Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-15 / 269. szám

A Balaton senki földje volt akkor: senki vize, senki jege. Alaposan inegbirta az embert is a jég, de már hetek óta csend ült a két part hosszán. Csak délről hozott ágyúzást a szél néha, meg a Fülöphegy verte vissza tompán, a nagy robbanásokat: a tó felső végén hatalmas harc kezdődhetett. Felderítő járőr, vagy húsz em­ber, gzéles csatárláncba fejlő­dött, s a főhadnagy halk jelé­re megindult, egyenest dél fe­lé, ahol Boglárt sejtették. Fehér lepedőket kapott min­denki, s nyakba, biztosítótűvel összefoghatta. Hatnak volt géppisztolya, a többit puska nyomta, vagy pisztoly övezte. Arról volt szó: Boglár alatt, egy hodályban vagy tíz kincs­tári, katonai Botond maradt a decemberi rajtukütéskor, azt kell kimenteni szépszerével, s ha másképpen nem lehet, erő­szakkal, s a műúton Fonyód fe­lé áttörve, körül a parton visszatérni. Úgy a jég közepe táján meg is bánta Pócza főhadnagy, hogy a fogdából, ahol bogiári ' em­berre lelt, magával hozta ezt a „jó kocsivezetőt”, ezt a Sü- kösdit. Ez, egész Idő alatt meg sem szólalt — valamit forgat a fejében. Ropogott a hó a bakancsok alatt. A part csendben várt rájuk. S a megbeszélés szerint az őr­mester néhányadmagával, lo­pakodva elindult a strand fe­lé, s onnan majd a sorompóig, a műútlg, vasútig. Fonyód felé vivő útra in­dult a másik részleg. Egy óra múlva az állomás alatt lesz találkozás. Pócza harmadmagával osont Villától villáig, fától fáig. Valami étterem lehetett ez a hodály, ahol a Botondokra leltek. — Vizsgáld meg, hány üzem­képes — tegezte Sükösdit Pó­cza, s vezettette magát tovább Baloghgal bizonyos Frank-villa irányába, ahol..; Nem mondta meg Baloghnak, ki-mi van a villában, amely odább volt, mintha egy kicsit a part felé megint. — Milyen ember? — kérdez­te egyszer csak Pócza. — Is­meri? Miért ült? Amaz értette, hogy Sükösdi. — Hadbíróság vár rá. Mon­dott valamit a németekről, ál­lítólag szökni akart; Pócza bosszankodott. — Na, majd én.-.. Odaértek közben. Kert, a vasrács mögött, s ablakra lehúzott redőny: a Frank-villa. Csak háromszor kellett megkopogtatni a leg­szélső redőnyt, mindjárt felelt valaki: férfihangon. A férfi ci­vil volt, prémes rövid kabát­ban. Nagyon idegesen nyitotta a szín ajtaját — Hideg a motor. S az egész faluban nem találsz annyi ben­zint (hacsak fegyverrel nem), hogy áttörhessünk — kapko­dott a civil, s egy kicsi autó ötlött elé a színből, mellette benzines kanna. — Ha Fonyódig el is ju­tunk, ott páncéltörővel szétlő­nek —i szólt erre Pócza, de A vén diófa lombos ágai fenyegetően, paskolták a ház tetejét.­— Villámlott! — szólt Án­gyán Árpika és kiszaladt a szobából. — Csukd be az ajtót, a hu­zat vonzza a villámot! — ki­áltott az asszony. És vedd el Atílla ásóját, kapáját az ab­lakpárkányról. ..Nekem is félni kell, akkor talán nem szégyelli magát...” — sandított a gyerek édesany­jára, miközben, öccse játéksze­réit rakosgatta. — Anya, te félsz? — Félek — válaszolt önkén­telenül. — Én is — füllentett a gye­rek és szánakozva nézegette anyja reszkető kezét. Kint nagyot dörrent, ho­mály borult a konyhára, ko­cogtak az ablaküvegek. — Valahol . lecsapott! — szólt az asszony inkább ma­gának és a sámlin ülő gyerek­hez szaladt. — Legyen meg az akarata — kulcsolta össze ke­zét — Te a legjobb anya vagy a világon, — mondta a gyer­mek — akkor miért félsz? — Elhallgass! Majd vihar után számolok veled! — pirí­tott rá az asszony. — öt óra van! Attila most jön ki az iskolából! — kiáltott fel. — liléje megyek! — Majd én! — ugrott talp­fa Árpika és szó nélkül elro­lant. — Árpi, Árpikám! — kiél­nem erősködött, hát tovább mondta amaz. — A jégre én kocsival nem megyek. — Szálljon fel — parancsol Baloghra.— Indulás! Egyessel előre...! — Balogh felszáll Sü­kösdi mellé. Ültében elfogja a félsz. — Megállás nincs! Az állomás táján géppuska kezd rá. A kisautó motorja ki­hagy. — Na, indíts már! — Minket akarnak előre küldeni!.;. — dörmög Sükösdi. — Ha szakad, alattunk sza­kadjon be a jég. A főhadnagy ott terem. —• Saját pisztolyoddal lőlek le, piszok! A nagy motor engedelmes­kedik, megindul. Egyszerre néznek vissza ket­ten a partról: nyomukban a kiskocsi. Sükösdi keserűt sóhajt: — Az anyátok istenit! Miért is találtatok a kocsik mellett?! — aztán Baloghhoz: — A fene egyen meg! Rád vártam. S úgy lecsökkentette a gázt, mintha meg akarna állni. A íegyverropogásba gránátrobba­nások szóltak bele. Kettő, há­rom, négy. A kocsi legördült a jégre. S most először, felbőgött előre- rugaszkodva. — A tiéd megvan? — Micsoda? — A pisztolyod. — Meg. — Add ide. — Jó helyen van nálam, csak vezess. Hallgatnak. A lövöldözés el­maradt mögöttük. A kiskocsi meg nyomukban mindig vagy övén méterre. — Nem mer közelebb jön­ni... Megint csend. — Mintha mór nem is lö­völdöznének. — Meg kellett volna várni a többieket. — Kinyírtak volna. Minket is. Sükösdi fejét ingatja. Nem hiszi. Halkan dudál a kiskocsi. — Előzni akar? — Fenét, hogy siessünk. Ad­jál gázt. Rándul a kocsi. Furcsán re­cseg a hó attól kezdve. A hátsó négy kerék alatt a jég roggyan. Verejték üt ki Sü­kösdi homlokán — milyen mély lehet itt? — Nem tudom hány méter, itt még nem mély. De majd beljebb! Balra forgatja a kormány­kereket Sükösdi, kanyarodnak vissza közben; A kocsi mögöt­tük tülköl, megáll, kipattan belőle Pócza; — Add ide a pisztolyod! — könyörög Sükösdi, s mivel si­etni keli, ráveti magát lársá­UJ KÖNYV: Simon Lajos: Az otthon küszöbén (Magvető) ra. Leáll a motor. A csend ijesztő. öt lépésre ott áll a tiszt. Mindkét kezében pisztoly. — Szitává lőlek, gazember! Fordul ki a nyíló ajtóval a vezető, a motorház előtt meg Balogh áll vigyázzban, remeg­ve. — Recseg a jég!... Főhadnagy úr kérem — szól, hangjában kétszeres rémület. A két pisztoly rezzenetlen céloz, mintha nem is halló, ér­ző ember állna mögötte. Ha a sofőr szólna, menten halálfia lenne. — Irány az előbbi! — pat­togják a pisztolyok — harma­dik sebességgel! Ha megfor­dulsz, lelőlek, mint egy ku­tyát!...; Pörgő hátsó kerékkel visz- szakanyarodik a Botond. Ba­logh sapkája hever a havon. A főhadnagy lehajol Balogh pisz- tolyos derékszíjáért, s int a kiskocsinak. S mint akik sokallják az öt­ven métert, hogy a két gép bodcgás-berreg'ése egymásba olvadjon, megközelítik a nagy­kocsit — lőtávolba. — A sapkám!— kap a fe­jéhez Balogh az ülésen. De Sükösdi most már nem felel neki. Nyomukban a ha­lál. Ha megfordulnak, lelövik mindkettőjüket! S elkezdi bő- getni a motort, hogy ne hallja a másik kocsit. A nézőtükröt is lefelé fordítja. — A sapkám... — sóhajt még Balogh, de hirtelen meg kell Húsz év telt el felszabadu­lásunk óta, egy új nemzedék nőtt fel — s vajon mi él ben­nük a húsz év előtti időkről? S a ma, húszévesek, hogyan fognak visszagondolni újabb húsz év múltán mai cselekede­teikre, hogyan emlékeznek majd mai tetteikre mások? Ezekkel a kérdésekkel foglal­kozik Bíró Zuzsa és Keleti Márton filmje, a Ha egyszer, húsz év múlva... A történet két szálból szövő­dik. Az egyik szál mai, főhő­se egy húszesztendős egyete­mista fiatalember. Kicsit cini­kus, könnyelmű, nem szereti az érzelmességet, hányaveti ko­molytalan — vagy ilyennek látszik. S egyszer a véletlen szembesíti őt az apjával — ez a történet másik szála. Nem a valóságban, hiszen az apja már nem él, épp húsz évvel ezelőtt, 1944-ben meghalt. Mos­tanáig az apja — akit nem is ismert — egy szűkszavú halál­hírt jelentett neki. Megtudja: mi is előzte meg apja halálhí­rnélI ay ülést, olyan pu­hán billen sík jégen a kocsi. — Mi ez? Nem mer kitekinteni. A jég korpád, persze. Egy pillanatra ráugrik sze­me társára, s amint lefelé cél­zó tébolyodott pillantását kö­veti, csípős, nyári verejték szagát érzi. A gázpedált nézik. Sükösdi bakancsát. Balogh szeretné megszólítani ezt a bakancsot, megsimogatni. « Ha megszólalna, ha a gáz csökkenne, s vele a sebesség, elnyelné őket a süppedő jég. A motor bőg, teljes gázzal. Percenként eszi a kilométere­ket. Megszűnik a verejtékezés. Ruhájuk csurom víz. Nyelvük, szájuk száraz. Nem tudnak nyelni. „Itt milyen mély le­het?” Nem mernek felnézni, csakis a gázpedálra, Sükösdi lábára. Az most minden élet ura. Ez a bakancsos láb. „Négy-öt méter”. „Csak?” „Elég az!” Ha már meg kell halni, leg­alább... kibírhatatlanul hosz- szú idő... Egy zökkenés, megrándul a gép! És nincs tovább. Megbé­nul a motor. Vége. Fagyott kezük még a kilin­csig sem jut el, már derekuk­nál a víz. Az első kortyok hűsítők, de aztán az életösztön: Fel lega­lább az ülésre. Mi ez? Előttük a part. S megállt, áll, nem süllyed lejjebb a ko­csi. Teljes, mély csend mögöt­tük. Derékig vízben, eszükbe jut, hogy hátranézzenek. A nagy, fehér mezőben széles fe­kete szalag, nyomukban utcá- nyi széles csík, fekete víz. Nem látni végét, nem látni, hol me­rült el a haláL rét, mi minden történt vele, az akkor húsz esztendős fiúval, akit a háborúba szólítottak, pe­dig nem szerette a háborút. Sorra, rendre kiderül — előbb csak a. véletlen folytán, később már a kíváncsian megkezdett nyomozás segítségével — apja utolsó napjainak tanulságos története. Semmi különleges, semmi nagyszabású nem tör­tént akkor ezzel a fiatalem­berrel: félt, hányódott, majd­nem ellenálló lett, s egy buta véletlen folytán agyonlőtték. A mai fiatalembernek a szűksza­vú halálhír így tartalmat ad és az egyszerű ember félelem­mel párosult csendes hősies­sége lép az üres, élménytelen frázisok helyére. A mai fia­talember észrevétlen változik meg annak hatására, amit megtudott, megváltozik önbe­csülése, megváltozik az embe­rekről alkotott képe, a gon­dolkodása. Erről szól a film. Két hibá­ját róhatjuk fel. Az egyik: a kettős szál, — a húsz év előt­Nagyrészt régebbről isme­rős e 39 vers a figyelmesebb olvasónak. Nem a legújabb verseit foglalta kötetbe, ha­nem a legutóbbiakat a mos­tanában nyilvánosan ritkán jelentkező Simon Lajos. Verseinek megszokott csön­dessége — viszonylagos halkság. Ez a sok gyengéd­séggel, meggyőző érzelem­mel teli líra nem nélkülözi a legszélsőségesebb indula­tokat, a pátoszt, a gyakran nagy mondanivalót. Ám a költő nem szeret kiabálni. Mint Az otthon küszöbén egyes versei mutatják: ez­után sem. Az új kötet már láthatóan mutatja a továbbiak előze­tes jelzéseit. A zsánerképek helyén egyre több, gazda­gabb a gondolati líra. Gya­koribb az időmérték alkal­mazása, a költői képe]- bát­rabbak, megérleltebbek. A meglátott világ kibővül, el­sősorban a városi élet té- nyeivel. A versek fő motí­vuma — mint a cím is er­re utal — a megérkezésé. Haza •— tényszerűen a szü­lőfaluba, a falusi rokonság, az ismerősök közé. Lénye­ti és a ma játszódó — olykor bonyolultan szövődik egybe s ez csökkenti az amúgyis ke­véssé látványos, s feltűnő mon­danivaló hatékonyságát. A másik hiba a kettős főszerep­pel kapcsolatos, amelyet az egyébként tehetséges Búj tor István alakít. Ugyanis a bo­nyolult, nehéz színészi felada­tot — hogy az alkatától eltérő figurát és egy vele részben ro­kon, részben más alakot is élet­re keltsen, s közben mindkettő­jük finom belső megváltozását is érzékeltesse — nem tudta hibátlanul megoldani. Pedig a mondanivaló egyik fő része, á belső katharzis ábrázolása, rá lett volna bízva, a történet maga erre inkább csak utal. Keleti Márton kitűnő rit­musérzékkel, hatásosan, érde­kesen, mozgalmasan rendezte meg a filmet. A főszereplő mellett néhány valóban kiváló színészi alakítást láthatunk Bánki Zsuzsától, Bessenyei Fe- renctől, Sinkovits Imrétől, Gá­bor Miklóstól. gében azonban egy bővebb közösséghez való érkezésé, amelynek keresése, vágya különösen a finom öniró­niától színezett magányos­ság-versekben hallatszik meg. Kár volna egyszerűen nosztalgiát keresni, látni Si­mon hazatéréseiben. Érzése nem a visszavágyódásé, hi­szen közegétől el sem sza­kadt. Az. ő életformája a ragaszkodás fogadalmáé. „Jóízű híreket hoztam ha­za” — szól egy helyen. A tágabb világ vívmá­nyinak, eseményeinek hírét igyekszik valóban, költé­szetté átfogalmazva tudósí­tani oda, ahonnét küldetése szól. És nemcsak ezt. A kö­tet legjobb versei azok, amelyekben nem puszta nyugtázása történik a dol­goknál::, hanem ahol az ész­revételek elbíráltatnak, osz- tályozódnak. A jellemző eb­ben a tekintetben a Kép­zelt mutatás Sz/ergej Jesze­nyinnel című vers hilwalió i gazságkeretsiése, a Győr következik című szabad­vers gátlástalanabbá vált személyessége, a merész szerelmes versek férfiassá­ga, az úti-versek humora. Simon Lajos kötetének ezek az új vonásai az eddi­gieknél több személyeset tudatnak magáról a költő­ről is. Megtartva a népsze­rű, legjobb értelemben köz­érthető eddigi hangszínt, de új tulajdonságokkal gazda­gabban. Ez a költészet nem szerény. Tény viszont, hogy egy ritka erényt következe­tesen őrizni igyekszik. A látszatra közhelyszerű dol­gokról is úgy ír, a legelső rácsodálkozás szeretetten hangján, hogy szinte vissza­frissíti eredeti szépségébe, felfedezésszerűen „ünnepel meg“’ mindent, amitől azt hinnénk, újat mondani már lehetetlen, nem érdemes. Nem a hang ereje — ér­vel ez a kötet —, ami a lel­kesedést, a megrendülést, a boldogságot, vallomást nagy- gyá kiáltja. Egy kijelentő- mondat (ha igazságával lep meg) hangosabb, hatáso­sabb lehet felkiáltójel nél­kül. Hars György .... __• 1 : Oravecz Paula: ANYU, TE FÉLSZ! tott utána az asszony. — Gye­re vissza, a tanító néni úgy­sem engedi ki őket a viharba. „Jó anya, szép is, nagyon szép, mégis jobb, hogy megszaba­dultam a félelmétől” — gon­dolta. Mire az utca végébe ért, már négy • irányból gomolyog­tak a fekete felhők. Férfiak és asszonyok ira­modtak a mozi, s a háztartási bolt falai közé. Árpi a széllel szembe nekivágott a szomszé­dos cukrászdának. — Ott ül az öcséd, menj be hozzá! — tolatott el mellette edényei megrakott tálcájával a pincér. A gyermek áttörte magát az ácsorgó vendégek között. At­tila a sarokasztalnál ült, a nyi­tott ablakon röpködő csipke- függöny be-betakargatta. — Hogy kerültél ide? — kér­dezte Attila az eléje toppanó bátyjától. — Ügy, hogy anya majd megvesz érted! — felelte szemrehányóan Árpi; — Gondoltam. — Gondoltad?! Akkor miért nem jöttél haza a vihar elől?! — Haza akartam menni, de Sanyi bácsi meglátott és be­hívott — mutatott Attila asz­taltársára, egy zömök kis öreg emberre. — Maradj csöndben, házat rajzolok neki — súgta Attila bátyja fülébe és ceruzájával egy számolócédula fölé ha­jolt. Kint zuhogott az eső, ki­halt volt a táj. A szemközt induló autóbusz magasba csapta a járdaszéli víztócsát. — Ez a Nagybányai út, ez meg a Vörös Hadsereg útja... — magyarázta önmagának a gyerek és két-két rézsűt futó vonalat húzott a lapra... Ker­tet nem rajzolok, úgy sem lát­ná meg a ház mögött. — Mit mondjak, amikor átadom neki? — kérdezte bátyja füléhez ha­jolva. — Azt, hogy tessék. — Jól van — rajzolt tovább a gyerek. — Megmondom anyának! kezdett rá szemrehányóan egy kis idő múlva Árpi. — Meg­mondom, hogy cukrászdatöl­telék lettél! — Várj, csak kilincset raj­zolok az ajtóra, aztán mehe­tünk — mondta Attila. Egy perc múlva lába elől felkapta iskolatáskáját és ce­ruzáját az elsőosztályos tan­könyvei közé szúrta. — Tes­sék! — nyújtotta át az öreg­nek a számolócédulát. — Ezzel a házzal baj van — nézegette Attila remekét az öreg. — Olyan kicsik az ablakai, hogy megfullad az ember. — Másikat nem rajzolhatok, anya már vár, mennem kell! — mondta Attila, majd egy pillanatnyi gondolkodás után, mély lélegzetet véve a szá­molócédulára hajolt és a pa­rányi ablakokra lehelt.-— Van bent levegő, már senki sem fulladhat meg eb­ben a házban ! — tette az öreg elé a számolócédulát. — Kézit csókolom! — köszönt el vidá­man és kifutott a cukrászdá­ból. \ — Mit mondunk anyának? — kérdezte Árpi útközben. — Hogy-hogy mit? — Hol találtalak meg? — Engem nem találtál, én megvoltam! — felelte fennkölt hangon Attila és tovább tör­tetett. — Ötösöm van! — szólt hátra. — Miből? — Olvasásból. — Ne gázolj a pocsolyákba, milyen lesz a cipőd?! — or­dított Árpi. — Milyen? — állt meg At­tila, s a legközelebbi ház ol­dalának dőlve lecsatolta ci­pőjét. — Mezítláb mégy? — Azért még nem szóltak rám, hogy sáros a lábam, csak a cipőm, a cipőm! — lódult tovább a gyerek. — Gyere elém, nem szeretem ha engem ugatnak a kutyák, ugassanak téged! — torpant meg a sar­kon... No, nem baj, ugassa­nak csak engem — gondolta, mert bátyja nem mozdult, makacsul állt az úton. Az utca sarkán Attila neki­vetette magát a közös kútnak, lábáról minden porszemet le­mosott és cipőbe bújt. Ángyánné a kredenc előtt állt, feldúlt arcába hullott csapzott haja. A konnektor­ból ki volt húzva a rádióveze­ték, a villanyvasaló a konyha- kövön csillogott. A villanyóra sem működött. Attila nyomban, hogy báty­ja után a konyhába ért, ne­kiesett a polcos-szekrénynek, s kacatjal közül előtépte vá­sott nadrágját és sietve átöl­tözött. — Megyek kapálni! — jelentette, mert mindig meg kellett indokolnia, miért is ve­szi fel az alig négycentis szá­rú kis nadrágot, amelynek ülepén már a foltokat is fel­falta a játék. — Hol voltál a viharban? — kérdezte fáradt hangon az asszony; — Sanyi bácsival, a cuk­rászdában. — Ki az a Sanyi bácsi? — Nem tetszik ismerni, kö­szörűs — dadogta Attila és önkéntelenül hátranyúlt, pa­rányi tenyerével befedte a rongyos nadrágból kilátszó meztelen fenekét. — Anyu, én úgy izgultam. — Miért? — Mert tudtam, hogy te iz­gulsz miattam. És... és olyan csúnyákat gondoltam — fűzte hozzá. — Kiről? — A viharról. — Mit gondoltál? — Büdös eső, piszkos szél, hogy a fene egye meg! — Attila, Attila, igazat be­szélj! Mást, csúnyábbat nem gondoltál? — De igen. — Ki vele! — De anya, nem versz meg? — Ne alkudozz! Mondd! — Isten is benne van... Mondhatom? — Jaj! „Atheisták lesznek” — gon­dolta az asszony. Ebben a pil­lanatban aprókat villant. Is­mét esőfelhő közeledett. — Meg akarom nézni az eget, olyan szépen villámlik — mondta Árpi. — Én is! — ugrott talpra Attila. —- Ide, ide gyertek mellém! — kiáltott az asszony. — Itt vagyunk! — mondták mindketten és magukkal von­ták anyjukat; Cseres Tibor: JEGES VILÁG lj magyar film: Ha egyszer, húsz év múlva . . .

Next

/
Thumbnails
Contents