Kelet-Magyarország, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-26 / 227. szám

Lenini stílus a filozófiai kufafásokban 100 éves a Széchenyi emlékmű Tiszadobon Lenin tevékenységének egyik legfontosabb, mun- kastílusát jellemző vonása az élettel való állandó kap­csolata, a tények figyelmes vizsgálata és a tapasztalatok alkotó általánosítása volt. Elméletet nem lehet kigon- dőlni, mondta Vlagyimir II- jics. Az elmélet a történe­lem konkrét tapasztalataival függ össze, „az egész világ forradalmi tapasztalatának és forradalmi gondolatának összességéből nő ki.” (Le­nin Művei 21. kötet, Szikra 1951. 359. old.) Pedig a tudományos mun­ka gyakorlatában még min­dig előfordul, hogy letér- nek az elmélet és az élet kapcsolatára vonatkozó le­nini követelmény útjáról. Az ilyenfajta meghátrálá­sok egyike abban áll, hogy a valóság filozófiai elemzé­se helyett közismert tétele­ket ismételnek és a tekin­télyek egyik-másik nézeté­nek illusztrálásához szám­talan példát „fűznek lánc­ra.” Még mindig jelennek meg „minden eshetőségre alkalmas” példákkal meg­tömött filozófiai művek, amelyekkel néha a valósá­gos tényeknek dialektikus bonyolultságukban és el­lentmondásos voltukban va­ló tanulmányozását pótol­ják. Vitathatatlan, hogy a tan­könyvekben, az oktatásban és a propagandában szük­ség van példákra a kifej­tésre kerülő elméleti téte­lek különféle illusztrálásá­ra. A tudományos alkotó munkában azonban káros és megengedhetetlen, hogy a tényleges kutatást nép­szerűsítéssel, „tudományo­san” hangzó kommentárok­kal és már megoldott prob­lémák latolgatásával pótol­ják. „Példákat általánosság­ban felhozni semmi fárad­ságba sem kerül, de ennek nincs is semmi jelentősége. —. írja Lenin. — A tények, ha egészükben, összefüggé- síikben nézzük azokat, nem­csak ,,makacs”, de kétségte­lenül bizonyító erejű dol­gok is. A tények, ha kira­gadjuk őket az egészből, összefüggésükből, ha tőre- dékesek és önkényesek, nem tekinthetők többnek, mint puszta játéknak, vagy még annál is rosszabbnak”. (Le­nin Művei 23. kötet, Szikra 1951. 295 old.) Ha valaki nem akarja, vagy nem tud­ja elég mélyrehatóan ta­nulmányozni az életet és elszakad a gyakorlattól, el­kerülhetetlenül üres szó- cséplésbe esik és az általá­nos frázisok bűvkörébe ke­rül. A lenini stílus következe­tes alkalmazása az élet és a tudomány kapcsolata for­mális értelmezésének le­küzdésével jár és megköve­teli, hogy a filozófiai kuta­tásokban határozottan eluta­sítsuk a deklaratív jelleget, a túl sok idézgetést és a modern tudomány eredmé­nyeinek filozófiai gazdagí­tása helyett a tudományos felfedezéseknek népszerű formában való kifejezését. A másik, a tudományos filozófia stílusától kétségte­lenül idegen eljárás abban áll, hogy a tényeket az elő­zetesen elfogadott nézethez „igazítják.” Néhány olyan munkában például, amelyek a szocialista viszonyok, tár­sadalmunk gazdasága és kultúrája, valamint a kom­munista munkáért folyó mozgalom tanulmányozására tartanak igényt, az igazi sikerek, a tényleges nehéz­ségek és hiányosságok, s azok okainak objektív elemzése helyett csupán azokat a tényékét sorolják fel, amelyek az adott sé­mát igazolják. Az alkotó munka lenini stílusa annak elismerésén alapul, hogy az elméletnek igen nagy jelentősége van a gyakorlat fejlődése szá­mára és hogy az elmélet igazságának legfőbb knité- tiuma a gyakorlat. A le/nini stílussal összeegyeztethetet­len, ha valaki az elméletet a gyakorlatban ' próbálja „feloldani”, s az elméleti munkát egyes átalakulások leírására próbálja leszűkí­teni, hasznosságuk és pers- pektívikusságuk számításba vétele nélkül. Igaz ugyan, hogy a jelenlegi körülmé­nyek között mindenekelőtt olyan megalapozott elméleti kutatómunkára van szük­ség amely a gyakorlat szá­mára időszerű jelentőség­gel bír. De a dolgok naiv leegyszerűsítését jelentené, ha úgy vélnénk, hogy min­den filozófiai munkának gyakorlati ajánlásokat kell adnia, hogy minden filozó­fiai kutatásból feltétlenül olyan következtetéseknek kell származniok, amelyek a konkrét termelési fel­adatok megoldása szem­pontjából közvetlen jelen­tőséggel bírnak. A tudo­mány történetében, s így a marxizmus—leninizmus történetében is sok olyan példát ismerünk, amikor az új eszmék csak több évti­zed múltán nyertek gyakor­lati jelentőséget. ★ Amikor a társadalmi je­lenségeket konkrét törté­nelmi szempontból elemez­zük, a nézeteknek az esz­mei egység mellett folyó harcát meg kell különböz­tetni az ideológiai harctól, mint az osztályantagoniz- mus formájától. Az a tény, hogy az antagonista osztály­ellentétek sikeres leküzdése eredményeként hazánkban létrejött az eszmei egység, nem zárja ki azt, hogy a nézetekben, értékelésekben és a bonyolult elméleti kér­dések megoldásának meg­közelítésében különbségek legyenek. A nézetek elvi egysége nem jelenti a né­zetek azonosságát, nem je­lent szürke egyöntetűséget. Minthogy a tudomány fej­lődik, különböző nézetek kialakulása elkerülhetetlen. A különböző értékelések és nézetek a kutatás tár­gyának bonyolultságáról, különféle megközelítések és különféle megoldások lehe­tőségéről tanúskodnak, vé­gül pedig számos szubjektív momentum (a műveltség­ben, tapasztalatokban és ké­pességekben mutatkozó kü­lönbségek) folyományai. A különböző nézetek összeüt­közése és szembe kerülése, a vélemények harca termé­szetes jelenség és az alkotó keresések biztos jele. A marxizmus—leninizmus egy­idejűleg arra kötelez, hogy alapvető világnézeti elvek tekintetében őrizzük meg a nézetek szilárd egységét és arra törekedjünk, hogy a vitás kérdésekben az esz­mei egység alapján dolgoz­zuk ki a közös álláspontot. Az elfogultság és az elő­ítéletek légkörében meg­esett, hogy önkényesen „címkéket ragasztottak”, vagy a marxizmus—leniniz- musból „kiátkoztak” embe­reket, azt pedig, ha valaki elvtelenül megtagadta sa­ját nézeteit és sietve lát­szatmegbánást tanúsított, gyakran az önkritika és az eszmei érettség pozitív pél­dájának tekintették. E rossz gyakorlattal szöges ellentét­ben áll Lenin stílusa, aki arra tanított, hogy türelme­sen elemezni kell az ellen­vetéseket, figyelmesen meg kell hallgatni a bírálók és opponensek érveit. Lenin harcostársai és tanítványai tisztelettel emlékeznek arra, hogy Leninnel milyen sza­badon lehetett vitatkozni. A különböző álláspontok összevetése a marxista—le­ninista világnézet keretei között, az érvek és ellenve­tések tárgyilagos elemzése széles körű nyilvánosságot és a nézetek kifejtésének egyenlő lehetőségeit tétele­zi fel. Mint Lenin mondta, egy kérdés megvitatása azt jelenti, hogy különféle vé­leményeket kell kifejteni és meghallgatni. Hangsú­lyozta, hogy a helyes meg­oldást csak a vitás kérdések széles körű és nyílt megvi­tatása útján lehet megtalál­ni. A lenini stílussal tehát ellentétben állnak az olyan, még ma is előforduló viták és tanácskozások, amelyek eredményeit előre meghatá­rozzák és a „tanácskozás­ra” vonatkozó felhívás puszta formalitás. Nem kevésbé fontos az is, hogy miről kell vitatkozni és mit kell megbeszélni. A valóban érdemi vita tárgyát a bonyolult, megoldatlan problémák képezik, amelye­ket objektívan és elvi ala­pon kell megvizsgálni. Le- nin azt követelte, hogy ne kerüljék meg a kényes kérdéseket és ne térjenek ki a fontos problémák elől. Az új problémák aktív megoldásáról való lemondás gondolati megmerevedésre vezet, képtelenné tesz tar­talmas viták folytatására, s mint Lenin találóan mon­dotta, „kötekedést” szül. Helyén való megemlíteni a lenini hozzáértést, amely kizárja a szószátyárkodást, a parádézást és minden más „tudományos színezetű szócséplést”. A tudományos viták sikere szempontjából nagy jelentősége van a vi­ták helyes megszervezésé­nek. Be kell valanni, hogy nálunk még mindig sok olyan megbeszélés van, amelyet csak azért tartanak meg, hogy kipipálhassák, vagy hogy a közös gyűjte­ményben vagy a tudomá­nyos jegyzetekben megjele­nő előadásokat (amelyekben mindenki „mondja a ma­gáét” !) „egységesítsék”. A probléma azonban megol­datlan marad. Az alkotó vitában a kü­lönböző értékelések és né­zetek egybevetésekor rend­kívül fontos az elvhűség az egyenesség és bátorság, valamint az, hogy nézetein­ket meg tudjuk védeni. A túlzott engedékenység ká­ros és veszélyes: azt a lát­szatot kelti, hogy minden' rendben van, amikor pedig valójában a bonyolult kér­dések még megoldatlanok és messze vannak a meg­oldástól. A szilárd meggyőződéssel és a meggyőződés követke­zetes megvédésére való ké­pességgel párosuló elvhűsé­get és gondolati önállóságot Lenin a tudós egyik legfon­tosabb tulajdonságának tar­totta. Egyidejűleg tekintetbe kell venni, hogy az ideoló­gia terén nem minden egy­szerű és nem lehet min­dent a „megfelelő polcra” rakni. Mint a tapasztalatok mutatják, az eszmei egység körülményei között is meg­van minden lehetőség bi­zonyos (néha szubjektiven fel nem ismert) eszmei hi­bákra és gyenge pontokra, néha még a tudományos filozófiai tételek komoly elferdítésére is, vagy a ré­gi védelmére és egyes kér­désekben a tudományos ál­lásponttól való eltérésre, és így tovább. A kommunista filozófus feladata kijavítani azt, aki hibát vét, visszautasítani a helytelen nézeteket, mint Lenin tanította, képviselőik „ledorongolása” nélkül. Le­nin egyben rámutatott ar­ra, hogy nem helyénvaló a már leküzdött hibák bí­rálata. Az ideológiai munkában meg kell valósítani a lenini stílus legfontosabb vonását: nem az ember ellen kell harcolni, hanem a helyte­len nézetek ellen, az em­berért. A tárgyilagos vita során megvan a lehetőség az elméleti hibák kiküszö­bölésére, az elvi helytelen­ség kijavítására. Lenin nem egyszer hang­súlyozta, hogy a vitá sza­badsága és a meggyőzés a tudatos akcióegység feltéte­le. Napjainkban az ideoló­giai és tudományos munká­ban és így a filozófiában is a meggyőzés elve érvénye­sül, amely biztosítja a né­zetek és akciók valóban ön­kéntes és tudatos egységét, az alkotói feladatok megol­dásának talaján. (Részletek a Voproszi Fi- lozofii-ből.) A zl772-es, 1816-os és az 1830-as nagy tiszai árvi­zek pusztításait, valamint az 1838-as márciusi zempléni katasztrófa után szükséges­sé vált, hogy korlátozzák az árvizek pusztításait. A Tisza abban az idő- ban Tokajtól Kesznyé- tenig olyan lassú >lyású volt és medre anr,' a el­iszaposodott, hogy a tiszai áradások veszélyeztették a tömegeket. A kényszerhelyzet hatá­sára József nádor 1845 ja­nuár 12-én értekezletre hívta össze a helytartóta­nács néhány tagját, az ér­dekelt törvényhatóságok képviselőit és a nagy föld­birtokosokat. Széchenyi István 1845. szeptember 27-én 120 évvel ezelőtt indult el első nagy tiszai útjára, s életcéljául tűzte ki a Tisza szabályozá­sát. A történelemből tadjuk, hogy Széchenyi István a re­formok és nem a forradal­mak híve volt. A főnemesek — akik általában a hala­dás gátlói voltak, szembe- állva Széchenyivel, még a reformtörekvéseivel is azon a címen, hogy a „királyi biztos” cím a Habsburgok szolgálata — megtagadják vele a közösséget és haza- fiatlannak kiáltják ki. A kiközösítésben a főpapság jár az élen. Széchenyi mun­kásságának értékelésénél tudnunk kell, hogy csupán a mezőgazdaság fejlesztésé­re törekedett — nem látta világosan az ipar fejleszté­sének nagy szerepét — nem akarta elveszíteni a mezőgazdasági termékeket biztositó osztrák piacot és ezért nem »kart szakítani a Habsburgokkal sem. Széchenyi István türel­metlenül sürgette a szabá­lyozási munkálatok meg­kezdését. „Ideje már — mondotta —, hogy az ásó és kapa munkája váltsa fel a sok felesleges szócsatát!” A sok huzavona után elér­kezett a történelmi jelentő­ségű pillanat. 1846. augusz­tus 27-én Széchenyi István jelenlétében Tiszadobnál megkezdték a Tiszadob— Szederkényi 55. számú (ké­sőbb Andrássyról elneve­zett) átmetszéssel a mun­kát. Tiszadobon az Urkomi magaslaton 1865. szeptem­ber 27-én monumentális emlékművet állított az Al­sószabolcsi Tiszai Társulat. Az emlékművön a követ­kező verset olvashatják: „Két hatalom versenge soká e róna bírásán: Emberi szorgalom és a vizek őseleme; Széchenyi lett bíró, a Ti­szát medrébe szőritá; Szózata, s a nagy tér im szabad és újra mienk’’! Az említett töltésszakasz mintegy 360 ezer katasztrá- lis hold árterületet mente­sít. A mentesítés előtti idő­szakra jellemző volt, hogy a területnek mindössze 2,6 szá­zaléka volt szántó és mint­egy 29 százaléka használha­tatlan nádas, mocsár és vízzel borított posványos terület. Ezzel szemben a 90-es években végrehajtott felmérés szerint is már 29 százalék szántó és a nádas, valamint a használhatatlan terület 7 százalékra csök­kent. A rét- és legelőterü­letekben is jelentős javulás állt be. Az alsó-szabolcsi társulat 1948-ban történő államosí­tása után a töltések fenn­tartását az Országos Víz­gazdálkodási Hivatal vette át és ezzel a folyamszabá­lyozási, valamint az árvíz- védelmi munkák irányítása a szocialista állam felügye­lete alá került Jelenleg lényegesen na­gyobb és korszerűbb anyag- és árvízvédelmi felszerelés állt az Igazgatóság rendel- kezésére, mint az államosí­tás előtt. A védvonal men­tén elhelyezett, mintegy 5 millió forintnyi árvízvédel­mi anyagon kívül egy 50 fős, gyorsan mozgó, korsze­rű felszereléssel ellátott, gépesített árvízkészültségi osztagot szerveztek. Az 1965. évi nagy dunai árvíz időszakában az anyag és ember minden időben és helyzetben szükség szerint rendelkezésre állt, helyén volt. Ez nemcsak azt jelen­tette, hogy a kormány át­tekintette és kezében tartot­ta, hanem mozgósítani is tudta mindazokat az anya­gi, műszaki eszközöket, amelyek a védekezéshez szükségessé váltak. Az 1965-ös árvíz közvet­len kártételét mintegy 670 millióra becsülik, s 430 millióra a belvízkárt. A si­keres védelmi munka olyan károktól mentette meg az országot, népünket, amit csak milliárdokban lehetett volna kifejezni. A gátakon, az ártól fenye­getett területeken tíz és tízezrek éjt nappallá téve, fáradhatatlanul munkálkod­tak, s a helyreállításban felelősségteljesen részt vesz­nek. Olyan összefogás való­sult meg, amely örökké emlékezetes marad népünk történetében. Az ember egymagában gyenge a természet erőivel szemben, de amikor váll­vetve összefog legyőzhetet­len erővé válik. Most, a Széchenyi emlék­mű felállításának 100 éve« évfordulóján illő, hogy meg­emlékezzünk azokról, akik sokat fáradoztak, dolgoztak a Tisza-völgy nyugalmáért, békéjéért. Harkai Sándor a megyei pártbizottság tagja Budapest, Nagymező utca Szlovák György rajza

Next

/
Thumbnails
Contents