Kelet-Magyarország, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-30 / 126. szám
A KÖNYV ÜNNEPE Kállai Gyula : A magyar függetlenségi mozgalom 1936—1945 A könyvhét új könyveiből AZ IDEI ESZTENDŐ a nagy évfordulós ünnepek jegyében indult. Húsz éve néni ultak el a fegyverek, húsz eve szabad az ország. Április 4-én méltósággal ünnepeltük leiszabadulásunk 20. évfordulóját, $ vívmányainkat törvénybe iktattuk, sikereinket úgy demonstráltuk, mint még soha korábban. Május 1-én zászlók, kendók, léggömbök tarka forgatagában ünnepeltük a nemzetközi munkásosztály napját, A nagy ünnepek utón kicsit szintelennek tetszik hírül adni, hogy május -9-től június 6-ig ismét, mint minden évben, országosan megrendezik a könyvhetet, amelyet ünnepinek nevezünk. A jelző elégtelen. A könyvhét nagy kulturális megmoz- dulás, sok szép eseménnyel, főleg ünnepi köntösű új könyvek sokaságával. Élő irodai- műnk seregszemléje, könyvkiadásunk parádéja irodalmi műsorok, író-olvasó találkozók hete. Az utcákon tarka könyvsátrak, falvakban házról-házra járó könyvet kínáló úttörők. Ünnep és vásár szép keveréke ez, de ha csak enynyi, akkor “z idén nem elég. MIT ÉRNÉNEK az ünnepi megemlékezések, műsoros estek megnyitói, méltató cik- kék, ha az ismert tényeket mondanák el újra? Évről évre több nálunk a könyv, egyre több nálunk a könyv, az érdeklődés a könyvek iránt. Sok milliós adatok tükrözik a könyv terjesztés eredményét: népművelődésünk fejlődését is érzékeltető mutatószámok ezek. Mindez meggyőz, megnyugtat az elvégzett munka nagysága felől, de elég-e eny- nyi? Sok tanulságos tényt elismételtünk már az ünnepi könyvhetek megnyitóin. Minden évben visszapillantottunk a múltba, a felszabadulás előtti könyvnapok idejére. A könyvnap a tőkés üzleti vállalkozásnak, kisebb részben erőtlen kulturális megmozdulásnak néha a mostoha sorsú írók támogatásának szomorú keveréke volt. Móricz Zsig- mond megdöbbentő adatokat tárt fel a magyar nép műve- letlenségéről, és József Aítiío eleiében megjelent könyvnapi verseskötetének alig néhány példánya kelt el: ezt is tudjuk. Falun a kalendáriumig jutott el a nép, a városlakók java a reklámozott üzleti vállalkozások termékeit olvasta. Mindezt ma szembeállítani a homlokegyenest ellenkező célkitűzésű ünnepi könyvhetekkel, ez kicsit any- nyi, mint ívlámpák fényében faggyugyertyáról beszélni. BÜSZKÉK VAGYUNK arra, hogy ma ötször annyi könyv jelenik meg Magyar- országon, mint 1938-ban, hogy évente majd öt könyv jut minden állampolgárra, hogy a felszabadulás óta egymilliárd könyv hagyta el a sajtót, s hogy ezzel az alig elképzelhető számmal elértük a legműveltebb európai államok könyvkiadási szintjét. Joggal vagyunk büszkék az évi hazai könyvforgalomra, amelynek forinteredménye hamarosan ugyanazt a bűvösen csengő egymilliárdot éri el. amelyet a példanyszám húsz év alatt elért. S vannak 50 000, 100 000 példányos kiadványaink. Két évtized alatt milliós páldányszámokkal szolgáltattunk elégtételt József Attilának és Móricz szamara is hihetetlenek tudományos és szakirodalmunk adatai, nem utolsósorban ifnünk. Két nagy ünnep fénye a jövőre figyelmeztető, abba világító fényszóró, s úgy indulunk neki a harmadiknak, hogy egyik jelentős állomása az ünnepi könyvhét. A magyar irodalom java fekszik e sátrak és könyvesboltok terített asztalain, szépirodaiműnk, ifjúsági, művészeti és tudományos irodalmunk új termése, közte a világirodalom legrangosabb képviselőiKiállítás egy művészietep Ma már még Szabolcs- Szatmár megyében is csak nagyon kevesen emlékeznek rá, hogy a harmincas évek elején — 1931—1932 és 1933 nyarán — művésztelep működött a Nyíregyházához tartozó Sóstófürdőn. A gazdasági válság idején, amikor a fővárosi művészek élete is igen nehéz volt, Rudnay Gyulának egy osztályát látta vendégül a város három nyáron át. A ma is élő művészek közül többek között Ko- necsny György Kossuth-díjas. Koffán Károly, Borons Géza, Kutasy Imre Ferenc, Kun István, Czene Béla, Horváth Jenő, Nagy Ferenc, Füstös Antal voltak a művésztelep lakói. Az ott készült művekből ősz- szel, mielőtt visszatértek volna a fővárosba, kiállítást rendeztek, s a képek egy részét értékesítették. nek művei is. Szimbolikussá válik a könyvhét, társadalmunk célkitűzéseinek méltó, ünnepi összfoglalatává. SZELLEMI OFFENZIVA idejét éljük. Ismerjük a múltat ismerjük a jelent is: tudjuk, hogy a gazdasági fel- emelkedés és a művelődés megteremtett fel tételei még nem jelentenek valóságos köz- műveltséget. Van még front, amelyen döntően kell áttörni: a műveltségé. S mert békés feltételekben és kulturális fejlődés célkitűzéseiben is gondolkozunk, azok a mi fegyvereink amelyek az ünnepi asztalokon feküsznek. Egymillió jegyver: a szellem korszerű rakétái. Minél büszkébben ünnepeltünk két évtized utolsó napjaiban annál el- szántabban kell arra gondolnunk a harmadik elején, amit még tennünk kell. Kulturális forradalmunk teljesebbé tételének egyik feltétele: mennél többen, még többen olvassanak falvainkban is. Pedagógusok, könyvterjesztők, propagandisták, könyvtárosok áldozatos munkája remélhetően kellő eredményt hoz. Városi lakosságunk különböző rétegeinek olvasási-művelődési szintje még eltér egymástól. Milliárd könyvünk bázis, millió könyvheti könyvünk fegyver, a szellemi offenzíva egyik kiindulópontjának kell tekintenünk az idei könyvhét első napját, a többit pedig annak az időszaknak, amely alatt szüntelen pergőtűz töri a falakat, a győztes áttörésig. feledésbe ment terméseiből Június második felében jelentős esemény színhelye lesz Nyíregyháza. Itt tartják meg a régészeti, népművészeti és numizmatikai vándorgyűlést. Ezt az alkalmat felhasználják ♦arra is, hogy a feledésbe ment sóstói művésztelepen készült alkotásokat legalább részben összegyűjtik és kiál- lítják. Felkérik az érdekelt művészeket, hogy a birtokuk- ban lévő képekkel járuljanak hozzá a tárlat sikeréhez. Úgyszintén kölcsönkérik erre az időre a Nyíregyházán magánosoknál lévő, fenti művészektől származó alkotásokat is. A múzeum igazgatósága ezúton is felkéri azokat a mű- vésze tpártoló lakosokat, akiknek tulajdonában vannak ilyen festmények, hogy a kiállítás időtartamára bocsássák a múzeum rendelkezésére. ötödik kiadasa ez a most megjelent könyv Kaliai Gyula eredetileg 1947-ben napvilágot látott, érdekes és fontol tanulmányának. Amikor az 1947-ben úttörő jelentőségű, számos addig ismeretlen dokumentumra alapozott tanulmány megszületett, többek között az volt a célja, hogy megmutassa: a magyar kommunisták már a háború alatt és előtt is a nemzeti függetlenségért és í* haladó szellemű nemzeti egységfrontért vívott küzdelem élvonalé- ban álltak. S emellett megcáfolta azt a polgári partok több vezetője (és a jobboldali szociáldemokrata korifeusok) által terjesztett hamis legendát is, miszerint Horthy Miklós a nép nélkül is kivezethette volna az országot a háborúból. Ugyanakkor azonban, shogy a szerző előszavában megjegyzi, a tanulmány újra megjelentetését nemcsak az indokolja, hogy a felszabadulás óta felnövekedett. egy új nemzedék, amelynek már nincsenek közvetlen tapasztalatai a fasizmusról a világháborúról, s népünknek a kommunisták vezette antifasiszta küzdelméről, hanem hogy akadtak olyan történészek is, akik az 1947 óta előkerült újabb dokumentumokat helytelenül értékelve, kételkedtek a magyar kommunisták háború alatti stratégiájának és taktikájának helyességében. A Horthy-féle kiugrási kísérleteket pedig elszakitolták a függetlenségi mozgalomtól, ia kor valóságát nem lényeges és dialektikus öüsze- függiéseiben vizsgálták. Szüksége merült fel hát nyilvánvaló igazságok érvelő meg- ismétlésének is. A most megjelent könyv nemcsak legújabb, de bővített kiadása is a tanulmánynak. A szerző figyelembe vette az új dokumentumokat és a magyar történettudomány legújabb, pozitív eredményeit. A Március Front keletkezése, a szociáldemokrata párt tevékenységének és szerepének megítélése és több más probléma árnyaltabban gazdagabban jelenik és fogalmazódik meg az olvasókhoz kerülő mostani kiadásban. A tanulmány már első kiadásában nem csupán úttörő volt, hanem marandandó megállapításokat tett. S a elemezni az újkori magyar történelem egyik legsötétebb korszakát, a fasizmus éjszakáját, a második világháború vágóhídját. Ellene a kommunisták és szövetségesei harcba hívták — és ahol csak módjuk nyílt erre, harcba is vitték — a Horthy-korszak negyedszázada alatt testileg— lelkileg megdermesztett magyar népet. Fontos, ma sem elfelejtendő megállapítás, amit a szerző meggyőző érveléssel és tényekkel, adatokkal bizonyít, hogy a Horthy-renászer a fasizmus egyik sajátos válfaja volt. A tanulmány fontos, ma sem elfelejtendő megállapítása — és több mint megállapítása —: a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták a fasizmus elleni legsúlyosabb harcok idején kötötték egyezményüket, amely megalapozta a munkásosztály egységes, marxista—leninista pártjának létrejöttét. És fonKét évtized már elegendő idő a történelem zavaros vizeinek ülepítésére. Húsz év távolából visszatekintve, sok mindent másként lát a kor- társ nemzedéke harcaiból. És ha ez a „másként” cicomát- lan hamisítatlan, valóság, akkor tanulságai szükségképpen átmennek az új nemzedék tudatába. Ilyesvalami szép ajándék a mai olvasónak Szabó Pál két ismert regénye, a Tavaszi szél és a Tatárvá- gás. A Szépirodalmi Könyvkiadó ezt a két regényt most egy kötetben adta ki, Szabó Pál készülő életműsorozatában. Ezt a két regényt, — külön- külön és együtt — mindenekelőtt a történelmi hűség jellemzi, a kor valóságának igaz ábrázolása. Szabó a Tavaszi szél és a Tatárvágás lapjaira ízés, szép magyar nyelvit! szólva hozzánk, tol.-kodás nélkül képeket rajz?!, fi: az ő szavakkal rajzolt iiipci telisdeteli vannak költészettel. Bebizonyosodik. ime, a realizmus és a költészet szintén nem egymást kizáró tényezők. Sőt, tos, ma jem elfelejtendő az, amit Káilai Gyula a magyar népfront tegnapjáról mond, hiszen a magyar népírontha- gyományok alapos ismerete nélkül nem lehetett volna megszabadulni a népfronttal kapcsolatos dogmatikus és revizionista torzításoktól. S nemzeti múltunk, hagyományaink valóban tudományos értékeléséhez is nagy segítséget adnak a tanulmány konkrét — történelmi-társadalmi kérdések vizsgálata alapján elért — eszmei következtetései. Kállai Gyula nemcsak krónikása és értékelője az 1926— 1945-ös magyar függetlenségi mozgalomnak, hanem aktív harcosa is volt annak. S e harc dokumentumai azok a kisebb cikkek, amelyeket a szerző tanulmányával egy kötetben most szintén az olvasó elé tár. (Kossuth Könyvkiadó 1965) szebb jelenetét. Azt, amelyben Beszédes József öreg tanító sok évtizedes tanyai szolgálat után elhagyja a vén iskolát és elbúcsúzik tanítványaitól. A legtisztább költészet méze csordogál ebben a jelenetben. Méz és nem szirup. És mennyi még. Milyen jó dolog ezt újra felfedezni. Mind a Tavaszi szél, mind pedig a Tatárvágás — ez utóbbi távolabbi időkhöz szövődő cselekménnyel — azt a történelmi időpontot lesi meg, amikor egy egész nép átlép múltjából a — jövőbe. Szabó Pál e kötete meggyőző erejű bizonyítéka annak, hogy a politikai szenvedélyek és az egyén legközvetlenebb érzelemvilága mennyire egymáshoz tartozhatnak, s hogy ezeket igenis lehet ábrázolni didaktikus szándékok nélkül. És megjelenhetnek egy-egy műben a pozitív hősök, anélkül, hogy ezeket bárki pozitív hősnek akarná nevezni, jjol- ott — azok. Mégpedig többségükben azok. Egész létükkel, tetteik minden mozzanatával építők, előrevivők — miközben „születnek, szenvednek, meghalnak,” Jelentős irodalmi élmény Szabó Pál e két regényével megismerkedni és újra találkozni. elsorvad az iro „realizmusa”, szerző által szükségesnek vélt ha lenézi vagy, éppen szíru- árnyalások szerencsésen öt- pos ócskaságnak tekinti a köl- vözódnek azzal a szenvedély- tészetet. Tessék csak elolvas- lyel, amely nélkül nem lehet ni a Tatárvágás egyik leghét nagy kulturális megmoz- Zsigmondnak, s néha magunk dulás, sok szép eseménnyel, júsági irodalmunkéi. De a büszkeség mintha már csak olyan jog volna, amelyet mértékkel lehet gyakorolni. Ezen az 1965-os ünnepi könyv- héten nem elég visszapillantani, hanem előre kell nézSÁSD1 SÁNDOR: Tegnap es ma Szállingóznak a hírek a falumból. A legfrissebb az, hogy a Földművelésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel tüntette ki Józsik Mátyást; nem a fiatalt, hanem az öregebbiket, a növénytermelő brigád vezetőjét. Az elismerés — ezt már az öregtől közvetlenül tudtam meg — nemcsak a tsz. vezetőségi tagjának szólt, hanem az élenjáró munkásnak is. örültem a jóhimek; nemcsak azért, mert Mátyás valamikori jópajtásom volt, de eszembe jutott, hogy a harmincas években az egyébként csendes, visszahúzódó ember, milyen hősiesen állt ki a közösségi érdekért. Kezdődött azzal, hogy Latz- ffy méltóságos úr, mármint az uraság. közhírül adatta: a tavaly kialkudott tizedik kereszt búza érvényét veszíti, ez idén a tizenegyedik jár a részesaratónak. Ezenfelül vál- lalniok kell, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül, magyarán szólván ingyért, leszedik az urasági táblán a kukoricát. ..Soha” — mondja Mátyás és a negyvennégy aratópár közül a kaszásokat ő vezeti a botosispán, onnan az intéző, majd az uraság elébe Mint háborút megjárt, sebesülési és kis- ezüstéremmel kitüntetett. ő viszi a szót, de nem hetykén, inkább illemtudőan viselkedve. Belenyugszanak — mert mi mást tehetnének? — abba, hogy a méltóságos úr a munkájukért nem a tavalyit, hanem csak a tizenegyedik Keresztet hajlandó megadni. De, továbbmenőleg, hogyan kívánhatja tőlük azt, hogy őszidőben, amikor még akad más kereset a napszámon élő számára, ráadásképpen, fillér fizetség nélkül szedjék le az uradalom kukoricáját? Latzffy méltóságos úr nemcsak alispánt és csendőrt emleget, de a jókora terem falára aggatott képek közül rá is mutat arra az őséi-e. aki sokkalta enyhébb esetben is, deresre huzattá. saját kezűleg botozta meg azokat, akik felíngerel- ték. A deres ezt sem hallgatja el, a hozzávaló kellékkel együtt, megtalálható lenne a padláson, de ő, mármint Latzffy Előd, lustább mint karakán őse. Annyira rest, hogy a beszédet is sokallja már; maradék két szava eny- nyi: ..Coki, kifelé!” Lehorgasztott fejjel kifelé, hazafelé. Józsik Mátyás az udvarra hengergetett tuskon üt. ölében a legkisebb gyerek. Hallgat mindkettő. Közelükben gubbaszt, szorgalmasan mosakodva, a tigriscsikos macska. Fülén felül mosdik; Mátyás gondolja: „Vendéget jelent...” Sóhajt, keserveset, hosszat sóhajt. Főképpen azt fájlalja, hogy a többi kaszást, szám szerint negyvenhármat, fél órával ezelőtt az intéző az igásudvar- ba rendelte, prédikációt tartván nekik, végül oda lyukadt ki: a főkolompost, vagyis Józsik Mátyást kivéve, hajnalban beállhat a rendbe, aki vállalja azt a semmike munkát, a kukoricaszedést. Hanem a macska nem hazudott. Jött a vendég, mégpedig párosával. Az őrmester hetykén. a próbacsendőr — akiről hírlik, hogy falubeli lányt kerülget — úgy. mint, akinek gyomrába belénvilalt. Az őrmester nem sokat teketóriázik: — Józsik Mátyás, a maga érdeke kívánja, hogy töredelmesen elmondja, kik bíztatták az aratósztrájkra, mióta áll összeköttetésben velük, hol és hányszor tartottak engedély nélküli gyűlést. Mátyásunk úgy beszél, mintha aa időjárást firtatná: — Hogyan akarna sztrájkot kezdeni az, akinek kell a kenyér, aki naponta háromszor vág tizenegy karéjt? —■ Ne jártássá a pofáját, mert, ha én odaütök, lesz jaj, meg jaj. — Elhiszem, mert akinél a puska, meg a szurony... Vesztére kezdett ilyen beszédbe. mert könnyen lehet, hogy erről jutott a csendőr eszébe: — A puska akkor is puska, ha rejtegetik. Legjobb, ha a magaszántából. szépségesen előadja Ezzel is könnyít á sorsán. Közel két évtizede, a háborúból megjövet. Mátyás a disznóól fedele alá dugta a gyűlölt fegyvert. A puskáról. Mátyáson kívül, élő ember nem tud. Senki, csak a nagyszakállú Atyaisten, az pedig bólogat ősz fejével: „Helyes a szándék fiam és áldásom nem is marad el érette...” Áldás? Csendőröket küldsz a nyakamba, te nagyszakállú ígérgető, semmit be nem tartó? Ha veszendőre ítéltél, hát mielőbb legyen meg a te akaratod... A korhadó deszka alól patkány menékedik. Az előkotort puska agyával Mátyás lesújthatna reá. de nem teszi. Ellenkezne a szándékával: életet nem olthat többé az a fegyver. Még mindig csendesen beszél: — Közel húsz esztendeje, hogy eldugtam. — Milyen szándékkal? — Olyannal, őrmester úr, hogy soha élő ember a kezébe ne vehesse, soha élő ember, de más teremtett lény sem pusztulhasson el általa. Parancsszóra öltem én azzal a fegyverrel és megutáltam, meggyűlöltem. Arra ítéltem, hogy korhadjon a korhadók, rozsdásodjon a rozsdásodik között, amíg végképpen meg nem semisül. — Martos, elő a bilincset, csatolja reá a két kezére. — Mátyás, mi lesz velünk, Mátyás? — sír az asszony és kötényét úgy borítja magára, mintha szégyenné arca eltorzulását. A próbacsendőr súg valamit a feljebbvalója fülébe és akkor a bilincset elnyeli az új- szagú bőrtarisznya. ...Az őrmester, mintha hirtelen kibújt volna a mundérból és állát se szorítaná a csákó szíja, mint véle egyenrangúhoz, fordul az asszonyhoz: — Hagyja már i#>ba! Estére itthon lesz az ura. A próbacsendőr a katonafegyvert vizsgálja: — Magunkkal visszük? — Ne kérdezgessen. Martos! Kérjen fejszét az asszonytól, görbítse el a csövét és dobja vissza az óltető alá. Hajnalban a madarak bele- kezdtek a fütyülésbe. A leghangosabb a rigó volt. Messziről kakuk szavát hozta a hűvös szellő. Az asszony bóbiskolt, az ember megérintette a vállát. Nem köszönt, leült az ágyszéfbe: — Semmit se kérdezz. Majd egyszer rákezdem magamtól... — Mátyás, Mátyás, mit tettek veled? — Ne lármázz, felébreszted a gyerekeket... Aratást nem kínált senki? — Még az este ittjárt a hirtelen elözvegyült Csombor. Úgy beszélt, mintha nem a sarló, hanem a kasza maradt volna náluk gazdátlanul. Nemcsak a búzát, a Mihály- cseri zabot is Kiadja, tizenegyedikért, mint a pusztán. A sváb Armrust nyitja a kaput, utána az ajtót. Annyi a gyereke, hogy a más földjére is jutna, nemcsak marokszedő, de arató is. — A kétnapos tékesl lakodalom miatt... a bátyám házasította a fiát, késtünk a munkával... Ha vállalná a Matis-mezel másfél holdat, a lenne nekünk könnyebbség.. Hirhordozó Töttösi-ángyiról beszélhetnek, amit akarnak, helyén a szive. A köténye alatt cserépbögrét, a bögrében liternyi zsírt hoz, a szőttesruhában kolbászt, jókora szalonnadarabot: — Ha akarsz, egyezkedj Mátyásunk a vömmel, de ar- ra ne számíts, hogy a tizenegyediknél többet fizet... „Sok kicsi sokra megy*’ — tartja a példabeszéd, de any- nyira mégse, hogy az évben nagy karéj jutott volna na- pontha háromszor a tíz gyereknek. Mátyás szárogatott meggyfalevelet tömött a pipájába, az arca megsovanyodotl és, ha ezt szóbahozták, legyintett: „A gyomromat fájlalom...” Szemben ül velem. A kezünk összeér. A húszezer forintot firtatom. — Száz helye lenne — felei i — az unokám, az amelyik könyvelő a tsz-ben, motorbi- cikliért nyaggat, a legidősebb fiam a televíziót emlegeti... Elhallgat. Amikor újra elkezdi, lefelé néz, szép, fényes cipőjére: — Neked... senki »fásnak, csak neked mondom el, még akkor is, ha kinevetsz érte, ha vén bolondnak nevezel magadban... Odamentem a sírjához. kivettem a belső zsebemből az oklevelet... a pénzt is... ígértem neki, s tartom is a szavamat: kőkeresztet állíttatok a sírjára. Olyan asszony, mint az én feleségem volt, megérdemli... Ugye, igaz? Megbánja, hogy így kipako- lódzott előttem, hát sietve fordít a szaván: — Húsz százalékkal növeltük a búzavetést... a tavasz- szal megkezdjük a sertésfiaz- tató építését... Bort töltött a poharakba, Koccintottunk. Szabó Pál két regénye