Kelet-Magyarország, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-07 / 157. szám

Avatatlan kritikusok — avagy szavak és tettek A termelőszövetkezeti ta­gok politikai érettsége, kö­zösségi tudata összehason­líthatatlanul megnőtt a 4— 5 évvel korábbihoz képest. Az időjárás az utóbbi években végletesen mosto­ha. és éppen az idén a legrendkivülibla mert a.z eső ellen, a földek vizessége ellen alig lehet valamit tenni. De a termelőszövetkezetek tagjai hősies küzdelmet vív­nak az időjárással, a növé­nyek megmentéséért: a ki- látástalanságot nem isme­rik, kézzel is tisztítják a gyomoktól a kapásnövénye­ket. Akaratuk, bizakodásuk sokszor erősebb, mint egy­némely vezetőé, akin erőt vett a pesszimizmus annak láttán, hogy az erőfeszítések ellenére is értékek mennek veszendőbe. A tagok túl­nyomó többségének tevőle­ges optimizmusára van szükség a további hetekben is. Küzdelemre, sokszor az erőket is meghaladó küzde­lemre. Amikor a politikai és közösségi tudat erősödésé­ről szólunk, s látjuk a ta­gok túlnyomó többségének az odaadó igyekezetét, nem feledkezhetünk meg a ta­goknak már mind kisebb csoportjairól, akik éppen a nehézségeket meglovagolva, igyekeznek ellentéteket szí­tani szóban ég tettekben. Az emberek közösségi érettsé­gének arányában a többség részéről kibontakozott és erősödik az egészséges kriti­kai szellem. Nem nézik el szó nélkül a meglévő, je­lentkező hibákat, hiányos­ságokat sem a vezetésben, sem egymást közt. Ez jó, igen hasznos. Azonban az nem jó és egyenesen káros, hogy egyes emberek kere­sik az alkalmat belekötni a vezetőkbe, társaikba, ezzel fokozva az amúgyis meglévő gondokat. Kevesen vannak ilyenek, de hatásuk sokszor hatvá­nyozottan jelentkezik. Leg­többször kiderül, hogy olyan emberek emelik magasra a hangjukat, akik éppen a legkevesebbet tették, teszik a közösségért. Egy szatmári tsz-ben például az egyik tag négy esztendőn át gya­korlatilag semmit sem dol­gozott, mint mondani szok­ták „maszekolt”, s ezen a tavaszon, mivel beteg lett, felháborodva közölte: rossz a tsz, nagy az embertelen­ség, annyival sem segítik, hogy a gyógyszerét kiváltsa. A valóság: idén összesen 4—5 munkaegységnyit dol­gozott, feleségével együtt negyvenet, s már több mint ezer forint előleget vett fel. Háromszor annyit, mint amennyit a többi tag ka­pott egy_egy munkaegység után. Egy Tisza menti tsz-ben öt—hat ember okozott nem­rég teljes vezetőségem! ást, olyan emberek, akik legszí­vesebben szintén a munka temetésére járnának el. A néhány év, amit a szö­vetkezeti mozgalom maga után hagyott, nem hozhatott csodákat: minden közös gazdaságban meg lehet még találni azokat a hangosko- dókat, akik akikor állnak elő amikor a zsákot kell tartani, s jogtalan követelé­sükkel, bírálatukkal zajos­sá teszik a gyüléstermeket, a tsz-irodákat. Valamennyi közösségben szükség van a bírálatra, a hibák ostorozására. De a kritikához erkölcsi alap kell! Közösségi erkölcs. Ennek pedig nem lehet más indí­téka, s megfelelő értékmé­rője, mint az üzem, a tsz iránü szeretet, a közösség érdekében kifejtett tevé­kenység: a munka. Nem a bírálattal van baj, hanem a kritikai erkölcsöt kell a maga helyére tenni. Van-e erkölcsi ereje, segítő, el­gondolkodtató hatása an­nak a bírálatnak, amely olyan embertől származik, akit a nagytöbbség munka­kerülőnek tart? Nincs, még akkor sincs, ha netalán va­lóban igazságot feszeget. Az ilyen, avatatlan kritikusok­nak alapjában véve nem is a hibák megszüntetése a céljuk, hanem a rend megza­varása, saját érdemtelen ér­dekeik előtérbe helyezése. A szavak és a tettek ezek­nél az embereknél távol áll­nak egymástól. Demokráciá­ról, igazságosságról beszél­nek, de tetteikkel nem segí­tik elő ezek érvényesülését. Nem fogják meg a munka végét sem jó időben, sem esőben, sárban, mint teszi a túlnyomó többség, még­is ők -háborodnak fel leg­inkább, ha az osztásnál üres marad a markuk. A termelőszövetkezeti mozgalom, a kórántsem kedvező természeti viszo­nyok ellenére megmutatta, hogy összefogássalúrrá le­het lenni azokon a nehéz­ségeken, amelyek az egyéni fáradozást teljes kudarc­ra ítélné. Ha a közös erő — veszteségek árán is — le­győzi a gazdálkodási aka­dályokat, akkor meg kell tenni ezt azoknál az embe­reknél is, akik még csak félvállról veszik a szövetke­zeti munkát. Gyorsabban és hatékonyabban: nem szem- hunyással, álhumánum­mal, szemérmes kritikátlan­sággal. hanem bírálattal. Bírálják a közösség terhét két vállukra vevő tagok a hanyagokat, nemtörődömö­ket, a levegőbe beszélő han- gosljodókat, az alaptalan hangulatkeltőket. Teremtse­nek olyan erkölcsi, kritikai légkört, amiben szégyen nem becsületesen dolgozni. Samu András ítélt a társadalmi bíróság Mégis nyitott kérdés maradt a tárgyalás után Hat fegyelemsértő fiatal ügye a munkások előtt MEGJEGYZÉS: Lakógyűlés folt — telek nincs A városi KISZ-bizotiság Fiatal festőipari zak- munkások ügyét tárgyalja'a Szabolcs-Szatmár megyei Építő és Szerelő Vállalat társadalmi bírósága. A hallgatóság: idősebb és fia­talabb kőművesek, ácsok és szakmabeliek. Itt van a fiúk művezetője, Szaszaia Sándor és az építésvezető helyettese is. A szakszerve­zet részéről Lőrinczi Ferenc van jelen, aki a védelem teendőit látja el. A vállala­tot Lackovszki József kép­viseli. Vád és védelem Ök ketten az elnökség mellett kétoldalt, külön asz­tal mellett foglalnak helyet. A társadalmi bíróság tagjai tapasztalt munkásemhervk. Elnök, az őszülő hajú, kevés beszédű művezető, Szterán- ku Mihály zavarban van. Ez az első ilyetén való be­mutatkozása. Szemben vele a fiatalok. Vattai Miklós, a brigádve­zető szélen. Mellette Vitái Sándor idegesen szippant cigarettájából. Kosztik Ist­ván keresztbe fonja karját Arca szigorú. Nagy Zoltán csodálkozó, míg Mezei Já­nos mosolyog. Látszik, hogy nem tartja nagy ügynek. Hatan vétettek a munka­erkölcs, a fegyelem ellen. Egyedül Frecska László nem jelent meg a brigád­ból. így most öten vannak itt. Egyikük sem lépte még túl a húsz esztendőt. Magánmunka, ital Az elnök feláll. A vizsgá­lati jegyzőkönyvből idéz komolyan, megfontoltan. — Ez a brigád május 3-án ment ki Szamosszegre, .hogy a kultúrháznál a fes­tő és mázoló munkát elvé­gezze. Június 12-ig dolgoz­tak együtt. Először csak kisebb magánmunkákat, hengerezést vállaltak, ké­sőbb azonban mind többet és nagyobb összegekben. Dienes Józsefnél felvállal­ták a szoba, konyha és az előszoba festését 500 forint­ért. A fűszerbolt vezetőjé­nek hasonló munkát végez­tek 450 forintért, aztán a tejbegyűjtőnél is dolgoztak. Ennek egy részét munka­időben végezték, amikor a kultúrháznál kellett volna dolgozniok. Megtörtént az is, hogy később álltak mun­kába, s egyikük másikuk ittasan. Van-e vala­mi kiegészíteni, megjegyezni valótok? — fordul a szak­munkásokhoz. Vattai Miklós, a brigódve- zető áll fel: — Nincs. Amit csinál­tunk, benne van a jegyző­könyvben. Az elnök végigkérdezi a többit is. Kosztik: — így volt. Vitái Sándor: — Én is egyetértek, de nem vállalati anyagból végeztük a ma­gánmunkát. Ezt később iga­zoljuk. Valaki a hátsó sorokból megszólal. — Kivel igazoljátok, hon­nan hoztok papirost? — Sajnos jegyzékünk nincs a megvásárolt anya­gokról, de a fűszerbolt ve­zetőjétől kapunk — mondia Vitái. — Attól, akinek a mun­kát végeztétek? — kérdezi az elnök. Elhallgat. — Nem gondoltátok, hogy a fegyelemsértésnek követ­kezménye is lehet? — kér­dezi az elnök. — Fiatalok vagyunk, s őszintén szólva erre nem figyelmeztetett bennünket senki — mondja Vitái Sán­dor. — Meg nem is olyan nagy összegek voltak. — Kevés volt a fizeté­sünk — szólal meg Mezei János. — Alig 1100 forintot kerestünk. Gondoltuk, jól jön egy kis pótlás a kajá­hoz. De arról már hallgatnak, hogy májusban mindössze 68 százalékra teljesítettek a tervet, s ez volt az oka a kevés keresetnek. A többi festőbrígádok 2000 forintot is megkerestek, tagonként. Szteránku Mihály, a tár­sadalmi bíróság elnöke Sza­szaia Sándor művezetőhöz fordul. — Legyen szíves meg­mondani, mikor ellenőrizte a brigádot? S minek tulajdo­nítja a fegyelemsértést? Szaszaia zavarban tan. Megpróbál arra hivatkozni, hogy a munka vontatottan haladt, ennek tulajdonítja a fusizást, fegyelemsértést. S, hogy ő nem tudott a mellé­kes munkákról. Zomborszki építésvezető-" helyettes kér szót. — Szaszaia szaktárs nem adott megfelelő választ. Ö május 29-én elment nya­ralni. Előtte engem kért meg, hogy ügyeljek a bri­gádra. mert mint hallotta, mellékes munkákat is vé­geznek. Tehát akkor volt tudomása róla már koráb­ban. Megtörtént, hogy a brigád egyes tagjai csak délelőtt 10—11 órakor álltak mun­kába. Addig magánvállaiko- zásokat végeztek. Dolgoztak pálinkáért, vacsoráért. Egyik másik leittasodott. — Csak munkaidő után — szólal meg Vattai, a bri­gádvezető és Vitái Sándor­ra mosolyog. Az bíztatóan néz vissza rá, s ettől neki­bátorodik. — Különben is munkaidő után annyit ihat az ember, amennyi jólesik. Ehhez senkinek semmi köze. A teremben morajlás. Vat­tai körültekint, elpirul, s elhallgat. Leül. Lackovszki József állt fel. Arról beszél, hogy a fegye­lemsértést a fiúk sorozato­san csinálták, s már olt tartottak, hogy több mint 3000 forintos magánmunkát is elvállalnak. Szól arró!, hogy az igazgató fiatal korú­kat vette figyelembe. s ezért nem utalta a szabály­sértési hatósághoz. Lőrinczi Ferenc a vezetők felületes ellenőrzéséről beszél, ök is felelősek. Rosszul szervez­ték a munkát. Több festőt küldtek Szamosszegre, mint amennyinek munkát bizto­síthattak volna. Ezek felelősségre vonásá­ról azonban itt nem esett szó. Csak a fiatalokéról. Az elnök szünetet rendel el. Amire nincs válasz Kérdezem a fiúkat. — Valaki a vezetők közül csak tudott a dologról. Mosolyognak. Megbánást egyik sem tanúsít. Egyedül Vitát fogadkozik. hogy ilyet többé nem csinál. Egyikük mondja: — Nem mi voltunk az el­sők. Láttuk az idősebbek­től. — Kitől? Hallgat. Szteránku kihirdeti a tár­sadalmi bíróság határozatát. A fiúkat 150 forint pénzbír­sággal sújtják, s az 1965. évi nyereség 50 százalékos megvonásával büntetik. Egy kérdés foglalkoztat: mennyiben felelősek ezért azok az idősebb vezető be­osztásúak, akik tudtak a do­logról? Farkas Kálmán a múlt évihez hasonlóan az idén is megszervezte a RiSZ társasházépítési ak­ciót. Jóváhagyták annak * 24 fiatalnak a lakásépítési kérelmét, akik az idén épU- lö hat társasház birtokosai lesznek, összehívták az el­ső lakógyűlést, a KISZÖV, OTP képviselői ismertették a feltételeket, megválasz­tották az intéző bizottságot is. Az építkezés megkezdésé­hez azonban elsősorban te­lekre van szükség. örvendetes, hogy a te­lekkel kapcsolatos munká­ban mindenki soron kívüli el­intézést vállalt. Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal, a Telekkönyvi Hi­vatal, a Nyíregyházi Vá­rosi Tanács igazgatási osz­tálya. Fiatal házasokról van szó, akik szeretnének mi­nél előbb saját otthonukba költözni. Telek azonban még nincs. Az intéző bizottság egyik szervtől a másikhoz kilin­cselt, keresve, hogy hol akadt el a dolog. Kikérték a jogászok véleményét, akik elmondták, hogy a* 1955. évi 23. számú törvény- erejű rendelet szerint köz­érdekből a telekkönyvi álla­potnak megfelelően végr# kell hajtani a kisajátítást. Amíg nincs telek, nincs hitelfedezet, nem lehet meg- kezdni az építkezést. Emlékszünt még az első KISZ társasházakcióra, Hosszas huzavona után közel féléves csúszással köl­tözhettek be a tulajdonosuk. Az idei indulás sem sokkal kedvezőbb, de talán még helyre lehetne hozni. Az idén meg az Északi nem lesz távfűtés Alközpontban Az épülő — terv szerint távfűtésű —_ nyíregyházi Északi Alközpont új lakó­házaiba hamarosan beköl­töznek. A megyei tanács illetéke­sei szerint a távfűtés az idén még nem készül el. Az Április 4. gépgyár csak a jövő évben tudja szállí­tani a meleg víz tárolót, a Diósgyőri Vasgyár pedig a csővezetékeket. Az alközpont házaiba ezért utólag kéményeket és fáskamrákat is beépítettek, hogy a lakók — a távfűtés elkészültéig, 1966—67 teléig — saját kályhájukkal, saját tüzelőjükkel oldhassák meg fűtési problémájukat ezen a télen. Ideiglenesen ugyan­így fűtenek a MÄV állomás térségében épült 168 szövet­kezeti lakásban is. Csillagos út E gy ember ballag a kö- vesúton. Mellette pedig egy tehénke. Az ember lábán időette vén csizma, amelyet kérgesre cserzett a por, sár. trágyá­ié. Sárgásbarna bársony­nadrág van rajta, lötyög a lábán, ahogy minden lépés­nél buggyot vet a ránc. A tehénke verestarka le­hetett valaha. Most is olyan­féle, de avas szőre foltok­ban hullik. Kopaszodik a tehén. Jele ez a vénségnek. Vén az ember és vén a te­hénke is. Az öreg nagyokat pus­mog, már számos kilométert hagyott maga mögött. A fa­lu közepébe igyekszik, Irin­gó tanyáról indult el kora reggel. _ Hát boci, délre tán megérkezünk! — sóhajt. De a dél csak nem akar elkö­vetkezni. Megállnak pihenni egy ki­lométerkőnél. A tehén föld­nek szegi a fejét, úgy pis­log és zihál. Az öreg a zse­bében kotorász és kék ko- pertás levelet vesz elő. Hajtásán látszik, hogy már sokszor kézbe vették. Sza- kadazott szélű a papír. Olvassa az öreg. És ahogy olvassa, csuklik a torka, harapdáija a baju­szát. Meg elteszi, meg elő­veszi. Megrántja a boci nyakát: — Gyerünk tovább, boci­kám! Az égen gonosz felhők go­molyognak, már az ősz ha­rapását érzi az öreg. Haso­gat a térde. Hogy hét végire már ott legyünk a városba. Kocsit küld az én jó fiam a kis hemme-hummiért. Hogy jobb lesz ott a városban. Nyugalmunk lesz, meglásd, boci. Ott nem kell kajtat­ni. Csak megtörnöm a pi­pám... Ugy-e? Még ez az kapocs köti ehhez a világhoz. A te­hénke. De hát ha már úgy határozott a fiú, hogy ma­gához veszi őket, ettől is meg kell válnia. Úgyse te­jel már. öreg. Az istálló­ban nem tarthatják, hi­szen megfagy szegény, agg tehén. A szobába nem vihe­tik be. Jobb ez így... Mit csináljanak mást. Fertályóra múlva megint előveszi a levelet és bele­pislog. Nem is olvassa, csak nézi. Nézi. _ Csakugyan jobb lesz így­Beérnek a faluba, annak is a közepébe, arra a hely­re, ahol a barmokat felmé­rik és ha jónak találja, ak­kor felvásárolja a hivatal. Sok-sok plakát adja tud- tul a hivatal ténykedését, amit az öreg nagy tisztelet­tel nézeget. Csaknem süve­geik Bejelenti a szándékát és nagysokára, de valóban nagysokára kijön egy kö­vér szakember, frissen nyí­rott és frissen borotválko­zott. Ránéz az öregre és ránéz a portékára. — Sovány. Sovány ez a tehén, papa. Papa. Azt mjondja: papa. A szó, az szép, de a hang, az a fitymáló hang bántja az öreget. Meghökken, hor­kanna is fel, de a cél lehű­ti, mert ha ő felemeli a hangját, akkor ez az úr nagyon leszólja a portékát, így hát nem szól semmit. De az csak vizitálja to­vább a tehénkét. Az öreg már hosszalja a vizsgálatot. Szólal: — Szép tehén ez, kérem... — Volt valamikor! Vigye el, papa, az állat­orvoshoz és kérjen rá kény­szervágási engedélyt. No, istenálgya. Azzal ott hagyja őket. Az öreg homlokán gyön­gyök türemlenek elő. Nem szól egy szót sem. Fogja a tehén kötelét és indít. — Na, gyerünk. Megy tovább a fáradt me­net, megyen az állatdoktor háza felé. Kiáltásnyira lakik innen a doktor, de a lépés már igen nehéz, ólomból vannak a lábak embernél, állatnál. Üjfent a levélre gondol az öreg. A fiúra, meg a vá­rosi nyugalomra. A héten már költözködni kell, meg­van a lakás fent a város­ban, a gyereknél. Várja őket. Várja már. A téren alig bírnak átal- verekedni, piac van, sürög a nép. A tehén, most reggel óta először, megáll, leszegi a fejét. — Elfáradtál! — így az öreg. Es ő is megáll. Pihennek egy sort. Rátöm a pipára, mielőtt a doktor háza elé érnek. Aztán ott kinn vár, hogy elenyésszen a dohány a pipában. A tehénkét egy fá­hoz köti; és becsenget. Nagysokára kijön egy kis­lány. Megmondja az öreg, miért jött. A lányka eliga­zítja. — Jaj. bácsikám, . apu csak holnap lesz idehaza, addig tessék várni. Nagyot dobban benne a lélek. Várni? Mire? Várni? Hát nem várt ő életében eleget? Hiszen egyebet se csinált, csak várt. Várt, de mit? Ebből most már éppen elég volt! Ahogy reményei bomla- dozását látja, dac döbben beléje. Várni? Azt a kutya irgalmát annak a keserves cudar világnak! A fáradt­ságtól megszelídült ember irtózatosan felkelt benne. Gondolkodott keveset, az­tán újfent kézbe vette a kötelet. Elindult Gáspárék felé. öreg komája volt ez a Gáspár, együtt katonás­kodtak régen, még az első háborúban. Huszárok voltak. Gáspár már az ágyból kélt ki. Pihenőjéből szakí­totta ki a dörömbölés. Na­gyot csodálkozott a tehén­nek, meg az embernek. Szokatlan látogatók öreges­tén. . ... Kevés szóból megértette a tényt. Aztán bevezette a tehenet a kapun bévülre, a passzust betette az inge alá. A tehénke gazdája siet­ve búcsúzkodott. Megem­berelte magát, úgy fordult ki a kapun. Aztán a legegyenesebb utat választva szaporázta öreg lépteit. Igaz, hogy a hold elő­jött a felhők mögül, halavá- nyan világolt az égen, még­is a csillagok szikrázása volt erősebb. így, ebben a különleges fényben igyeke­zett hazafelé, az öreg tanya felé, amely fölött már ott leskelődik az Ítélet. Csillagos volt az ég, csil­lagos volt az út. Megerő­södött és bizakodó az öreg­ember lelke. Régen volt ilyen biztos, erős, lábának mozdulása. Balogh József*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents