Kelet-Magyarország, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
Feleki László AJÁNDÉKOK Nyomott hangulatú szilveszterem van. Még mindig nem hevertem ki azt a megrázkódtatást, amely a karácsonyi ajándékokkal kapcsolatos. Pedig ebben az évben alaposan ki akartam tenni magamért és bőségesen megajándékoztam szeretteimet. Boriska néninek vettem egy öröklakást, gondoltam, örülni fog neki. Tévedtem, mert Boriska néni fejcsóválva panaszkodott, hogy villát szeretett volna gyümölcsössel, csodálkozik, hogy ezt elfelejtettem, pedig nem is egyszer mondta. Persze, biztosan oda se figyeltem, manapság nem törődnek más ember kívánságaival. Okulva ezen a kellemetlenségen, Sanyi bácsinak egy háztömböt vettem a Lágymányoson. Azt hittem, örömet szerzek neki, de amikor találkoztunk, sértődött arcot vágott, s ebből arra következtettem, hogy valami baj van. Szűkszavú ember lévén, hiába faggattam, csak azt hajtogatta, hogy nagyon meg van elégedve, igazán kedves tőlem, hogy egyáltalán megemlékeztem róla, más még ilyen ajándékot sem kap, s nem az ajándék értéke a lényeges, hanem a figyelem. Végül aztán kibökte, hogy a háztömbben nincsen mozi, a szomszéd háztömbben viszont van, tehát ha csak egy kicsit is törődtem volna vele, akkor erre is gondoltam volna. Mindegy, egy öreg embernek jó ez is... Ilonka néninek vettem egy szép toronyórát lánccal, aminek Ilonka néni először örült, csak később döbbent rá a hiányosságokra, hogy például tornyot nem vettem hozzá, az óra nem atomóra, a lánc pedig csak 18 és nem 24 karátos aranyból készült, s bizony alig nyom félmázsát. A dolog, mint mondta, nem lepte meg túlságosan, mindig tudta, hogy tehetségtelen ajándékvásárló vagyok, amit elém löknek, megveszem, s nincs sem időm, sem kedvem behatóbban foglalkozni a dologgal, mert hiányzik belőlem a türelem és a szeretet. Lajcsi bácsinak egy óceánja- rőt vettem, sajnos azonban neki sem találtam el az ízlését, mert mint kiderült, jégtörőt szeretett volna kapni tőlem, lehetőleg atommeghajtásút, mert öregszik, ideges, nincs türelme hagyományos tüzelőanyaggal bíbelődni. Most mit csináljon az óceánjáróval, kénytelen né- hányszáz millióért elkótyavetyélni. A kis Misinek egy négymo- toros sugárhajtású 120 személyes utasszállító repülőgépet vettem, a gyerek azonban kifogásolta, hogy a gép használt, s a Szabó Pistinek a szülei Vosz- hodot vettek. Aranka néninek, akiről tudtam, hogy művésziélek, meg vettem a Louvre Múzeumot és nem értettem, hogy miért vág fanyar arcot, s miért olyan hidegen köszöni meg az ajándékot Másoktól tudtam naeg, hogy az Ermitaget szerette volna tőlem megkapni, de hát mit törődöm én azzal, hogy neki mire volna kedve. Valahogyan minden esetben a balszerencse üldözött. Akinek *a Sportcsarnokot vásároltam meg, az a Népstadiont szerette volna. Aki vízierőművet kapott, az atomreaktorért bőgőt. Kétségtelenül én is elkövettem hanyagságot. Például amikor Józsikának egy mozdonyt vettem, csak később döbbentem rá, hogy nincs diesele- sítve. Közben elveszítettem az önbizalmamat is. Amikor például Erzsi néninek megvettem a Déli-sarkot, esküdni mertem volna, hogy helyesebb lenne az Északi-sarkot elvinni neki. Ügy is lett. Erzsi néni arckifejezését sokáig nem fogom elfelejteni. Nagyon nehéz ajándékot venni. Én például kaptam egy golyóstollat, de nem ír. Mészáros András rajzai. Balogh néni belépett az üg-yvédközösség üzlethelyiségébe. Letette a kezében lévő kosarat a földre és leült az ügyvéd Íróasztala mellé. Az mosolyogva fogadta: _ Hát mi van megint, Balogh néni? Üjra a társbérlő? — Eltalálta, ügyvéd úr! Róla, meg az én édes kis cicámról van szó. Tetszik tudni, a Flóráról. Az ügyvéd bólintott: — Igen, a Flóra. Van itt egy kis maradék pariser a részére. — Köszönöm, már eszik, de sokáig beteg volt. Ezért vagyok itt. Százhatvan forintba került a gyógyítása. Tessék ezért a százhatvan forintért beperelni Bencsiknét, a társbérlőmet. Ugyanis Pestre utaztam és kénytelen voltam az ő gondjaira bízni. Nem tudom, mit adott neki enni, de Flórácska gyomormérgezést kapott. Ben- esikné miatt költöttem 160 forintot. Az izgalomról nem is beszélek. Attól féltem, hogy Flóra nem marad meg. Menynyibe kerül a perköltség? — Hát éppen arról van szí Palásti László: A jelperes Balogh néni. Az ügyvédközösség nem dolgozhat ingyen. — Tudom, kérem, nem is kívánom. Telik majd a százhatvanból. — Telne, csak telne! A bíróság ugyanis nem fogja megítélni. Nem lehet bizonyítani Bencsikné felelősségét. — Hát nem elég bizonyíték a Flóra? — Nem. Flóra kimehetett a gangra, az udvarra és ott megevett valamit. — Sose megy az ki! Be tudom én azt bizonyítani! — Hogyan? — kérdezte az ügyvéd. — Hát úgy, hogy vegye két napra magához. Ha nem megy ki a lakásból, akkor érdemes <,perelni. — De drága Balogh néni, én nem. vagyok illetékes. A bíró, ha akarja, elhiszi, ha akarja, nem, hogy tőlem nem csavar- gott el a Flóra. Különben is kutyám van, nem vehetem oda Flórát. A nénike szeme megcsillant. — No de csak a bíró hisz saját szemének? Vegye a bíró magához két napra a macskámat! — Erre nem vállalkoznak a bírák. Higgye el, ezúttal nem érdemes perelni Bencsiknét. _ Hát én akkor elmegyek egy másik ügyvédhez, ide a szomszéd asztalhoz. — Nem vállalja itt senki a mi közösségünkben. Tudom, én vagyok itt a vezető. — Hát akkor megyek egy másik ügyvédközösségbe. Van elég. — Van, van, de semmi értelme. Na, vigye csak a pari- zert. — Nem kell vinnem, eihoz- tam őt a kosárban. Jaj, hol van? — ijedt meg Balogh néni. Keresgélni kezdte az íróasztalok között. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és valaki beszólt: — A cica az ajtó előtt nyávogott, be akart jönni. Biztosan ügyfél... Az ügyvéd jóakaratúlag szólt oda Balogh néninek, aki simogatta a megkerült állatot. — Na lássa, Balogh néni, a macska ugyanígy elkóborolhatott, Bencsiknétől is. — Hát lehet, hogy igaza van ügyvéd úrnak. No, majd eljövök máskor. Találok én majd más valamit, amiért beperelhetem Bencsiknét... Palásti László
