Kelet-Magyarország, 1964. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
Sásdi Sándor F érfimosoly Az erdő fáinak frissen-zöld lombjait lágy ujjakkal fésülte a tavaszi szellő. A levelek meg-megrezdültek és fénylésük aranyszínűvé vált, ott, ahol az alkonyati napfény egy-egy sugara foltot rajzolt reájuk. A mecseki országúton egyik autó a másikat érte, de a lovak reájuk se hederítettek. Az egyik almásderes, a másik szürke. „Virslibe valók” gondolja Mihály és gondolja még azt is: valamikor ilyen gebéket nem fogott volna a saját kocsija elé. Akad a tsz-ben sokkalta különb is, olyan, amelyik akár a hegyet elhúzná a helyéből, de- hát Deli sógor, az állatgondozó, — Mind a kettőt? — A tanácselnök levelet írt, hogy fogják ótt őket — Hát az apjuk? Az asszony elvereslő arcáról olvassa le, hogy ro6sz szóra igazította a száját és próbál is másítani rajta: — Mindenki a saját baját érzi-nyögi... — Engem az nyöget hogy nem voltam megesküdve a Lajossal. ötödik éve ígérgette... Traktorista, de amióta a baleset érte az éjszakai műszakon, bekerült a tsz-irodára. Együtt dolgozik a dauerolt hajú Elvirával... Nem én találtam ki, tudva tudja mindenki, hogy kai egymás után sugározzák a villanyfényt. Mihály mondja: — örül majd a Bundás. Kérdezi az asszony: — Csak a kutya várja? — Szent Mihálykor múlt három éve, hogy eltemettem az asszonyt. — Gyerek nem maradt? — Akár a nyesett fűz, olyan vagyok én: se ágam, se levelem. A kocsi befordul az udvarra. Nem nagy a ház, zsúpfedelű, a zsúp se új rajta, de talán az eső nem folyik keresztül rajta. Mihály a két karjába szorítja Pistikét, úgy emeli le az aM szegről-végről rokona is, azt mondta: — A négy malacot ezek is elviszik Pécsre. El is vitték. Igaz, hajnalban indult és már javában állt a vásár, amikor beállt velük a piacra. Szerencsére, a portékája hamarosan elkelt, a pénz a bukszájában lapul. Ügy értve, hogy a maradék, mert vett az Átex-ben — valamikor Béke-boltnak nevezték — két kész inget, vánkoshuzatot, a hússzékben öt pár kolbászt és akkora rúd szalámit, hogy eltöri a lábafejét, ha ráejti. Nem szégyen az, hogy péktől hordozza a kenyeret, hentestől a füstöltet, mert Mihály özvegyi sorsra jutott. Három éve elmúlt, hogy eltemette a feleségét, azóta úgy tengődik, hogy a tsz-beli asszonyok közül egyik is, a másik is kitakarítja a szobáját, a korosabbak, a rá- érőbbek a levetett szennyesét is kimossák. Rágondolni is keserves arra, hogy otthon magányos szoba várja, és ha felkattintja a villanyt — tavaly vezették be a faluba — ülhet összetett kézzel a ládán, vagy a karszékben, nincs aki kérdezze: „Megjöttél? Elfáradtál?” — Jónapot adjon isten! Kalapja széléhez nyúl, viszonozná .a köszönést és. mondja szóval is: — Adjon... Alacsony termetű, kövérkés asszony lépeget az erdei úton, a nagyobbik gyermekét kézen- fogvást vezetve, a másikat, hároméves formát a karján ce- peli, fújtatva, zihálva. — Nem nehéz? «— kérdezi Mihály, s az asszony restelkedve felel: — Nehéz, de úgy se sokáig ölelgethetem. A lovak anélkül,- hogy az ember megrántaná a gyeplőszárat, avagy másképpen inte- • né őket erre, megállnak és már harapdálják a galagonyabokor zsenge levelét. — Pécsre? Az asszony szomorúan bólint. Mintha nem is a gyerek, hanem a bánat viselése lenne a terhesebb, nekitámaszkodik a kocsilőcsnek: — Viszem őket az árvaházba. 1984. október, 11. abban a régi világban a főbíró úr kedvese volt. — Ha megesküdtek volna, az se sokat segítne, annyi ma egy válás, mint valamikor... A hasonlat nem jutott eszébe, szerencsére az asszony közbevágott: — Itt a nagy munkaidő, reggeltől estéiig a tsz földjén ha- juldozom, a kicsányjeimet kire hagyjam? Mihály hol az asszonyt, hol a két gyereket nézte. A kisebbik ránevetett. Már inkább a lőcsszélben ült, mint az anyja karján. — Kapaszkodjon fel a kocsimra. — Tréfál? — Tegye fel a gyerekeket, magának is jut hely az ülés- kosáron. — A tanácselnök megírta a levelet, várják az árvaházban a Miskát, meg a Pistikét. — Hát aztán? Hadd várják. Vagy talán attól fél, hogy énnálam koplalnak? Tizenegy mázsa búza jutott nékem, be se őrletettem, mert nincs aki megszitálja a lisztet, nincs, alti megsüsse kenyérnek... Négy malacot éladtam, hápnat befogok hízónak, terem a háztájiban annyi kukorica, hogy teljen a számukra bőven... Az asszony tétovázik, az almásderes hátranéz, türelmetlenül rágja a zablát: Megkapaszkodik a ló tomporában, úgy ül fel. A kisebbik elterpeszkedik az ölében, Miska kettőjük között szorong. De már kezében a gyeplőszár és még-közelebb húzódva az emberhez, kérdezi: — Édesanyám, hova megyünk? Mihály tenyere összetalálkozik a gyeplőszáron azzal a másik puha kézzel és úgy mondja, mintha nótába kezdene: — Haza megyünk kisfiam... . haza-.. Csend. Csak a kerék nyikor-- dul, és a magas cserfa legmagasabb ágán gerle mondja a magáét. Mihály rá-ráles az asszonyra. Fél fejjel magasabb lehetne... igaz, jó erőben van, bírhatja á munkát... A gyerekek számára ott a napközi, az óvoda... — Az idén négyzetesen vetjük az összes kukoricát. — Ne féljen, az én kezem megszokta a kapanyél szorítását... Kenyeret olyat sütök, hogy kalácsnak is beillene. A telihold felfényesedik az égen, csillagok koszorúja hu- I nyorog felettük. A hegyolda- i Ion látszik már a falu, az ablaiiléskosárról. A labancos farkú kutya vinnyogva fut elébük. — Megjöttünk Bundás — simítja az ember, aztán nyújtja a kulcsot a picike asszonynak: — Amíg elhajtom a lovakat gyújtson be a tűzhelyen... Az üléskosárban talál kolbászt, szalámit, kenyeret... a kék lábasban forraljon tejet, hidegen ne igyák a kicsik. Indul, megáll, topog egyhelyben: — Hogyan hívják? Vagyis... a nevedet kérdezem. — Katica, de a Lajos, főképpen eleinte Katikának szólított. Fogja a gyerekei kezét, megy fel a lépcsőn. Csikordul a zárban a kulcs, egy perc se telik bele, fénysugár hull az ablakon keresztül az udvar gazos, gyepes részére. Csepeli Szabó Béla: Egy vén kovács balladája Füstölgő kis görbe ember, Simon Gábor itt esett el: nem a fronton, nem a gyárban, egy kiskocsma ajtajában. Feje, mint csöpp, ráncos szilva, bukik elém a papírra, a papírra — az úttestre, szívem holdja ég felette. Nem korholom, nem szidom én, jól tudom, miért ivott szegény: hetven év pörölye verte, soha senkisem szerette. Vak kis kovácsműhelyében több csillag szállt, mint az égen* nem volt társa, hű családja, socsát maga kalapálta, — esténként, mint megrúgott rög, gördült kósza árnya fölött, —• füstölgő kis görbe ember, nem emelte senki sem fel. Suhogó ég, magas mennybolt, ő is egyik csillagod volt, nem szomjazott ő sem másra, csak egy kortynyi boldogságra: szívem holdja égj felette, — más is belehalt már ebbe... „A holló” költője Edgar Allan Poe emlékezete Azok a Maryland állam egyenruháját viselő „policis- ták”, akik — éppen 115 esztendővel ezelőtt — a baltimorei lei- kötő csapszéke előtt felvették a földről egy csontsovány, csap- zotthajú, a részegségtől ájult férfit, hogy a város Washingtonról elnevezett kórházába vigyék, nem tudták: „Amerika Byron”-ját, a korszak egyik legnagyobb költőjét emelik a hordágyra. Edgar Allan Poe — így hivtá'k az embert — még aznap meghalt anélkül, hogy magához tért volna. Pontosan negyven esztendősen oltódott ki az az élet, amelynek utolsó szakaszáról ő maga írta: „csak imbolyog, imbolyog, mint gyenge gyertya fénye”. Ez az imbolygó ólet azonban olyan művet adott, amelynek fényei máig sem aludtak ki. A bostoni vándorszínészek fia,’ később John Allan, egy jó módú és pedáns kereskedő neveltje — kamaszkorában Londonban élt, s ott szívta magába a „byronizmus”-t, a szikár férfierkölcsnek és vásári ri- pacskodásnak ezt a sajátos egyvelegét. Bostonba hazatérve, ezt a furcsa romantikát akarta megvalósítani egy olyan világban, ahol az emberek félelmetesen józanok voltak és ahol a világon addig soha nem látott méretekben kezdett kialakulni a tőkés iparosodás. Épültek a kohók, a gyárak, de a technika még nem vált olyan izgalmassá és lenyűgözővé, mint később. A „pionír”, romantika megszűnt, és Poe érzékeny lelkének nem volt mibe gyökeret eresztenie. Így hát — ijedten és menekülve — „egy tündértartományt hódított meg magának”, óriási, mozdulatlan tavakat, legördülő hegyeket, sápadt liliomokat, rossz és jó angyalokat ^szerepeltetve verseiben és első elbeszéléseiben. Későbbi költeményedben egyre valóságosabbakká váltak a képek, hasonlatok és a ritmus olyan játékai születtek meg bennük, amelyek az eddigi költészetben ismeretlenek voltak. És a romantikus légkörű novellái helyébe mindinkább a fantasztikus cselekményű, de a tudományos lélektan későbbi eredményeit megsejtő, részleteiben hiteles „short storyk”, azaz „rövid történetek” léptek. Ez a műfaj, amelynek Edgar Allan Poe az úttörője volt. Poe idejében alakult ki a minden addiginál nagyobb példányszámú, az olvasók legkülönbözőbb köreihez szóló amerikai sajtó, s benne egy sajátosan amerikai laptípus, a magazin. A költő tehernek érezte az újságírást, de a magazin, s abban való munkálkódás nélkül nem született volna meg „Az ellopott levél” vagy „A Morgue-utcai kettősgyilkosság”, amely később több írónak szolgált forrásul. Leghíresebb versében, — a Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Pásztor Árpád által is tolmácsolt — „A holló”-ban, a madár az eltörülhetetlen Emlékezet jelképe, amely leszáll az ajtó melletti szoborra, hogy ne hagyja el a szobát és a lesújtó emlékektől összetört költőt. „Nevermore” — „Sohasem” — ez a költemény komor refrénje. Poe izgalmas tanulmányában, „A kompozíció mű- vés7.etéről” címűben leírja, hogy miként alakította ki, metsző tudatossággal a vers minden egyes motívumát, hogyan formálta meg agya — és nem szíve! — a végzetes madár alakját, hogyan talált rá, alapos elemzések után, a költemény muzsikájára. Ez a tanulmány, de magának a versnek belső zenéje is azt .mutatja, hogy a tudat, „a magas ormokon lépkedő értelem” mégis csak le tudja győzni a' rossz emlékek hatalmát, s a maga igájába tudja fogni a múlt tapasztalatait. Edgar Allan Poe munkássága a világirodalom egyik maradandó értéke. Nagy érdeme, hogy látomásait, kétségbeeséseit, a kor értelmiségének kavargó életérzését világosan, nagy művészi bravúrral megfogalmazott, érdekes irodalmi művekké tudja rögzíteni. A. G. Pataki Pál: Lélekharang Megyek az utcán. Ember sehol. A déli falu csöndje lágyan ölel. Csak a cipőm talpa kop- pan szabályos ritmusban a szekértörté út közepén. Kipp... kopp... A csöndbe belejajdul a lélekharang. Bim... bam... - Hangja vékony és csengő. Mint a siratóasszonyé. Kétszer sír egymás után. És újra kétszer veri a búcsúztatót. Az egyik zsuptetős ház előtt törődött, feketeruhás néni támasztja görbe hátával a megdőlt kapuoszlopot. Tekintete a távolt fürkészi, amerröl a ha- rangkongást söpri felé a szél. Nem fordul meg, csak a cipők koppímása után kérdez: — Nem tudja, kiért harangoznak? — Nem... — állok meg mellette. Felém hajol, meggyöngült, hunyorgó szemével alapos mustra alá vesz. A kongatást felszippantja a csönd. — Asszonyt búcsúztatnak... — mondja inkább csak magának. S mert nem kap választ, megtoldja még: — A férfinépet csak egyszer harangozzák... Szava megriaszt. Állhatatos pillantása valami alaktalan, meg nem fogalmazott lelkiis- meretfurdalásra ösztökél. Anna kisírt szeme ködük fel előttem. Csak nem vele történt valami baj? Balsejtelem gyötör. Egyszer, még házasságunk előtt mesélte: a csordakútba ugranak bánatukban a megcsalt asszonyok. És Anna meg én... tegnapelőtt... Akaratlanul is meggyorsítom lépteim. Azért jöttem Anna után a faluba, hogy meggyőződjem róla: valóban hazajött. Csak belesek a házuk ablakán — határoztam él az éjszaka —, aztán megyek is vissza. A többi az ő dolga már. Ö hagyott ott engem, nem én. Nincs miért megalázkodnom előtte. Egyszer történt. Semmi több. Mi lenne, ha minden asszony otthagyná az urát, ha az egyszer talán nem is készakarva, félrelépett. Kipp... kopp... bim... bam... A csordakút a falu szélén árválkodik.. így mesélte Anna. Mire észreveszik, már késő. Azért jártak oda a megcsalt asszonyok. A bizonytalanságot senki sem szívleli. De legfőképp nem az, aki már leszámolt az életével. A lábam remeg. A szívem hajszol. Tegnap még azt hittem, nekem kell megbocsáj tanom Annának, amikor könnyes szemmel visszatért hozzám. Meg- paskolom a hátát, rámosoly- gok, felejtsünk el mindent, hiszen nem történt semmi különös — apám mondta így anyámnak, még pendelyes koromban. Igen, nem történt semmi különös. Megláttam. Akkor már napok óta orroltunk egymásra valami butaságért. Sétált magas, tűsarkú cipőjében, szél- kuszálta sötétszőke hajjal. Ajka nedvesen ragyogott, bájos metszésű arcélét a kezdődő sötétség még ingerlőbbé tette. Ahogy elhaladt mellettem, mosoly viliódzott a szája szögletében. Anna mellett még soha nem éreztem azt a zavart, amely abban a pillanatban elfogott. Mentem utána. Cél nélkül, szándék nélkül. És őszintén meglepődtem, amikor váratlanul visszafordult és rám kérdezett: mit akar tőlem? Feltámadt bennem az ördög: vajon tudok-e még hódítani három évi házasság után? Kétszer találkoztunk a parkban. Harmadszorra az eső a lakásába kergetett. Elvált asz- szony volt. Kipp... kopp... bim... bim... Megpróbálom felidézni a csókjai ízét. Nem, megy. Üresség tátong az emlékezetemben. Még azt sem tudom: milyen a szeme színe? Annáé zöldeskék. Színjátszó fényességébe szerettem bele már az első pillanatban. És a csókjai ananász is, áfonya is. Keserédes. Egyre szaporább lépteim ritmusa. Kapkodva lélegzem, a tüdőm, akár az elhasznált fújtató. Kísértetként suhan át a falu fölött a fájó kongátás. „A férfinépet csak egyszer harangozzák!” Már szaladok. N,em tudom; lesnek-e az ablakok mögül. Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Csak Anna. Az ember néha hibázik. Az a fontos, hogy tänuijon belőle s újra ne kövesse el. Zúg a harang, kínoz és vádol, mintha Isten tudja mit követtem volna el. Csak meglesni, hogy él. Azután visszamegyek a városba. És türelmesen várom. Amíg visszatér. Ügy esem be a kertkapun, mint az üldözött. A lelkem ujjong, a szám makacsul összezárul. Áll a kút mellett, háttal nekem, s halkan dudorászva hajol a mosóteknő fölé. Rövid kartonszoknyája megfeszül ingerlőén gömbölyű csípőjén. Az eszem visszavonulót fúj, de a lábam fittyet hány neki. Ügy zárom karjaimba, minf amikor először öleltem át kar* csú derekát. Elvesztettem az első csatát S az első vereséget, ki ludjr hány követi még! 6
