Kelet-Magyarország, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-16 / 166. szám
Önkiltségszámítási problémák a termelőszövetkezetekben A mainál jobb, a termelőszövetkezetekben általánosan alkalmazható költség- és jövedelemszámítás elveinek és módszereinek kidolgozásán évek óta munkálkodnak a közgazdászok. Hazánkban és a szocialista országokban is éles viták folynak ezekről a kérdésekről, azonban a költség- és jövedelemszá- mitások általánosan elfogadott elmélete és egységes gyakorlata még nem alakult ki. A termelőszövetkezeti gazdálkodás jelenlegi rendszere, a termelőerők színvonala aaonban sok akadályt, nehézséget és sajátos követelményeket támaszt a költség- és jövedelemszámi- tással szemben. A termelőszövetkezeti gazdálkodás egyik sajátossága, hogy — eltérően az állami gazdaságoktól —, a megtermelt termékek fel- használásáról — az érvényes állami intézkedések betartásával — maga a szövetkezet dönt. Ez egyben azt is jelenti: a szövetkezetek önállóan gondoskodnak a termelés feltételeinek biztosításáról. Ebből következik, hogy — leszámítva az állami segítséget — a szövetkezetek csupán abból oszthatnak, amit megtermeltek. így a tagok személyes jövedelme a lehető legszorosabban összekapcsolódik a termelés alakulásával, a bruttó jövedelem nagyságával. Egy másik fontos sajátosság: a szövetkezetekben nemcsak a tagság pillanatnyi érdeke, a minél magasabb részesedés ösztönöz a bruttó jövedelem növelésére, hanem a szövetkezet, jövőbeni érdeke, a felhalmozás növelése is erre serkent Ez az oka annak, hogy a mezőgazdaság irányítói, az üzemek vezetői, a szövetkezetek dolgozói az üzemvezetés olyan rendjét igyekeztek kidolgozni és alkalmazni, amelynek segítségével megteremtették a lehetőségét, és egyben ösztönöztek is az egy tagra jutó bruttó jövedelem növelésére. A bruttó jövedelem növekedése a gazdaságosság alakulásáról csupán közvetve tájékoztat. Ezenkívül a magas bruttó jövedelmet biztosító termékek termelése szintén lehet gazdaságtalan. Ezt pedig akkor lehet megállapítani, ha a gazdaságok vezetői ismerik az önköltsétenként eltérő. Ahhoz, hegy a szövetkezetek vezetői a termelés tényleges költségeit, valamint a tiszta jövedelmet figyelemmel kísérhessék, szükségük van az élőmunka költségeinek a „tényleges részesedéssel” történő elszámolására. A munkatermelékenység alakulásának a vizsgálata, a különböző gazdaságok összehasonlíthatósága viszont megköveteli, az egységes nor- malizált munkadíjjal való elszámolást. E munkadíj szintjét a jelenlegi helyzetben, egy munkanapra vonatkoztatva célszerű meghatározni, mert a munkaegységben! elszámblás szükségszerűen sok pontatlanságot rejt magában. A saját termelésű anyagok és az általános költségek elszámolásának problémái és megoldásuk lényegében a mezőgazdaság minden szektorában azonos. Az eddigiek szerint, vagy önköltségen, vagy állami felvásárlási áron helyes elszámolni a saját termelésű anyagokat. A társadalmi munkamegosztásnak, az áru és pénzviszo- nyok alakulásának ismerete azonban lehetővé és szükségessé is teszi a saját termé- lésű anyagok felhasználásának elméleti megalappzását és differenciáltabb elszámolását. A saját termelésű vetőmagvakat és szaporító anyagokat — mivel ezek a szükségletnek általában csak kisebb részét fedezik és a nagyobb részt másoktól szerzik be az üzemek — helyes az önköltségben mindenkor elszámoló árakkal, mégpedig a vásárolt vetőmagvak beszerzési árával értékelni. A szemes (abrak) takarmányok elszámolásában célszerű ugyanígy cselekednünk. Bár néha — bizonyos célra — az önköltségen való elszámolás is szükséges lehet. A szálas és tőmegtakarmá- nyok saját termelésű részét mivel ez mindig dominálni fog a mezőgazdasági üzemekben — az önköltségen alapuló elszámolási áron vegyük figyelembe. Az egyéb takarmányfélék elszámolási árát a több éves átlagos önköltséghez indokolt igazítana Az általános költségek ágazati elosztásának mai nagy«r>nalú gyakorlatát az ésszerűség határain belül oly módon szükséges megváltoztatni, hogy jebban érvényesüljön a közvetlen elszámolás elve. Külön problémát jelent a termelőszövetkezetekben az amortizációs költségek elszámolása. Mivel a szövetkezeti gazdaságokban az amortizáció az önköltségben csak kalkulativ tételként szerepel, ezért az önköltség nincs összhangban a szövetkezet tényleges önköltség- és jövedelemviszonyaival. A szövetkezetek többségében még jelenleg nincs amortizációs alap. A mezőgazdaság sajátos problémája többek között az is, hogy a lekötött földterület nem szerepel, mint költségtényező, abból kiindulva: a szocializmusban nincs abszolút földjáradék. Ezért lehetséges, hogy egyes növényféleségeket elsősorban azokat, amelyeknek irreálisan kedvező a önköltségmutatójuk és magas a gazdaságosságuk, a szövetkezetek vezetői mégsem részesítenek előnyben, mert ugyanakkor alacsony a holdan- kénti bruttó jövedelemhozamuk. Tisztázásra vár, hogy az állami támogatást milyen mértékben vegyék figyelembe az önköltségszámitásban. A különféle hitelek után fizetett kamatok minden körülmények között belekerülnek az önköltségbe. Ezzel szemben a direkt állami támogatást, amelyet a gyenge termelőszövetkezetek is kapnak, nem célszerű az önköltségszámitásban figyelembe venni. Viszont helyes ha az összes árked- vezmények bekerülnek az önköltségbe. A termelőszövetkezetek költség- és jövedelemszámi- tásával kapcsolatos viták — amelyek még nem zárultak le — közelebb visznek a helyes, célszerű megoldáshoz, a gyakorlatban ugyancsak széles körben alkalmazható módszerek kidolgozásához. Addig is, amíg egységes állásfoglalás nem alakul ki ezekben a kérdésekben, arra van szükség, hogy a közgazdaságtudomány eddigi eredményeit, a gyakorlat tapasztalatait felhasználva előre lépjünk és már a közeljövőben — az arra alkalmas szövetkezetekben — megszervezzük az üzemi és gazdaságpolitikai igényeknek megfelelő önköltségszámitásl Dr. Dankovits László Szlovák György festőművész illusztrációival NYÍREGYHÁZA MA IX. Homok és erdő Minden ideérkező vendég a sajátságok számbavételekor tapasztal olyan vonásokat is, amelyek megegyeznek más városok utcáinak jellemzőivel. Például észreveszi azt, hogy az útburkolatot itt is szokás felbontani, a földet itt is a járdaszélre hányják, a kiásott árkot sokáig befedetlenül hagyják. Ezt a munkát mégis üdvözölnünk kell, hiszen minden kiásott árok a fejlődést, a jelen és jövő kényelmének szolgálatát jelképezi. A csatorna- és vízhálózat kiépítésével városunk igyekszik utolérni más, már ilyen dolgokban előrehaladottabb települést. Ebben a máshol is szokásos munkában találunk „sajátosan helyi” vonást is. Mégpedig azt, hogy a kövek visszarakásakor kint hagynak az úttesten egy „kevéske” földet, amit aztán a szél hord el, s rak le olyan utcákban, ahol még nem volt burkolatfelbontás. A vidék természeti sajátosságai miatt is több port nyel, mint szükséges lenne. Erdemes-e a port még „városi sajátossággal” is növelni? Nincsen városunknak szülötte, akit ne kapcsolna valamilyen emlék a sóstói erdőhöz. Ha árnyas gyalogúján végigmegyünk, régi kirándulások gyermekizgalma, a tüzelőnek lopva gyűjtött gally riasztó roppanása, az erdei kerülőktől való rettegés, az első szerelmes séták, a fatörzsbe vésett kedves nevek, a zeneszónál átvirrasztott éjszakákra ébredő hajnalik madáréneke szól visz- sza hozzánk a szakállas tölgyek és a virágos akácok susogásából. Mindenkinek jelent valami kedveset, emlékezeteset és ezért szeretjük. Beszélünk is róla majd mindennap, árnyába menekülünk a forró nyírségi nyár tüze elől, de keveset tudunk keletkezéséről. A nagyapáktól hallott legenda szerint egyszer valamelyik Károlyi gróf levelet Íratott intézőjének és megparancsolta, hogy ezt a darab földet vettesse be mákkal. A figyelmetlen imok azonban az a-betűre nem húzott vesszőt és az intéző úgy hajtotta végre ura akaratát: e földdarabot bevet- tette makkal. Így keletkezett a mi erdőnk, így sarjadtak az első fák. De hol vannak már azok. Régesrég elhamvadtak az úri udvarházak kandallóiban, s amit születésükről tudtak, csak a repke lángoknak mesélték el, nem jegyezte fel senki. A mai tölgydédunokák a történet híján csak a nagyapák legendáját susogják el a csendes nyíri hajnaloknak és zúgják a szeles téli estéknek. De az erdőnk mindig szép volt, mindig megfogta azok szívét, akik itt jártak, itt éltek. Krúdy Gyula így írt a sóstói erdőről a huszas évek elején: „A kocsinyom mérföldnyi távolságba haladt, mint valami homályos alagúton, összeborult tölgyek alatt, de az alagút végén, az erdő végén az égboltozat világoskék kapuja mutatkozrott a messziségben, mintha ott kezdődnék a paradicsom.” A kapun túl állt a „sóstói fürdőcske ásványvíz- szagú vendéglője”, ami valóban „paradicsom” volt, de bizony nem mindenkinek. Előfordul, hogy vasúti személyszállító szerelvényeken' egyes kocsikat, kocsi szakaszokat társas utazásra, vagy szolgálatos dolgozók zavartalan munkavégzése érdekében lezárnak. Ezt feltűnő helyen — a kodsi vagy az ajtó oldalán — közlik is az utasokkal. Nem így a Mátészalka—Ágerdőmajor szárnyvonalon. Július 10-én, hét vége lévén, zsúfolásig megtelt a szerelvény. Az egyik szakaszban megjelent a kalauznő, és erélyes hangon közölte, hogy hagyják azt el, mert „szolgálati” szakasz. Az utasok zajongtak, bosz- szankodtak: miért nincs erről semmi jelzés, amely előbb felhívta volna a figyelmüket? Másutt már Abban az időben, amuról Krúdy emlékezik nem jártak Sóstóra azok, akik ma, de még apáik sem lelhettek ott pihenést. Krúdy maga írja, hogy azoké volt a Sóstó, „akiknek tudvalevőleg a legtöbb idejük van arra, hogy egészségükre gondot fordítsanak. A munkától, gondoktól soha meg nem fáradt vendégek különös világot éltek kis „ásványvízsza- gú vendéglőjében". Miből állt az akkwri vendégek gyófykúrája? „Itt általában csak a tölgyfák bogarai, a nagy bajuszú cin- cérek mentek aludni; muzsikás, duhaj világ volt a Sóstón, mert az úri emberek nem spóroltak az erkölccsel. „Mulatoztak, mégpedig annyira, hogy „A régi balatonfüredi mulatságok kismiskák voltak ezekhez a dáridókhoz mérten...” Szólt a zene és folyt a pénz, mert ha „kártyázni kezdtek ezek az urak, akkor nem egyszer vasárnaptól-vasámapig járta a „csöndes” és szép darab földek cseréltek gazdát. Oly vígság volt itt, mintha itt élte volna ki magát utoljára a régi, letűnt Magyarország”. foglaltak a helyek, a lépcsőkre álljanak, veszélyeztetve életüket? A többség azonban elegeit tett a hivatalos felszólításnak. Az indulás előtt érkezett is két vasúti egyenruhás férfi, akikről egyáltalán nem látszott, hogy szolgálatban volnának. Igazi meglepetésnek azonban az számított, amikor kártyapartira kezdték invitálni a peronon — kényszerhelyzetből — álldogáló férfiakat. Aztán benn, az üres sza-: kaszban kényelmesen szétterpeszkedve osztani, csattogtatni kezdték a lapokat, míg másutt egymás lábát taposva, lökdösődve szorongott a többi utas. Jó kis szolgálat volt... — ab. — Szabó György (Folytatjuk) MEGJEGYZÉS: Kártyaszakasz get és a tiszta jövedelmet A közgazdászok körében nemcsak arról folyik a vita, hogy az önköltség, vagy a bruttó jövedelemszámitás a legfontosabb a jó gazdasági döntésekhez, az üzemek irányításához, hanem az önköltség kiszámításának elvi és gyakorlati problémái körül is, több különféle nézet ütközik meg. Az önköltségszámitás egyik legvitatottabb problémája az élőmunka-ráfordítások elszámolása. A szövetkezetek ugyanis nem munkabért fizetnek, hanem részesedést osztanak a végzett munka után, amelynek nagysága, természetbeni és pénzbeni megoszlása szövetkezetenként különbözik. Vannak, akik csak a ténylegesen kifizetett munkadíjat, vannak, akik az állami gazdaságok átlagos bérének korrigálása útján kialakított munkadíj összeget tartják költségként elszámolhatónak. Jelenleg mindkét: a „névleges bérrel” és a „tényleges részesedéssel” való elszá- számolásra szükség van, mert mindegyik alkalmas meghatározott, fontos összefüggések feltárására, vizsgálatára. A szövetkezetek különböző feltételek között gazdálkodnak, ezért a tényleges részesedés szövetkezeA „bolond A jó ízű magyar paradicsom világszerte keresett és kedvelt exportcikkünk, akár mint primőr áru, akár mint konzerv jut el a külföldi piacokra. Pedig az őshazája nem a Kárpátmedence volt, hanem a dél-amerikai Peru, ahonnan a hódító Pizarro hozta át Európába, úgy 1330 táján. Se vége, se hossza a becsmérlésnek Első európai állomása Spanyolországba^ és Portugáliában volt, ahol a toma- ta nevet kapta. Először csak mint kerti érdekesség szerepelt és így is terjedt tovább szerte Európában. A piros termésű növény jó hírét először Caesalpino nevű botanikus „kezdte ki” (1583-ban), amikor egyik művében „bolond alma” elnevezéssel illette. Olyan mérgesnek tartotta a paradicsomot, mint a mandragóra gyümölcsét, melyet korábban szintén így neveztek. Bauhin svájci botanikus 1620-ban napvilágot látott elnevezése sem volt sokkal aJmá“-t«I a paradicsomig hízelgőbb, aki „bűzösszagű aranyalmának” keresztelte a ma annyira megbecsült növényt. De ezzel még mindig nem volt vége a becsi bérlésnek. Linné svéd botanikus a Solamun lycopersicum latin elnevezést ragasztotta ra, ami kb. annyit jelent, mint „ebszőlő farkasbarack”. A görög természetbúvár elődöknél keresendő az elnevezés forrása, akik valamennyi mérges, vagy gyanús növényt megvetően „farkasnö- vény”-nek neveztek. Végre a 19. században tisztességes keresztségnek vetették alá a „megalázott" növényt, így kapta a Lycopersicum escu- lentum. azaz „ehető farkasbarack” nevet. „Szerelem almája" A nép a korábbi évszázadokban nem nagyon olvasgatta a tudományos botanikai műveket, így saját elnevezéseivel illette a paradicsomot Olaszországban a pomo dioro nevet kapta (lefordítva: aranyalma), Franciaországban pomme d’amo- ur-nak (szerelem almájának) nevezték el. A spanyolok kitartottak a tomata név mellett. ez is honosodott meg mind a mai napig a legtöbb európai ország nyelvében. Vajon Magyarországon miért éppen paradicsomnak nevezik a növényt? Miért jelöli a magyar nyelv a bibliai édenkertet és az értékes növényt ugyanazzal a szóval? A dolog magyarázatát a görög—latin eredetű paradisum szóban kell keresni; ez ugyanis képzeletbeli őseink lakóhelyének a megnevezésére szolgált. Nyelvünkben először „paradicsomi almának” nevezték a növényt, ebből rövidült le a mai paradicsom szó. Rákokozó? 1930-ban Svájcból, Aska- nase professzor laboratóriumából indult ki az újabb feltételezés: < rákokozó hatást tulajdonítottak a paradicsomnak. Szerencsére hamar kiderül, hogy a paradicsomlével beoltott kísérleti állatoknál közönséges keléseket észleltek, nem peÜsembea » Láng Gépgyár terméke, K5- zép-Európa egyik legmodernebb, automatizált paradicsomsűrítő gépsora. A berendezés 24 óra alatt 160 000 kilogramm paradicsomot konzervál. Képünkön: a központi vezcrlőasztal és a vacuum üstök. (MTI foto — Jármai Béla felvétele). dig rosszindulatú daganatokat. Ha a paradicsom valóban valamilyen rákokozó tulajdonságot mutatna, úgy a legtöbb rákos megbetegedést Dél-Amerikában kellene találni, ahol a lakosság sok száz év óta nagy meny- nyiségben fogyasztja a paradicsomot. Ezzel szemben éppen ezen a földrészen a legkisebb a „rákesetek” száma. A konzervgyárakat éppen ezekben a hónapokban árasztják el a paradicsomszállítmánnyal, hogy ott kitűnő konzerv, lecsó, vagy ivóié, stb. készüljön az értékes gyümölcsből. Négy évszázadnak kellett eltelni« ahhoz, hogy Európa népei végre értékének megfelelőért becsüljék a „bolond almát”, B. li
