Kelet-Magyarország, 1964. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)
1964-09-06 / 209. szám
„Mindig az embert akartam megalkotni!“ Látogatás Ljubomir Dalcsev boigár szobrásznál Szobrok között az alkotó. Előtérben a felszabadulás. Láttam a szobrait már itthon, Budapesten. Valami izgalmas türelmetlenség jellemezte valamennyit. Szófia romantikus negyedében él. A kerület talán a mi Budánkhoz hasonlítható. Sok fa és sok fény mindenfelé. Házának minden fordulója, minden szöglete elképzeléseit tükrözi. Berendezése modern, miként gondolkodása is. Friss alkotókedvtől buzog a már hatvanon felüli művész. — Előbb Rómába, azután Párizsba kerültem. Minden festő, szobrász vágyának városába. Ott ismerkedtem meg az emberi test csodálatos felépítésével. Tanultam művészeti anatómiát, rajzoltam ezerszer az izom mozgását, s a csont különféle izgalmas formáit. Most már talán, de csak talán elmondhatom, ismerem a mozgást, ismerem a nyugalmat. Anna Dalcsev és Ljubomir Dalcsev életét nemcsak a szeretet, hanem a művészet is egybefűzi. — 1026-ban, mikor befejeztem a főiskolát — mondja — még inkább a festészet érdekelt.- Készítettem szobrokat is. Többnyire monumentális méretekben. De gondolkodásmódom, látásom mindig reális maradt. Mindig arra vágytam, hogy megalkossam „az embert”, az én emberemet. Az ecset mellől egyre inkább eivon- zott a véső, a kalapács. Vágyódtam a kemény, de hozzáértő kéznek oly könnyen engedelmeskedő anyaghoz. Élőiről kezdtem a pályát, ismerkedtem az anyaggal, barátkoztam a szobrászattal. — Példaképeim Michel Angelo, Goya, Cezanne. Ügy érzem, könnyű dolgom volt, hisz olyan ember kísérte végig az életemet, mint Anna, a feleségem. Igazi művész, a szobrászat szerelmese, a legszigorúbb kritikusom. Fejlődésem egyik biztosítója. — Nagy boldogság figyelni a flltörekvő új művészgenerációk sikereit. Én sohasem szólok bele tanítványaim alkotásaiba, legfeljebb, — ha elfogadják, — kritizálok. Regős István Szatmári tájakon Szatmár ipar nélküli táj. A kézművesei a szolgáltatásban jeleskednek. Még ^ándoriparossal is találkoztam. A mester az ajtót, az ajtófélt, a küszöböt, a szetn- öldökfát, a hevedert, az ajtópipát, s végül a zárt mustrálta. A vándorkönyv A mester az ablak párkányát Igazgatta. Az ablakpálcát, a könyöklőt, s az ablak tövét gyalul gáttá is. Aztán az ablak gömbjét már könnyedén zárta. — Búsultam én míg nem adtak, most már búsuljon, aki adott. — Ha adnak vedd el, — fordító a szót a deres ht^jú házigazda, de nem éreete, hogy az ablakjavításért adós maradt volna. Vette ugyanis a pápaszemét, s ákom-bákom betűkkel fizetett, vagyis írásbeli igazolást adott a mesternek. — Ablakjavítás — írja komótosan a vándor mester könyvébe. Bizony Gál Lajos képesített asztalos, vándoriparos vándorkönyve nem is akármilyen emlékkönyv. A mester könyve egy kicsit szatmári krónika is. Az írás szerint ugyanis Halászi József házában ajtót reperált, mert befújt a szél. Erdős Dániel istállójára ablakot vágott, mert a setéiben tejet apasztott a tehén. Juhos Gyuláné éléskamrájára is ablakot igazított, mert a penész a setéiben bántotta a vízesuborkát. Péter Gé- záné pedig az ajtót sehogy sem tudta becsukni. Ahány bejegyzés, annyi bánat, any- nyi vígság. Ügy tetszik, hogy a mester is elégedett. A történések sorát újabb bejegyzések egészítik ki: „Két darab istállóablak üvegezéssel 6 munkaegység.” „Éléskamra ablaküvegezéssel 2 munkaegység.” „Ajtójavítás 1 munkaegység.’” „Üj ajtó, ablak készítés 15 munkaegység.” A mester, a szatmári vándoriparos munkaegységért dolgozik. A mester, amíg az ablakjavíttató gazda az igazolást a könyvébe jegyezte — arra gondolt, hogy milyen egyszerű is az új fajta falusi szolgáltatás. A tsa-tag üzen s a házához hívja, ó pedig a szövetkezeti paraszt kívánságára . ajtót, ablakot, széket, szekrényt javít. Jó dolog ez. Aztán a munka végeztével a tsz-tag elé tolja a vándoriparos munkakönyvét. Hadd írja be a gazda; „ajtójavítás, ablak- csinálás.” Ez azt jelenti, hogy a gazda a neki járó szövetkezeti munkaegységből ennyit vagy annyit engedményez, vagyis átutal a vándoriparos nevére és javára. Ezek szerint új fajta vándoriparos éli az életét a Tisza völgyében. A tsz-szel együtt lélegzik, vagyis a közös jóléttel rfiő az ő jövedelme is. Az ajtó, az ablakjavítás munkaegység értéke év közben ugyan nem változik, de a közös nagyobb jövedelme az aj tó-ablak ja vitás értékét is jobbítja. Ez pedig nagy dolog, mert ugyan ki hallott komrnen- ciós drótosról, vagy asztalosról. A drótos jött, ment, javított, foltozott, csakhát nem hitelezett. Inkább az esőt hozó jóidőben lépte a Tiszát, a Szamost és halottak napjától húsvétig nem is nagyon láttak errefelé virgonc drótoslegényt. Mán pedig a kegyetlen szél novemberben támad, s a hideg decemberben jajdítja a vandorember gerincét. De a hideg bántja a házbelieket is. A lyukas ablak, a hézagos ajtó nyavalyát szül, testi-lelki szomorúságot. Ezért is nagy dolog az új fajta falusi szolgáltatás. Csakhát a magamfajta vándoriparos nemcsak az időt reperálja... Az újmódi — A firhang helyett függönyt kéne csinálni — javallta a csinos Juhosné. fonta tovább a mester az emlékezés fonalát, — merthogy a firhang régifajta kartonból készült, az újmódit, a gyári, vagy horgolt csipkét meg már nem pálcára, de függönytartóra függesztik. A régi kicsi ablakokra a firhang is megtette. Az új ablaliokra már városi függöny kínálkozik. Története is van tehát á vándori páros életének. Ez fura dolog, merthogy az ipari szolgáltatások, vagyis az ipari teendők a városban színtelenek, néha kedv- telenek is. A fürdőkád kilyukad, be kell ragasztani, hegeszeni. A vízcsap folyik* vizet kell apasztani. A televízió twisztel, villannyal kell mángorolni. A városi szolgáltatót nem is érdekli a fürdőkád eleje, a vízvezetékszerelő nem törődik, hogy miért maradt nyitva a vízcsap. A televíziószerelő se kérdezi, hogy miért hibázik a kárvallott készüléke. Nem így a Tisza mentén. Nevükön nevezve Az apró Tisza menti falvakban tőszomszédok a szolgáltatók, vagyis nevükön nevezik a vándoriparosokat. Szól ft halók és hívhatók az utcán, a boltban, a templomban, meg a csárdában is. Ismerik ők a mosdótál elejét, s történetét. A mester, az ablakj aví- tás végeztével Ari Mátyá- sékhoz indult. Ari Mátyás huszonöt éve házasodott. A mestert az asszony engedte bé a házba. — Jó, hogy jön — mondotta az asszony és irult, pirult, akárcsak 25 esztendeje. A mester Ari Mátyás hajdani mondására emlékezett — Betettem az ágyfübe, — ' mondta a vastagnyakú Ari Mátyás, merthogy 25 éve a zárcsináltatáskor csak any- nyl almája volt, amennyit az ágy végében, a párna alatti rejtekhelyen tarthatott. A folyómenti almáskert akkor még a grófot gazdagította. No, de nem is az egyszem almától roppant a 25 éve csináltatott nászágy, hanem a lakodalmas maskurák vékony léccel cserélték ki a fenékdeszkát Másodszor meg az idei szüretben dőlt a semmibő Ari Mátyás hites ágya. — Megesik a szerencsétlenség az ágyon is — okosíts a mester Ari Mátyást, amikor az ágy javításába kezdett. — Üjítsunk — indítványozta a kerekképű mester, s bámulatos ügyességgel metszette ki az ágy első lábát. Ari Mátyás nézte a mestert és az ágyat. Szám- bavette az ágy sorvadását szuvasodását. — Megszolgálta — mondta, s hol az ágyra, hol az öt gyermekét szült asszonyára nézett. „Törvényes ágy“ — Törvényes ágy volt, — nevetett az asztalos, dehát a csináltatott ágyat törvényes ágynak mondják a szatmáriak. Törvénytelen ágyat is ismernek. A törvényes ágyat a törvény előtt esküdött pórok rendelték. A törvénytelen ágyat az egybekelt párok a vásári so- kadalomban vásárolták. Hajdanában nem is házasságnak, törvényes és törvénytelen ágyasságnak hívták erre a páros életet. Törvényes és törvénytelen ágyast ismertek, s könyveltek a prédikátorok. — Törvényes volt — ismételte Ari és huneutkodva hozzáfűzte — mégis elkopott. — Be-bú, se-kár, csak nagy sár, — tolta maga előtt a mester a gyalut, mivelhogy formálta az úgy új lábát. A szólásmondással nyugtatta a házigazdát. Három munkaegység, summázta az asztalos ajíölt- séget. — Jó-e? — kérdezte a házigazda, s azonmód csizmástól, ruhástól befeküdt az ágyba. — Gyerekágyat fekszel? — Kinek hogy tetszik, úgy fekszik ... — Beteheted immár’ az almát az ágyfübe — nevetet az öreg asztalos, — jól tudván, hogy Ari Mátyás az idén pontosan egy vagon almát szüretelt a folyómenti háztáji almáskertből. Balázs Árpád 1964. szeptember 6. ÚJ KÖNYV Jorge Semprun : A »tagit utazás muülett csirkecombot zabái, a másik pedig lengyelországi zsidók vonatáról szól, amelynek utasai csonttá fagytak, mint a „kibuggyant láva a vulkán lábánál.” Dokumentál minden mondata: a sok szörnyű emlékezetű mozzanat közül a szovjet tiszt felakasztását, a Tábor udvarán visszamaradó négy méter magas meztelen hulla-hekatombát, a krematórium borzalmas fényeit, a szerencsétlen lengyel zsidó gyermekek halálbahajszolá- sát. Megragadó a kétszázoldalas remekműben, hogy az író sohasem nyúl különleges módszerekhez: hangja mindig, a legizzóbb vérforraló jelenetek leírásakor is, hűvösen tárgyilagos. Azzal nyűgözi le olvasóját, amit leír! Igazi prózai mestermű, párját ritkítja a maga nemében. Jorge Semprun könyve egyhangú szavazással nyerte el Francia- ország tizenöt legnevesebb kiadójának idei nagydíját, a Fermenter Prix-et! Döbbenetes erejű iras Semprun kitűnő könyve; A nagy Utazás. Lélekbemarkoló minden sora. A francia ellenállási mozgalomban részvevő spanyolt sok száz társával együtt Bu- chenwaldba deportálják a Francaországot megszálló nácik. Négy nap és öt éjszaka drámai törénetét örökíti meí a regény, vagy inkább lélektani napló, a realistákra emlékeztető fölényes szerkesztéssel és StiláriS biztonsággal. A főhős szomszédjával, egy semuri fiúval beszélget a csigalassúsággal vánszorgó deportáló vonat vagonjában a mellettük haladó tájról, s közben visszaemlékezik előzc életének apró történeteire. Aztán hirtelen előreugrik és már a táborban eltöltött iszonyatos két esztendő eseményeivel is megismertet minket. Az egj^c pillanatban a párizsi Gestapó-börtön cellájában vergődik az undokán önző rabtársa mellett, az üres levest kanalazva, míg Raüfűzetimba került a naményi céliek korsóba A legrégibb darab egy 1677- ben készült cserépkulacs. A felirat szerint Bandur László edénymester készítette. A látogatók sokat gyönyörködhetnek a vásárosnaményi céhek 1861-ből származó közös korsójában, valamint a nagydo- oosi kerámiai műhely szép vázáiban. A vásárosnaményi beregi múzeum dolgozói az év első felében a régen hányódó cserépedények százait gyűjtötték össze a járásban. Még a régi olajos korsókat is megtisztították, s múzeumba vitték, így egy helyen találhatók a beregi részen az utolsó háromszáz évben használt edények megmentett példányai. A vándoriparos 7
