Kelet-Magyarország, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
3EgftjrY^V3B®3PO]LC S A századforduló nagy íróegyéniségei egy kötetben “ Meg sent ísnesmiSni a* új elnököt — mondta a legöregebb. A többiek bólogattak. — Sándor más volt. Szakajtóba hajtogatták az ennivalót, Kalán András pedig intett a kölyöknek, s pénzt nyújtott feléje. A kölyök fogta az üveget, meg a húszast és elporoszkált az úton, mely zöld akácbokrok mögé vezetett. S azokon túl messze, a kocsmáig. — Sándorral ki lehetett jönni. Szót értett az emberrel. Éva — Kalán András egyszem leánya — felállt: — Láttam. Jóképű. 'lem olyan suttyóféle, mint az itteniek. —• A derekad töröm le.. f A lány a diófa alatt ült le, kissé messzebb a férfiaktól, mintha nem is hozzájuk tartozna, és az almafákat nézte. Miért éppen ilyenkor virágzanak? — gondolta. Fa- gyosszentek előtt. Mintha incselkednének a borzas idővel, mely hetek óta nem engecti ki kaptárjukból a méheket. A fák alatt fehér sziromlepkéket söprögetett a szél. Az ágak — még megannyi virágkoszorú — dacosan hajladoztak, alattuk sunyí- tott a hűvös, hofnokos föld. — Sánjlor nem záratta be a borospincét. Ettől meg szomjan is dögölhetne az emberfia. Az asszonyok kissé távolabb ültek, oldalt, a major naposabb falának dőlve. — Ettől még krajcárt sem láttunk... — Emlékeztek? Sándor minded nyolcadikén előleget osztott! Fejük fölött félsarkából kifordult padlásajtó lógott a levegőben. Nyikorgóit. A szél bele-beleákaszkodott, s ilyenkor meglibbent, mintha repülni akarna, akár egy kiterjesztett szárnyú, hatalmas varjú. — És nem Moszkvicsról dirigált. Beszélt az emberrel, nemcsak elsuhant az úton.. — Bezzeg a vezetőség most is kapja a fizetést! Megérkezett a kölyök, Kalán Hon legelső apátián fia. Lihegett kissé, mikor átadta az üveget Kalán Andrásnak, aztán leült a fal mellé. — Mi van az ügyeddel? — kérdezte az ötödik férfi, aki addig meg sem szólalt. — Mi közöd hozzá? — mordult rá Kalán András, és a legöregebbet is megelőzve, hosszút húzott a pálinkából. — Azelőtt nem abaigat- ták az embért az alméslá- dákkal sem — mondta maga elé két kortylntás köKUN ISTVÁN: Kalánok ■r-rá. ' -■: i ■ • zött Kalán István, — mégis visszaadta ki-ki a tsz-ét. Éva a raktár elé sietett, felvett egy öl venyigét, s indult vissza, a diöla alá. Mikor a férfiak elébe ért, megkérdezte: — Nem gondolják, hogy dolgozni kéne? — Nagyobb pofád van, mint anyádnak. A fánál elővette metszőollóját, és vagdalta a vesz- szők korhadt részeit. — Nincs cserepes tanyám — gajdolta a károgó padlásajtó alatt Kalán István. — Már sincs? — Nevettek. A kölyök ismét elindult az üveggel. ★ Délre járt. Az útról Moszkvics kanyarodott a major mellé, s a raktár előtt állt meg, a venyigerakásnál. Az elnök és a gazdász pillanatig még a kocsiban maradtak. — Ez az a híres nemzetség — mondta a gazdász. Elballagtak az emberek előtt, köszöntek, amazok visszabólogattak, de ültek továbbra is. Egyedül Kalán István nem köszönt, mert a falnak dőlve aludt. Arcát, vasutasforma sapkáját a szél porral borította be, s úgy nézett ki, mint homokkőből faragott szobor, mely ott ül negyven éve. A diófa mellett haladtak. Kalán Éva felállt, köszönt nekik, és követte őket a dombra. Az elnöknek fekete haja volt, hullámos, alatta bozontos szemöldök és kék, égszínű szem. Fiatalnak látszott. ’ • — Ezt a szőlőt a Berta- lan-tagban lévővel együtt telepítettük — mondta a gazdász. —. A .Kalánok művelték. Sok kipusztult, ezért amonnan is kiszedetem, s megpróbáljuk itt tömöríteni. — Kevés lesz — szólalt meg a hátuk mögött Éva. — Tízezer vessző kéne még. Az elnök csodálkozva rápillantott. A lány elpirult, és odébbment néhány lépéssel. Az almafákat nézegették. Néhány pillanatra jobban kibújt a szürkeségből a nap is, szokatlanul narancsszínű sugaraival megtarkította az ágak virágfüzéreit. — Ez kellene — szólt a gazdász. — Kidöngenének az öreg Suhajda méhei is. Lenne termés. Bő, sok. Az elnök jegyezgetett egy noteszbe, azután visszatértek az emberekhez. A padlásajtót éppen elkapta egy dühös szélroham, s libegtette, ráncigálla. Az elnök fölnézett, s visszahőkölt a röpködő ajtótól. — Ügy dolgozunk, mint tavaly, emberek? — kérdezte a gazdász. Csönd fogadta szavait, a lengő ajtó is elcsitult. Kalán András fölállt. — Nincs kedvünk. Amíg nem tudjuk, mi lesz. — Hogy-hogy mi lesz? — Az én ügyemmel. Amiért szerdán bementem az irodára. — Most ezért nincs kedvük? Máskor miért nincs? — Maga könnyen gúnyolódik. Hej, de nehéz,,de nehéz! — gondolta az elnök. Megjelent előtte az öreg Suhajda ráncos, törődött arca. Az esti vezetőségi ülésen, amikor halkan megszólalt, eldöntött minden vitát: — A borospincéi* törte fel. Még ha éhes lett volna, s kenyérért. . . De bor nélkül megél az ember. Erre már mondták az emberek noszogatás nélkül: — Menjen csak be! — Ráfér az a négy hónap!-— Ügyse dolgozik. Mindegy neki, hogy nyáron vagy télen üli le, nem igaz? Most mondja a döntést szemébe? Ügy, egyszerűen, durván? Hogy ráfér. A munkákat pedig nélküle is elvégzi valahogy a tagság, így mondja? Ellenségek lesznek az emberek. Itt mind. Pedig nem ellenségek ők. Vagy tanácsoljon valamit, s úgy bújtassa el, finoman? — Szóljon már valamit elnök elvtárs! — biztatta gúnyosan Kalán András. Az elnök arcát elöntötte a forróság. Vártvtníg csillapodik. A Ipg&tégBÖb^ KfJán fel. állt. Ő a láff&feaíiabb. — "Neni/ír— mgödfa krá- kogvd HZ' elnök. “bNem kérünk magának halasztást. — Ehendöglik a család! — bődült el Kalán András, mint aki a habozásból már várta, tudta a döntést. A legöregebb eléje lépett, s megfogta a karját. Az elnök köszönt, , sar- konfordult. Porzott az út utánuk, s a por — mint sűrű, fojtó köd — a bokrok felé szállt. Aztán a szél megragadta az egész gomolyagot, s vitte, cibálta. A diófa mellett elsodorta, a domb mögé, messze, a semmibe. A minden korábbit felülmúló, az anyagterjedelmet, a marxista rendszerezést, elemzést és összefoglalást tekintve pedig a magyar irodalomtörténetek sorában példa nélkül álló vállalkozásnak immár ötödik kötete látott napvilágot. Tizenöt évet ölel fel: az új magyar irodalom kibontakozásáét. Amíg az előző — a negyedik kötet — az 1849—1905 közti irodalom alapjelenségeként határozta meg a társadalmi kérdések háttérbe szorítását, addig a mostani — az időszakhoz hűen — az irodalom érzékeny reagálását méltatja a kor létfontosságú problémái iránt. Megoldásra váró társadalmi és nemzeti kérdések, az első világháború, majd a forradalmak töltik meg a közéletet; kibontakozik a harc az ország átalakításáért. A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig c. kötetet szerkesztette Szabolcsi Miklós. írták: Bodnár György, Czine Mihály, Fe- renczí László, Ilanák Péter, József Farkas, Kiss Ferenc, Komlós Aladár, Osváth Béla, Rába György, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, Varga József, Vargha Kálmán. E másfél évtized Irodalmát elemezve a mű szerzői — igen helyesen — a központba az új irodalmi törekvéseknek otthont és műhelyt biztosító Nyugat című folyóiratot állítják. Összegezik a kor kritikai áramlatait, majd több mint négyszáz lapon megrajzolják a századelő nagy íróegyéniségeinek, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka, Margit, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, .Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula. Ter- sánszky Józsi Jenő és Füst Milán portréit. Az irodalomtörténészek természetesen foglalkoznak a kor egyéb áramlataival is. A konzervatív irodalom erői kezében a hivatalos hatalom és mellettük tevékenykednek a jobboldali radikalizmus hívei. Széles körű közönséghatást érnek el a polgári liberális esz- meiségű írók. Mindamellett kibontakozóban van a szocialista irodalom. Kezdeteivel, valamint a magyar avantgarde törekvésekkel és a forradalmak irodalmával önálló fejezet foglalkozik, első ízben ilyen részletességgel. A korszaknyitó: Ady fellépése publicisztikai remekeivel és az „Uj versekkel, Ady ekkor a Budapesti Napló szerkesztőségében dolgozik. Itt és az Osváth Ernő szerkesztésében megjelenő Figyelőben, a Nyugat legjelentősebb előfutárában szinte egyszerre jelenteti meg két hasonló gondolatkörű nagy írását. A nacionalizmus alkotmányát, illetve az Ismeretlen Korvin- kódex margójára című vallomását. Mindkét cikkben az igaz patrióta hazája iránti féltése szólal meg. „A nacionalizmus: dühödt hazafiság — írja A nacionalizmus alkonyá-ban máig helytállóan. — De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szen- tebb fogalom köpenye, hogy- sem a nacionalizmust födhesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua nonja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni, s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában, s közös társadalmi munkában álló becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem is tesz egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.” Ady számos cikkben kommentálta az 1905-ös orosz Samuel Becket első filmjét, amelynek címe egyszerűen csak „Film”, főszereplője pedig Buster Keaton, a 26. velencei fesztiválon mutatják be. „Mezítláb a parkban’’ címmel két esztendeje nagy sikerrel játszanak egy színdarabot a New York-i Broadway*n Neil Simon darabját most filmre viszik. Robert Youngson a Met- ro-Goldwyn-Mayer filmgyár számára elkészítette a Lauforradalom híreit, de az „Uj versek”, „A magyar Ugaron” című ciklusának költeményei is ebben a viharos esztendőben íródtak. A fiatalok szervezői: Osváth Ernő és Fenyő Miksa okosan irányították a figyelmet Ady új költeményeire... A kötet a kritikus arcképek sorában különösen Ignotus, Osváth Ernő, Hatvány Lajos, Fenyő Miksa, Schöpf- lin Aladár, Horváth János és Szabó Ervin eszmevilágának elemzésében nyújt kiválót. Mindenekelőtt megragadó Osváth értékelése. E nagyhírű kritikus munkásságáról találóan állapítja meg: ..Legértékesebb kritikai műve... nem összes írásai, hanem a Nyugat húsz évfolyama.” Ugyancsak figyelmet érdemel a század eleji drámáról készült áttekintés: ez a csaknem harminc lap a hiányzó drámatörténetet igyekszik pótolni a szóban lévő időszakról, Bartha Lajos, Gárdonyi Géza mellett olyan kevésbé ismert életutakat elemezve, mint Lengyel Menyhérté, Bíró Lajosé, Szomory Dezsőé, Hevesi Sándoré, Herceg Ferencé és Molnár Ferencé... Gazdag tény- és adattár egészíti ki a kötetet, valamennyi fejezet végén pedig útbaigazító bibliográfia, s szakirodalmi válogatás nyújt segítséget a kutatóknak, pedagógusoknak, egyetemi és főiskolai hallgatóknak és mindazoknak, akik a marxista irodalmi közgondolkodás kialakításán munkálkodnak. (Akadémia Könyvkiadó). rel és Hardy (Stan és Pan) filmek legmulatságosabb jeleneteiből készült antológiát. Mel Ferrer szatirikus filmet akar forgatni a hidegháborúról. Elflo Cravo Peixolo, Gunabara (Rio de Janeiro) állam idegenforgalmi hivatalának főtitkára bejelentette, hogy 16 ország fogadta el a meghívást az első Rio de Janeiro-i nemzetközi film- fesztiválra, amit szeptemberben tartanak meg. Filmkrónika FÖLDES GYÖRGY: Gavallér hölgy Piroska kissé moletten, gesztenyebarnán és immár harminc évesen, tizenkét esztendő óta tölti ki a vállalatnál a bérjegyzékek rubrikáit. A mamával lakik Pest környéki kertes, családi házukban s tulajdonképpen semmi gondja sincs, csak éppen nem talált még olyan férfira, aki az anyakönyv- vezetőhöz vezette volna. Nemrég baráti beszélgetésünk közben, így ecsetelte Piroska a helyzetet: — Nem mentem még férjhez, de nekem nem is sürgős, — mondta egy kicsit bánatosan, s egy kicsit büszkén is. — Vagy nekem nem felelt meg a fiú, vagy én nem tetszettem neki. És ha már nagyjából stimmelt is az ügy rendszerint közbejött valami... — Ilyen az élet — mondtam, mert valóban ilyen is ritkán „stimmel” minden. Piroska egyetértett velem, de nem kesergett, inkább vidáman végezte munkáját a bérelszámolóban. Egy napon még vidámabban végezte: tizenkettes totótalálata vidította fel, az átlagosnál nagyobb mértékben. — Képzelje, tizenkét találatom van a totón — lelkendezett boldogan, s a nyakamba borult örömében. Aztán elmondta a hivatalban, ahol mindenki az ő nyakába borult, ki örömében, ki irigységében, de Piroska ezzel mit sem törődött: meghívta az egész bérelszámolót ünnepi bankettre, egy divatos kiskocsmába. Nagy volt a vígság: kilencvenhatezer forint nem kis pénz — mondogatták a kollégák egymás között, s bár Piroska szemérmesen hallgatott a nyeremény ösz- szegéről, mindenki tudta, hogy azon a héten a tizenkét találatra kilencvenhatezer forintot fizetett a totó. Csak ezen az egyetlen estén kétezer forintot költött el Piroska, aki valósággal beleszépült a nyereménybe. Annyira beleszépült, hogy Menyhért, akit a hivatalban csak Menyusnak becézlek, s egyébként a társvállalat főkönyvelője, hirtelen felfigyelt Piroskára, noha korábban a szimpla és udvarias jónapoton kívül nem méltatta figyelmre a lányt. Menyus most már kezétcsó- kolommal köszönt és délután ötkor egyre gyakrabban megvárta Piroskát. Sőt megvárta reggel is, ami érthető, hiszen alig rövid utcányira lakott a lánytól, amit eddig Menyus csodálatosképpen sohasem vett észre. Piroska az egyik délután, útban hazafelé így szólt Menyushoz: — Mondja meg nekem Menyus, van női egyenjogúság, vagy nincs? —- Most már van, igenis van! —• erős! tgette Menyhért, némileg dadogva, amiközben azon elmélkedett, hogy vajon mi célja lehet Piroskának ezzel a szokatlan kérdéssel. — No ha van egyenjogúság — mondta Piroska, — akkor én magát most meghívom a cukrászdába egykét Hubertusra. És mivel Piroska nemcsak női egyerijogúsággal bírt már, hanem a totón nyert rengeteg pénzzel is rendelkezett, gyakran meghívta Me- nyust hivatalba menet és hivatalból jövet, egy-egy rumra, feketére, sőt olykor egy pohár ginre is. Esténként Piroska szerezte be a színházjegyeket, Piroska fizette a vacsorákat, és ő egyenlítette ki szombat esténként is a mulatóhelyeken fogyasztott ételek és italok tetemes számláit. Különösen hangzik, de Menyus alig néhány hét alatt egyre Szebbnek látta Piroskát, amiben a pletyka szerint, a totónyeremény játszott jelentős szerepet. De csak a rosszmáj úak illették Menyust számítónak, vagy hozományvadásznak és csak azok hangoztatták, hogy Piroska kilencvenhatezer forintja hatott a fiú lírai lel- kületére. Egy konyakban dús nyári este után, Piroskáéi! kertes, háza előtt, italtól és szerelemtől mámorosán búcsúzott Menyus Piroskától: — Imádlak Piriként — lihegte most tegezve először a lányt, majd félénken átölelte s megcsókolta a homloka kellős közepét. Megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, aztán többször is. Már nemcsak a homlokán... Amikor Menyus érezte, hogy heves és meg-megújuló rohamait Piroska nemcsak tűri, hanem viszonozza is, azonnyomban, ott a zöld kerítés előtt, a holdvilágos éjszakán megkérte a lány kezét. Mit is szólhatott volna akkor szegény Piroska! Megremegett a boldogságtól, beszaladt a kiskapun, egy pillanatra szembefordult a fiúval és így susogta lágyan, szerelmesen; Majd holnap megbeszéljük a részleteket, drága Menyuskám! Aludjon jól. így mondta szerényen, halkan. Mert a lányok nem tegezik mindjárt vissza h fiúkat. Csak valamivel később... Másnap meg is beszélték: két hét múlva esküvő, Menyus Piroskáékhoz költözik, a mama is örül, hiszen Jől elférnek hárman majd a kétszobás, tágas kerti lakban. Nem merném nyugodt lélekkel állítani, hogy Menyus kiszámította volna mennyit költött el Piroska a kilencvenhatezerből, vagy arra gondolt volna, hogy még legalább hetvenezer forintja maradt a lánynak. De az kétségtelen, hogy baráti körében jónéhányszor szép és bíztató tervekről beszélt: majd a tavasszal vesz egy Wartburgot, hadd legyen min furikázni szombatonként Piroskával a Balatonhoz. De ha Menyus nem is Volt olyan anyagias, hogy kicsinyes számítgatásokkal foglalkozott volna, annál inkább részletes számításokkal örvendeztetett meg engem Piroska, amikoi -.smertette velem a hadihelyzetet. — Huszonötezer forintot költöttem el eddig szórakozásra, kozmetikára, ruhákra és egyebekr j *- magyarázta szomorúan, kifetiyelvel küszködve. , — Nem kell izgulnia Piriké, maradt még elég! — nyugtattam a lányt és óva intettem attól, hogy eddigi könnyelműségével tovaDb szórja a totón nyert ezreseket. Figyelmeztettem, hogy ha továbbra is úgy herdálja a pénzt, mint eddig, hamarosan elúszik a kilencvenhatezres totónyeremény. Az utolsó fillérig,.. — Már késő — felelte Piroska atyai intelmeimre, s bánatos szeméből megeredtek a könnyek. — Egyetlen fillérem sincs már... Piroska telesírva a zsebkendőjét és az én két vállalhat, majd arra kért. szerezzek neki kétezer forint kölcsönt, hogy megtarthassák az esküvőt, mert a látszatot továbbra is fenn kell tartani. Hiba volt azt hinni, hogy Piroska végzetes könnyelműségével rövid néhány hónap alatt kilencvenhatezer forintot költött el. Pontosan csak huszonötöt költött! Csak ennyit nyert ugyanis a tizenkét találattal. — Én sohasem mondtam — szipogott Piroska —, hogy kilencvenhatezret nyertem. Ezt csak a kartársak mondták a vállalatnál...1 A derék lány ugyanis egy héttel előbb nyerte a huszonötezer forintot, de néhány napig elhallgatta, majd éppen akkor jelentette be a tizenkét találatot, amikor már a következő heti kilencvenhatezer forintos nyereményt fizette a totó. Megértő lélek vagyok, megszereztem a kölcsönt, Piroska megtarthatta a látszatot éé az esküvőt is. De hogy miből fog majd Menyus a tavasszal Wartburgot venni, arról halvány fogalmam sincs.
