Kelet-Magyarország, 1964. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-13 / 292. szám

Téli esték... ír ók és emlékek JfL&ea fa a naauszeksési kittetek Mezőgazdasági szakfdmsorozat a ív-ben „Századunk“ — „Földönjáró csillagok Uj típusú tsz-akadémiák A statisztika szerint télen a vidéki emberek napi szabad ideje megkétszereződik. A Ma­gyar Rádió és Televízió tehát különös gonddal készült arra, hogy a téli esték vidéken is hasznosan és szórakoztatóan teljenek. A régebbi gyakorlat­tól eltérően, nemcsak a mező­gazdasági rovatok igyekeztek új típusú műsorokkal kellemes meglepetést szerezni a vidéki előfizetőknek, hanem mind a rádió, mind pedig a televízió egész műsorszerkezete igyeke­zett a fentiekre tekintettel lenni. Ebből a meggondolásból a televízió például a nagyszabá­sú ,,Századunk” című doku­mentumsorozatát úgy állította össze, hogy különös figyelem­mel volt a falusi téli estékre. A 12 adásból álló sorozat — filmek, dokumentumok, törté­nelmi események során érin­tett emberek megszólaltatásá­val — a XX. század történel­mi eseményeit igyekszik meg­jelentetni. Mindenekelőtt a mezőgaz­daság szakmai érdekességei iránt érdeklődők kísérhetik fi­gyelemmel azt az új szakfilm­sorozatot, amelynek első adá­sa már lezajlott. A „Műszak közben” című kisfáim kedvező visszhangja alapján várható, bogy a következők talán még nagyobb érdeklődést fognak kiváltani, s bizonyára nem is csak a kizárólag szakmai ér­deklődők körében. „Földönjáró csillagok” a cí­me annak az adásnak, amely­nek keretében ., világirodalom nagyjainak munkásságáról szóló dokumentumjátékokat, műveikből készített tv-.iátéko- kat, s életük, törekvéseik, küz­delmeik emlékezetesebb ese­ményeit feldolgozó hangulatos vetélkedőket közvetítenek. A tv népszerű ..Ki mit tud?” című műsora ismét változato­sabbá válik: a vetélkedés* té­mája ugyanis az lesz, hogy a versenyzők mit mutatnának be hazánk kulturális értékei közül különböző nemzetiségű külföldi fiataloknak. Az új típusú vetélkedő előkészületei során a televízó munkatársai arra törekszenek, hogy ez a téli újdonság is örömet szerezzen a solmviliós nézőiábornak. A rádió és n televízió érde­kes mezőgazdasági témájú vi­ták közvetítését tervezi: „ ív­ben „Minden negyedik forint” lesz a címe annak az adásnak, amelyben közgazdászok és ne­ves szakemberek arról vitat­koznak. mire fordítsák a me­zőgazdaság állami támogatá­sát? A i'ádió-kerekasztal ha­sonlóképp neves szakembere­tunk, hogy amennyiben volt férjemnek, Beszédes Bélának tudjuk a jelenlegi tartózkodási helyét, kérjünk tőle egy ottani közjegyző által hitelesített nyilatkozatot, amelyben le­mond az 1963-ban született Janika, azaz János nevű fiá­ról. Ezt követi majd egy apa­sági tárgyalás, ami természe­tesen ügyvéddel és perköltség­gel jár. A bíróság dönt, és utána miénk n gyerekünk. E bonyolult eljárás hallatán Váriné megkérdezte a tisztvi­selőtől, hogy mi lesz akkor, ha Beszédes Bélát, akinek a gyerekhez semmi köze sincs, végül is valahol, külföldi csa­vargásai közben megtalálja majd és a volt férj bosszúból vállalja az apaságot. „No. ha vállalja — hangzott a válasz, — akkor nincs semmi baj. Úgy sem fizet gyerektartást. Be fogja őt perelni, és mivel bizonyítani tudja, hogy a gye­rek valójában Vári Gábor ház­tartásában él, bírói ítélettel kérheti majd, hogy írják Vári nevére.” Vári Gáborék nem élnek dúsnak nevezhető anyagi kö­rülmények között. Szerény ke­resetükből rajtuk kívül három gyerek és egy nagymama él. Ahogy Anna mondja — Ka­rinthy után szabadon: — ,.az én gyerekem” — ez a Be­szédes Béta-féle gyerek; — ,.a te gyermeked" — ez Vári Gábor első házasságából való gyerek; és a „mi gyerekünk”, ez Vári Gáborral közös gye­rek. Anna mentségére szolgál­jon. hogy egyszerű módon, ügyvéd és költségek nélkül .igyekezett végül is rendet te­remteni maga körül. Ez a tö­rekvése nemsikerült. Én azonban, Anna panaszá­nak szószólójaként, találtam két és termelőszövetkezeti el­nököket kér fel majd arra, mondják el véleményüket mindarról, amelyek segíthetik a gyümölcsözőbb munkafelté­telek kialakítását. Itt említjük meg, hogy a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat is nagyszabású prog­ramot dolgozott ki, amelynek fontos része neves szakembe­rek aktuális kérdésekkel fog­lalkozó előadássorozata. A tsz-akadémiák nemcsak tema­tikailag bővülnek, hanem az eddiginél is jobban figyelem­be veszik a hallgatóság össze­tételét. Több helyen más-más sorozatot szerveznek az alap­fokú ismeretekkel rendelke­zőknek, akik tulajdonképpen népszerű formában a szak­munkásképző anyagával is­merkednek meg. A TIT nagy gondot fordít a középfokú is­meretekkel rendelkezők ér­deklődési körének továbbfej­lesztésére: ők már nemcsak előadások hallgatói lesznek, hanem viták és ankétok rész­vevői is. Elsősorban különféle szakkönyvek szerzői látogat­nak majd el rendszeresen hoz­zájuk. A TIT P falusi fiatalok szórakozási igényeinek kielé­gítéséből is részt váljál: több helyen rendeznek tánc- és di­vattörténeti előadásokat, ame­lyeken az ízlés alapelveiről, a az illendő viselkedésről is szó esik. A Rádió és Pódium-sorozat bizonyos fokú átalakításával igyekszik kivenni a részét a vidékiek hasznos szórakozta­tásából. A korszerű témákká! foglalkozó irodalmi és más művészeti alkotások összeállí­tásánál fokozottabban figye­lembe vették a várható vidéki igényeket. így került például a műsorba több olyan karco­lat, eseményjáték, vers és más hangfelvétel, amely parasztsá­gunk európai látókörének megalapozását igyekszik előse­gíteni. S ezért lesz a jövőben sokkal színesebb például a ..Gazdaszemmel a nagyvilág mezőgazdaságában” c. adás, amely eddig inkább szűk szak­mai keretek között mozgott. A rádióbarátok figyelmébe ajánl­juk a nemrég indult új soro­zatot. amely télen fog igazán kiterebélyesedni: olyan fal­vakba. kisközségekbe látogat­nak el a riporterek, ahol még sohasem járt a rádió. Ezek az adások tulajdonképpen: egy új műfaj — a rádiószociográfia — első hajtásainak tekinthe­tők. Mindezek alapján megálla­pítható: az idei téli estéik a legtávolabbi falvakban is sok íoArruaV két hétig minden harmadnap. — Itt ugyan nem. — Miért? — Csak. A harmadik héten megen­gedte a próbatételt. De nem a szőlőben, hanem mellette, a káposztaföldön. Gondoltam, nekem ott is jó. Ha a szőlő helyén temető volt másfél ezer éve, lehetett a kukoricaföldön is. De nem volt. Akkor támadt az a gondolatom, hogy nem temetőről van itt szó, hanem elrejtett kincsekről. Újra körülhizelegtem Má­tyást. Igyekeztem a szívéhez szólni. De hasztalan volt minden próbálkozás. Akkor így szóltam: — Mondja csak, mennyi bort termett az idén ez a szőlőcske? — Ez? — próbálta Mátyás gőgösen feszíteni a nyakát, de aztán csak kibökte. — Tíz li­ter termőit. — No hát, akkor úgy csúf­fá tette azt a jó isten, hogy éntőlem már igazán nem kell félteni. De azért ne hara­gudjék, inkább gyújtson rá, aztán szaladjon át a szom­szédba, hozzon egy kis vizet, azon majd összebékülünk. Mátyásnak is van ott ugyan kútja, de azt laposan ásták, a béka se élt meg ben­ne, ennélfogva embernek se való a vize. A szomszéd kút­ja parton van; mire Mátyás azon föl-, s lecselleng, ak­korra én épp próbát tehetek az embereimmel a szilvafa alatt. Meg is tettem, s mire Má­tyás megérkezett a vízzel, ti­zennégy darabot találtunk a kincsből. — Amikor az elsőt felemeltem a homokból, ma­dárfejet ábrázoló, gránátokkal kirakott arany szíjdíszt, azt mondja megriadtan egyik fiatal munkásom: — Igazgató úr, hát ilyene­ket keresünk? — Ilyeneket, fiam. — A fene hitte volna... Mi­kor én gyérük voltam, ez egész, környék tele volt ilyen cifraságokkal. Itt kerestük a homokban, teleszödtük a zse­bünket, osztón csereberéltük az iskolában sülttökért, al­máért... ★ Szenvedélyes műgyűjtők tá­jékoztatására még idejegyzem, hogy a szegedi múzeumban a nagyszéksósi aranykincsnek csak a galvanoniásolatai van­nak kiállítva. Ezek nem érik meg a múzeumból való „mű­gyűjtés” kockázatát... K. I. — Mennyi lehetett? — Hát egy kubikostalicskát nlyan félig-formán jnög lehö- tött volna vele tölteni. Nagyot harapok a szivaro­mon- Nem akarom észrevétetni, aogy úgy szédülök a kanapén, mintha hajó hintázna... 1 — Aztán mit csináltak vele? i Mit gondoltak, mik lehelnek? _ — Bizonyosan valami tiszt árnak a medáliái. — És nem szedlek ki belőlük semmit? Nem, nem szedtek ki semmit. Mind visszadugdosták a földbe. A nagy darabot fölvették, hogy majd jó lesz valamire a ház körül. De nem tudták mire használni. Tizenhárom észtén- , óéig hányódott padlás szájá­ban, vakablakban, eresz alatt, ahogy az ilyen semmire való jószág szokott. Utoljára megint csak kihajították a szemét­dombra. Onnan a trágyával ki- hordták a dinnyeföldre. A kö­vetkező tavaszon ott találta meg a leány. Egy kicsit kigör- bílette és így lett belőle arany­pálca a négyesztendős Jóska gyereknek, akiéhez hasonló drága pálcája a welszi herceg­nek se volt. — Hát akkor most is ott van­nak még a kincsnek a szőlő­ben — ugrottam talpra. Mátyás kelletlenül billegtelte a pipaszárt a szájában. — Löhetségös. — Meg tudnák mutatni mi­lyen tájon voltak? Mátyás szétdobta a két kar­ját. Egyszerre mutatott észak­nak, délnek, keletnek, nyugat­nak. — llát ilyentájt, ni. Olyan félholdnyi lehetett a szőlőcske. — Aztán megengedné-e ne­kem, hogy áskaljak itt egy ki­csit? A kérdés nagy indulatot moz­gatott meg Mátyásban- Olyan nagyot, hogy kiesett a szájából a pipa, úgy kellett utánakapni. — A fene övött volna mög, — mondta, nyilván nem egé­szen a pipának, — itt ugyan nem úskal senki, hallja. — Miért, bátyám? — Csak. A főkapitány féjrehívott. Ügy is mint pszichológus. — Pajtás, nem érdemes erre időt vesztegetni. Nem mond­ják ezek meg neked, hogy hol találták az aranyat, ök ma­guk akarják felásni a többit. — Ebből nem „eszik” a múzeum, barátom. Nem vagyok vitatkozó em­ber. Elbusultan autóztam be a városba. De magam tisztá­ban voltam vele, hogy Bálint Mátyásék nem hazudnak. Harmadnap megint kint vol­tam náluk és aztán még vagy ejnye, de puha réz ez! Beteszi a gépbe, de ki is veszi mind­járt, mert úgy nyomódik bele a gép foga, mint a vajba. Ej­nye, ejnye, de bolond! Csak nem arany tán? Hazaviszi, bögrében ecetbe állítja, — ha réz, reggelre megzöldíti az gcet­De hat nein zöldítette meg. Károly úgy érezte, hogy ezért érdemes hétköznap is az ün­neplő ruhába öltözni. Behozta a Józsika disznószúró pálcáját a városba. Persze, nem a mú­zeumba. inkább ékszerészhez óvakodik be. Szerencsére az ékszerész tisztességes ember- volt s beküldte Károlyt a mú­zeumba. Kapott ötmilliút és úgy tért haza Nagyszéksósra, mint a magyar archeológia ágense. Én pedig szaladtam a városházára Somogyi Szilveszter polgármes­terhez és a nyakára próbáltam az aranyperecet: — Vesztei-, édes gazdám, hun királynak látszol benne, hun nem. Tudod-e, hogy ilyen lelet száz esztendőben egyszer ha akadt, akkor is Bécsnek ked­veskedett vele a magyar loja­litás. Hát én megkeresem, ami még ehhez tartozik. Föltúrom érte az egész Nagyszéksósi. De ti is segítsetek. Többel kaptam, mint kértem- Nemcsak autót Nagyszéksósra, hanem rendőrfőkapitányt is, uniformisban. Tekintélyemelés okából még detektívet is. Meg is állt az ütő az egész tanyá­ban, ahogy megláttak bennün­ket. Se hallott, se látott senki semmit. Pláne mikor a detektí­vek is nyomozni kezdtek. Bá­lint Mátyásék még azt se vál­lalják, hogy ismerik Börcsik Károlyt. — Azt pedig nem ártana is­merni. mert szerencsés ember — kezdtem nyomozni a magam módszerével. — ölmilliót ka­pott, amiért behozta az arany­pálcát. A másik ötöt annak szántam, aki találta. De ha olyan nem kerül, akkor ezt a Károly zsebibe dugom. Öreg Bálint Mátyás megszó­lalt. Már amennyire a pipa en­gedte, amit ötmillióért se vett ki a szájából. — Zseböm nekem is van. hallja. Osztán találni én talál­tam. — Hol találta? — Ott a szőlőben, ni. — Mikor találta? — Hogyis csak? Tizennégy esztendeje. Vagy van annak már tizenöt is. Én csak arra emlékszöm — szólt Mátyás menyecskelánya — hogy olyan suttyó lány vol­tam akkor, bürgét legeltettem, oszt a kos nyakára is kötöttem valami sárga encsöm-böncsö- met. Volt az sok a homokban. * I Varázsereje volt Móra Fe­renc szavának, úgy simogatott, mint a tisza-parti szellő. Leg­szívesebben az unokáról, a „vademberről” vagy ásatásai kalandjairól vallott. Egyik bá­jos anekdotája a nagyszéksósi leletekről szól. — Pár esztendővel ezelőtt annyit szerepeltem a nemzet­közi sajtóban, mintha pn let­tem volna a „Mister Európa.” Megírták rólam németül, fran­ciául. spanyolul, dánul, törőkül, görögül, hogy „lepipáltam” Schliemannt és Lord Carnar­von! Ök csak himi-húmi kis fáraókat találtak egy-két ta­risznya arannyal, ellenben én..- De tán legjobb lesz, ha szó sze­rint idézek. A Times 1927. ja­nuár 9-i száma írja: „A Reuter-ügynökség jelen­ti: Dr. Móra, a szegedi mú­zeum igazgatója rendkívül nagyértékű régészeti leletre bukkant a minap. Szokott sze­gedi sétáját végezte, amikor meglátott egy kis pásztorfiút, aki nyáját drágakövekkel ki­rakott pálcával terelgette. Dr. Móra kérdést intézett a fiúhoz, aki elkalauzolta öt a Szeged­vidéki barlangokba. Az öreg tu­dós a barlangokban felfedezte a népvándorlás idejében ural­kodott gót király kriptáját s azokban megkezdte az ásatáso­kat. A szerencsés kutató már az első hetekben káprázatos kincsek egész tömegét szállítot­ta múzeumába. Az ásatások még tartanak.” Talán mondanom sem kell, hogy a Reuter-ügynökség je­lentésében csak szórványosan található egy kis igazság s job­ban szeretném, ha az se lenné igaz. Mert, sajnos, az egész hír­ből csak az „öreg tudós'-t vál­lalhatom, s azt is „tudós” nél­kül. A többi mind merő kitalá­lás, a szegedi sétálói a gót ki­rály kriptákig. Húsz éve nem ériem rá sétálni Szegeden. Hanem a pásztorfiúcska nem egészen költői lelemény. A leg­furcsább pedig a dologban, hogy a valóság sokkal fantasz- tikusabb, mint a Reuter-ügy­nökség meséje. Valahonnan Csanád keleti sarkából jöttem haza, s itthon azzal fogadnak: siessek a mú­zeumba, mert ott borzasztó iz­galom van. Egy arany bogrács- fület hoztak be a nagyszék­sósi tanyákról s rettentően vártak haza. hogy most már ke­ressem meg az aranyfülhöz tar­tozó aranybográcsot­— No, no — mondom nevet­ve — meg az Attila aranybics­káját, amivel a tulajdon halot­ti torára levágta az aranyszőrű bárányt. Nem nagyon siettem. Hu­szonöt esztendő tapasztalataiból ismerem már az efféle lelete" két. A közönség szereti nagy próbák elé állítani a mú­zeumot. Például behoznak egy dohányzacskót, amin ki van varrva piros-fehér-zöld berli­nerrel a maSyar címer s fölöt­te K. L. monogram. Most már ebből döntsem el, hogy Kun László királyunk ereklyéje-e a zacskó, vagy Kossuth atyánk házi felszerelései közül való? Azt hittem, az arany bogrács- l'ület is ilyen naívság akarja letenni a hazai régészet oltárá­ra. Persze megfelelő váltságdíj ellenében. De ahogy ránéztem a bog­rácsfülre, elállt a szívem ve­rése. Ez bizony nem bogrács- fül, hanem fejedelmi nyakpe­rec. Ahogy a kezembe vettem, elöntött a forróság: színarany- bót van, a súlya lehet félkiló. Másnap előkerítettem Bör­csik Károlyt, aki behozta. Nyílt tekintetű fiatalember. Cséplőgéppel került a Bálintéit tanyájára. Meglátta a disznóól falához támasztott kincset. Csakhogy akkor még nem tud­ta. hogy kincs. Azt hitte, vala­mi rézrud. Megkérdezte öreg Bálint Mátyást, hogy elviheti-e, mert jó lenne csapágyat for­rasztani. — Tőlünk vihetöd, — vont vállat öreg Bálint Mátyás- — A Jóska gyerök, az onokám szokta vele elszürkülni a disz­nókat a ház elül, hogy a sáros hátukat a falhoz ne dörzsöljék. Ha te több hasznát vöhetöd, lögyön a tied. Csak vigyázz, a gyerök meg ne lássa, mert ak­kor ordít érte, Úgy hívja, hogy ez az ti aranypálcája. Károly bedugta az aranypál­cát a lakderékba, munka köz­ben meg is feledkezett róla Ebéd után, ahogy lehever eg\ kicsu. nyomja valami a dere­kát — az ám ni. a disznószur- káló pálca. A kezebe veszi, mé ricskéli, nehezein. Faragj, bicskával, a bicska fogja — FÖLDES GYÖRGY: Apasági bonyodalom egy derék gyámügyi tisztvise­lőt, akinek előadtam, hogy mi­lyen egyszerűnek látom a dol­gokat. Ma már bírósági vég­zés van úrról — érveltem. —- hogy Beszédes Béla disszidált, azóta is Nyugaton tartózko- dig, tehát a gyerek nem lehet az övé. Ezenkívül két tanú, és néhány lakószo-mszéd is bün­tetőjogi felelőssége tudatában igazolja, hogy Izsák Anna, az­előtt férjezett Beszédes Bélá- né, 1960. óta közös háztartás­ban. házastársi viszonyban együtt él, most már törvényes férjével, Vári Gáborral. Ez a két okmány, érvelésem szerint, bizonyítaná: a gyerek sem­miképpen sem lehet Beszédes Béláé, de minden valószínűség szerint azé a Vári Gáboré, aki biztosan tudja, hogy övé a gyerek s szívesen és boldogan vállalja a saját gyerekének az apaságát. Ez volt az én józan, ész sze­rinti javaslatom, amire az em­lített. derék gyámhatósági tisztviselő azt felelte, hogy igazam van. de ez nem olyan egyszerű dolog, viszont ő azért az ügyet egyszerűen el fogja intézni, csak küldjem hozzá Vári Bélát és feleségét. Fel is küldtem, és az ügyintézés e pillanatban zavartalanul fo­lyik. Bevallom, arra még csak gondolni sem merek, hogy mi lenne például, ha valóban megkeresnék a volt férjet, Beszédes Bélát, s ő bosszúból — a legszebb öröm a káröröm — elvállalná az apaságot és fizetné a gyerektartást is, noha a gyerekhez, mint tud­juk. az égvilágon semmi köze sincs. Igaz telkemre mondom, ez esetben szegény Vári Gá­bor sohasem juthatna a saját gyerekéhez. Jegyzőkönyvileg kértem, hogy ' írják az ő nevére a gyereket. „Nem lehet — mondták, — \ tiltják a jogszabályok.” írják a leánynevemre — kéi’tem. „Azt meg különösen nem te­het — mondták, — mert ezt is tiltják a jogszabályok.” , Vári Gábor, a férjem, szemé­lyesen ment be az anyakönyvi hivatalba, és elmondta, hogy Janika az ő fia, írják a nevé­re, mire ott kijelentették, hogy neki a gyerekhez semmi köze sincs, és bejegyezték, hogy az apa Beszédes Béla, aki itt és itt, ebben és ebben az utcában lakik és a legnagyobb megle­petésemre beírták új fiúnk anyakönyvi kivonatába volt férjem lakóhelyeként azt a lakcímet, ahol én lakiam új férjemmel, Vári Gáborral, és ahol a volt férjem, Beszédes Bél, sohasem lakott. Közben már néhány hóna­pos tett a gyerek, amikor An­na bonlóperének befejezése­ként megérkezett a jogerős, hivatalos bírósági végzés és az anyakönyvvezető elé járul­hattak. Gondolták, most már hogy hivatalos okmánnyal szentesítették az együttélést, a gyereket simán Vári Gábor­nak, a természetes apának a nevére írják. — Naív elképzelés volt ez részünkről — mondja kese­rűen Váriné. — Közölték ve­lünk a tanácsnál, ahol eljár­tam tehát férjezett, Beszédes Béiáné. — De végül mégis férjhez ment — szóltam némi szemre­hányással, mert bosszantott az asszony hanyagsága. — Elkapott a gépiszíj — felelte. — Évek múltán, 1959- ben véletlenül találtam egy férjnek való embert, Vári Gá­bort. Addig beszélt nekem a páros élet szépségéről, amíg végül is összeköltöztünk. Együtt éltek tehát anélkül, hogy az anyakönyvvezető elé járultak volna, de később, hosszas utánjárással igazolták a volt férj távozását és elin­tézték a kijelentést is. Ezután kimondták a válást, s meg­született az új közös gyerekük. Janika. Hogy a dolog még jobban komplikálódjék. az új csemete tíz nappal előbb ér­kezett, mint ahogy a válást kimondták s mielőtt még a papa és a mama az anya­könyvvezető előtt házasságot köthetett volna. — Közvetlenül a szülés után, a kórházban, — emlé­kezik most vissza Anna. azóta már törvényesen férjezett Vá­ri Gáborné. — kérésemre jegyzőkönyvet vettek fel arról, hogy én ugyan még, a papír­jaim szerint, Beszédes Béiáné vagyok, de Vári Gábor a gyer­mek apja, akivel két év óta közös háztartásban, nyuga­lomban és békességben élek. Izsáki Anna nagy barna sze­me nem ámult el „ csodálko­zástól, amikor tizenöt évvel ezelőtt Beszédes Béla felesé­gül kérte. Anna régen sejtette már, hogy tetszik Bélának, ő is kedvelte a fiút. Természe­tes, hogy a fiatal óvónő igent mondott az if­jú főkönyvelőnek. A kisfiúk, Ferike, hamar megszületett, de a házasság — mint ez gyak­ran előfordul — nem sikerült. Anna a gyerekkel együtt al­bérletbe költözött s a szépen berendezett lakás maradt. Mármint a férjének. Beszédes | Bélának, aki 1956-ban, több évi különélés után, angolosan jeltávozott az országból. Ele­I inle írt egy-egy lapot, aztán egyet sem: úgy látszik még Ferikéről is örökre megfeled­kezett. Annának az volt a szándé­ka, hogy beadja a külföldre távozót férje ellen a válóke­resetei. de az iratok beszerzé­sénél kitűnt egy és más: a volt férj. Beszédes Béla el­válásuk után régi közös laká­sukat eladta, és ideiglenes la­kásából távozása után elfelej­tették kijelenteni. Anna nem járt elég kitartóan utána, hogy volt férjét kijelentse, e nélkül pedig a bon lópert nem lehe- . tett megindítani. — Egyszerűen nem volt • szándékomban férjhez menni i — mondja most Anna, ahogy . erről beszélgetünk. — Marad-

Next

/
Thumbnails
Contents