Kelet-Magyarország, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-05 / 209. szám
Sipkay Barna: Qt mi Tje. a alfái A Nyíregyházi Dohányt ermentáló (Váczi András munkája a Húsz év alkotásai eí mű képzőművészeti gyűjtemé nyből). KÖNYVESPOLC: 1 anulmány a nevelésügy történetéről Emlékszem, másfél évtizeddel ezelőtt arra az estére, qmikor az egyik szabolcsi faluban először gyűlt ki a villany. Nem sokat villamosítottak akkor még, de az esemény jelentősége sem előbb, sem később nem volt kisebb sehol. A villany csodálatos energiája, a sötétbe vakító, izzó tündöklése páratlan élmény, legyen az bárhol, bármiket. Erre az estére azonban mégsem a villanyfény miatt emlékszem, hanem, mert egy kul- tÚTCsoport tagjaként vettem azon részt. Barátom, te, aki arról beszéltél most nekem, hogy minek a népművelésből nagy cirkuszt csinálni, amikor itt a tv és a rádió, a könyvtár és a napilap, talán szintén emlékezel. Ott voltál te is, mint táncos, frissen csináltatott csizmában, Bárkányi Feri csoportjában, a Feriében, akit évek óta nem láttam, talán te sem. de virgonc alakját, az ájulásig hevülő mozgását bizonnyal nem feledted. Szidását, „begerjedését” sem, hiszen napi nyolc-tíz, sőt,' tizenkét órás munka után nem volt könnyű a népi tánc, a csizmaveregetés az álmos éjszakákban, de csináltátok, mint ahogy mi, többiek játszottuk a félórás színdarabokat, tréfákat, ha volt tehetségünk, ha nem. Tehetségünk lehet, hogy nem volt — tisztelet a kevés kivételnek, de jószándékunk igen. Hevünk. Adni azt, amit lehet, avtit tudunk. adni valami többet a hétköznapoknál, adni búfelejtő órákat, alkalmat az együttlétekre a falusiaknak, ■ünnepi alkalmat a fény, a csodálatos fény fellobbaná- sának emlékezetére. Ezt tették a villanytelepi kultúro- sok, ezt tetted te is. Emlékezel? Talán Pátro- ha volt, talán Kék; a falu nevére nem pendül meg bennem simmi. De ma is látom a színpadot, hallom az utolsó percek őrült ko- pácsolását, — valamit emelni az alkalmi színpadon, felszerelni a reflektorokat, szuffitákat, és hallom a közönség tülekedését, a helyi rendezők ideges káromkodását, akik gyakorlat híján sehogysem tudtak mebírkózni a rendkívüli feladattal, hallom az eső kérlelhetetlen verését a beázó padlaton, és látom a szemeket, a bámuló, ragyogó, új csodára tárulkozó eszmélkedö tekinteteket, szemek sűrűjét, amelyek akkor is magasban tartották volna a színpad bizonytalan színét, ha azt nem alapoztuk volna meg úgy- ahogy. Emlékszel, barátom, nem tudtak tapsolni sem. Az emberek nem tudták, hogy tapsolni kell áz egyes jelenetek, számok után, a tenyerek nem ismerték az előadások szokásait, mm ismerték hát pongyolaságát, hibáit sem, minden jó volt és szép. De te nem erre gondoltál ott fent, az égők melegében, hanem arra, hogy adj, hogy azt add, amit legjobban tudsz, mert embereknek adod, akik várják ezt az új, mámorító szépet, az élő előadás varázslatos hangulatát, sodrát. És emlékszel, mint ölelgettek ismeretlenek, borostás és ráncos, asszonyi és gyermekképű emberek, invitáltak italra, ételre, s nézegettek, mintha igazi táncos lettél volna, s mi igazi színészek. Pedig botrányosan gyenge lehetett az előadásunk, nem lévén csoportunkban soha, serrimifé- Ic tehetségkutatás, hanem a szükséglet szabta meg, ki lett táncos, ki színjátszó, ki énekes és ki a függöny- huzogató. Nem, tehetségkutatás nem volt, de lelkes, megértő szándék az igen. Előadás után, emlékezel, barátom, a sűrű teherautóra? Álltunk összepréselve, isten tudja hányán a platón, szakadt ponyvánkon az összegyűlt esővíz úgy zuhogott ránk, mintha külön locsolókat is beállítottak volna öntözésünkre. Az út dagadt a sártól, a kocsi mint mondani szokás, csónakázott, néha oldalára dőlt, s mi valamennyien arra gondoltunk, hogy most következik a borulás. Még a gépkocsivezető se tehette másként, olykor behunyta a szemét, úgy vezetett. De hangos volt a plató hazáig, nevetéstől, daltól, vidámságtól. Ott, együtt, nem félt senki, nem fázott senki, nem átkozó- dott senki. Beragyogta fáradalmainkat a tudat: adtunk. Valamit adtunk, a fényen kívül, adtunk hozzá sóvárgást, hogy emberek, lám, a fénnyel ezt is lehet csinálni. Táncolni, színdarabot látni, együtt izgulni, nevetni, szórakozni, és még sok mást, együtt. S mit kaptunk érte? Náthát. Nem. Kaptunk valamit, ami mindennél többet ér. Egy pici melegséget ott belül. Amit nem lehet megnevezni, mert akkor elillan, eltűnik belőlünk. És ma azt mondod, minek olyan cirkuszt csinálni a népművelésből. Te mondod ezt? Aki láttad, tudod, hogyan tudnak nézni a szemek, a szemek hogy izzanak az uj és új csodák felé, — csak meg kell nyitni őket. Barátom, gondolj erre az estére. Emlékezz a szerelő örömére, hogy ő volt az, aki bekötötte az áramot és ő volt az, aki balszélen másodikként táncolt. Nem te voltál? Az Egyetemes nevelés- történet” c. sorozatban, a Magyar Tudcimányos Akadémia neveléstörténeti albizottságának gondozásában jeler.íette meg a Tankönyv- kiadó a közelmúltban Simon Gyula—Szarka József: A magyar népi demokrácia nevelésügyének története című rövid áttekintést. A kötet első fejezetét Simon Gyula írta. Történeti sorrendben, gazdag ismeret- anyagra támaszkodva mutatja be azt a harcot, amelyet a Kommunista Párt vezetésével kellett megvívni az iskolaügy demokratikus reformjáért, a szocialista jellegű köznevelésért. Az első oldalakon megdöbbentő adatokat tár fel a felszabadulás előtti iskolarendszerről. A felszabadulás pillanatában — írja a szerző — köznevelésügyünk teljes egészében korszerűtlen volt, nemcsak a fejlődés népi demokratikus iránya, követelményei szempontjából, hanem a polgári fejlődés akkori európai normáihoz mérve is. Hallatlan sok nehézséggel kellett megküzdeni azért, hogy a múlt öregségét elhagyva meg lehessen valósítani az iskolaügy demokrat’kus reformját. A harc éredmény- nyel járt, az oktatásból sikerült kiküszöbölni a fasiszta mételyt, a népellenes szellemet, a faji és nemzeti gyűlölködést. Közoktatásügyünk fejlődésében fordulatot a pórt IV. kongresszusának közoktatási programja, az iskolák államosítása jelentette. AZ 1943- as kongresszustól a párt 1950. évi közoktatási határozatáig eltelt két év eredményei jelzik együttesen az átnövést a szocialista köznevelés irányába. A szerző ezután a fejlődés két sajátos vonását emeli ki. Az egyik: köznevelésünk átszervezése általában elmaradt a polit^ai és gazdasági fejlődéstől. A másik sajátosság az, hogy a demokratikus és a szocialista forradalom köznevelési feladatainak megoldását nem lehet kronológiai pontossággal elhatárolni egymástól. Ez az utóbbi sajátosság befolyásolja a korszak értékelését. A fejezet az 1944. évi XXXIII. törvény — az iskolák államosításáról szóló törvénnyel összefüggésben széles körű Ismertetést ad a végrehajtási intézkedésekről, s az ezt követő időszak munkájáról. Ezt követően részletesen ismerteti a Szocialista köznevelés megvalósítását célzó fejlődést, a nagy munka ellentmondásait, áttekintést ad az 1950— 1956 közötti bonyolult időszakról. Többek között megállapítja hogy az 1953—56-os időszakban a pedagógiai célok nem voltak mindig egyértelműen világosak a megjelent irányító útmutatókban. „Hogy melyik „Vonal” dominóit a neveléstudományban és a köznevelésben is — írja a szerző — az a politikai élet hullámveréseitől függött, melynek változásaira soha olyan érzékenyen és gyorsan nem reagált a pedagógia, mint éppen ezekben az években " Az 1956-os ellen forradalom — állapítja meg a továbbiakban — a köznevelést is megrázkódtatta, de a dolgozó nép az MSZMP vezetésével, a testvéri államok támogatásával visszaverte az ellenforradalom támadását. A politikai konszolidációval szinte párhuzamosan a köznevelés helyzete is megszilárdult. Ezt követte az MSZMP művelődéspolitikai irányelveinek megjelenése, amely az eredmények felmérésen túl kijelölte a művelődésügy legfontosabb feladatait. A továbbiakban a szerző a legfontosabb köznevelési problémákkal foglalkozik. Ezek egyike az iskolahálózat — különösen az általános iskolai hálózat — további bővítése, a másik pedig annak a feladatnak a megoldása, hogy az iskolát közelebb kell hoznunk az élethez. Ismerteti az 1961-ben életbe léptetett iskolareform intézkedéseit, ame'vek az iskola és az élet, a gyakorlat, a termelőmunka kapcsolatának megerősítésén, az iskolai művelődés korszerűsítésének és színvonalának emelésén, a hatékony kommunista nevelés eszméjén, alapgondolatán nyugszanak. A fejezet végül megemlékezik a tárgyalt időszak intézménytörténeti eseményeiről Is. A magyar népi demokrácia neve és ügyének története című munka értékes és hasznos könyv; értékét emeli gazdag jsgyzetanyaga és a hozzáfűzött képanyag is. Dér Ferenc „Nyr46 aszója Városnevünk eredetéről Az egyes szavak értelme évszázadok során sokat változik. Ha napjainkban marháról hallunk, semmi esetre se jut eszünkbe más, mint a tejet adó, vagy igát vonó négylábú. Három— négyszáz évvel ezelőtt ugyanezt használták a kincsekre, "arany és ezüst javakra is. Az „asszonyi állat” kifejezésnek ma aligha tulajdonítanának hízelgő értelmet a nők, pedig a régi magyar nyelvben ebben a szófüzésben az „állat" egyszerűen „lény”-t jelentett és nem sértődött meg érte senki. Egy régi biblia- fordításban ugyanígy azt is meglelhetjük, hogy „Isten a legfőbb állat", azaz a hívők felfogása szerint a legfőbb lény. Más szavak értelme is változott és ezekből a változásokból vezeti le egy majdnem negyedszázada megjelent könyvecske (x) szerzője a megyeszékhely nevének sokat vitatott eredetét. Az egyik felfogás szerint Nyíregyháza neve az „1654- ben megújítótt, 1873-ban elbontott ősi egyház”-ra vezethető vissza. Ez az elképzelés azonban sántít, mert „Nyír-egyház” már a Guth- Keledek 1320. évi folyamodványában is szerepel. Ekkor azonban még többféle módon élhetett, mert az 1332— 37-t-s pápai tizedjegyzé» kekben, mint Rir-ről és Nyr-ről írtak róla. Itt lép közbe a nyelvtörténészek szóelemzése. A ri-r ugyanis sekély átkelőhelyet, révet jelentett, a nyr, azaz mai helyesírásunk szerint nyír pedig áradmányos területet. Ez a vízmentesítésig egész a város közepéig terjedt. A magas talajvízű, vagy éppen vízjárta területeket kedvelik a nyírfák is és nem a hely kapta a fákról a nevét, hanem megfordítva. Az „egyháza” szócskát sem fel-- tétlenül kell a vallásos érzületből levezetni. Hangzás- vátozás során alakulhatott ki, olyasformán, hogy közben a tartalom is megváltozott. „Egyháza” — „Ihásza” — Igyásza, vagy Igya- sza. Az „ügy” és társa az „így” forrást, forrásvidéket* folyócskát jelentett. Az „asza” pedig egyik-másik helységnevünkben is élő „aszó”-val (például Aszófő) azonos. Jelentése esős időszakban nedves, folyóvizes, máskor száraz völgy, hajlat, meder. Nyíregyháza neve ezek szerint tehát a Nyír (vagy így) folyócska aszóját jelentené. •Dr. Nyáráflv Mihály t \ Nyíregyház» név eredete — 1942. O. I. zott elő, már csak két cigaretta volt benne. — Nem haragszik, ha rágyújtok? — kérdezte udvariasan. Az öregasszony rábámult. — Haragszom, ha rágyújtasz? Mi a francot akarsz tőlem, te fiatalember? Minek kérdezed, hogy dohányozhatsz-e? Mi közöm hozzá?... De egyet elfogadok, hogyne. — A férfi tüzet adott. — Kapitalista vagy te. ugye — folytatta, s a cigaretta remegett az ajkai közt. — Nem lennél ilyen udvarias hozzám, ha nem lenne valami hátsó gondolatod. Ismerlek... Te nem tartozol a városházához, te megkaptad a fizetésedet. Én odatartozom, és én nem kaptam meg. Nézz ide! Matatott a ruhája kivágásában és előhúzott egy kártyát. Az ívlámpák fényénél William elolvasta a szöveget. „Engedély Mrs. Sara Trimball részére, a keltezéstől számított egy hónapra, hogy leányát látogassa Randall’s Isländern” — Ez én vagyok — mondta Mrs. Trimball alkoholit- tas büszkeséggel. — Odafenn dolgozom Randall’s Islanden, afféle fuss-ide, szaladj-oda vagyok én az orvosoknak, meg a nővéreknek. Ma volt fizetésnap. Bejötterp ezen a hosszú úton a városházára. Három óra után öt perccel értem oda és nem kaptam meg a pénzemet. Érted, he? Egyáltalán nem kaptam pénzt jövő péntekig. Ez a pokol! Az orvosok és a nővérek, azok megkapják a pénzüket öt órakor. Én miért nem kaphatom meg? Tudják, hogy még aludni sincs hova mennem... Aztán azt mondtam magamban, egye fene, alszom a parkban. A város nem fizeti meg a munkámat, akkor a városi parkban alszok. Aztán jön a városi rendőr, és aszon- gya hogy ki innen!... Most aztán hova menjek7 A pokolba! Ez aztán a jó mulatság, mi? Hukk. — Lánya is van? — Naná, hogy Van. Tizenhat éves. Ebben a korban már kint lehetne az utcán, hogy ő keresse a pénzt és gondoskodjék öreg -napjaimról. Dehát én nem akarom. Isten tudja miért zárom így el... Miért nem akarom, hogy a lányom az legyen ami én voltam... Mindig jól éltem, kutya bajom se volt. Dehát az ember azt akarja, hogy a gyereke másmilyen legyen. De ha én elmentem, úgyis rászorítja az élet... Mrs. Trimball először enyhén, majd egyre hevesebben köhögni ke2dett, végül egész testét rázta a köhögés. Lassan leereszkedett a köd. William érezte, hogy finom, éles tűk szürkéinek keresztül a ruháján, Az utca túlsó oldalán alvó részeg felhorkant, tüsszentett és lassan felült. — Miért nem hagyják aludni az embert — mormogta — az a nyavalyás köhögés... — Oh, egek — mondta Mrs. Trimball elhalóan, mikor elmúlt a görcs. — De jó lenne inni valamit. — Mennyibe kerül egy szoba? — kérdezte William. — Negyed dollár. Neked kell szoba? Tudok egy jó helyet, a negyedik útién... Dehát neked nem kell... — Nem. De magának igen. Kérem, várjon egy pillanatra. Nem könyör- adományt akarok adni. — Odanyújtott felé egy ne- gyeddolláróst. — KölC6Ön- képpen. Majd visszafizeti, ha megkapja a pénzét. — Beleejtette a pénzt az asz- szony remegő tenyerébe, de az elejtette és a pénz csilingelve gurult el a kövön, A szemközti pádon ülő részeg egyszerre felélénkült, utánakapott, és pillanatok alatt elszaladt a kinccsel. Mrs. Trimball félig fel- emelkedett ültéből. — Részeg csavargó! — visított élesen. — Gyere ide, azonnal, te mocskos, tolvaj! — Ne törődjön vele — mondta William és a vállára tette a karját. — Akad még ott, ahonnan ez való. Tessék. A nő óvatosan eltette a pénzt. — Nagyon szépen köszönöm — mondta Mrs. Trimball méltóságteljesen. — Barátok között a kölcsön rendjén való. Hukk... Kérem adja meg a nevét és címét és visszajuttatom. Kotorászott a táskájában és egy agyonrágcsált ceruzát és darabka papírt vett elő. — Talán egy krajcárt még hozzátehetne, hogy valami kis meleg étel jusson a gyomromba. William habozott egy pillanatig. — Természetesen — szólt, aztán összeszedte a gondolatait, megfeszített erővel próbált emlékezni mindarra, amit a vasárnapi lapok társasági rovataiban olvasott. Aztán leírta a papírra: „Courcey de Peys- ter Stuyvesant. Hotel Plaza.” — Ugye, megmondtam! — kiáltott fel a vénasz- szony. — Én ismerlek titeket... Hukk... Engem nem csaptok be. Apukától kapjátok a pénzt, én meg tér- denállva dolgozom hét napot egy héten. Cifra egy neved van. Nem igaz? Nem szégyellnél néhány lépést menni egy ilyen vénasz- szonnyal, mint én vagyok Mr. Courcey de Peyster Stuyvesant? — Egyáltalán nem. Örömmel megyek, biztosíthatom. William felállt és karon- fogta az öregasszonyt. Di- dergett. Rossz volt felállni, mert így kitette a szélnek és hidegnek testének azon részét is, melyek ültében védve voltak. — Jól nézünk ki — mutatott körbe Mrs. Trimball. — Választunk egy elnököt, az megígéri, hogy minden szép és jó lesz, aztán mit kapunk a pénzünkért: rendőröket... De azért te elég rendes fickó vagy, ahhoz képest, hogy kapitalista. Csak egy kis kemény munka hiányzik neked, semmi más... William Booth Wrenn lassan visszament a Washington Squarre. A nedvesség most már egészen átáztatta a ruháját, s a pad alatt, amelyen az előbb üldögélt, megtalálta annak a cigarettának csikkjét, melyet az előbb szívott. A nyirkos gyufa csak a negyedik próbálkozásra akart meggyulladni. Hirtelen egy jóltáplált, vastag posztóruhás rendőr toppant elé és hevesen integetett a gumibotjával. — Gyerünk innen — szólt kurtán, — itt nem üldögélhetsz, William szívott egyet a cigarettáján és megkérdezte: — Ember, tudja, hogy ki vagyok én? A rendőr egy pillantással felmérte a piszkos gallért, az olcsó kalapot és az átázott cipőt, A rendőrök szeme élesebb, mint az öregasszonyoké. Előrehajolt és William arcába bámult. — Igén — szólt, tudom, hogy ki maga. Maga az a fickó, akit a múlt éjjel kétszer kergettem el a parkból. No, tűnjön el, gyorsan, amíg szépen beszélek... Fordította: Zilahi Judit
