Kelet-Magyarország, 1964. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)

1964-09-20 / 221. szám

Tudomása^ * Technika *• Tudomássá Mit nemi a tudás a nemzetközi összefogásról a rák és a malária ellen Dr. Pierre Dorelle, az ENSZ Egészségügyi Világszervezeté­nek főigazgató-helyettese az MTI tudósítójának nyilatkoza­tot adott az ENSZ e szakosított intézményének munkájáról, sa magyar szakembereknek a szervezet keretében kifejtett tevékenységéről: . — Az Egészségügyi Világ- szervezet jelenleg 120 országot sorol tagjai közé és örülünk annak, hogy a fejlett egészség­ügyéről ismert Magyarország tavaly felújította tagságát szervezetünkben. — Mint a részvevő országok magas száma is mutatja, tevé­kenységünk rendkívül szerte­ágazó. Szeretném ezért közös munkánk, törekvéseink néhány olyan lényeges mozzanatát ki­emelni, amelyek a magyar kö­zönséget is érdekelhetik. —■ A legfontosabb problé­mák között említeném az orvo­sok, általában az egészségügyi személyzet hiányát A Föld há­rom : milliárdnyi lakosságára mindössze másfél millió orvos jut, és közismert, hogy ezek megoszlása is milyen arányta­lan. Míg egyes országok min­den 500 lakosára jut orvos, akad olyan állam is, ahol csak minden 50 000-re. Vegyük Af­rika példáját: ahhoz, hogy a „fekete földrész” minden 10 000 lakosára jusson egy orvos, a következő 20 esztendőben le­galább évi 1200 afrikai medi­kusnak kellene befejeznie ta­nulmányait. A földrész főisko­lainak maximális kapacitása • iszont csak 450 és a külföl­dön, például az Egyesült Ál­lamokban, vagy Angliában ta­nuló diákok közül igen sokan nem térnek vissza hazájukba a természetesen hasonlíthatat­lanul nehezebb munkakörül­mények közé. Emellett számo­sán nem is gyakorolják hiva­tásukat, mivel a fiatal áíla.- moknak égető szükségük Van új értelmiségre — a közigazga­tásban, a diplomáciában stb. — és így még tovább szűkül az utánpótlás bázisa. Elképzelhe­tő, milyen súlyos gondokat okoz mindez Afrikában, hiszen itt vannak országok — mint például Kongó —, ahol a füg­getlenség elnyerésének napján egyetlen hazai orvos sem volt. Legalább ugyanekkora arányú a hiány középfokú képesítésű szakemberekben, akik nélkül szinte elképzelhetetlen a világ egészségügyi problémáinak megoldása. — A káderhiány is egyike a szemléltető példáknak arra, hogy bizonyos nemzetközi jel­legű egészségügyi kérdésekkel csak valamennyi ország össze­fogásával birkózhatunk meg. Korunk orvostudománya, amely a régi és az új népbe­tegségek kiirtását tűzi ki célul és a legkorszerűbb kutatási, megelőzési és gyógyítási mód­szereket kívánja alkalmazni, olyan szervezeti és anyagi erő­forrásokat kíván, amelyek meghaladják még a leggazda­gabb országok lehetőségeit is. — Vegyük például a rákot. Ez a kór ma évente több, mint kétmillió halálos áldozatot kö­vetel a világon és előfordulási formái rendkívül változóak. A mellrák Izraelben nyolcszor annyi áldozatot szed a nők kö­zül, mint Japánban. A bantu törzseknél a betegség minden második áldozata máj rákban hal meg. Európában ez az arány 4 százalék alatt van. — Ebből következően , az Egészségügyi Világszervezet széles körű összehasonlító munkálatokat támogat és foly­tat, hogy megtalálhassuk a rákbetegségek okát továbbá mielőbbi felismerésének, vala­mint gyógyításának minél hat­hatósabb módszereit. — Legnagyobb szabású, 1955 óta folyó vállalkozásunk egyéb­ként a malária-ellenes kam­pány. Afrika, Ázsia és Dél- Amerika 85 országában orvo­sok, kutatók és más szakembe­rek több, mint 190 ezer főftyi hadserege harcol a malária el­len. Bár 9 év alatt nem cse­kély eredményeket sikerült el­érnünk, a világnak még min­dig több mint 400 millió lako­sa van kitéve a maláriafertő­zés veszélyének. — Egy másik szám, amelyet valószínűleg ugyancsak keve­sen ismernek Európában: több mint 200 millió ember szenved az egészséges ivóvíz hiányától, és ezek a személyek 10 év múl­va már 300 millióan lesznek. A fertőzött ivóvíz terjeszti a tí­fuszt, a kolerát és más pusztí­tó betegségeket, mégpedig olyan mértékben, hogy a világ kórházi ágyainak egy negyedét a fertőzött víz következtében megbetegedettek foglalják el. — E néhány kiragadott pél­dából is látszik, mennyire szükség van a világ minden or­vosa, kutatója — közöttük ter­mészetesen a magyar szakem­berek — együttműködésére. Nagyra értékeljük, hogy Ma­gyarország már a szervezeti tagságának felújítását követő rövid időszakában tevékenyen bekapcsolódott a nemzetközi munkában Az Egészségügyi Vi­lágszervezet 19 tagy tudomá­nyos tanácsadó bizottságának már magyar tagja is van, Rusz- nyák István akadémikus sze­mélyében. Gömöri professzor a szív- és keringési betegségek, Zoltai Nándor professzor a malária leküzdésében áll szakértőként a szer­vezet rendelkezésére, Bakács Tibor professzor az egészség- ügyi képzés területén műkö­dik. Értékes segítséget kapunk Budapestről az orvostudoriiá- nyi kutatások világméretű jegyzékének összeállításához is. Magyarország egyike annak a 10 országnak, amelyek első­ként szolgáltatnak adatokat a kutatómunka eddig páratlan méretű katalógusának összeál­lításához. KÖZLEKEDÉSI mozaik Az első sínenjáró lóvásút- vonat 1865-ben épült meg. Az egyik végállomás a Kálvin té­ren, a másik Újpesten, a' mai összekötő vasúti' híd lábánál, volt. Az utazásért első osztá­lyon 20, a másodikon 15 kraj­cárt kellett fizetni, s a kocsik mindenütt megálltak, ahol fel-, vagy leszálló akadt... Hazánkban 1895-ben jelent meg az első benzinautó; egy budapesti optikus hozatta Né­metországból. Nagy feltűnést keltett a jármű, pedig ebben az időben már futottak Buda­pesten a Bynki-Csonka féle háromkerekű motorkerékpá­rok. Az első „gőzkocsit" Angliá­ból hozatta a Friederik Voig­tländer bécsi mechanikus és Pesten, egy duna-parti deszka­bódéban állította ki, ahol a közönség 20 krajcár lefizetése ellenében, reggel 8 és este 7 óra között megtekinthette. A 65. mázsás, fakerekű gőzkocsin hat személy fért el.' 1887 novemberében indult első útjára Budapesten a vil­lamos, útvonala a Nyugati pá­lyaudvartól a mai Majakovsz­kij utcáig terjedt. Összesen három kocsija volt, amelyből kettőt járattak, egy pedig a pályaudvar melletti üres tel­ken, egy pajtában tartalékként vesztegelt. A hegyvidéki kirándulások Budapesen főleg a fogaskere­kű vasúttal kezdődtek. A vas­út első szakaszán egy bádeni mérnök építette meg a „gőz- mozdonyú vaspályát” 1874-ben. Az egész világon időrendben harmadik volt a budapesti fo­gaskerekű vasút. (Csak néhány évvel korábban épült meg a Rigi Bahn és a bécsi Kahlen­berg vasút.) 1890-ig a Sváb­hegyig (a mai Szabadság- hegyig) járt. A fogaskerekű villamosítására 1929-ben került sor. Vonat rádióirányítással Egy hosszú nevű, ám érde­kes és hasznos berendezést próbáltak ki nemrégiben a szovjet közlekedési miniszté­rium egyik tudományos kuta­tóintézetében. A neve: rádiós önműködő térközbiztosító be­rendezés. S hogy mi fán terem, és mit tud, ez is érdeklődésre tarthat számot. A szerelvényekről meghatá­rozott időközönként rádiójel­zések érkeznek a kiinduló ál­lomásra. Ha például a jelzés értelme az, hogy: „az 500 ki­lométernél vagyunk, sebesség a maximális”, a megfelelő elektronikus berendezés ezt összeveti a más szerelvények­ről beérkezett adatokkal és ennek alapján kiadja az utasí­tást, amely ugyancsak rádión érkezik a mozdonyra: „csök­kenteni a sebességet, szerel­vény a pályán”. Az új módszer kiküszöböli a jelzőlámpákat a vágányok mellől. Viszont néhány új jel­zőlámpát szereltek a mozdo­nyokra. Ha például a vörös fény gyullad ki, a vezető tud­ja, hogy ez megálljt jelez. Ha történetesen későn venné ész-. re a tilalmat, helyette az autó­stop nevű önműködő fékberen­dezés intézkedik. A rádiós ön­működő térközbiztosító beren­dezés révén növelni lehet a vá­gányhálózat teljesítményét: se­gítségével a két állomás közöt­ti pályán egyszerre több sze­relvény is haladhat. Ugyan­akkor az elektronikus beren­dezés feleslegessé tesz több ezer kilométernyi kábelt, 'fel­sővezetéket, sok műszerszek­rényt. Műszakai megoldását tekint­ve, az új berendezés a követke­zőképpen működik. A mozdo­nyokra kisméretű rádióvevőt szerelnek, amelyet elektroni­kus géppel kötnek össze. A megfelelő csatornán három­négy másodpercenként rádió­jelzések futnak be a központi diszpécserszolgálathoz. A sze­relvény tartózkodási helyét közlő jelzések és a más vona­tokról befutó adatok összeve­tése alapján a központban elhelyezett elektronikus gép kiszámítja a szerelvények kö­zötti távolságot, és kiadja — természetesen kól-jelekkel — a szükséges utasítást. A rádió­jelek ilyenformán az egyik szerelvényt á sebesség csökken­tésére utasítják, a másikat o sebesség növelésére, és így to­vább, s ezzel garantálják, hogy az azonos pályán haladó vona­tok egymás közti távolsága megfeleljen a biztonsági köve­telményeknek. Az új módszernek az elmon­dottak mellett még egy előnye van. Előfordul, hogy két pár­huzamosan futó vágánypár kö­zül az egyiket javítják. Ilyen­kor a megmaradó pályán egy­szerre csak. egy szerelvény tar­tózkodhat két szomszédos állo­más között. A rádiós önműkö­dő térközbiztosító berendezés lehetővé teszi, hogy ne kelljen bevárni, amíg egy-egy szerel­vény befut a következő állo­másra. Így a közlekedés üte­me meggyorsul, a menetrend betartása is könnyebbé válikj Szabolcs-Szatmórban történi- című pályázatunkra érkezett írás Az aratók fája A hatalmas tölgy, amelyről csak -annyit tudnak, hogy ember emlékezete óta ott áll, a dülőúttól beljebb vagy tíz lépésre, most ha­talmas sűrű lombját a Nap elé emelte, hogy árnyékot borítson az eltikkadt aratók fölé. Itt ebédeltek a rozsaratók, akik kézi kaszával arattak, itt ettek a kombájnosok, akik a bú­zát aratták. Napkeltekor kezdték az aratást a rozsara­tók, hogy délben hosszabb ideig pihenjenek, bújjanak el az izzó Nap hevétől. Az ember azt hinné, hogy aratás idején csak az aratásról beszélnek. Ügy illett volna, de ezen a napon más volt a téma. Amerikából hazaérkezett Asztalos Bemát, aki harminchét évvel ezelőtt vándorolt ki. A fáradt emberek alig várták, hogy az asz- szonyok hozzák az ebédet, és hozzanak hírt az idős Bernát felől. Mert senki mást nem irigyeltek az aratók, csupán az öreg ameri- kást. Volt is hír, volt is istenítés, hogy merre járta be kocsival vagy gyalog a falut. Való­ságos úriember volt. — Hej, Bemát, Bemát! — sóhajtott fel evés közben a vele korabeli Simon János bácsi. — Ha veled mentem volna, akkor, most én is úriember volnék. Igen, most ránk se bagó­zol, pedig te is itt arattál, itt pihentél valami­kor ez alatt a fa alatt. Nekem akkor is meg most is aratni kell. Te meg ótón, kék ótón. — Minden rokonának ezer-ezer dollárt ho­zott, meg sok új holmit — mondta az egyik menyecske. — De szeretnék a rokona lenni. — Azt a kék kocsit meg, amivel jár, hát azt mondják, hogy Sanyinak, az unokaöcs- csének adta. Pedig az a Sanyi sokat keres, amúgy is a bányában. Asztalos Bernát, mintha csak tudta volna, hogy róla beszélnek legtöbbet az aratáson. Bányász öccsével felszedelőzködött, hogy ki­menjenek az aratók fája alá, hogy harminchét év után ismét ott süssön szalonnát. Szülőfaluja meglepte. Eltűntek a majorsá­gok, a cselédházak, a nád és szalmatetős vis­kók. Helyettük gyönyörű kis villaszerű házak, bitumenes út a faluban, járda két szélen. Az olajmécsesek helyett pedig villany ég minden lakásban. Egyetlen gyereket sem látott ron­gyosan és mezítláb, mint az ő idejében volt. — Bernát bácsi jön! — kiáltotta az egyik fiatal fiú, aki még szemtől szembe soha nem látta kz öreg amerikást. Mintha isten lett volna az öreg amerikás, úgy vették körbe. Többen csak félve nyújtot­ták a kezüket, nehogy beszennyezzék az ame­rikás kezét. Még az asszonyok is kezet fogtak vele, hogy majd ha visszatérnek az ebédvi- vésből, tudják mondani otthon, hogy vele is beszélt az amerikás, hogy vele is kezet fo­gott, hogy milyen úriember *s az­— Hát János komám — szólt Bernát bá­csi — gyere már közelebb és beszélj, hogy élsz, hogyan éltek. Hogy megy az aratás? — Há-át — kuporodott le Bemát bácsival szemben, úgy, hogy a tűz köztük volt. — Ne a mi életünk felől érdeklődj, hanem mondd el mi van Amerikában. Tudhatod, hogy itt Magyarországon soha se volt jó. Hát most se. Ha itthon lennél te is aratnál, nem lenne ilyen szép taxid, nem járnál ilyen finom ruhákban. Elhiszed? — Nono —■ csitította az amerikás az asz- szonyt. — Nem egészen úgy van az, nem egé­szen olyan rossz néktek, mint mondjátok. Te még nem éltél akkor, amikor én itt éltem, itt arattam. Igaz János, vagy nem? — Abban igazad van, de mégse úgy van ahogy mi szeretnénk. Nem tudsz te sok min­dent, Bemát Amit tudsz is nem mersz róla beszélni, mert biztosan megmondták, hogy hunyd be a szemed. — Ellenkezőleg. Azt mondták, hogy jár­junk nyitott szemmel, nézzük meg most Ma­gyarországot, és hasonlítsuk össze a régivel. Hát én ezt csináltam és csinálom. Hol vannak a cselédházak, János? Hol vannak a szalmás viskók? Egy telken a sok család? — Hány gyereked is volt neked, akkor ami­kor még én itthon voltam? — kérdezte Si­mont. Simon nem tudta, hogy miért kérdezi ezt az amerikás. Különben ismerte, hogy Aszta­los Bernát nem alkudott meg könnyen, nem hajtott fejet csak egyszerűen. Azért kellett neki elhagyni az országot is, mert ha kellett még az istennek is megmondta ami neki nem tetszett. Kutya ember volt ám. — Hát egy. Most meg már van hat. — Hát unokád? — Tizenhárom. — No látod. Neked ennyi hajtásod van, akkor változni kellett ennek a kutya világ­nak is. Már pedig változott. Igaz, emberek? — fordult a kombájnosokhoz. — Maguk ve­zetik a gépet ugye? — Igen, mi négyen — válaszolta az egyik. — Valamikor én is kézzel arattam, most meg ezzel a masinával. Naponta száz mázsát csé­pelünk. — Megadja az öt mázsát holdanként? — kérdezte, amikor leült a tölgyfa alá és neki tá­masztotta testét a fa vastag törzsének. — Ötöt? — csodálkoztak el egyszerre többen, de már itt voltak az amerikáson kör­ben a fiatal hajtások is, a lányok és fiúk. — Tavaly tizenöt mázsa volt átlagban, most ti­zennyolc-húsz mázsát várunk — mondta az egyik fiatal fiú. — Tudjátok, úgy volt az egész, hogy sok magyarnak a címét elküldték ide, Magyaror­szágra, hogy ha segítségre szorulnak, akkor segítsünk rajta. Egy cím nekem is a kezembe került. A barátomnak írta. „Ha istent ismer, drága jó ember, akkor segítsen rajtam, a jó isten meg fogja érte áldani. Nagyon szegények vagyunk. Alig van betevő falatunk, rongyoskodunk...” A könny is kicsordult a szememből, ami­kor megudtam, hogy ebből a faluból küld­ték. Ha egy betevő falatom, vagy csupán egy dollárom lett volna, akkor felét vagy' még többet rögtön elküldtem volna. Mivel egy ki­csit többet összekuporgattam kint ennyi idő alatt, így nem egy dollárt, hanem százatküld- tem az IKKA-nak, hogy vegyen valamit a szerencsétlen, s adja el, akkor majd lesz pén­ze. TA:’ Többen gondolkoztak azon, hogy ki lehe­tett az a nagyon szegény? Futottak végig az özvegyasszonyokon, betegeken, munkaképte­leneken. Ügy gondolták, hogy ezekre ráfért volna. Mondták is a neveket, de Bernát bácsi nemlegesen bólintott. — Hát Bemát — szólt közbe Simón — ak­kor az nem is ebbe a faluba való volt, Bemát bácsi keménylette a fa kérges tör­zsét, így elhasalt a fűben és élvezte a' kíván­csi arcokat. Sejtette, hogy meglépi őket a név. No de még nem említette a nevet, .ha­nem csigázta az. idegeket. , — Most, amikor hazajöttem, akkor a-kis csomagot félretettem. Megmondtam a gyere­keknek, hogy ehhez ne nyúljanak, mert aki­nek akarom adni, az jobban rá van szorulva, mint ők. Nekik sem mondtam meg, hogy ki­ről van szó. Az illetőről sem érdeklődtem, csak a mai napon, amikor meglátogattuk. Igaz, Sanyi öcsém? • ' — így van, Bemát bátyám, — Majd hanyatt estem a csodálkozástól, amikor megállók a háromszobás nagy, új ház előtt. Még túl is akartam menni, de hát túl rajta már nem volt ház. Sejtitek már? Nem? Jaj, de nem tudtok gondolkozni! Hont! Ká- rolyné volt. — Hontiné-éé? — kérdezték egyszerre. -— Hát őőő? — Na a fene egye meg a testi és lelki ru­háját — háborodott fel Simon János bácsi. — Hát képes volt ilyenre? Az ura jó pénzt keres az állatforgalminál. Ö meg a cukrászda veze­tője. Tudjátok mit vett abból a dollárból? Ugye nem? Villanytűzhelyt. Hanem János bácsi nem akarta abbahagy­ni. Mint barátjába bele akart csípni, mert an­nak mégis kocsija van, ha nem is beszél. Meg milyen szép ruhája. Előbb a ruhánál kezdte: — Mibe kerülne itt, Magyarországon egy ilyen szép öltöny ruha. Valami finom szövet. — Ezerötszáz, Bemát bátyám, meg valami pár fillér. — Itt vette ezt nekem az öcsém. Nem azért, mintha otthon nem lenne, de megtet­szett nekem, és megmutatom kint, hogy mi­lyenben járnak itt az emberek. — Szóval erdőre tökét viszel. Értem. Csak aztán azt ne mondd, hogy a kocsi nem a tied. Hány dollárba került? Bernát bácsi nagyot nevetett és felállt. Hiába igazat mond, gondolta, a komája még­se fog neki hinni. — Erre is Sanyi tud választ adni. Elvégre sokat keres ő és vehet. Ha ón is annyit keres­tem volna kint a bányában mint ő itt Ma­gyarországon, akkor... Az asszonyok már el is indultak, nem ér­dekelte őket a további beszélgetés. — Bemát bátyám — szólt Sanyi — azért, hogy ebben a faluban még nincs kocsi, az éle­tem merném rátenni, hogy nyolcat könnyen meg lehetne vásárolni abból a pénzből, ami a takarékban van. — No ugye és, hogy tudnak sírni. Nem baj az János — szólt derülten az amerikás — hanem ha nem zavarnálak, estére felkeresné­lek barátom. Tudod, hogy a kortársak közül csak te vagy már. S mondd, ott laktok r-m a zsúfolt udvaron, ahol laktatok, mer' '1 arra nem jártam? — Hát gyere — mondta savanyúan a má­sik — de nekünk is új házunk van. Csak' mi lakunk ott a kisebbik fiammal. — Menjünk öcsém. Menjünk. Nem tudom hogy látom-e mégegyszer az aratók fáját. Olyan gyönyörű ez a tölgy. Papp Zoltán Sándoi l 1964. szeptember zo.

Next

/
Thumbnails
Contents