Kelet-Magyarország, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-30 / 126. szám

A KÖNYV ÜNNEPE Kállai Gyula : A magyar függetlenségi mozgalom 1936—1945 A könyvhét új könyveiből AZ IDEI ESZTENDŐ a nagy évfordulós ünnepek je­gyében indult. Húsz éve né­ni ultak el a fegyverek, húsz eve szabad az ország. Április 4-én méltósággal ünnepeltük leiszabadulásunk 20. évfordu­lóját, $ vívmányainkat tör­vénybe iktattuk, sikereinket úgy demonstráltuk, mint még soha korábban. Május 1-én zászlók, kendók, léggömbök tarka forgatagában ünnepel­tük a nemzetközi munkásosz­tály napját, A nagy ünnepek utón kicsit szintelennek tet­szik hírül adni, hogy május -9-től június 6-ig ismét, mint minden évben, országosan megrendezik a könyvhetet, amelyet ünnepinek nevezünk. A jelző elégtelen. A könyv­hét nagy kulturális megmoz- dulás, sok szép eseménnyel, főleg ünnepi köntösű új köny­vek sokaságával. Élő irodai- műnk seregszemléje, könyv­kiadásunk parádéja irodalmi műsorok, író-olvasó találkozók hete. Az utcákon tarka könyv­sátrak, falvakban házról-ház­ra járó könyvet kínáló út­törők. Ünnep és vásár szép keveréke ez, de ha csak eny­nyi, akkor “z idén nem elég. MIT ÉRNÉNEK az ünnepi megemlékezések, műsoros es­tek megnyitói, méltató cik- kék, ha az ismert tényeket mondanák el újra? Évről év­re több nálunk a könyv, egyre több nálunk a könyv, az érdeklődés a könyvek iránt. Sok milliós adatok tükrözik a könyv terjesztés eredményét: népművelődésünk fejlődését is érzékeltető mutatószámok ezek. Mindez meggyőz, meg­nyugtat az elvégzett munka nagysága felől, de elég-e eny- nyi? Sok tanulságos tényt el­ismételtünk már az ünnepi könyvhetek megnyitóin. Min­den évben visszapillantottunk a múltba, a felszabadulás előtti könyvnapok idejére. A könyvnap a tőkés üzleti vál­lalkozásnak, kisebb részben erőtlen kulturális megmozdu­lásnak néha a mostoha sorsú írók támogatásának szomorú keveréke volt. Móricz Zsig- mond megdöbbentő adatokat tárt fel a magyar nép műve- letlenségéről, és József Aítiío eleiében megjelent könyvna­pi verseskötetének alig né­hány példánya kelt el: ezt is tudjuk. Falun a kalendáriu­mig jutott el a nép, a város­lakók java a reklámozott üz­leti vállalkozások termékeit olvasta. Mindezt ma szembe­állítani a homlokegyenest el­lenkező célkitűzésű ünnepi könyvhetekkel, ez kicsit any- nyi, mint ívlámpák fényében faggyugyertyáról beszélni. BÜSZKÉK VAGYUNK ar­ra, hogy ma ötször annyi könyv jelenik meg Magyar- országon, mint 1938-ban, hogy évente majd öt könyv jut minden állampolgárra, hogy a felszabadulás óta egymilliárd könyv hagyta el a sajtót, s hogy ezzel az alig elképzelhe­tő számmal elértük a legmű­veltebb európai államok könyvkiadási szintjét. Joggal vagyunk büszkék az évi ha­zai könyvforgalomra, amely­nek forinteredménye hama­rosan ugyanazt a bűvösen csengő egymilliárdot éri el. amelyet a példanyszám húsz év alatt elért. S vannak 50 000, 100 000 példányos ki­adványaink. Két évtized alatt milliós páldányszámokkal szolgáltattunk elégtételt Jó­zsef Attilának és Móricz szamara is hihetetlenek tudo­mányos és szakirodalmunk adatai, nem utolsósorban if­nünk. Két nagy ünnep fénye a jö­vőre figyelmeztető, abba vilá­gító fényszóró, s úgy indu­lunk neki a harmadiknak, hogy egyik jelentős állomása az ünnepi könyvhét. A ma­gyar irodalom java fekszik e sátrak és könyvesboltok terí­tett asztalain, szépirodai­műnk, ifjúsági, művészeti és tudományos irodalmunk új termése, közte a világiroda­lom legrangosabb képviselői­Kiállítás egy művészietep Ma már még Szabolcs- Szatmár megyében is csak nagyon kevesen emlékeznek rá, hogy a harmincas évek elején — 1931—1932 és 1933 nyarán — művésztelep mű­ködött a Nyíregyházához tar­tozó Sóstófürdőn. A gazdasá­gi válság idején, amikor a fővárosi művészek élete is igen nehéz volt, Rudnay Gyu­lának egy osztályát látta ven­dégül a város három nyáron át. A ma is élő művészek közül többek között Ko- necsny György Kossuth-díjas. Koffán Károly, Borons Géza, Kutasy Imre Ferenc, Kun Ist­ván, Czene Béla, Horváth Je­nő, Nagy Ferenc, Füstös An­tal voltak a művésztelep lakói. Az ott készült művekből ősz- szel, mielőtt visszatértek vol­na a fővárosba, kiállítást ren­deztek, s a képek egy részét értékesítették. nek művei is. Szimbolikussá válik a könyvhét, társadal­munk célkitűzéseinek méltó, ünnepi összfoglalatává. SZELLEMI OFFENZIVA idejét éljük. Ismerjük a múl­tat ismerjük a jelent is: tud­juk, hogy a gazdasági fel- emelkedés és a művelődés megteremtett fel tételei még nem jelentenek valóságos köz- műveltséget. Van még front, amelyen döntően kell áttörni: a műveltségé. S mert békés feltételekben és kulturális fej­lődés célkitűzéseiben is gon­dolkozunk, azok a mi fegy­vereink amelyek az ünnepi asztalokon feküsznek. Egy­millió jegyver: a szellem kor­szerű rakétái. Minél büszkéb­ben ünnepeltünk két évtized utolsó napjaiban annál el- szántabban kell arra gondol­nunk a harmadik elején, amit még tennünk kell. Kulturális forradalmunk teljesebbé téte­lének egyik feltétele: mennél többen, még többen olvassa­nak falvainkban is. Pedagó­gusok, könyvterjesztők, pro­pagandisták, könyvtárosok ál­dozatos munkája remélhetően kellő eredményt hoz. Városi lakosságunk különböző réte­geinek olvasási-művelődési szintje még eltér egymástól. Milliárd könyvünk bázis, millió könyvheti könyvünk fegyver, a szellemi offenzíva egyik kiindulópontjának kell tekin­tenünk az idei könyvhét első napját, a többit pedig annak az időszaknak, amely alatt szüntelen pergőtűz töri a fa­lakat, a győztes áttörésig. feledésbe ment terméseiből Június második felében je­lentős esemény színhelye lesz Nyíregyháza. Itt tartják meg a régészeti, népművészeti és numizmatikai vándorgyűlést. Ezt az alkalmat felhasználják ♦arra is, hogy a feledésbe ment sóstói művésztelepen készült alkotásokat legalább részben összegyűjtik és kiál- lítják. Felkérik az érdekelt művészeket, hogy a birtokuk- ban lévő képekkel járuljanak hozzá a tárlat sikeréhez. Úgy­szintén kölcsönkérik erre az időre a Nyíregyházán magá­nosoknál lévő, fenti művé­szektől származó alkotásokat is. A múzeum igazgatósága ez­úton is felkéri azokat a mű- vésze tpártoló lakosokat, akik­nek tulajdonában vannak ilyen festmények, hogy a ki­állítás időtartamára bocsás­sák a múzeum rendelkezésére. ötödik kiadasa ez a most megjelent könyv Kaliai Gyu­la eredetileg 1947-ben napvi­lágot látott, érdekes és fontol tanulmányának. Amikor az 1947-ben úttörő jelentőségű, számos addig ismeretlen do­kumentumra alapozott tanul­mány megszületett, többek között az volt a célja, hogy megmutassa: a magyar kom­munisták már a háború alatt és előtt is a nemzeti függet­lenségért és í* haladó szelle­mű nemzeti egységfrontért vívott küzdelem élvonalé- ban álltak. S emellett meg­cáfolta azt a polgári partok több vezetője (és a jobboldali szociáldemokrata korifeusok) által terjesztett hamis legen­dát is, miszerint Horthy Mik­lós a nép nélkül is kivezet­hette volna az országot a há­borúból. Ugyanakkor azon­ban, shogy a szerző előszavá­ban megjegyzi, a tanulmány újra megjelentetését nem­csak az indokolja, hogy a felszabadulás óta felnöveke­dett. egy új nemzedék, amely­nek már nincsenek közvetlen tapasztalatai a fasizmusról a világháborúról, s népünknek a kommunisták vezette anti­fasiszta küzdelméről, hanem hogy akadtak olyan történé­szek is, akik az 1947 óta elő­került újabb dokumentumokat helytelenül értékelve, kétel­kedtek a magyar kommunis­ták háború alatti stratégiájá­nak és taktikájának helyessé­gében. A Horthy-féle kiug­rási kísérleteket pedig elsza­kitolták a függetlenségi moz­galomtól, ia kor valóságát nem lényeges és dialektikus öüsze- függiéseiben vizsgálták. Szük­sége merült fel hát nyilván­való igazságok érvelő meg- ismétlésének is. A most megjelent könyv nemcsak legújabb, de bővített kiadása is a tanulmánynak. A szerző figyelembe vette az új dokumentumokat és a magyar történettudomány legújabb, pozitív eredményeit. A Március Front keletkezése, a szociáldemokrata párt tevé­kenységének és szerepének megítélése és több más prob­léma árnyaltabban gazdagab­ban jelenik és fogalmazódik meg az olvasókhoz kerülő mostani kiadásban. A tanulmány már első kia­dásában nem csupán úttörő volt, hanem marandandó megállapításokat tett. S a elemezni az újkori magyar történelem egyik legsötétebb korszakát, a fasizmus éjsza­káját, a második világháború vágóhídját. Ellene a kommu­nisták és szövetségesei harc­ba hívták — és ahol csak módjuk nyílt erre, harcba is vitték — a Horthy-korszak negyedszázada alatt testileg— lelkileg megdermesztett ma­gyar népet. Fontos, ma sem elfelejten­dő megállapítás, amit a szer­ző meggyőző érveléssel és té­nyekkel, adatokkal bizonyít, hogy a Horthy-renászer a fa­sizmus egyik sajátos válfaja volt. A tanulmány fontos, ma sem elfelejtendő megálla­pítása — és több mint meg­állapítása —: a kommunisták és a baloldali szociáldemokra­ták a fasizmus elleni legsú­lyosabb harcok idején kötöt­ték egyezményüket, amely megalapozta a munkásosztály egységes, marxista—leninista pártjának létrejöttét. És fon­Két évtized már elegendő idő a történelem zavaros vi­zeinek ülepítésére. Húsz év távolából visszatekintve, sok mindent másként lát a kor- társ nemzedéke harcaiból. És ha ez a „másként” cicomát- lan hamisítatlan, valóság, ak­kor tanulságai szükségképpen átmennek az új nemzedék tu­datába. Ilyesvalami szép ajándék a mai olvasónak Sza­bó Pál két ismert regénye, a Tavaszi szél és a Tatárvá- gás. A Szépirodalmi Könyv­kiadó ezt a két regényt most egy kötetben adta ki, Szabó Pál készülő életműsorozatá­ban. Ezt a két regényt, — külön- külön és együtt — mindenek­előtt a történelmi hűség jel­lemzi, a kor valóságának igaz ábrázolása. Szabó a Tavaszi szél és a Tatárvágás lapjaira ízés, szép magyar nyelvit! szólva hoz­zánk, tol.-kodás nélkül képe­ket rajz?!, fi: az ő szavakkal rajzolt iiipci telisdeteli van­nak költészettel. Bebizonyoso­dik. ime, a realizmus és a költészet szintén nem egy­mást kizáró tényezők. Sőt, tos, ma jem elfelejtendő az, amit Káilai Gyula a magyar népfront tegnapjáról mond, hiszen a magyar népírontha- gyományok alapos ismerete nélkül nem lehetett volna megszabadulni a népfronttal kapcsolatos dogmatikus és re­vizionista torzításoktól. S nemzeti múltunk, hagyomá­nyaink valóban tudományos értékeléséhez is nagy segítsé­get adnak a tanulmány konk­rét — történelmi-társadalmi kérdések vizsgálata alapján elért — eszmei következteté­sei. Kállai Gyula nemcsak kró­nikása és értékelője az 1926— 1945-ös magyar függetlenségi mozgalomnak, hanem aktív harcosa is volt annak. S e harc dokumentumai azok a kisebb cikkek, amelyeket a szerző tanulmányával egy kö­tetben most szintén az olvasó elé tár. (Kossuth Könyvkiadó 1965) szebb jelenetét. Azt, amelyben Beszédes József öreg tanító sok évtizedes tanyai szolgálat után elhagyja a vén iskolát és elbúcsúzik tanítványaitól. A legtisztább költészet méze csordogál ebben a jelenet­ben. Méz és nem szirup. És mennyi még. Milyen jó dolog ezt újra felfedezni. Mind a Tavaszi szél, mind pedig a Tatárvágás — ez utóbbi távolabbi időkhöz szö­vődő cselekménnyel — azt a történelmi időpontot lesi meg, amikor egy egész nép átlép múltjából a — jövőbe. Szabó Pál e kötete meggyő­ző erejű bizonyítéka annak, hogy a politikai szenvedélyek és az egyén legközvetlenebb ér­zelemvilága mennyire egymás­hoz tartozhatnak, s hogy eze­ket igenis lehet ábrázolni didaktikus szándékok nélkül. És megjelenhetnek egy-egy műben a pozitív hősök, anél­kül, hogy ezeket bárki pozitív hősnek akarná nevezni, jjol- ott — azok. Mégpedig több­ségükben azok. Egész létükkel, tetteik minden mozzanatával építők, előrevivők — miköz­ben „születnek, szenvednek, meghalnak,” Jelentős irodalmi élmény Szabó Pál e két regényével megismerkedni és újra talál­kozni. elsorvad az iro „realizmusa”, szerző által szükségesnek vélt ha lenézi vagy, éppen szíru- árnyalások szerencsésen öt- pos ócskaságnak tekinti a köl- vözódnek azzal a szenvedély- tészetet. Tessék csak elolvas- lyel, amely nélkül nem lehet ni a Tatárvágás egyik leg­hét nagy kulturális megmoz- Zsigmondnak, s néha magunk dulás, sok szép eseménnyel, júsági irodalmunkéi. De a büszkeség mintha már csak olyan jog volna, amelyet mértékkel lehet gyakorolni. Ezen az 1965-os ünnepi könyv- héten nem elég visszapillan­tani, hanem előre kell néz­SÁSD1 SÁNDOR: Tegnap es ma Szállingóznak a hírek a falumból. A legfrissebb az, hogy a Földművelésügyi Minisztérium elismerő oklevél­lel tüntette ki Józsik Mátyást; nem a fiatalt, hanem az öre­gebbiket, a növénytermelő brigád vezetőjét. Az elismerés — ezt már az öregtől közvet­lenül tudtam meg — nemcsak a tsz. vezetőségi tagjának szólt, hanem az élenjáró mun­kásnak is. örültem a jóhimek; nemcsak azért, mert Mátyás valamikori jópajtásom volt, de eszembe jutott, hogy a har­mincas években az egyébként csendes, visszahúzódó ember, milyen hősiesen állt ki a kö­zösségi érdekért. Kezdődött azzal, hogy Latz- ffy méltóságos úr, mármint az uraság. közhírül adatta: a ta­valy kialkudott tizedik ke­reszt búza érvényét veszíti, ez idén a tizenegyedik jár a részesaratónak. Ezenfelül vál- lalniok kell, hogy minden el­lenszolgáltatás nélkül, magya­rán szólván ingyért, leszedik az urasági táblán a kukoricát. ..Soha” — mondja Mátyás és a negyvennégy aratópár közül a kaszásokat ő vezeti a botos­ispán, onnan az intéző, majd az uraság elébe Mint háborút megjárt, sebesülési és kis- ezüstéremmel kitüntetett. ő viszi a szót, de nem hetykén, inkább illemtudőan viselked­ve. Belenyugszanak — mert mi mást tehetnének? — abba, hogy a méltóságos úr a mun­kájukért nem a tavalyit, ha­nem csak a tizenegyedik Ke­resztet hajlandó megadni. De, továbbmenőleg, hogyan kíván­hatja tőlük azt, hogy őszidő­ben, amikor még akad más kereset a napszámon élő szá­mára, ráadásképpen, fillér fi­zetség nélkül szedjék le az uradalom kukoricáját? Latzffy méltóságos úr nemcsak alis­pánt és csendőrt emleget, de a jókora terem falára aggatott képek közül rá is mutat arra az őséi-e. aki sokkalta eny­hébb esetben is, deresre hu­zattá. saját kezűleg botozta meg azokat, akik felíngerel- ték. A deres ezt sem hallgat­ja el, a hozzávaló kellékkel együtt, megtalálható lenne a padláson, de ő, mármint Latzffy Előd, lustább mint karakán őse. Annyira rest, hogy a beszédet is sokallja már; maradék két szava eny- nyi: ..Coki, kifelé!” Lehorgasztott fejjel kifelé, hazafelé. Józsik Mátyás az udvarra hengergetett tuskon üt. ölében a legkisebb gyerek. Hallgat mindkettő. Közelükben gubbaszt, szorgalmasan mosa­kodva, a tigriscsikos macska. Fülén felül mosdik; Mátyás gondolja: „Vendéget jelent...” Sóhajt, keserveset, hosszat sóhajt. Főképpen azt fájlalja, hogy a többi kaszást, szám sze­rint negyvenhármat, fél órával ezelőtt az intéző az igásudvar- ba rendelte, prédikációt tart­ván nekik, végül oda lyukadt ki: a főkolompost, vagyis Jó­zsik Mátyást kivéve, hajnalban beállhat a rendbe, aki vállal­ja azt a semmike munkát, a kukoricaszedést. Hanem a macska nem hazu­dott. Jött a vendég, mégpedig párosával. Az őrmester hety­kén. a próbacsendőr — akiről hírlik, hogy falubeli lányt ke­rülget — úgy. mint, akinek gyomrába belénvilalt. Az őr­mester nem sokat teketóriá­zik: — Józsik Mátyás, a maga érdeke kívánja, hogy töredel­mesen elmondja, kik bíztat­ták az aratósztrájkra, mióta áll összeköttetésben velük, hol és hányszor tartottak enge­dély nélküli gyűlést. Mátyásunk úgy beszél, mint­ha aa időjárást firtatná: — Hogyan akarna sztrájkot kezdeni az, akinek kell a ke­nyér, aki naponta háromszor vág tizenegy karéjt? —■ Ne jártássá a pofáját, mert, ha én odaütök, lesz jaj, meg jaj. — Elhiszem, mert akinél a puska, meg a szurony... Vesztére kezdett ilyen be­szédbe. mert könnyen lehet, hogy erről jutott a csendőr eszébe: — A puska akkor is puska, ha rejtegetik. Legjobb, ha a magaszántából. szépségesen előadja Ezzel is könnyít á sorsán. Közel két évtizede, a hábo­rúból megjövet. Mátyás a disznóól fedele alá dugta a gyűlölt fegyvert. A puskáról. Mátyáson kívül, élő ember nem tud. Senki, csak a nagy­szakállú Atyaisten, az pedig bólogat ősz fejével: „Helyes a szándék fiam és áldásom nem is marad el érette...” Áldás? Csendőröket küldsz a nyakam­ba, te nagyszakállú ígérgető, semmit be nem tartó? Ha ve­szendőre ítéltél, hát mielőbb legyen meg a te akaratod... A korhadó deszka alól pat­kány menékedik. Az előkotort puska agyával Mátyás lesújt­hatna reá. de nem teszi. El­lenkezne a szándékával: éle­tet nem olthat többé az a fegyver. Még mindig csendesen beszél: — Közel húsz esztendeje, hogy eldugtam. — Milyen szándékkal? — Olyannal, őrmester úr, hogy soha élő ember a kezé­be ne vehesse, soha élő em­ber, de más teremtett lény sem pusztulhasson el általa. Parancsszóra öltem én azzal a fegyverrel és megutáltam, meggyűlöltem. Arra ítéltem, hogy korhadjon a korhadók, rozsdásodjon a rozsdásodik között, amíg végképpen meg nem semisül. — Martos, elő a bilincset, csatolja reá a két kezére. — Mátyás, mi lesz velünk, Mátyás? — sír az asszony és kötényét úgy borítja magára, mintha szégyenné arca eltor­zulását. A próbacsendőr súg valamit a feljebbvalója fülébe és ak­kor a bilincset elnyeli az új- szagú bőrtarisznya. ...Az őrmester, mintha hir­telen kibújt volna a mundér­ból és állát se szorítaná a csákó szíja, mint véle egyen­rangúhoz, fordul az asszony­hoz: — Hagyja már i#>ba! Estére itthon lesz az ura. A próbacsendőr a katona­fegyvert vizsgálja: — Magunkkal visszük? — Ne kérdezgessen. Martos! Kérjen fejszét az asszonytól, görbítse el a csövét és dobja vissza az óltető alá. Hajnalban a madarak bele- kezdtek a fütyülésbe. A leg­hangosabb a rigó volt. Messzi­ről kakuk szavát hozta a hű­vös szellő. Az asszony bóbis­kolt, az ember megérintette a vállát. Nem köszönt, leült az ágyszéfbe: — Semmit se kérdezz. Majd egyszer rákezdem magamtól... — Mátyás, Mátyás, mit tet­tek veled? — Ne lármázz, felébreszted a gyerekeket... Aratást nem kínált senki? — Még az este ittjárt a hirtelen elözvegyült Csombor. Úgy beszélt, mintha nem a sarló, hanem a kasza maradt volna náluk gazdátlanul. Nemcsak a búzát, a Mihály- cseri zabot is Kiadja, tizen­egyedikért, mint a pusztán. A sváb Armrust nyitja a kaput, utána az ajtót. Annyi a gyereke, hogy a más föld­jére is jutna, nemcsak ma­rokszedő, de arató is. — A kétnapos tékesl lako­dalom miatt... a bátyám há­zasította a fiát, késtünk a munkával... Ha vállalná a Matis-mezel másfél holdat, a lenne nekünk könnyebbség.. Hirhordozó Töttösi-ángyiról beszélhetnek, amit akarnak, helyén a szive. A köténye alatt cserépbögrét, a bögrében liternyi zsírt hoz, a szőttes­ruhában kolbászt, jókora sza­lonnadarabot: — Ha akarsz, egyezkedj Mátyásunk a vömmel, de ar- ra ne számíts, hogy a tizen­egyediknél többet fizet... „Sok kicsi sokra megy*’ — tartja a példabeszéd, de any- nyira mégse, hogy az évben nagy karéj jutott volna na- pontha háromszor a tíz gye­reknek. Mátyás szárogatott meggyfalevelet tömött a pipá­jába, az arca megsovanyodotl és, ha ezt szóbahozták, le­gyintett: „A gyomromat fáj­lalom...” Szemben ül velem. A ke­zünk összeér. A húszezer fo­rintot firtatom. — Száz helye lenne — fe­lei i — az unokám, az amelyik könyvelő a tsz-ben, motorbi- cikliért nyaggat, a legidősebb fiam a televíziót emlegeti... Elhallgat. Amikor újra el­kezdi, lefelé néz, szép, fényes cipőjére: — Neked... senki »fásnak, csak neked mondom el, még akkor is, ha kinevetsz érte, ha vén bolondnak nevezel magadban... Odamentem a sír­jához. kivettem a belső zse­bemből az oklevelet... a pénzt is... ígértem neki, s tartom is a szavamat: kőkeresztet állít­tatok a sírjára. Olyan asszony, mint az én feleségem volt, megérdemli... Ugye, igaz? Megbánja, hogy így kipako- lódzott előttem, hát sietve fordít a szaván: — Húsz százalékkal növel­tük a búzavetést... a tavasz- szal megkezdjük a sertésfiaz- tató építését... Bort töltött a poharakba, Koccintottunk. Szabó Pál két regénye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents