Kelet-Magyarország, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
FRANK HARDY: A tízschillinges E gy férfi haladt ván- szorgó léptekkel a sydneyi utcán. Agyonhordott, de tiszta öltözéket viselt, régi barna öltönyt, kékrefestett felöltőt, vitorlavászon cipőt és széles karimájú kalapot. Hóna alatt nagy köteg újságpapírt cipelt, jobb kezében pedig ott szorongatta a tízschilin- ges bankjegyet. Este 10 óra volt. Vasárnap. A hónap: június. Az év: 1933. A férfi neve: Tom Johnson. A Morton öbölbe tartott a fügefákhoz, amelyek a'att minden éjszakára sokan húzódtak meg, többnyire munkanélküliek. Érezte, hogy a harmatos fű átáztatja cipőjét, zokniját, megdermeszti fáradt lábujjait. A fák alá érve gyufaláng fényénél keresett alvóhelyet magának az összezsúfolt embertestek között. Talált is egy kicsiny tisztást egy bütykös öreg íatörzs mellett, két lépést tett arrafelé, de a sötétben megbotlott és valami puhába ütközött. — Vigyázzon hova lép! — szólt egy panaszosan rekedt hang. — Bocsánat — motyogta Johnson. Óvatosan lekuporodott, nehogy meglökje a mellette lévőket. Előszedte a .hóna alá szorított újságpapírokat, kiteregette és sorban betakarta velük a lábát, a térdét és a derekát. Aztán ledőlt a kemény, hideg földre és megpróbált a felsőteste köré is újságpapírt gyö- möszkölni. Nagy gyakorlata volt már ebben a mesterségben, de most úgy tűnt fagyos ujjal helyén csupa hüvelykujj van. Még jó, hogy nem tói nedves a föld — gondolta. Az* elmúlt napokban nem esett, és a vastag levélré- teg felfogta a néhány csepp harmatot. Egyszeresük valami kemény nyomódott a bordái közé. Annak a hatalmas fának görcsös gyökere volt, mely koronáját több méter szélességben terítette az alvók fölé. Megpróbált elfeledkezni erről a váratlan kényelmetlenségről, s várta a ráereszkedő álmot. De az éhség s a fagyos lába, a nedves zoknija nem hagyta elaludni. Azután hirtelen tudtára ébredt, hogy még mindig ott gyürköli a markában a tízschillinges bankjegyet Kibontogatta és feltartotta a feje fölé. A süléiben csak a körvonalait látta. Eszébe jutott, Jiogyan is került hozzá ez a pénz. A munkanélküliek központjában négy shilling három pennyt gyűjtött össze a próbán, egy-, három- és hatpennyesekben. Az adományozók egyike- másika utolsó pénzét adta oda neki. Bejárta a kocsmákat, azokat a helyeket, ahol barátai iddogáltak, és sikerült még négy schilling tíz pennyt összegyűjtenie. Most, ahogy a fa alatt feküdt, nagyua «öegfcíváata a sört. Óvatos good ossággal hajtotta össze a tízsehíliingesí, azután, mint egy hirtelen ötlettől vezérei ve félredobta az újságokat és felkelt. Át- lépkedett a fekvők feje felett és elindult visszafelé % városba. Egy hentesüzlet kivilágított kirakatánál megtorpant. . Szelete’# sonka, szalámirudak, füstölt hal, vastag angolszalonna. .. összefutott a nyál a szájában. Reggel óta egy falatot sem evett. Gondolatban összeállította magának a menüt. Sertéssült gombamártással, szalonnás tojás, friss spárga és zeller... A zután egy bútorüzlet elé ért, s a kirakatban pazar hálószobabútort látott: pompás rugózatú ágy, puha párnák, vastag matrac, meleg takarók. Elképzelte magát, amint belefekszik. Mulatságos lenne, ha betörne az üzletbe és le- heveredne az ágyba. Hangosan nevetett erre a gondolatra, nevetése visszhangot vert a néplelen utcán. Ettől megijedt és továbbsietett. Jobb kezében még mindig ott gyürkölte a tíz- schillingest. S most eszébejutott: az Üdvhadseregnél egy schillingért hálóhelyet kaphatna. Azt mondaná, hogy csak kilencet gyűjtött. Ellenállt a kísértő gondolatnak, de a léptei csak vitték, vitték, amíg az öreg, kopottas épület előtt talált: magát. Hálóhely egy schillingért. Soha nem tudja meg senki... Bent egy ősz hajú ember- ült az íróasztal mögött és a számlakönyv fölé hajolt. Johnson közeledett az íróasztalhoz és halkan köhin- tett. Az alkalmazott felpillantott: ..Tesséfk, jóember.” — Kvártélyt szeretnék az éjszakára. — Azt hiszem meg van szabad ágy a hálóteremben. Egy pillanat, megyek, megnézem. Johnson a kandallóhoz lépett, ahol lobogva ragyogott a hasábfák tüze. A lángok fölé terjesztette a kezét, majd összedörgöl le két tenyerét és felváltva tartotta őket a meleghez Az ősz hajú férfi visszajött és az mondta: — Van még üres ágy. Egy schilling. Johnson habozva nyújtotta oda a tízschillingest. A másik elvette és visszaadott kilencschilling aprót. Johnson a felöltője zsebébe süly- lyesztette. — Először megmelegednék itt, ha megengedi — szólt. — Ahogy tétszik —, felelte az alkalmazott, és visszatért munkájához. Johnson egy fából készült háromlábú széket húzott a kandalló mellé, rápillant itt az íróasztalnál görnyedő férfira és hozzálátott, hogy kifűzze a cipőjét. I.ehúzta a cipőt mindkét lábáról, é.s fölakasztotta a kandalló párkányára. Azután a zokniját is levette, mindkettő csupa víz volt Kicsavarta, majd rátétté a cipőre. Az ember az íróasztal mögül odanézett és rászólt: — Kérem, ne vegye le itt 8 Cipőjét. Johnson zavartan mormogott valami bocsánatkérés félét és felhúzta a lábbelijét. Elöntötte az. álmosság, nekidőlt a kandallónak. Előrebukott a feje, szemei lecsukódtak. Hirtelen rándulással föl- egyenesedett. Az emberek adakoztak, némelyikük utolsó pénzét adta oda és Ő egy schíllinget a saját kényelmére fordított, összeszedte magát és odalépett az íróasztal hoz. — Meggondoltam magam — szólt. — Nem kell a kvártély. Az alkalmazóit kérdőn nésett rá. Márton, az öreg halász, nagy, barna kucsmával üi a tűzhely mellett. Jolánt, a menyét nézi, aki a lábasok körül sürgölődik. Aztán hir. télén egyet gondul, feláll, kezébe veszi görbebotját, s lassú léptekkel az ajtó felé indul. — Kimegyek * partra! — szál vissza a küszöbről. Jolán bólint. — De harangszőra vissza^ jöjjön, tudja, hogy nem szeretünk várni az ebéddel! Es tovább végzi a dolgát. Egy cser éptálba vizet önt, krumplit hámoz, élesztgeti a tüzet, meg galuskát kever. Közben ráripakodik hol a gyerekre, hol a macskára, aszerint, mikor melyik van útjában-. Sok munkája közben egészen megfeledkezett az öregről. Különben is hozzászokott már ezekhez a naponta megismétlődő sétákhoz. Így megy ez, mióta nyugdíjazták, úgy látszik, egy napot sem bír ki anélkül, h»gy ne lássa a vizet. Vagy talán mégsem azért járna el hazulról? Ej, ez csak szóbeszéd bizonyára. Ide, a szélső utcához mindössze kétszáz méternyire van a gát. Az öreg halász ziháló mellel, Időnként meg-megpihenve kapaszkodik fel a tetejére. Fent megáll, s miután ki— Ahogy gondolja — felelt, és az * íróasztal- fiókból vaskazettát húzott elő. Kivett egy schill inget és Johnson felé nyújtotta. — Jobb szeretném az én tízschillingesemet — szólt Johnson és átnyújtotta a kilenc schíllinget, amit az előbb kapott. Az alkalmazott vállat vont, kihalászta a bankjegyet és odatette eléje az íróasztalra. Johnson gondosan összehajtotta 'és elindult az ajtó felé. Ott azután visszafordult. — Nem lehet egy tányér levest kapni? — Nincs. Sajnos nincs ingyen leves reggel nyele óráig. r‘| ohnson künn az ut•J cán álldogált. Szemerkélni kezdett az eső. Gyengeség fogta el, szédült, be akart állni a híd alá, hogy az eső elől menedéket keressen, de megbotlott és elterült a nedves aszfalton. Egy taxi csikorogva fékezett, alig fél méternyire állt meg tőle. A sofőr ordított: — Nézzen a lába alá, maga hülye! Johnson föltápászkodott, megpróbálta ledörgölni a sarat a felöltőjéről és szó nélkül ment tovább. A városi park felé tartott, s örömmel fedezett fel egy üres padot. Elnyújtózott rajta, s lassan álomba merült. Hajnalban ébredt fel, majdnem teljesen elgémberedve a hidegtől. Elvánszorgott az Üdvr.ad- sereg konyhájára, beállt a rongyos sorban állók közé és mohón falta a levest a pléh- tálból. Ettől kissé feléj edt, s hamarosan odaért a párt- ház ismerős, rozzant épülete elé. Felment az első emeletre és bekopogott az ajtón, amelyen nem volt névtábla. — Tessék — szólt egy hang belülről. Johnson belépett. A parányi szoba zsúfolt volt. A falon penészfoltok, a vako- lat itt-ott lehullott. az egyik sarokban térképek, szedett-vedett székek és asztalok jelezték, hogy a bútorzatot lassacskán, in- nen-onnan gyűjtötték össze. A napfény homályosan szűrődött ót a poros ablaküvegen. Az íróasztalt szétszórt papíix>k borították, kézírásos ívek, géppel írott lapok, kefelevonatok. A falról egy kicsiny keretből Marx Károly képmása tekintett le rájuk. A munkás hetilap, a The Workers1 Weekly egy példánya léc- keretben függött egy S/őfújta magát, keskenyre húzott szemmel tekint le a szélesen kanyargó Tiszára; a gyóji, a mamaji, az el- lési részekre. Ahány zug, megannyi emlék a több mint hatvan esztendős vízi éleiből. Az első rámpánál keskeny gyalogút vezet le a meredek gátoldaloru Itt lassít egy pillanatra — mint aki tilosban jár, lopva körülnéz, majd a tőle telhető legnagyobb igyekezettel a közeli vályogtanya felé indul. Félszemű, ktoloncos szőrű kutya szaladt elébe. — Itthon van-e a gazd- asszony, he? — veregeti meg a kutya lapockáját, barátságosan, mire a vén eb szapora farkcsóválás kíséretében dörzsöli nedves orrát a csizmájához. Aztán -— mintegy hivogatólag — előreszalad, ahol a konyhaajtóban egy tiszta kis öregasszony, kezét kötényébe törölgetve, várakozik. — Jöjjön csak, Márton! — tessékeli beljebb szíves hangon vendégét —, várja már a jó meleg kaproslepény. A kanapéra, a tükör alá gön, az ablakpárkány mellett. Az asztal mögött ülő férfi abbahagyta az írást és felpillantott. — Helló Johnno! — üdvözölte. — Helló Lance! — Johnson leült az asztallal szemközti székre, a rozoga szék megnyikordult alatta. — Szombat délután adományokat gyűjtöttem a pártnak. — Hogy sikerült? — Fél fontot szereztem — felelte Johnson s arckifejezése olyan volt, mint a gyermeké, aki várja, hogy megdicsérjék. Lance Sharkey elmosolyodott. — Fél fontot? Hisz ez egy vagyon manapság! Mit csináltál? Kiraboltál egy bankot? — Nem, pennyenként gyűjtöttem a munkásoktól a központban, meg a kocsmákban, kivéve az utolsó II pennyt, azt az öreg Nick, a cipész adta. — Majdnem egy schilling! — szólt Sharkey és füttyen- tett elismerésképpen. — Nagyon rendes fickó az öreg! Azután kihúzta az íróasztala fiókját és elővett egy képet. —■ Megmondom neked mit csinálunk a pénzzel. Itt van ez a fénykép, a nyomda a múlt héten nem fogadta el, mert nem volt pénzünk a klisére. Most legalább kinyomtathat juk és meglátják az emberek, hogyan támadta meg a rendőrség a munkanélküliek tüntetését. Az e heti lapban már megjelenhet *1 ohnson elvette a J pénzt és a fényképet. — És légy oly szíves, hozzál nekem egy-két szendvicset — szólt utána Sharkey, és átnyújtott néhány pennyt. Azután Johnson arcába nézett és megkérdezte: — No és te? Ettél valamit? — Olyan éhes vagyok, hogy egy döglött lovat is megennék. Feltéve, ha le van öntve tartármártással. — No, akkor vegyél magadnak is húsos puddingot és vigyázz, hogy elég sok mártást tegyenek rá. T om Johnson lement az utcára, át a túlsó, napos oldalra. Ruganyos léptekkel járt, elfeledkezett a gémberedett lábáról és a gyomrát marcangoló ürességről. És a tícschillingest keményen szorította a markában. ülnek, akár a jegyespár. Az asztal házilag szőtt fehér abrosszal van betakarva, közepén egy tányér friss kaproslepény páfolog. — Ez való az én fogaimnak, — nyúl otthonosan a legfelső lepényért az öreg halász, s döcögve nevetgél hozzá, de bizony a szájából egyetlen árva fog sem villan elő, mivelhogy nincs más ott, csak a csupasz Ínye. — Erzsi, Erzsi, te azért tudod, mi kell a vénembernek — veregeti meg a kicsi öregasszony vállát elégedetten. — Bezzeg otthon hiába mondom Jolánnak, hogy puhára hagyja az ételt, rá se hederit, mert neki még jó a foga. Én meg már a pipát is csak úgy tudom a számban tartani, ha a kezemmel fogom. Az öregasszony aprókat bólogat kontyos kis fejével, s úgy lesi a halász minden szavát, mintha igét hirdetne. Pedig kívülről tudja már a gondolatát, hisz mióta özvegységre jutott, alig múlik el nap, hogy ót ne ballagna hozzá, néhány kaproslepényre, pohár borocskára, no meg egy—két Könyvespolc: Milyen és hogyan él a görög átlagember? Andreasz Frangiasz ■— aki nemrég hazánkba is ellátogatott, s nemcsak azért, hogy itt élő honfitársait, de népünket is megismerje — vállalkozott rá. hogy bemutassa „az embernyelő kapitalista Mino- taurusz áldozatait,” azoknak az egyszerű munkásembereknek az életét, akik névtelen tömegként állnak a napihírek hátterében. Frangiasz regénye (Emberek és házak) történelmi fordulópontban játszódik: a fasiszták vereségét követő időkben. A nagy gyár, az athéni munkáskerület szíve, bénultan áll, gépcsarnokkamrái üresen tátonganak, gépartériái mozdulatlan tétlenségre vannak kárhoztatva. Es az emberek elkeseredetten, mégis reménykedve várakoznak. A kerület szélén kormos falu, kiégett házak gyászolnak a kihűlt gyárkémények tövében — a múlt emléke, szimbolikus örökségeként. Élettelen, béna tehetetlenségük akár a rettegő, a munkájukat féltő embereké. Aki munkát kapott, attól reszket, hogy elveszíti, s aki kívülrekedt a gyárkapun, félve és vágyakozva tekint a holnap elé, A 'szorongó, légkörben mégis elpusztílhatatlanok maradnak az emberi érzések: a kisemmizettek a keveset Is jó szóra, mely leginkább a régi vízivilág emlékei körül forog. Merthogy az ő embere is halászott, míg az égi háló el nem ragadta. Hajaj, de régen is volt! Akkor még ott hasították a halat az assaonyok az öreg templommal átellenben. A felhasított halat sikárkefével mosták, hordókban szépen egymásra rakták. A fiata- labbja hasítás idején az éjszakát is a kunyhóban töltötte. Ott aludtak az elszállításra váró halak tetején. ^ Ennél a gondolatnál az öregasszony szemérmesen elmosolyodik, s könyökével oldalba böki a halászt: — Tudja-e mi jutott eszembe, Márton? — Halljuk! — Mikor egyszer bemászott hozzám a hasxtó- kunyhóba... — Hm — bazsajog huncutul az öreg. — Régen volt. — ...aztán én meg pofonteremtettem, merthogy éppen akkor voltam párhetes assaony. — Nono — emeli fel mutatóujját tiltakozva a halász —, nem is csattant az olyan nagyot, mert féltél, megosztják egymással, a barátság szálai még szorosabbra fonódnak: Arjirisz, a regény főhőse, féltett szerszámait adja oda barátjának, hogy az munkához jusson. A kormos falak árnyékában .a fiatalok jövendőbe vetett hitének bizonyságaként, szerelmek szövődnek. A krajcáros gondok között, a hétköznapok sivár egyformaságában az embereknek önmagukkal i£ meg kell küzdeniök: le kell győzniük kishitűségüket, tehetetlenségüket, a maguk sorsának formálóivá kell válniok. A munkáért folytatott harcban azt is meg kel! tanulniuk. hogy azzal még nem oldódnak meg a problémák, ha munkához jutnak. A munkának célja van. a munka csak az emberek közösségében, összefogásában virágozhat. Frangiasz szegény szerelmesei, a mindennapok hőseivé magaszto. sulnak. sorsukat aggódó figyelemmel követjük, velük éljük kétségeiket, csüggedé- seiket, osztozunk ritka örömeikben. Jó érzéssel tesszük le a könyvet, alakjaira együttérzéssel fogunk emlékezni. (Tarr László fordítása, Kossuth Könyvkiadó, 1965.) H. hogy felébreszted a többieket De most megadhatod! — tolja közelebb játékosan bozontos fejét — Már nincs rá szükség — hárítja el ingerkedve az ajánlatot az öregasszony. — Nem mászkál már kend a hasítómenyecskék után. — Ejnye, ebadta asszonya — pattant fel önérzetesen a halász —, hát nem tudod te azt, hogy öregember nem vénember? Es se szó, se beszéd, cuppanós csókot nyom az iru- ló-piruló öregasszony szájára. Kicsit talán hosszabbra is sikerült a tervezettnél, mert észre sem veszik, hogy nyílik az ajtó, s Jolán ámulva megáll a küszöbön. — Elharangozták a delet apósom! — szólal meg gú- nyolódvac A két öreg riadtan rebben szét, ám, a halász látván. hogy hasztalan lenne minden magyarázkodás, hirtelen elhatározással, jókedvűen tárja szét tenyerét: — No, nézd csak, micsoda szerencse ért! — kiáltja az elképedt menye felé. így legalább megkíméltél attól a bejelentéstől, amire már napok óta készülök. Vidd hírül azoknak akiket illet; Márton, az öreg halász hálóba került, aztán kifogták. Ari Kálmá» Fordította: Zilahi .Indít Szeptember 18-án nyílik a X. Nemzeti Képzőművészeti Kiállítás. A napokban tartották a műcsarnokban a kiállításra beérkezett mintegy % ezer festmény, grafika, valamint 520 szobor zsűrizését. A cél, hogy az utóbbi két év képzőművészeti alkotásaiból a legjobb, legjellegzetesebb mű- veket állítsák ki, s a mai magyar képzőművészet legfonto* sabb stílusait és irányzatait is bemutassák. Munkában • zsűri. Sziklás Mária felvétele. Márton, az öreg halász Emberek és házak
