Kelet-Magyarország, 1964. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
Goda Gábor: Ünnepi népszokások A karácsonyi ajándékozások különböző országokban más más időben honosodtak meg, sőt az ajándékozás időpontja a mai napig sem azonos. Kö- zép-Európában, Nyugat-Euró- pában a karácsonyi ajándékozás uralkodik, míg a franciáknál és az olaszoknál az újévi ajándékozás a szokásos. Mi a németektől vettük át a karácsonyfás-ajándékozás szokását. Érdekes, hogy 1605- ben a németeknél bukkannak fel az első karácsonyfák, amelyeket almával, ostyával, cukorkával és aranyfüsttel ékesítettek. Minden német gyermek egy kis ienyöíácskát kapott. Hadd meséljük el egy párját ritkító német karácsonyi ajándék történetét, Goethe unokái 1829-ben olyan karácsonyi ajándékot kaptak, amely akkoriban páratlan volt a maga nemében. A költő néhány angliai barátja egy kis vasúti modellt küldött, valószínűleg a Stephenson által 1829-ben bemutatott lokomotív modelljét. A nagy német költőóriásnak küldött modell volt az első vasút a világon, mellyel gyermekek játszottak... De térjünk vissza a karácsonyi ajándékozás krónikájához. Angliában és Amerikában minden másként van. Az angol és amerika gyermekeknek egy szakállas öreg bácsi hozza a karácsonyi ajándékokat, akit Santa Claus-nak hívnak. S ha ránézünk, önkéntelenül is felkiáltunk: hisz’ ez a mi Télapónk! Való igaz, hogy Santa Claus a mi télapónk névrokona és hasonmása, de csak külsőleg. Az angol és amerikai Santa Claus csupa derű és jóság, míg a mi Télapónkban a krampusz és a virgács elemek vegyültek. így történik, hogy a mi gyermekeink decemberben kétszer kapnak ajándékot, az angol és amerikai gyerekek csak egyszer Örülhetnek Santa Claus ajándékosztásának. Az angol karácsony ősi szimbóluma a mistletoe (latin növénytani neve: Viscum album), magyarul: fagyöngy, Élősdi növény, amely főként almafákon terem. Faluhelyeken az emberek maguk szedik a fagyöngyöt, a városiak a piacon, vagy virágosnál vásárolják. Otthon a csillárra kötik, s azt a leányt, aki törté* netesen a mistletoe alatt áll* bárki megcsókolhatja. Az angol karácsony középpontjában találjuk az ünnepi ebédet karácsony első napján. Hogy milyen ünnep ez az angol otthonokban, azt jól tudja mindenki, aki valaha elolvasta Dickens „Karácsonyi ének”-ét. Pulyka nélkül nincs karácsonyi ebéd Angliában. A ködös Albionban azon csodálkoznak, hogy egyes európai országokban karácsony előestéjén van a karácsonyi vacsora. Ez főként Franciaországra vonatkozik, ahol a késői karácsonyesti vacsora a szokásos s utána a vidámságnak áldozott éjszaka következik. Ennek történelmi magyarázata az italra, táncra, játékra vonatkozó régi egyházi tilalmakban keresendő, amj természetszerűen magával hozta, hogy a tilalmi idő lejártával megkezdődött Franciaországban a kiadós karácsonyesti mulatozás. A fenyőfaállítás Francia- országban, csakúgy, mint ha- zánkban, 1840 után honosodott meg. Érdekes megemlítenünk, hogy Olaszországban nem divat a fenyőfaállítás, bár ott is karácsony estéjén ülik meg egy kilenc órakor kezdődő vacsorával, amelynek „cenone" a neve. Itáliában az ajándékozások napja az újév. amikor újévi ajándékot, „strenna”-* adnak az emberek egymásnak, amint azt már Mátyás királynak is elmagyarázta Galeotti. Végezetül egy ősi orosz szokásról is beszámolunk. A Szovjetunióban a január 7-én kezdődő karácsony előestéjén az erdőben lombos tüsköt vágnak, s azt másnap feldíszítetten és szertartásosan szállítják haza. aho] búzaszemekkel szórják meg és őst szokás szerint azt kérik, hogy hozzon boldogságot a háznak, jó termést a földnek... Révész Tibo» Csőbei Béla leányportréja. Alku Liguná *— Ezen lehet segíteni — mondtam — esetleg úgy is, hogy nem „ képet nézem, hanem közvetlenül a tengert. Egyébként ön azt mondotta, hogy a szóbanforgó lakás a tengerre nyílik. — Természetesen — mondta Darinetti — semmi akadálya azonban egy még szerényebb, de még mindig kitűnően berendezett lakásnak, amelybe, ha megengedi tüstént el is kísérem. Útközben megálltunk egy italkereskedés előtt és azt mondtam: — Veszünk eev üveg gint. — Hogy érti •» többesszámot? — kérdezte Darinetti. — Igaz, igaz — mondtam zavartan, — amikor többesszámot mondok akkor az az ivásra vonatkozik. Az egyesszám pedig arra, hogy a gin költsége engem terhel. DARINETTI ÖSSZEVÁGTA a bokáját, karjait lóbálta és úgy tett, mintha zavarban volna. Aztán bementünk az italboltba és megvettem 1200 líráért azt az üveg Gilblay- gint. amelyre 1800 líra volt eredetileg kiírva. Az alkú könnyű és kellemes volt. Feltétlenül segített benne Darinetti egy-egy hunyorgása is, amellyel a kereskedő tudtára adta, hogy gyorsítsa azt a folyamatot, amelynek eredménye úgysem lehet más, minta szóbanforgó ginnek országosan közismert 1200 lírás vételára. Darinetti pedig szinte diadalmámorban úszott, hogy sikerült hatszáz lírát számomra megtakarítania, ezzel is bizonyságát adva annak a szolidaritásának, amelyet ő irántam és rajtam keresztül itteni tevékenységem szándéka iránt érez. Még azt sem engedte, hogy én vigyem a tejszínű üveget. — Csak nem fog egy fiaskóval járni! Egy Dante! — mondta. És folytattuk utunkat a Via Rómán. iránti megbecsülés kettősségéből. Nem várt engedmények 1 és váratlan makacsságok dob- j bentik meg az alkudozott j BENNEM IS ÉLT MÉG i ezeknek az egykori itáliai alkudozásoknak bűvös emléke- ! zete és habár a múló évek ál- ; falában fáradttá tettek nem- < csak a bukások, de a sikerek : iránt is, az itáliai alkudozás : lehetősége mindig legyűrte i bennem az ezirányú restellke- déseket. Jól tudtam, hogy az : ember az alkudozással nemcsak pénzt nyer, hanem esetleg váratlan és édes tapasztalatokat is. Ezért azt mondtam: —Negyvenhétezerhatszáz líra! Egy rossz lakásért! Olyankor, amikor őszbe hajlik ez a i liguniai tengerpart amikor már a hevület elszáll, a szerelmes párok is délebbre húzódnak. vagy északabbra a fűtött lakásokba és csak a ma- gamféle író vágyik ide, hogy befejezze a maga vakolatlan és berendezetten házhoz hasonló regényét. — Az életben uram. semmit sem adnak ingyen — mondta Darinetti úr és lesütötte a szemét, akár ha egy színdarab legfontosabb mondatát lehelte volna világgá. — Én azt tudom, de van, aki mindenért drágábban fizet. Ilyen jelképes mondatokat dobáltunk egymás felé, miközben kettőnk között imbolygóit a kerékpár, amelyen Giovanni Darinetti időnként ritmikusan és dallamosan egészen piciket csengetett. Szihte az volt. az érzésem, hogy mindketten egy színpadon állunk, színes kulisszák között, amelyek egy olasz fürdőhelyet, ábrázolnak, pálmákkal, tengerrel, romantikus házacskákkal és most már minden azon múlik, hogy kiben duzzad a ripacsság ára- dóbbá. Ezért volt az, hogy már régen úgy beszélgettünk egymással, mintha ez „ dialógus a nézőtér elJCtt folyna. — TUDJA DARINETTI OR, az ember álmodozik. Ügy képzeltem. hogy ott üldögélek majd a napsütötte szobában, rálátok p tengerre, amelyen fehér hajók úsznak el alig észrevehető mozgással, a pálmák ágai teraszom fölébe hajolnak, s hírt hoznak egy déli világról, amelyre mindig vágyódtam anélkül, hogy tudnék róla valamit. A kéziratpapírost kiterítem, a kihegyezett ceruzák légiói az asztalon sorakoznak, élvezem „ magányt, amellyel okosabbat kezdeni nem lehet, mint elviselni átmeneti jellegét és befejezni regényemet, amelynek végére odaírom születési helyét: Budapest—Li- guza, S most következett Giovanni tenoráriája. Hogy úgy mondjam: nem ment a szomszédba egy kis romantikáért, egy kis pátoszért, amelynek kocsá- nván hangját rezegtette, imponáló gátlástalansággal. — Mint e város szülötte, nem mondhatok önnek egyebet: ez nagy megtiszteltetés számunkra. Hamarjában nem is tudom, írtak-e már e városban remekművet, de mint bizonyos mértékig idegenforgalmi szakember. engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Jót tesz a helyi idegen- forgalomnak, ha egy remekmű végén azt mondhatjuk, hogy ebben a tündért szép városkában írta le utolsó mondatát a mester. Képzelje uram, mit jelentett volna idegenforgalmi szempontból, ha Dante városunkban írja Divina komédiáját. De persze miértem önt. Az ember ne nyújtózzék sokkal tovább, mint ameddig 3 takarója ér. Mert mi lenne > az egész olasz ’de^enforgalom- mal, ha a külföldiek mindig csak addig nyújtóznának, ■ ameddig a takarójuk ér. Tehát ■ értem önt Olcsóbb lakást akar. : Fzerénvebbet. Igaza is van. : Nem kellenek feltétlenül a- perzsaszőnyegek. Minek? Nem- kellenek remekművek a s Makón. Ámbátor «, körn vezet- fontos. Különösen íróember i számára Felteszem, hogy rá- néz a falra és lát ott egy ké- , pet, amely a tengert ábrázbl- i ja és a tengerről az lesz az ; érzése, hogy az nem tenger, s hanem egy kád fürdővíz, s ez s feltétlenül zavarni fogja képzeletvilágát hogy én feldöntöttem önt ke- ; rékp árjával együtt. Inkább azt 1 tanácsolom, vegyünk egy üveg gint aztán maga szerez nekem ' egy kis lakást és megisszuk az áldomást — Lakást! — mondotta gondterhelten Giovanni Darinetti. — Liguza még tele van vendégekkel. Az igazán szép lakások foglaltak. De azért te- gyün kísérletet. Itt a Via Rómán van egy négyszobás, a legnagyobb komforttal berendezett lakás. Ezüstkészlet, kristály- szerviz, perzsaszőnyegek, tengerre néző kilátás, az ablakon behajolnak a pálmák, terasz, elsőrendű milánói bútor, hűtőszekrény, természetesen rádió és televízió, minden igényt kielégít. Havi hatvanezer líra, a jelenlegi kurzus szerint ez száz dohárnak felel meg. Ba- gatell. DARINETTI CSAK EGYIK szemével figyelt rám; leste arcomon azt a rezdülést, amelyet „ száz dollár kimondása idézett elő. De ha kell: kemény harcos vagyok. A pillám se rezdült. Csak azt mondtam: — Utószezon van, a lakások már sokkal olcsóbbak. Ismerem az életet, előszezonban, főszezonban és utószezonban egyaránt. Ezüstkészlet nem kell, jó nekem az alpakka is. Bár nem tagadom, hogy minél finomabb anyagból készül a kanál, a villa és a kés. annál jobb az étel íze. Általában az egyik anyag nemessége fokozza a másik nemes anyag értékét. Ez egy művészeti törvény, de áll az étkészletekre is. Tehát nem annyira az igényeket kell leszállítani, mint inkább az árakat. H u szón ötézer-har- mincezer líra, de persze úgy, hogy ebben maga is benne legyen. Máris indulhatunk és megihatjuk az áldomást. Elindultunk, Darinetti úr jobbkezével vezette kerékpárját, amíg én az ő balján haladtam. — Hova gondol uram? Huszonötezer vagy harmincezer líráért? Itt negyvenezerért már lehet valamit csinálni, persze szerényebb körülmények között, de ez „ szerénység, ha jelent is minőségi változást, azonban nem kényszeríti az embert semmilyen társadalmi megalkuvásra. Három szoba, terasz, tenger, pálma és minden, ami még kell. Persze nem ezüstkészlet. A porcellán holmi is gyengébb, A szőnyeg sem perzsa. — Nem baj — vetettem közbe. — Bajnak nem baj, csak apasztja az idillt, bár a tenger ugyanaz. Ezenkívül bután- gáztartályt kell hozatni, ez körülbelül kéb-háromezer líra, aztán a fürdőhelyi illetek egy hónapra még külön négyezer- hatszáz líra, tehát negyvenezer plusz hétezerhatszáz lira. Dehát ez már egy minimum, hogy úgy mondjam, ebbe bele van már kalkulálva az utószezonon kívüii rokonszenv, a merő véletlenség, az ön foglalkozása iránti nagyrabecsülésem, s azok a speciális valutá- ris viszonyok, amelyek egy olyan előkelő embert, mint ön, némi diszkrét, de tagadhatatlan alkudozásra kényszerítenek. Csak a rend kedvéért vetettem közbe: — Megemlíteném hogy nem én alkuszom. Tudja, minálunk odahaza már nem is alkuszik senki, szjbott árak vannak, s leszoktattak bennünket arról, hogy trükkökkel lenyesegessünk belőlük akárcsak egy fillért is. Emlékeztem még a hajdani alkudozásokra, amelyek hozzátartoztak az élet ízesítő megnyilvánulásaihoz. Az alkú során, akárcsak a kártyajátékban, gyors sikerek és gyors bukások, váratlan megalkuvások és csodálatos fordulatok lehetségesek. Az emberi tehet- ■ ség és a kedves szemérmetlenség ingerlő hatással van az alkudozókra, akik úgy fogják fel e művelet hagyományos ceremóniáit, mint az egyház a liturgiát. Hogy mi mit ér, az nemcsak gazdasági kérdés, bizonyos mértékig pszichológiai , természetű is. Ez n játék fürge szeTemet igényel, kitartást ! az irreális és a reális közti • lelki köd pontos ismeretét í van benne valami az egymás - iránt is, az itáliai alkudozái » AT ÖSSZEÜTKÖZÉST ak- 1 kor vettem észre, amikor már 1 megtörtént. Én a Via Rómán t haladtam felfelé, miközben í Liguzában lakást kerestem < magamnak. A kerékpáros ép- ; pen kifordult a Via Boselli Sarkán, leesett a gépről, men- í len talpraugrott, láthatóan'1 semmi baja sem történt, csak 1 rendkívül dallamos módon fe- * jezte ki felháborodását, olyan t szavakat keverve szövegébe, 1 amelyekkel hazámban is meg- í állta volna a helyét. Én kö- 1 zöltem vele az idegenek gyak- s ran túlságosan is választékos j olaszságával, hogy elnézést ké- 1 rek, az ilyesmi megesik világ- * szerte, Itáliában éppen úgy, 1 mint Magyarországon, a kü- ‘ lönféle társadalmi rendszerek ' ellenére is, elbámészkodtam, ; hiszen most vagyok először az £ ő töndéri városkájában, amely- f nek szépsége megejtett. — Art elhiszem — mondta „ kerékpáros, miközben feltá- * pászkodott a földről. — Való- * ban csodálatos a mi Liguzánk. Már meg is bocsátottam ön- 1 nek, mert mindenkinek meg- 1 bocsátók, akinek tetszik a mi 1 városunk. Most érkezett? — Most. a kétórás gyorssal ’ —- Van már lakása? j >— Nincs —i mondtam. i A k erek páros tenorista mód- ] ján kiáltott fel örömében. — Micsoda szerencsés em- I bér ön! Isten kegyeltje! Meg- ) érkezik Liguzába, végigsétál a ; Via Rómán, beleütközik egy ■ kerékpárosba és ezzel együtt : egy olyan férfiúba, aki az ] egész városban a legcsodála- i tosabb lakásokat tudja bizto- 1 sítani a legkényesebb ízlésű i ember számára. Remélem, ; nem akar hotelben lakni. Az i drága és unalmas. Inkább ajánlok önnek egy szép lakást, tökéletes berendezéssel : — Istenkém — mondtam — tökéletes berendezés! Egy jó kis helyet keresek, ahol nyugodtan dolgozhatom, — Mit akar dolgozni? — Egy könyvemen akarok écftgozgaümi, nyugalomban és a magammal való békés egyetértés jegyében, LÁTTAM, HOGY A KERÉKPÁROS nem érti pontosan. mit jelent ez a mondat. — Hová valósi? — kérdezte. — Magyar vagyok — mondtam. — Olyan magyar, aki most Is otthon él? — kérdezte villámgyorsan. — Olyan — mondtam, — egészen olyan. — Milyen világ van maguknál? —Nem tudom, hogy ön mikor tart egy világot jónak és mikor rossznak. Mindenesetre, hogy elejét vegyem esetleges aggodalmainak, közölhetem, hogy nálunk is lehet borravalót adni és egyelőre még kevés ember sértődik meg miatta. Egyébként, ha megengedi.» Tóth Flórián vagyok. — Giovanni Darinetti — Örvendek — mondtam. Giovanni most felemelte kerékpárját a földről nadrág- szárát tisztogatta, de az csak egyre maszatosabb lett tenyerétől. E művelet közben pedig azt mondta: — Szóval, ön író. Regényeke ír? Elbeszéléseket? Vagy talán tudományos dolgokat? —Nem, nem — mondtam — szépíró vagyok. — Verseket is? — kérdezte Darinetti, s mintha szemében aprócska bizalmatlanság villant volna. Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom. — A vüágért sem — mondtam — verseket nem. Gyermekkoromban írtam néhány nagyon rossz verset, de aztán . megkomolyodtam, rájöttem, hogy az élet nem áll rímekből és prózára fanyalodtam. — Egyébként prózában is lehet vermeket írni, de ezt csak úgy mellékesen mondom: meggyőződésem. hogy a prózaírók is megérdemlik, hogy ha Liguzá- ba vetődnek, szép. jutányos, kettemes otthonuk legven. Mondom, jutányos is legyen Darinetti úr! — Jói keresnek? — kérdezte Darinetti olyan hangon, mint oki a lényegre tért át. — Űgv gondolom, hogy ne mélvediünk bele egy más- rendszerű társadalom ilyen gazdasági természetű problémáiba abból az alkalomból,
