Kelet-Magyarország, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
SIPKÁT BARNA: EMBEREK A F mbec állt a parton. — Halló! Révész! A reggel tisztító józanságába« kristályosán peregtek tova ar. éneklő hangok. A Tisza kéke# messziből hömpölygőit, • a Tízbe nyúló fás félsziget mögött tűnt a párázó fénybe. A part homokja fölött csene- vész fű és bokros kapaszkodott Az ember bámészan pihentette szemét ezen, amíg a túlparton a révész maekómo-/.- gással le nem ereszkedett a széles csónakhoz. A kompot békén hagyta; egyetlen emberért nem érdemes átvergődni vele a vastagra hízott folyón. Az ember ekkor leült a homokra borított kerékpárja mellé, mit sem törődve nadrágjával. Hanem orvosi táskáját óvatosan helyezte a kerékpár vázára. Három-négy perc, amíg a révész átér. Sokat járta már ezt az ntat doktor Fügedi. Sokat, hiszen harmincegy éve orvos, s ebből huszonhármat a túlparti falu. ban élt. Abban, amelynek fehérre meszelt nyaka ide kíváncsiskodik a félsziget erdejére. Irigyli talán ezt az üvegesen tiszta levegőt, mivel magának már futóhomok jutott. Fügedi szeretett beszélgetni; megszólította a tárgyakat. épületeket,» állatokat is, ha más nem kínálkozott. Talán azért, mert kövérkés ember lévén, idegpályái zsírpárnákban nyugodtak. Amíg a révész jött, ezzel a templomtoronnyal beszélgetett. Nem is ügyelt arra, hogy a révész mellé nő ült a csónakba. Asz- szonynak is beillett volna termetes alakjával, gyermeket nevelő csípőjével, de még lány volt. Nincs esztendeje, hogy a termelőszövetkezetbe került könyvelőnek, a szomszéd falu. ból. Fügedi gyakran látta, most is évődni kezdett vele, hogy a csónak közelített a parthoz. — Csak nem a tanyára mész. Marí? Fordulj vissza, megesznek azok most, lányom! Nyárson sütik ki a combodat, ropogósra, pirítanak te! Nem mintha kellemetlen látvány volnál ízesre sütve, de... A révész fogatlan szájjal nevetett. Creg ember volt, de pusztíthatatlan inak fonták egybe a testét. A lány egyet, éleset kacarintott. aztán bosz- szúsan a révészre intett. — Engem ugyan fel nem húz senki. Mindenki úgy beszél, ahogy akar. A kompkikötő mellé húzott a csónak, a könyvelőnő izmos ugrassa! termelt a parton. Majd viszarúgta a vízi alkalmatosságot a sodrásba. Fügedi most látta csak, hogy a lány nem hozott kerékpárt. Akkor mégse a tanyára tart, mert az még ide jó öt kilométer. — Tán firidni akarsz? — gúnyolódott tájszólással, míg kerékpárját felrántotta a pórból. — Nagypénteken nem fü- rösztött meg anyád? Nagypénteken mossa a holló a fiát... — Doktor úrnak igen igen jó kedve van — mondta nyugodtan a lány, s asszonyos magabiztossággal lépett közelebb. — Azért olyan egészséges, habár már öreg. — Öreg a keresztapád! — csattant fel Fügedi, aki ezt az egyet nem szerette hallani. — Mit akarsz itt? Valami sejtése azt súgta, hogy a lány őt keresi. De a könyvelőnő a félsziget erdejére intett: — Oda megyek. — Félszem- mel a révészt nézte, hogy hallja-e? — Mert az is a mienk, a tsz-é, a lapos, és oda terveztünk egy kacsafarmot. De megnézem magam is, lehet-e építkezni rája, mielőtt beadom a költségvetést a banknak. — Na, akkor isten áldjon — mondta az orvos és indult lefelé, a kompkikötőbe. — Doktor úr! — A lány megfogta a kerékpár kormányát. — Már csak az volna a kérésem, hogy jöjjön velem. — Én? Minek? — Azért jöttem éppen most, vártain, hogy erre tér vissza. Lápos a rét, még kifogásolja a tisztiorvos, «hogy nem alkalmas munkahelynek, sok a szúnyog, mit tudom én. Ha már építünk, legyen értelme, nehogy később ránkolvassanak. Fügedi a lányra csodálkozott. Tetszett neki, hogy ez az egyszerű 'parasztlány ilyen fineszes, de élt a gyanúperrel, hogy itt valami más is van a dolgok mögött, — Te hallod — mondta csendesen. — Tessék már jönni, doktor bácsi! — kérte szépen a lány. Fügedi hajnal háromkor kelt most pedig lehetett már nyolc óra. És még nem evett. De azért nem bosszankodott. Huszonhárom év alatt annyi m,n- denel találkozott, hogy igazi haragot már nem tudott érezni. — Vigyen el téged az ördög a kacsáiddal együtt — nevetett és ismét porba eresztette ócska kerékpárját. A révészre kiáltott: — Várjon! * Részlet az író Korom éa láng című most készülő regényéből, melyet abból az alkalomból közlünk, hogy Sipkay Barnát a SZOT 1965. évi művészeti dijával tüntette ki 17' övette a lányt a parti ösvényen, az alig zöldülő bokrok között, a félsziget hajlásának vonalában. Jó háromszáz lépést is megtettek már, de az izmos parasztlány csak nem lassított. Fügedi örömmel nézegette formás, erős lábát, ami úgy lebbentette tarkamintás szoknyáját, mint a szél. De ami sok, az sok, hová viszi még? — Már ott vagyunk — bíztatta a könyvelőnő és visszavisszanézett, látja-e még a révet? Még kétszáz lépés után cuppogni kezdett a fű lábuk alatt. — Az istenedet — káromkodott az orvos —, ez csakugyan láp, te? Még megmerülünk itt. — Hát ez az — intett előre a lány. A Tisza-kiöntés csendes tavakat formált a fák között. A nap sziporkázó fényében a magas szálfák sötét árnyai szelték át meg át ezt a csodálatos vízi világot. Fügedi nem emlékezett erre a helyre. — Szépnek szép — mondta —, de ha itt kiönt a víz, hova a csudába teszitek a farmotokat? — Azt még meggondoljuk válaszolt okosan a lány. — Ha egyáltalán egészséges ez a hely. — Talán a francia Riviérára költöznétek a kacsákkal? — Akkor rendben van, doktor úr. _ Kész? Fügedi hosszan a lány szemébe nézett. A könyvelőnő komolyan a fűbe bámult, aztán megkeményített arccal felvetette a fejét. — Volna még más is, doktor úr — Mindjárt sejtettem. — Jól sejtette. Azt szeretném, ha megvizsgálna engem itten. — Mit csináljak, te? — Fügedi nevetni kezdett. — Ez meg miféle bolondság? — Szeretném, ha megvizsgálna, ennyi az egész. _ Gyere be a rendelőmbe! — Nem akarok. Sose járok orvoshoz, tetszik tudni, mindjárt feltűnne, ha elmennék. Mert én azt szeretném tudni, állapotos vagyok-e? Ha igen, akkor tessék elvenni tőlem a gyereket. Az orvos érezte, hogy ez a lány keményebb, mint a szava. Hallott róla, hogy a tsz- elnökkel valami suskusban van, az pedig nősember. Olyat is hallott, hogy el kellett jönnie falujából. Dehát ehhez az orvosnak nincs köze, Fügedi pedig elsősorbon orvos volt. — Vigyen el az ördög a vizsgálatoddal, meg a kacsáiddal együtt — mondta haragot színlelve. — Hogy a nyavajába vizsgáljalak meg itt? — Magában azonban már eldöntötte, hogy megvizsgálja a lányt Sok bajnak lehet elejét venni, ha az ember megérti a másikat. Vizsgálatra azonban nem került sor, mert néhány szakszerű kérdés mindent eldöntött — Nincs neked kutya bajod se, Mari, azonkívül, hogy sok a savad. Igyál több tejet ha bírod, majd felírok valamit A lány sokáig hallgatott Fügedi már megindult vísz- szafelé, amikor utólérte. — Doktor úr, én nagyon hálás vagyok. Nem tetszik tudni, milyen nagy bajomnak lett vége mostan. _ Hogyne tudnám. NŐ6 embertől gyerek. — Dehogyis. — Még tagadod? Hiszen bánom is én! A te bajod. — Igen az én bajom. De nem nős embertől. Tetszik tudni, engem korábban megejtettek. Egy építkezésen dolgoztam, aztán másikon, amikor apámék biztattak, hogy menjek el a faluból, úgyse megyek itt semmire, a tsz- ben. Megszerettem egy valakit, azt hittem, ő is szeret. A lányok ott többen férjhez mentek, laktak, jó volt nekik, én meg bíztam. Erősen odabíztam ehhez a valakihez. De csak megejtett és aztán én leugráltam az állásról, amíg el nem vesztettem magamtól a gyereket. Aztán hazamentem, és az apám azt mondta: fel is út, le is út, mert elhírelték a faluban, hogy szerettem azt a valakit. így kerültem én ide. Itt megtorpant a lány hangja, mintha berekedt volna. Az orvos nem szólt, ment elől, hátra se nézett. Egy korai madár csattogott az alig lombos fák valamelyikén. Hangja visszhangzott az erdőben. Fügediben pedig a lány egy szava visszhangzott: megejtettek. Micsoda poklot kellett megjárnia ennek a szerencsétlen lánynak, hogy ezt a szót így megtanulta. Az olyan bitangokat kellene fára húzni, mint az a valaki, aki erre megtanította. — És én mindenáron férjhez akartam menni. Tetszik ismerni nálunk a tsz-ben Ferit, az adminisztrátort. _Hogyne ismerném. Feri, a gebe. A gebe Feri. Angolkóros volt, hogyne ismerném. Csak nem ő? — De igen. Ügy határoz tam, hozzá megyek. Nekem sincs sok iskolám, a nyolc általános van, meg most a tanfolyam, ahová járok. Neki meg hét általános és semmi más. Igaz, hogy angolkóros volt, de aki késő megy a vásárra, ne válogasson, mert hopponmarad. — Nem is szereted? _ Nem. Kedveltem eleinte, de mind követelőbb lett. Nem bízott. Érezte rajtam, hogy vagyok is neki, meg nem is. Ügy hiányzik, mint a tavalyi naptár. De nem is ez a baj. Fügedi kiváncsi lett. Talán ez a meghitt magány FÖLDEKEN * tette, egészen közel érezte magához ezt a lányt. — Az a baj — folytatta a lány elszántan —, hogy szeretek valakit — Űjra? — Nem. Most igazán szeretek. — És ő? — Ügy hiszem, ő is szeret — Csak hiszed, vagy tudod? — Tudom is, hiszem is. Becsületes ember. — Megforrósodott a hangja. — Megszer- zem, akárha mibe kerül is! Nem bánom, keresztülvi- szem az akaratomat, ahogy valamikor rajtam is keresztülvitték! Fügedi meghökkent a vadul forrongó hangra. Ez a lány keményebb, mint egyáltalán képzelni lehet róla! De ki lehet az a férfi? Csak nem épp a tsz elnöke? Kettejüket sugdossák. Lehet? — Megszerzed? Ne bolondozz, lányom. — Ha két ember szereti egymást, van olyan törvény, ami közbe súlyt? Van-e? — Hát... törvény... — Nincs! A törvény igazságos. A törvény azért van, hogy becsületet -tegyen a magamfajta lánynak is. Én szeretem, ahogy csak szeretni lehet! És ő is szeret! És eljön az ideje, hogy engem kíván magához. _ Kit? De a lány már nem válaszolt. A rév előtt álltak, Fügedi a kerékpárját markolta. — Te mond csak, hogy lettél itt könyvelő, Mari? A lány megbántott büszkeséggel, a ragadozó vadak nemes haragjával nézett át a folyón. — Megválasztottak — rántott a vállán, s ezzel elintézte a feleletet. Csak egy szemvillanása árulta el, hogy érti az orvos gyanakvását. Fügedi leereszkedett a töltésen. Jókedvűen lépett a csónakba. — Hallja Kárász, rúgja el gyorsan ezt a lélekvesztőt, hagyjuk itt ezt a lányt! Majd beleveszejtett a mocsárba, egy pár rongyos kacsáért! Mari bővérűén kacagott. Fügedi nem bánta volna, ha most húsz esztendővel fiatalabb. Ebben még a fogatlan révész is osztozott. A lány büszkén hallga^ tott a csónakban, egyik férfire se nézett. Bal kezét csuklóig a Tiszába lógatta, élvezte a víz sodrát. A messzibe veszett pillantása, csak szája sarkán a nedves fényű mosoly árulkodott arról, hogy gondolatai sincsenek a vizen. Ahogy partot értek, s megcsörrent a lánc, elsőnek ugrott a reves deszkázatra, a sikamlós nádpozdorja közé. Mire az idősödő orvos felkapaszkodott a töltésre kerékpárjával, csak színes foltnak tűnt az üdén zöldellő vetésben. Oldalozva haladt, a távoli dombok irányába, ahol sűrű fekete pontok ragadtak a sárga homokba. Gyümöl- csösített a Kossuth Termelő- szövetkezet, a kertészbrigád hajnalok hajnala óta ásott, trágyázott és ültetett. A lány közönnyel sietett a vetes szélén. Körűié minden élt, lihegett és nyújtózott, a burjánzó élet vad vágyában. De őt túlságosan lefoglalták érzései; mindebből semmi sem hatolt tudatáig. Konok, büszke arccal szaporázott tova az akácos dűlőn, s a dombon valósággal felszaladt. Itt lassított csupán, az első új ültetésű almacsemete közelében. Két öregember válogatta a halomba rakott fiatal husángokat. — Fiatalosabban! — riasztott rájuk —, így nyárig se leszünk meg! A homok omlott lába alatt. A domb tetején legalább húszán hajlongtak. Odakiáltott: _ János bácsi! Szaporábban! Holnapra kész kell lenni, ha borjak potyognak is az égből! — Holnapra! — jajdult vissza a brigadvezetö panaszos hangja. Se holnapra, se holnaputánra I ötven hold nem gyerekjáték! Mi az istent képzel a bank, ezt csak úgy isten kegyelmére dug- dosni lehet, mint a ficfavesz- szőt? Mari megállt a legmagasabb ponton és értő szemmel mérte fel a határt. Hát bizony, még fele se tartotta hátában a csemeték ritka erdejét. — Mi baj? — kiáltott valaki ércesen a telepítés túlsó oldaláról, ahol ugyancsak sokan dolgoztak. A lány összeránöult. Végigdobolt benne a vér. Nein sejtette, hogy ő is itt van. Kereste hirtelen tekintetével, t megtalálta. Hogy is nem látta meg első pillantásra? Most már csodálkozott ezen. — Sose leszünk meg! —« szólt élesen. Szeretett volna átfutni a csemeték sora közt, a férfihez, de türtőztette magát. Megvárta, hogy amaz jöjjön. Kifeszítette erős mellét, gyorsan szedte a lélegzetet, de csak akkor nézett a férfi szemébe, amikor az már csak pár lépésnyire volt. A közeledő parasztember negyvenes lehetett, talán valamivel túl azon. Semmiben nem különbözött a többiektől, még termetében sem, szinte valamennyien közepes növésűek voltak. Kis fekete bajusza is az itt szokásos férfiékesség, kopott bőrzekéjének sok a párja. Valami mégis feltűnt ezen az emberen: különösen bátor, szinte haragos szeme, mozdulatainak türelmetlen fűtöttsége, s mindezek mellé valami gyermekesen tiszta arckifejezés. — Kész leszünk, Mariska, ne félj... — mondta bátorító hangon. Csak a szeme simogatott. De az nagyon. A többiek tisztelettel figyelték, pedig még brigádve- zető sem volt. Kész lesznek? Na, igen. Ha ő mondja, akkor az úgy van. A földeken dalolt a munka. Czínke Ferenc: KOHÁST
