Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-07 / 262. szám

Molnár Zoltán: Októberre zm.L B rA: áüat bátyára így me­sélt azokrál a napok­Krindacsevka mellett dol­goztunk egy bányában. Mi­kor februárban a cárt elker­gették, másképpen kezdtek beszélni a hadifoglyokkal, ne­künk is mondogatták: tovaris. Októberben, a forradalom hírére már nem volt kedvünk a hadifogsághoz, nem is nai­gyon őriztek minket. Jónehá- nyan összeszedelőzködtünk es elhatároztuk, hogy elmegyünk haza. Nyugodtan vonultunk végig a bányák mellett, senki sem állított meg, s baj nélkül beértünk Jekatyerinoszlávba. Oda özönlöttek mindenfelől a hadifoglyok. Ilyen nagy vá­rosban könnyebb tájékozód­ná: roerreíelé dől a világ sorja. A jekatyerinoszlávi láger­ben eddig vártunk, vitatkoz­tunk, míg egyszer csak hal­lottuk, hogy sebesen nyomul­nak előre a németek. Mi lesz velünk, ha itt érnek minket? Akadt, aki art mondta, vár­juk meg őket, hamarabb ha­zajutunk. Hogyne, mondták mások, hogy megint kivigyenek va­lamelyik frontra. Járt be hozzánk a táborba egy bolsevik agitátor. Nem állt fel az emelvényre, hanem leült közénk, szívta velünk a rossz máhorkát, s csende­sen elmagyarázta: — Látjátok, mi nem tekin­tünk benneteket ellenségnek. Olyan emberek vagytok, mint mi, parasztok, munkások Ti­teket a császár, minket a cár kergetett ki a frontra. Mi nem akarunk többet ellenetek har­colni, azért is zavartuk el a mi tábornokainkat. S nem­csak a cárt, látjátok, még Ke- renszkit is; senki se kell ne­künk, aki tovább akarja folytatni a háborút. Hát ezen nagyon el kellett gondolkozni. — Jól van, igazad van. Nem akarunk hazamenni, amíg tart a háború; nem akarunk mégegyszer ellenetek jönni, de senki ellen sem, az olasz frontra sem, sehova. Ám mit csináljunk, mindjárt a nyakunkon vannak a néme­tek? — Adunk nektek vonato­kat, elmentek beljebb az or­szágba. CT a valami nagy tiszt be­11 szélt volna így velünk, nem hittünk volna neki. De ez magunkszörű legény volt, emberség volt a szavában, bíztunk benne. Nem is hiába. Kaptunk vonatokat. Aki maradt, maradt, nem tudom, mi lett velük, talán a néme­tek hazavitték, s mehetett újra valamelyik frontra. Ma­gam a legelső vonatra felka­paszkodtam. Hanem ez az út nem volt öröm. Hamarosan tapasztal­tuk, hogy nemcsak a néme­tek vannak a vörösök ellen, hanem a fehérek is szervez­kednek. Láttuk, hogy ebben az országban nagy seregek gyűrkőznek egymás ellen. S valószínű, hogy nem nagyon saereiik azt, aki sehova nem tartozik, csak a kenyeret fo­gyasztja. Nem tudtuk, kik azok, akik Moszkva ellen zászlókat bon­tottak. Egyet azonban a ma­gunk eszétől is megértettünk. Zötyögünk, zötyögünk fiúk, de nem tudjuk, hova visz vé­gül minket ez a vonat; vala­mibe meg kellene kapaszkod­nunk. Kuporogtunk a vagon pad­lóján megtiport szalmán, s hánytuk-vetettük a sorsunkat. — A vörösök, látjátok, nem azt mondják nekünk, hogy ti csak hadifoglyok vagytok, ausztricki, hanem továris. S ők nemcsak az ő uraik ellen harcolnak, hanem a világ minden népe szabad­ságáért. Amikor kisütöttük, mit kell tennünk, néhányan átkapasz­kodtunk a szomszédos vagon­ba, azután a következőbe, s mindenütt elmondtuk a mar gunk véleményét Nem nagyon kellett a ja­vaslatunk mellett viaskodni. Benne volt már az a levegő­ben, Még ott. a vonaton meg­alakítottuk mi, hadifoglyok a vörös ezredet. Nem sokat teketóriáztak velünk, elfogadtak a csillagos zászló alá Kaptunk fegyvert, felszerelést. Amit nem adtak, azt szereztünk. Könnyebb volt akkor lóhoz jutni, mint nyereghez. Hej, de más érzés volt me­gint katonának lenni! Kato­nának s mégis szabad ember­nek. Aki akkor abba belekós­tolt, nem felejthette el, s nem mondhatott le róla egész éle­tében. — Nézzétek, én baka vol­tam, s mégis hogy szót fogad alattam a ló! Mérhetetlen nagy pusztasá­gok vannak arra, akkorákat kívánt az ember vágtatni raj­tuk! S nem ia lehetett ne­künk idegen az a táj. Azt mondják, őseink is jártok, le­geltettek azon a vidéken, mi­előtt a Kárpátok felé elindul­tak. XT arcoltam sokfelé. Nyá­ron a kozákok eilen Csa- pajev alatt. Vasfogú decem­berben, mikor Gyenikintől egy néma éjjelen váratlanul elvettük Boriszoglevszket — Futottam Petljura elől Kame- nevszk-PodolszkbóL Védtem napokig száznyolcvanad ma­gammal a hajdamákok ellen Jarmolinoit. Ott voltam, ami­kor elvesztettük Kievet, s ott voltom, amikor visszafoglal­tuk. Megfürödtem a Gyeszna vízében, mikor átkaroltuk és szuronyrohammal elvettük a kadetektől Csemigovot; s a végső győzelem után még a banditák ellen is harcoltam Balta vidékén. Amerre jártam, mindenütt találkoztam magyarokkal. Ezért mondom, hogy az ok­tóberi forradalom a miénk is. Papp és Szántó elvtársak, az első ezred parancsnoka és helyettese, Koszta Béla, aki­vel haza akartak küldeni minket a Magyar Tanácsköz­társaság megsegítésére; a vo- losinszki ezred magyarjai, Ta­liga. a félelmetesen pontosan lövő tüzér és mind a többiek, akiknek rohamra torzult, ve- rejtékes arcát, vagy a halá­los seb után lefogatlan ma­radt szemét nem felejthetem eL p1 lőre néznek ezek aha­•*-J lőtt szemek ma is, az emberi jövőbe, ahol népünk megbecsült és tisztes helyen ül az egyenlő jogú népek asz­talánál. Színvonal, tematika, O TW "8^"X Trt rw c* Gondolatok a IX, u/id V CväjCÖ» * « megyei képzőművészeti kiállításról Megyei képzőművészeti ki­állításaink száma a mostani­val eléri a kilencet, és — mi­vel egy év kiesés is volt, ezt a körülményt kedvezőbben úgy is megfogalmazhatjuk, hogy tizedik éve volt az első megyei képzőművészeti kiál­lítás. Tíz év talán nem nagy idő, bizonyos körülmények között azonban nagyon is sok lehet, a nyíregyházi képzőmű­vészet ez alatt a tiz év alatt nagyon sokat fejlődött. Események: a csoport meg­alakulása, a műteremért folyó harc, a vidéken való tárlat- vándoroltatások, azután újabb tehetségek feltűnése, s bemu­tatkozásuk önálló kiállítá­sokkal. Nem voltak ezek min­dig zökkenő nélkül, de fű­tött mindenkit, aki az ügy­nek a sugarába került, hegy megteremtsék a megye kép­zőművészeti kultúráját. Éppen ezért, az eddigi tö­retlen útért a jelenlegi kiállí­tás kapcsán nem lehet sze- methúnyni bizonyos problé­mák előtt, melyek már nyug­talanító formában jelentkez­nek. Az első hibafpont, már a terembe való belépéskor je­lentkezik: nincs katalógus. Ez talán csekély dolognak lát­szik, eddig aacnban mindig volt. Kis tanulmánnyal, re­produkciókkal, s jegyzékkel ellátott kis füzetecske csak egy alkalommal hiányzott a látogatók kezéből, de egy kis jegyzék akikor is volt. Ismé­teljük, talán csekélységnek látszik ez a katalógus ügy, de nemcsak a látogatók teszik szóvá a hiányát, mert azon túl a katalógus egyúttal do­kumentum is. Ebből a szem­pontból így a mostani kiállí­tást nem lehet országosan felmutatni, és ugyanakkor a jövő számára is elveszett. S ez több mint egyszerű ren­dezési szépséghiba, különösen pedig akkor, ha azt kell lát­ni, hogy ez csak egy tünet, mely mélyebb, s más szimp- tomákat is okozó hajra mu­tat rá Feltűnő az előző kiállítá­sokhoz mérten, hogy erősen csökkent a kiállító művészek­nek a száma Míg azelőtt 9— 12 művész szerepelt, addig most csupán öt Majdnem úgy hat a múzeum kiállítási terme, mint mikor nemrég három debreceni művész állí­tott ki együttesen. Az eddig kialakult szokást megbolygait- to a képzőművészeti csopor­toknak az áts»ervezése (és tudvalevőleg egv átszervezés nem feltétlen előnyökkel jár), nevezetesen az történt, hogy a zsűri érkezéséit csak esy nappal annak érkezése előtt tudatták a kiállítókkal. Más­részt pedig azok a művészek sem kaptak meghívót a kiál­lításra, akik már a múltbeli szereplésükkel bebizonyítot­ták, hogy tudnak olyat al­kotni, mi méltó ahhoz, hogy a közönség elé kerüljön. így állhatták elő rendkívül fonák helyzetek. Például a helyi művészeink közül Z. Szalay Pál és Szerencsi Zoltán, akik mindketten nagy képzőművé­szeti múltra tekinthetnek vissza, az új átszervezés kö­vetkeztében nem csoportta­gok, vagy például az a körül­mény, hogy miért állíthat ki a Nyírbátorban élő Szabó Gáspár, akinek már lezsűri­zett önálló kiállítása is volt — Salgótarjánban, s ezzel szemben Nyíregyházára a ki­állításra meghívót sem ka­pott. Tudvalevő ugyanis, hogy a megyei kiállításra minden­kinek joga van beküldeni műveit, s a zsűri hivatott el­dönteni, hogy melyik felei meg, vagy sem. Közelebbről a képeknek több mint egyharmada, hogy egy közéleti személyiségünk kifejezését használjuk, „ócs­ka házak”. A szó találó. Ha úgy nézzük a kiállítást, mint a művészek lelkivilágának a vetületűt, abban az esetben szinte azt kellene hinnünk, hogy a művészeink száműzve vannak egy falu végére, — mint ahogy ilyesmi volt a debreceni Biró Lajos esete. A művek általában véve alig tükrözik a mai eleven életet, annak színes forgatagát, s benne az annyi érzés és szenvedély, a célok, s tettek között működő embert és vi­lágát. Valahogy művészeink gondolatilag mintha elenged­ték volna magukat. Mentené talán a lejárt, * életidegen tematikát, ha őszinte, dokumentáló, vagy átélt lenne. De ilyen müvet keveset találunk. Ezzel kapcso­latban Balogh István szelle­mesen jegyezte meg október 14-i rádió-ismertetésében: „túl­zás lenne állítani, hogy a ki­állító művészek számbeli csökkenéséért a művek szín­vonala mindenben kárpótlást nyújtana” (és bizony egy rosszindulatú gyanúsítás alól sem tudjuk magunkat ki­vonni: vajon nincs-e ez a je­lenség összefüggésben a zsüri- zési kontraszelekcióval?) A művészi élmény távolléte ar­ra is rámutat, hogy jelen eset­ben egy másodlagos inspirá­cióval van dolgunk. (Tudniil­lik Bíró Lajos nyírábrányi képei.) Gyakori jelenség ez együtt dolgozó művészeknél, de mint munkamódszer nem feltétlenül célravezető a mű­vészetben. Színvonal, tematika, szer­vezés, három látszatra egy­mástól távollévő dolog. De itt most nálunk nagyon egybe­fonódtak, és sajnálatos mó­don negatív értelemben. És amikor nem a szokásos módon ismertettük, elemeztük a tar­latot, hanem a hiányoknak az összefüggéseire igyekez­tünk rámutatni, mindezt nem azért tettük, mintha nem ér­tékelnénk helyi művészeinket és képességeiket Ellenkező­leg. Csak szeretnénk, ha a jövőben sikerülne elhárítani az akadályokat a nívós, sok- szereplős megyei kiállítások elől. Másszőval: ha az átszer­vezés, a Miskolchoz való tar­totós után sem törne meg az az egyenes út amelyen 10 évig járt megyénk képzőmű­vészete. Koroknay Gyula Papp László: A legszebb ősz Az volt a legszebb ősz ezen a földön; A meggyötörtek szép diadala. Vad, gonosz urak végső, nagy kudarca S egy rég álmodott korszak hajnala. Megindultak az elszánt proletárok, A sztyeppekről a mu zsikok hada, Seregeitek a Téli Palotához És fölzengett a fegy verek szava. Zord férfiak, marka ns, szakállas vének És zsenge-vállú fiatal erők Fogták a puskát, for gatták a kardot, Rohamoztak és omlo tt az Erőd, Robbant a gránát, sz uronyok vitáztak. Leszámolás volt, tisztító vihar, Végérvényes birkózás ezrcdekkel, A cár-atyuska esapa taival. Büszke Október! Auróra sortűz! Csillagos, tépett, kemény katonák! — Forró, piros vér omlott a kövekre —i Ti hoztátok el Földü nk tavaszát. Karnagyklub Mintegy hatvan kórusveze­tő dolgozik Szabolcs-Szatmár megyében. A karnagyok egy­mástól elszigetelten élnek, s csak ritkán, rendszerint a továbbképzések alkalmával találkoznak egymással. Ezt az állapotot szüntetik meg azzal, hogy rövidesen, no- vember 14-én Nyíregyházán, a József Attila Megyei Mű­velődési Házban megalakít­ják a karnagyklubot, ahol a kórusvezetők évenként több­ször összejönnek, fontos, szakmai problémákat meg­vitatnak, s egyben segítséget kapnak további munkájuk­hoz. Már az első, alakuló ülésre is változatos progra­mot készítettek. Többek kö­zött előadást hallgatnak meg a kórushangképzésről és a kórushangzásról, megbeszé­lik a felszabadulási kulturá­lis szemle lebonyolításának módjait és az évközi karna­gyi képzés feladatait. A karnagyok klubfoglalkozá­sok alkalmával minden eset­ben hangversenyt rendeznek, zenés előadás? tartanak, vagy filmet vetítenek Így láttam lljicsel Tóth Imre, volt hadifogoly és vöröskatona Szovjet-Oroszországban TISZALÖKÖN SZÜLET­TEM; innen vonultam be 1914-ben. Nyomban az orosz frontra vezényeltek, ahol csakhamar fogságba estem. Egy Moszkva melletti lá­gerben helyezlek el. Itt hal­lottam először Leninről és a bolsevikokról. Azt mondták róluk, hogy földet akarnak osztani, s a nép tulajdonává akarják tenni a gyárakat, a föld mélyét, mindazt, mit a boldogság forrásának nevez­nek. És én, a tiszalöki paraszt- gyerek, 1917. novemberében harcba indultam ezekért a célokért. A harcokban megsebesül­tem, s a Kremlbe, a volt cári testőrség kórházába szál­lítottak, ahol rövidesen fel­épültem. Ekkor találkoztam Szverdlov elvtárssal, aki a Kremlben létesült központi gépkocsi-telephelyre osztott be. Emellett a Kreml őrszol­gálatában is részt vettem. Vlagyimir Iljics 1918. ja­nuárjában érkezett Petrográd- ból Moszkvába, a kormány új székhelyére. Nemsokára ben­nünket is felkeresett. Engem is megkérdezett, milyen nem­zetiségű vagyok. Amikor meg­mondtam, így szólt: — A magyarok bátor em­berek és nagyon jó katonák. AZTAN ARRÓL BESZELT, milyen fontos poszton áll az a vöröskatona, aki a Kreml­ben teljesít szolgálatot. Szóhoz sem jutottam. Szin­te hihetetlennek tűnt előttem, hogy a munkások és a pa­rasztok nagy tanítója előtt állok. Szerettem volna elmon­dani, egész életemet a forra­dalomnak akarom szentelni. Hogy éppen ezért léptem be a bolsevik pártba, azzal a négy magyarral együtt, akivel itt a Kremlben is együtt va­gyok. Nagyon sok mindent akartam mondani, de nem te­hettem róla, hogy mindebből csak egy könnyes félszeg mo­soly lett, egy pillantás, amely­ben benne volt az egész ma­gyar nép szíve. Addig-addig fogalmazgat- tam magamban a szavakat, amíg Lenin elbúcsúzott tő­lünk. Az első találkozást rövide­sen követte a második. Az egyik hajnalban többedma- gammal a hatalmas park egyik sarkában gyakorlatoz­tam. (Mint fegyverszakértő, a Kremlbeli őrség egyik cso­portjának továbbképzését is irányítottam.) A várfal mel­letti sétányon géppuskákat ál­lítottunk fel, tőle háromszáz méterre egy ládát, tetején tég­lával. Az volt a cél, arra lőt­tünk. A nagy igyekezetben nem is hallottuk a hátunk mögött közeledő léptek zaját. Csak akkor ocsúdtunk fel, amikor egy vidám hang jó reggelt kívánt nekünk. Hátra­néztünk: Vlagyimir Iljics és felesége, Krupszkája állt mö­göttünk. Iljics olyasmit mon­dót, hogy szeretné látni, ki talál először a cél közepébe. És mosolyogva nézte a nagy igyekezetét. Aki rosszul cél­zott, annak percekig magya­rázta a helyes célzás tudomá­nyát. Aki pedig célba talált, annak jókat nevetve gratulált, tapsolt, mondván: „Lám csak, így kell! A bolseviknak min­dig célba kell találnia!” Csak­nem egy órát töltött velünk. Ügy látszott, mindig minden­re van ideje. LENIN SZOBÁJÁNAK aj­tajában álltam őrséget. Egy­szer csak belépett az ajtón egy szép szál fiatal férfi. Néztem, hogyan kerül ez ide. Vadonatúj csizmája csak úgy ragyog. Üj bőrkabát feszül rajta, alatta selyem sál, új rajta a derékszíj, a pisztoly- táska. Kozákbajusza hegyesre tó pödörve, arca pedig majd kicsattan. Az igazoltatásnál kiderült, hogy a Vörös Had­sereg egyik ott állomásozó századának tisztje Beenged­tem. Egy szere csak Lenin kiabá­lása ütötte meg a fülemet Mintha az asztalra is csapott volna egyet-egyet. Gondoltam, benézek, hátha valami baj van. Kinyitottam az ajtót. Lenin intett nekem, hogy ma­radjak csak. Közben tovább beszélt; — A vöröskatonák mezít­láb, rongyosan és éhesen har­colnak, több százezer van köztük, akin nincs meleg ru­ha* és aki nem tud jóllakni, még kenyérrel sem. Mit gon­dolnak ezek az emberek, ha látják, hogy ön, komiszár elv­társ, így parádézik köztük? NEMIGEN HALLOTTAM még így összeszidni valakit, mint azt az elvtársat. Ami­kor távozott, olyan volt az arca, mint a láng, olyan pi­ros, mintha fürdőből jött vol­na tó. Szinte most is magam előtt látom, amint Krupszkfcj* i szony reggelenként kis tál­cán viszi Vlagyimir Iljics reg gelijét A tálcán három szerb főtt krumpli, mellette egy-kéi „szilodka” (sózott hal) meg egy bögre tea. Valahányszor láttam — márpedig sokszor láttam —, Vlagyimir Iljics mindig ezt reggelizte. A tűzbe is elmentem volna érte, már csak azért is, hogy egyszer ő is megtudja: nem hiába bízott bennünk, nem tévedett, amikor azt mondta, hogy a magyarok jó kato­nák... AMIKOR VLAGYIMIR IL­JICS meghalt, sírtunk, mint a gyerekek. Én éppenhogy felépültem súlyos betegsé­gemből, de azért Iljics teme­tésén ott voltam. 1945. előtt, amikor a Szovjetunióban él­tem, nagyon sokszor elmen­tem hozzá a mauzóleumba. Egy-egy ilyen látogatás után mindig erősebbnek éreztem magam. És 1945-ben, amikor hazajöttem, s magamhoz ölel­tem az anyámat — arra gon­doltam, hogy ezt is Leninnek köszönhetem: szabad ható­mat, anyám mindig óhajtott ölelését, mindent. Az egész életet 1964. november 7. 7

Next

/
Thumbnails
Contents