Kelet-Magyarország, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-23 / 120. szám

„...Mindig születnek új költők és mindig születnek a költészetnek, írásnak, gondolatnak új és új szerelmesei, értői és hirdetői, jönnek az új kis diákok s belőlük új értelmiségiek, gondolkozó munkások és parasztok lesznek és azok tovább viszik az írók, költők érzéseit, gondolatait, a történelem változó

áramlataiban is.”... „a többit elvégzi maga az élő halhatatlan irodalom.”

Veres Péter „Olvasónap- lói’-jából szól hozzánk ez az idézet, soha időszerűbben mint az ünnepi könyvhét előkészítésének napjaiban.

„Megtettünk ehhez eddig mindent, amit kellett és lehetett volna'.'...” Mintegy örök aktualitás áll naplójában tovább a kérdés. Ami az iskolákat és közművelődési politikát illeti, azt hiszem igennel felelhetünk.

Nem lehet nagyobb tisztelettel adózni az ünnepi könyvhét alkalmával a magyar Irodalom előtt, mint annak a kérdésnek megoldási lehetőségével, hogy a könyvek felemelő szépségében lehetőleg minden falusi dolgozót részesítsünk- Ennek a törekvésnek elsőbbségi jogát az adja, hogy az országos könyvnapok anyagi sikerét a szervező bizottságok gondos előkészítése, az ünnepi kiadványok nagy választéka, az évről évre fokozódó könyvforgalomban megnyilvánuló érdeklődés biztosítja.

A könyvek ünnepi kiállítása, íróink vidéki szereplése, nyolc napra az irodalom fórumává avatja <az országot. A ..Fórum” elé terjesztett kérdés nem juthat a pusztába kiáltott szó sorsára. Annál is inkább nem, mert a könyvterjesztés kirívó rendellenességei nem egyéni mulasztások, hanem a könyv- forgalom — aránylag rövid idő ulatt — hatalmas fejlődésének velejárói.

A könyvkiadó és könyterjesztő vállalatok éppen úgy, mint a SZÖVOSZ központi vezetősége, a MÉSZÖV könyvszakosztályai, a vidéki könyvesboltvezetők, a bolti szervezők, a művelődési szervek, valamint minden bizományos tudja, hogy könyvterjesztésünk nem tud lépést tartani a megnövekedett könyvforgalommal. Nemcsak, hogy a peremvidékekre nem tudjuk terjesztési munkával eljuttatni a könyveket, de a jó könyvterjesztési területnek számító községekben sem könnyű a munka.

Tudott dolog, hogy az or- szágos könyv-forgalomnak csak mint egy negyedrésze jut falura, hogy sok egyforma gazdasági adottságú községek egyikében 13—17 forint az évi fejenkénti könyvvásárlás, másikában: csak 2— 4—6—8 forint körül váltakozik. Nem indokolhatók tehát a könyvterjesztési térképek fehér foltos területei, mert ha vannak itt is ott is a községek között gazdasági eltérések, ezek nem olyan nagyok, mint azt a fejenkénti könyvvásárlások egymástól eltérő kilengései mutatják.

Könyterjesztésünk feladatai megsokszorozódtak. Ha ehhez hozzávesszük Simó József főkiadó hivatalvezető jubileumi cikkében vázolt lehetőségeket, hogy „a következő tíz évben mintegy megkétszerezzük a magyar könyvkiadás volumenét” tisztán kell látnunk, könyvterjesztésünk átszervezése, ütőképessége, bizományosaink korszerű nevelése, tervszerű munkába állítása és irányítása nélkül, a könyvkiadással mindig növekvő igények kielégítésére, új olvasó rétegek kinevelésére, képtelenek leszünk. Pedig ahol a könyvterjesztés meg tudja vetni a lábát ott a dolgozók könyvszeretete szinte kielégithetetlen.

Hivatkoznom kell itt az alig 13 ezer lakosú Tiszavasvárira, ahol egy kikísérlete- zetl könyvterjesztési gyakorlattal 1959. január 1-töl napjainkig — a MÉSZÖV könyvszakosztályán ellenőrizhető — három bizományos munkája nyomán több mint 1 millió forint áru könyv került a dolgozók kisebb-na- gyobb házi könyvtárába. Az alábbi számadatok bizonyítják, hogy minél több könyv forog valahol közkézen, annál szebben viszonyúk egymáshoz a kölcsönkönyvtár és a magán könyvvásárlás forgalma.

A múlt évben a községi könyvtár 16 ezer kötetét 29 SOQ, ez év első öt hónapjában már 21 ezer esetben vették igénybe a dolgozók. Az iskolák és vállalati

könyvtárak mintegy másik 16 ezer köteteinél is igazoltan kimutatható a könyvek olvasása. E mellett a nagy olvasási lehetőség meilett Tiszavasváriban a rnagán- könyv-igénylések kielégítésére könyvesboltot kellett szervezni, Az új könyvesbolt ez év első negyedévi tervét háromszorosan túlteljesítette. Felülmúlta a járási könyvesbolt forgalmát. A mezőgazdasági könyvhónap- PcJ kapcsolatos februári forgalom 27 ezer forint.

Mivel az ország különböző részein, a tiszavasvári könyvforgalomhoz hasonlóan, vannak kisebb-nagyobb eredmények és így jobbnál-jobb bizományosok is, nem lehet semmi kétség az iránt, hogy a földművesszövetkezeti könyvierjesztés hálózatát ki lehet építeni faluról-falvra irányítható, központilag mozgatható szervezetté. Hogy: a mindig színvonalasabb ünnepi könyvhét alkalmával, minden dolgozó magyar család asztalára letehessük a könyvet.

Gombás Bálint

Tiszavasvári

■— Hát meg! Úgy Is van!

Ez az! Még idáig kenyeret is lehet kapni, lisztet is lehet kapni, ami kell, hát van. Nem állunk hál istennek sorfalat. Ha hús nincs is, tudom is én, mindig olyan szép, amilyet gondol az ember, de van. M&- ma kapnak húst a tsz-ből. Disznót vágtak. Egy hete kaptak egy kiló borjú-, meg egy kiló húsz deka juhhúst. Jaja. Mari meg rettenetes szereti a húst — mint a vércse. Máma már kérem megint disznót vág a tsz, mert juh is van, meg disznója is van... Mindenesetre — valamikor nem adtak! — Hogy a báró levágott volna egy tulkot — na, széjjelosztom a cselédeknek. Nesztek! Hogyne! Nem adott. Inkább magából egy darabot! — Nem értük el, na! Mostan... máskülönben hát... Nézd csak, mindenki megláthassa — az a fontos, hogy befedettem a kis házunkat. Na ugye. Jó a tető, nem csorog ránk.

— Mennyibe került a fedés?

A nád belekerült vagy 12000 forintba, 700 forintért megcsinálta Kusnyerik Pista — még meg is kontyolta. Látod, jó vastagon van a tető. Most már hál’ istenek nem fog ránk csorogni. Van a padláson cserép is. Azt is vettem, hogy becserepeztes- sem a házat. Azt óhajtanám én. de nincsen aki csinálná. Ahhoz férfi kéne, férfjerő. Vettünk ugye bútort 4000 forintért.

_ Ruhát is vettek. Látom Zsuzsi nénin is.

— Szóval ezek után így magunkhoz jöttünk egy kicsit. Vacokra vettünk... nem azért mondom... két-két huzat is van. Emlékszel, azelőtt még egy csepp se volt. Azt lebej; mondani —... a párna, dunyha csak a tokban, még tok se volt, úgy ment a tallu széjjel, mint a hófúvás. Még szalmazsák se volt, felráztuk a szalmát az ágyba, oszt arra terítettük a lepedőt, legtöbbször csak a rongypokrócot... Egyszóval Mari lányom sok mindent beszerzett a tsz-ből. Mert

amit Juli keresett a dohánygyárban — azt megettük. — Csak amit Mari keres, az marad. Neki ott nő az egység.

— Mari akkor többet keres a tsz-ben, mint Juli a gyárban?

— Többet. Marinak már januárban is volt 20 egysége. Csomóztak tavalyi do-, hányt. Tavaly sok répájuk volt, kaptak prémiumot érte. Jön a sok cukor. Másfél mázsát kaptunk. No volt! Osztottam az unokáknak. Hát valamikor ugye nem volt erről szó. Még a só ára öt forintot se adták ki három hónapra. Még azt se...

— Zsuzsi néni, bevezették a villanyt?

— Nem, fiam, nem. Be lehetett vezetni akárkinek. Már Mari egyszer felíratta. Hitt egy villanyszerelőt, az elvitte a 400 forint előleget, elitta. Nem jött villanyt szerelni. Én meg azt mondom _ na látod! Á, mi nem fogódzunk ilyen villanyszerelőkkel, mint Kocsis Jankó. Hát aztán így maradt. Petróleumlámpa a mi vígasztalásunk. Amennyit mi égetjük. Ugye, aki egész nap mezőn, gyárban töri magát, az csak az ágyban lel egy csepp enyhet. Lefekszünk, mikor a madár elül. Emlékezni, imádkozni meg sóhajtani a sötétben is lehet. Világít a parázs, elég az a nyugodt léleknek.

— Rádiójuk van?

— Mari akart venni. Á, mondom, inkább egyébre add már azt a pénzt, ha gürcölsz érte. Olyat akart venni. kis telepest.. De hát mondjad mán, minek az nekem? Én nem fogom ott ütet csavargatni, meg ez, meg. az. Nem érdekel nagyon a rádió. Csak a sok ricsaj. mindig a tánc. meg a sok bolondság. Mondjuk is. ki a jó istennek vsa annyi ideje folyvást csak táncolni. Jönne csak ide — majd nem lenne olyan kedve meg ereje annyit ugrálni. Nem nekünk van a rádió, hát ugye akkor hallgassa az, akié. Én már csak inkább énekelgetek

magamnak csendeskén, ha egyedül vagyok, meg beszélgetek a jércékkel, madarakkal. Én azt jobban értem — a napfényes világot. Szóval, majd Ira én nem leszek, nem bánom én, akármit is csináltok... De még addig, tudod, fiam, mit szeretnék én még az életem- bert elérni, mit szeretnék elérni?

— Mit, ■ édes Zsuzsi néni?

— Hát magamfajta ember ilyet még Imájába se óhajthatott. Tudod... még egy kutat szeretnék csináltatni. Nincs itt jó kút az udvarunkon, ami van, az csak olyan kis gödör, benne pocsolya, békák gödre, szúnyogok bölcsője. Sárga, lucskos a vize, az ég se látszik benne. Kutat szeretnék... nem is tudom, mennyibe kerülhet egy jó... — Fúrott kút kéne. Az, fúrott kút!

— Fúrott kút? És menynyibe kerül?

_ Ottan csináltatott Fortonyák Zsuzsi. Azt mondja, ezerhatszázba került. Sok pénz. De ugye, ha az beválik, akkor oszt! Ha az udvarába az ember azt megcsináltatja, hát az akkor van! Azt megnézhetik! Zöldre festetném, zöld firnajsszal.

— Az nagy dolog! Hogyha egy fúrott kút van az udvarban jó mély, tiszta vizű.

— Hát hogyne! De még mennyire. Az csak aztán a nagy dolog! Mit gondolsz, egy olyan fúrott kút. Azt óhajtom én, arra vágytam, egy jó mély kútra, a saját udvaromban. Abba nem pisz- kít senki. Az én szám íze szerint való víz jön belőle, tiszta, friss. Megkínálhatja az ember a jövő-menő embed, ha egy pohár vizet kér.

És pénz lenne rá?

— Hát ugye, majd osztás után, hogyha egy jó esztendő bejön. Erre vágyok. Nem tudom, megérem-e még? .

— Meg tetszik érni, Zsuzsi néni!-k

\ Kossuth Könyvkiadó szerkesztésében Tájak, gondok emberek címmel most megjelent szociográfiai gyűjteményből közöljük Váci Mihály Írását.

Kan István:

Bundák között

A mi tanyabokrunkban

^ a lakóházakra még

jutott a nádból, az ólakra már nem, azoknak félgömb alakú szalmatetejük van. E zsúpos vályogépületek az afrikai törzsek viskóira hasonlítanak, de a környéken nem tudja más ezt rajtam kívül. Igaz, arról sem hallottak, hogy élnek emberek, akiknek olajos, barnaszínű bőrük van. Honnan is hajlottak volna, mikor két újság jár a tizennyolc családnak? Abba az iskolásnak csomagolnak

uzsonnát.

Ezekre gondoltam, ahogy a szőke Margitéktól mentem hazafelé. Azután apám járt az eszemben, mert tudtam, hogy vár rám. Beszélgetni fogunk — mormoltam bosz- szusan magam elé, s ettől én semmi, de semmi jót nem reméltem.

Konyhánkban égett a petró- leumos lámpa. Apám az asztalra könyökölt, mint rendesen, ha elfáradt. Édesanyám széket, apám bort adott. Kemence illatú lekvárosbukta került elém, tetején fehér porcukorral, Kivettem egyet, s nagyot haraptam belőle.

— No, milyen papiros ez? — kérdezte apám, keze alatt tartva a lapot, mellyel a főiskolára jelentkeztem. Szeme tétován mozdult rajta, mert nem ismerem a betűket. Pró. báltam már megtanítani, de nem sikerült. Nem érdekli

vitásáért kellett kifizetni az ezreseket, a többi pedig a főnökök kezében folyt el. (Le is csukták őket.)

Ma is visszacsengenek fülembe apám szavai:

— Legénykoromba együtt mentünk tizenöten, legények a kocsmába. Ha verekedésre került sor, csak a tekintetünkkel beszéltünk, így is megértettük egymást. Ma ugyanezekkel az emberekkel veszekszem.

Ezért volt sok az orvosnak adott pénz.

Bejött apám, s leült velem, szemben.

— Iszol-e fiam ?

Bólintottam, ahogy illik. Ö

keskenyet ásított és felemelte poharát.

A beszélgetés abbamaradt, fekvéshez készülődtünk. Nekem a konyhába ágyazott édesanyám, régi módon, — alám hosszú szőrű juhászbunda, fölém ugyanaz, — ahogy mindig szerettem.

A bundák valamelyik ükapámé lehettek. Apám sem tudja, mikor csinálták őket. Voltak. A gyapjuszagba fúrtam a fejem, és élvezettel nyújtózkodtam a csiklandozó szőrszálak ölében. A konyhában a bukták puha illata gomoly- gott. Az ablakon fagyos holdfény bújt be, s hallottam a közelben egy kutya elkeseredett ugatását.

Fejem cirógató lepedőm és szőrös paplanom közé húzmás a környező kis világon kívül. Ha beszéltem neki messzi tájakról, városokról, rendszerint a térdére csapott kenyérnyi markával, s kinevetett:

—- Tanulj csak fiam, tanulj. Sok marhaságra megtanítanak az iskolában,

Apám bosszúsan kérdezte anyámat, hogy jól megkötötte-e a borjút, mert tegnapelőtt is elszabadult. — Megette a fene az egészet, borsoskedvű az öreg — gondoltam, miközben a keze alatt kushadó papírt néztem. Azt biztattam magamban, hátha én is erőre kapok.

— Ezzel kell továbbtanulásra jelentkezni — mondtam habozva, bizonytalan hangon.

— Értem. Oszt még ezután

is iskolázni akarsz? — kérdezte apám mogorva arccal. Hirtelen megnyugodtam, mert erőltetettnek éreztem a mogorvaságot, mint amikor felnőtt komolykodik a gyerekkel.

— Azért jöttem haza, hogy ezt megbeszéljük.

Nem folytatta, felállt és kiment, hogy szokása szerint — lefekvés előtt mindent végignézzen az udvaron. Anyám kérdezte, ennék-e még. Nem vagyok éhes, feleltem.

Az asztalra könyököltem, előttem boroskancsó. pohár, azok mögött a papír, várva apámat.

Nem mondta 6 nekem, — azt hiszem másnak sem, — hogy minek szánt, mégis tudom az akaratát. Hogy honnan? A szavai mögül lestem el, a ki nem mondottakat igyekeztem felfogni. Alaposan megismertem már, tudom, hogy életében taíán öt fölösleges mondatot sem ejtett ki a száján. Még a mozdulatainak is átgondolt célja van, nemhogy a beszédnek.

Azt szeretné, hogy orvos legyek. Először az elmúlt télen gondoltam erre, mikor tüdőgyulladást kaptam, s a tsz hintáján kihozták a doktort. Emlékszem, ősz, kissé tokás, ráncos arcú ember volt, lerítt róla a megállapo- dottság, a nyugalom. Anyám százast csúsztatott neki, erre megígérte, hogy kijön, ha ér- temennek. Másodszor csak a felét kapta, de az arcom meg- veregetésén kívül semmit sem csinált.

Ahogy elment kettesben maradtunk apámmal. Az ágyam szélére ült, homlokomra tette a kezét. A tenyere hűvös volt és érdes, mint a kenyérhéj. Panaszkodott. Előbb az orvosra, hogy ismeri már, adni kell neki, s elvisz annyit, mint amennyiért más tizenkét órán át meg Is szakadna. Ha ugyan fizetnek érte. Mert akkor egész évi keresetét hozta haza egy zsákban. Kevés krumpli, meg négy káposzta — ennyi volt. A kultivátor, a vontató jatam és ismét az elhalasztott beszélgetés jutott eszembe.

Nyáron került szóba újra egy orvos. Meggyulladt a tsz nagyasztaga Sepa János szérűjén. Oltás után — a termés harmada odalett — az emberek körülállták a füstölgő üszköt és beszélgettek. Nem sírt, nem jajgatott senki, közömbösen bámulták a megfeketedett eget. Mögöttem két — bizonyosan megháborodott — asszony azt remélte, hogy ettől összeomlik a közös. Talán olyasmit is mondtak, hogy kár, mert nem égett oda mind.

Egyszerre fordultunk meg egy szitkozódó hangra. Sepa bácsi jött mankóján. Utat nyitottak neki. Ahogy a hideg henui széléhez ért, ordított. eldob1 n mankóját, tépte az ingé! « arccal a kormos sárba vetette magát. Láttam, hogy a sajátját siratja. Négyen vitték a házba.

Ahogy jöttünk hazafelé, apám elmesélte Sepa bácsi hiányzó lábának történetét. Negyvennégyben sebesült meg az öreg. Süketítő aknutűzben vitték a- segélyhelyre, de piár ott is fekete tölcsérek repültek a földből. Az orvos reszketett, sápadozott, bebújt egy elhagyott bunkerba, és egész éjjel ki sem jött onnan, bár a sebesültek segítségkérőn jajgattak. Reggel Sepa bácsi lábát le kellett vágni. De soha nem panaszkodott az ijedős doktorra.

— Mert jegyezd meg fiam

— intett apám, — ő mindent megtehet. Neki az élők hálával tartoznak, a többiek pedig némák.

Nehezen sikerült az elalvás. Hosszan bámultam a holdfényt, amely egyre magasabbról világított, játszottam a bunda bojtos szélével, forogtam, füleltem távoli kutyaugatásokra.

Még Margitra is gondoltam, szőke hajára, fénylő szemére. Ő írja szüleim leveleit, s az enyéimet is ő olvassa el. Ha ír, titkon utánabigy- gyeszt néhány meleg szót — ez a rendkívüli levelezésünk

— de hetenként kettőt is kapok tőle, rendeset. Mióta az eszemet tudóm, ő a legjobb barátom. Az idén már terveztünk is: gyűjti a staférungra valót, s néhány év múlva je- gyetváltunk.

Délelőtt kukoricát morzsoltunk apámmal. Kisszékre ültünk, közénk szakadtas kosarat tett. A térdünk néha ösz- szeért, ilyenkor kutató tekintetünk a másik arcába. Nem szóltunk sokáig. A zsák — amelybe a lemorzsolt tengerit öntöttük — már majdnem tele volt, amikor megkérdezte.

— És életrajzot is írsz majd? — A kérdésből ítélve biztos lettem, hogy az esti beszélgetésen, továbbtanulásomon töpreng.

— írok — feleltem, s ÓM- gamban elmosolyodtam: úgy

látszik, neki ez a távoli, titokzatos, valaha hallott dolog a legfontosabb.

— Büszke vagyok terád fiam. Mit számit, hogy rongyos gúnyában büszkélkedem, igaz-e?

Bólintottam, pedig első hallásra agresszívnek tűnt a kérdés. Szorongva gondoltam összeütközésünkre, mint fejletlen menyasszony nászéjszaká. jára. Erőtlennek éreztem magam, féltem, hogy meglévő képességeimmel nem tudok győzni.

Mert eddig ilyen nem volt. Apám egyetlen szúrós tekintettel ránkerőszakolta \ asaka- ratát. Anyám szerint ezen a földön csak ilyen emberek bírják az életet, a homok edzette meg őt is, mint a cse- nevész akácokat az út mentén. Örökké elképzelhetetlen marad számomra, hogyan képesek a humusz nélküli talajban élni, fejlődni, virágozni.

Anyám a nadrágomat vasalta büdös íaszenesünkkel. Időnként végigsimított karjával gyöngyöző homlokán, aztán kiment a ház elé es széles ívben lengette a vasalót. Közben ebédet főzött. A lemorzsolt csutkával tüzelt, s meg-megkavarta az ételt. Csodáltam: sietség nélkül ért mindenüvé, időben, pontosan.

Ebéd után maradtunk az asztalnál, csak anyám állt fel mosogatni. Leszedte a tányérokat és közénktetté a bo- roskancsót. Apám váratlanul megszólalt, s nyomban így kezdte:

— Születésed óta orvost akarok nevelni belőled. Azt tapasztaltam, hogy egyedül ők úriemberek a világon, és én nem szeretnélek téged is parasztnak látni. Ha már ilyen jól fog az eszed, megérdem- led a kényelmes városi életet.

Elhallgatott. Lesütöttem a fejem, nyilván el is vörösöd- tem, s arra gondoltam, hogy eljött a legnagyobb megpróbáltatás perce, ellent kell mondanom apámnak. Mint filmen, úgy futottak előttem a képek: Sepa bácsi levágó tt> pótolhatatlan lába, leveleim, amit szüleim nem tudtak elolvasni, a füstölgő pernye a szérűn, a tokás doktor az ágyam szélén, a hókucsmas tyúkólak, öreg kutyánk, ükapám puha bundái —, egy pap, akit a temetésen hallottam beszélni. Intett mindet, fiatalokat, az apák feltétlen szeretetére és követésére.

— Nem leszek Orvos, apám — mondtam meglepően nyugodt hangon. — Nem orvos, mezőgazdász leszek, s ha végeztem, visszajövök a szövetkezetbe.

Alig birtam állni a tekintetét.

— Amikor mindenki a városba menekül a földtől, most akarsz te...

Emelkedett a hangja. Közbevágtam:

— Akkorra fordul a szél, fordul az útirány.

— Mi-it? — csapott az asztalra és felugrott. Ordított, de ezt én már nem hallottam, mert fülemre tapasztottam a kezem.

Hogy szerettem és hogy sajnáltam ekkor! De rohantam, menekültem az udvarra. Mint a bolond, körülfutottam az épületet, bár senki sem kergetett. Fülemre szorított tenyérrel hajtogattam, hogy nem. nem. s befutottam az istállóba, a kisborjú mellé. Odahallatszott dühös káromkodása. mégsem féltem, tudtam, büszkébb annál, hogy utánam jöjjön.

Aztán csönd lett. Az istálló pókhálós ablakához osontam, mintha lapulnom kellett volna. s figyeltem kifelé. Mennyi idő telt el, öt perc, vagy két óra, nem tudom. Figyeltem. Egyszercsak megláttam apámat. Kabátban, kalapban lépett ki a kapun.

Amikor messzebb érhetett, visszamerészkedtem a konyhába. Anyám a bundákon ült és sirt. Átöleltem.

— A kocsmába ment. Elvitt egy százast — szipogta.

Hallgattunk'. Éreztem, hogy hideg könnycseppek gördülnek végig arcomon.

ünnepi kűnij.üh é! (j.o-ncLfai\