol én Is dolgoztam, volt

az ellátó központ. Körülbelül száz emberről kellett gondoskodnunk, s ez nem volt kis feladat. Hogy a börtönőrök ne zavarjanak, meg kellett őket vesztegetni — ők is élni akartak, nemcsak a rabok. Ilyen állapotukban igen előzékenyen viselkedtek, nemcsak a csereberét tűrték szó nélkül, hanem tíz órára behozták nekünk a reggeli lapokat is.

Hanem az ételt a műhelyből még be kellett

csempészni a cellákba s ez volt a dolog nehezebb része. Jónás őrmester és Dósa szakaszvezető a fcglá- raink, mindketten szenvedéllyel űzték mesterségüket, gyakorlottak voltak és gonoszak, s mikor a munkából visszatértünk, oly lelkiismeretesen motoztak Végig mindenkit, hogy aüg kerülhette el valami a figyelmüket. Ez az „alig” azonban a gyakorlatban mindent jelentett. Néhány hét alatt kidolgoztuk a . csempészés” biztonságos módját. Vászon fejfedőt vizeltünk, olyasfélét, mint a "rancia légionisták. két retteg anyagból készü't az -Isó pereme. Ezt a varfást “"itettük szét s a peremije ’-eltettük el vékony szeleikre a szalonnát. Hosy pel's; az őrmester és a sza- '-nszvezető ne fogjanak gyanút, s ne szigorítsák meg még jobban az ‘ellenőrzést, minden napra hagytunk

valamennyi zsákmányt nekik. Sok-sok kiló szalonna utazott ezen a módon a műhely és a főépület között.

A politikai helyzet alakulását is nyomon tudtuk követni A kormánylapokra voltunk ugyan utalva s azok hazudtak szemérmetlenül, de azért a sorok közül egy kis gyakorlattal ki lehetett olvasni az igazat. Márpedig a börtönélet elviselésének ez a kettő volt számunkra a legfontosabb feltétele: élelem és hírek.

Annál nehezebb do1 gunk volt a cigarettával. Akkorra már a sétán a polgári fegyintézetekben is dohányozhattak a rabok s így a cellájukban tarthattak dohányt. Mi azonban nem. Megszerezni pedig nem volt nehéz a cigarettát sem — az élelemmel együtt érkezett. Megtartani volt igen nehéz. A szakaszvezető fáradhatatlanul kutatott a zárkákban cigaretta után. Pedig nemcsak a dohányt kellett rejtegetni, hanem a tflzszeszámot is. A könv- nyebbség kedvéért a fogkefe nyeléről leszerelt cellulózét h-'TT1"1 tok tapló eva- nánt. de tűzkövet mégis kehett tartanunk

Ez a Dósa még a gettó többi őréhez képest is különleges csirkefogónak számított. Mesé’t°k. hogy oda- ér’ ezésünk e’őtt eav éjszakai őrségen lövöldözni kezdett az udvaron s azt kiabálta: itt vannak az oroszok. Nem biztos, hogy megtörtént az eset, de róla könnyűszerrel el lehetett képzelni ilyet. Buta volt, babonás s ha dühbe jött, kidülledt és szinte megmerevedett a szeme. Normális ember nem is fo’ytathatta volna olyan szenvedéllyel a eigarettavadászatot, mint ő. Minden szabad percét erre áldozta fel. Zárás után hangosan topogva eltávozott, aztán mamuszba bújtatva csizmáját, v sszalopó- zott, hogy észrevétlenül le- selkedhessék a cirklinek nevezett kis ablakon. Máskor meg betört a zárkába, vadul rángatózó eimpával szívta be a levegőt s ha megérezte a füstszagot, addig nem tágított, m g meg nem találta a dohányt.

Csakhogy nem egy, de száz fanatikus őrült minden Igyekezete sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a börtönből kiirtsa a dohányzást. Meglepődnének, ha elmondanám, hogy egy rabnak, aki napközben a műhelyben dolgozik, ce'léiába visszatérve, mennyi elintézni valója van, s milyen kevés az ideje. De minden sikerének előfeltétele hoHy túljárjon őrei eszén, márpedig amíg akaratát meg nem törik, az ember kifogyhatatlan ’ebmérmyel tudja megvalósítani céljait.

Azt hiszem, az egész gyűjtői egyházban nekünk vo’t a legbiztosabb rejtekhelyünk. Zárkánk mindhárom lakója a szabóműhelyben dolgozott

s így tű, cérna mindig volt velünk. Az egyik takarónkba lyukat vágtunk, befoltoztuk egy hatalmas filcdarabbal s a filc és a posztó között gondosan elteregetve őriztük a dohányt és a tűzkövet. Ha kellett, felfejtettük a varrást s visszaültettük még rágyújtás előtt.

Egyszer éppen a dohányzás befejezése után tört ránk a szakaszvezető. Megérezte a füstszagot s boldogságában undorítóan vihogott.

— Adják csak ide a szénát és a gambit — mondta (így nevezték a börtönben a dohányt és a tűzkövet). — Ha én találom meg, sötét- zárkába vágatom magukat.

Nem adtuk oda a dohányt. Erre megparancsolta, vetkőzzünk meztelenre s aztán darabonként kutatta át ruháinkat. Amivel végzett, azt hozzám vágta s én adtam gazdájának tovább. Mikor aztán semmit sem talált, lekapta az ágyró] s hozzémvágta a szóban forgó takarót. Fogtam szilárdan s most már egészen nyugodtan.

— Szálanként szedetem

szét a szalmazsákokat! — fenyegetőzött.

Nem tehetek róla, szeme közé nevettem. Erre dühbe gurult s kidülledt a szeme:

— Velem nem tolnak ki! — rikácsolta. — Mars egy másik cellába az egész! Nem vihetnek mást magukkal, csak élelmet és takarót!

Vittük a takarót, ő pedig

diadalmasan jött mögöttünk. Megvárta, amíg berendezkedünk az új helyen s közben elégedetten oktatott minket:

— Velem nem jutnak semmire, zsiványok! Én tisztességre tanítom aiagu- katl

El kellett mennie, hogy a volt cellánkba vezesse a kiköltöztetetteket. Mi pedig, kihasználva az időt, csak azért is mégegyszer rágyújtottunk. Hadd egye a fene, ha visszajön.

De nem a fene ette, hanem a rémület. Mikor megérezte a dohány szagát, kiszaladt arcából a vér és remegni kezdett a feje. Mi akaratlanul elnevettük magunkat, ő pedig sarkon fordult és elrohant. Bizonyára azt gondolta, varázsló van közöttünk. Legalábbis a mi cellánkban többé soha nem motozott.

Az igazi erőviszonyokat egy másik eset mutatta meg. Néhány héttel ezután megbukott a Sztójai kormány s minket egyik reggel, közvetlenül a séta előtt sorbaállítottak a folyosón. Közölték, hogy ezután mi is vásárolhatunk dohányt s elszívhatjuk a séta alatt.

— Persze — tette hozzá gúnyosan az őrmester — most még nincs cigarettájuk. Két hétig még tűmiók kell.

Ami ezután történt, azt nem lehet elfelejteni.

Tulajdonképpen csak akkor értettem meg, hogy ezek a pojácák valóban azt hiszik, általában minden a parancsaik szerint folyik a zárkákban s a rendbontás a különleges eset. Lehet, hogy így voltak evvel a társaim is. Azt mindenesetre ósz- szebeszélés nélkül értettük, hogy ezt a gúnyos kihívást nem hagyhatjuk válasz nélkül.

Körülbelül hatszázan él- tün a „csillagnak” ezen a szárnyán s nem mindenki vett magához cigarettát a séta előtt. Talán nem is mindenki volt dohányos közülünk. De ez most nem számított. Alig kezdődött a séta, kézről kézre adtuk a cigarettát s két-három nerc múlva dohányzott az egész csapat. Bebizonyítottuk,

hogy kezünkben legalább hatszáz cigaretta van.

Most aztán minden őrünk olyan ijedten nézett ránk, mint a szakaszvezető annak idején. Pedig ők nem voltak őrültek, sőt buta sem mindegyik. Nem hitték, hogy varázslat játszik velük. Hanem ebből a kicsiségből meg kellett érteniük: lecsukhatnak, kínozhatnak, de az akaratunk erősebb, mint az övék.

Más sétáinkon vidám szitkozódással szokták aJ őrködés unalmát rövidíteni. Most álltak a helyükön némán, bámulták a füstölgő csikkeket s nem tudták; mihez kezdjenek-