Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

Hegedűs Géza: Szlovákok, magyarok a szabadságért írta: Nógrádi Sándor Szlovák területre történt • megérkezésem után törzsem Zvolenben ütötte fel tanyáját. Felvettem a kapcsolatot a szlo­vák partizánmozgalom vezér­karával: Smidke és Aszmolov elvtársakkal Banska Bystricán. Ok minden támogatást megad­tak, kiegészítették csapatom felszerelését. Banska Bystricán találkoz­tam ifjúkori barátommal, a ké­sőbb hősi halált halt Ján Sver- mával, akivel együtt tettük meg az utat Stáre Horyból Tu- reckára. Ez már akkor volt, amikor a német fasiszták Ma­gyarországon Szálasi kormá­nyának megalakításával bizto­sítani tudták a hadtápterületet a maguk számára. Valamennyi frontszakaszon nagy erőkkel támadást indítottak a partizá­nok ellen. Tureckáról a partizánegysé­gek, amelyek a visszavonuló harcokban nagy veszteségeket okoztak a német hadseregnek, az Alacsony-Tátra erdeibehú­zódtak, ahol erősebbnek érez­ték magukat az ellenségnél. Itt búcsúztam el csehszlovák ba­rátaimtól, és harminc emberrel elindultam dél felé, a salgótar­jáni szénmedence irányába. Az első fegyveres összecsa­pás Donovali környékén tör­tént. A németek itt két felderí­tőmet elvágták a csoporttól. Kisebb-nagyobb harcok köze­pette vonultunk, rendszerint éjszaka, a megadott irányba. A szlovák lakosság felemelő példáját nyújtotta a magyar partizáncsapat iránti mély szo­lidaritásnak. Élelmeztek ben­nünket és részt vettek csapa­tom' harcbiztosításában. Mostenica község felett áll­tam 1944 november első nap­jaiban, amikor úgy határoz­tam, hogy a Garamom átkelve folytatom az utat. A Garam bővizű volt, hidra volt szük­ségem. A hidakat azonban meg­szállva tartották a németek. Lucáimból két szlovák ember jött fel hozzám, elmondták, hogy a községükben német had- tápalakulat állomásozik, a hi­dat a németek szétszedték, de ők meg tudják javítani és ak­kor át lehet kelni rajta. Ezt a két jó szlovák hazafit felderí­tőim fedezték fel. Éjjel megja­vították a hidat és másnap éjjel a németek orra előtt kei- tünk át rajta. Az egyik éjszaka a Tűrje Polje közelében levő Hrabca- pusztán negyedmagammal szo- -rongatott helyzetbe kerültem. Csapatomat előreküldtem egy Suho Brezovo közelében fekvő vízimalomba. Lázas megbetege­désem miatt még egy éjszakára négyen visszamaradtunk a ta­nyán. Rajtam kívül Tömpe András politikai biztos, Tánya Szamszonyenko rádiós és Mol­nár Jani felderítő. Ügy hatá­roztam, hogy a következő éj­szaka a vízimalomnál csatíako. zunk a csapathoz. A németek megneszelték, hGgy a tanyán vagyunk, és kevesen. Éjjel megtámadták a tanyát. Tizen- ketten voltak. Tudtam, hogy a tanya lakóházának van egy hátsó ablaka, amely, — elté­rően a többi szlovák ház hátsó ablakától, — kinyitható. Az ablak a kertre nézett Fejemet elhúzva, hogy sorozatot ne kapjak, kinyitottam az ablakot. A politikai biztos döntött: el­sőnek a parancsnok ugrik, má­sodiknak a rádiós, harmadik­nak a politikai biztos és negye­diknek Molnár. Így is történt. Ki a tornácra és onnan a jó magas deszkakerítéshez, ame­lyen gyorsan átvetettük ma­gunkat. Közelről géppisztoly- tüzet kaptunk, amit sűrűn vi­szonoztunk, miközben a szántó­földeken át a mintegy fél kilo­méterre fekvő erdőbe futottunk. Közülünk szerencsére senki sem sebesült meg, hogy a né­meteknek volt-e áldozatuk, nem tudtam meg; Ennek a sikeres kitörésnek Tánya volt a hőse. Az ő lele­ményessége mentette meg ta­lán a négyünk életét. Az Ipoly on való átkelés is a németek orra előtt történt, éj­szaka. Ipolytamócnál. Ekkor értünk magyar területre. Ezt megelőzően egy partizángyűlé­sen felajánlottam a szlovák fiúknak, hogy amennyiben szlo­vák földön kívánják a harcot tovább folytatni, feloldom őket fogadalmuk alól; megköszön­tem nekik addigi hősi maga­tartásukat. Azt is megmond­tam, hogy ha valaki közülük mégis, magyar területen is ve­lünk kívánja folytatni a harcot, továbbra is szívesen látott baj- társ és testvér köztünk. A vá­lasz: egy szlovák fiú sem kí­vánta elhagyni magyar és szov­jet partizánbajtársait. Így ma. radt velünk mindvégig Vecera zászlós, Kuban szakaszvezető, Letko tizedes; Fridrich és Hó­nig József hősi halált halt az abroncsospusztai harcokban. Vonulás közben Bagolypusz­tán ismét szlovák földet érin­tettünk. Onnan Barják Antal levelet vitt tőlem Losoncra, a szeptember első napjaiban megalakult Illegális Nemzeti Bizottsághoz. Kértem, küldje­nek megbízottat csapatomhoz. Ketten jöttek: Hódosi József bádogosmester és Geszk János ügyvéd bojtár, ifjúkori barátom. Ök küldtek kötszert és meleg ruhát partizánjaink számára és szervezték meg egy hadi­fontosságú üzem leállítását Lo­soncon. A Salgótarjántól 7—8 kilomé­terre fekvő Abroncsospusztát hegyek, erdők veszik körül. A szovjet hadsereg olyan lendü­lettel támadta a német fasiszta erőket, hogy azok kénytelenek voltak az erdei utat is felhasz­nálni gyors visszavonulásuk­hoz. Így kerültek felderítőik Abroncsospuszta tájára, ahol az én — időközben kilencven —kilencvenöt főre felerősödött — törzscsapatom tanyázott. A német felderítők a partizánok kezére kerültek. December 28-án éjszaka egyik oszlopuk mégis bemerészkedett az Ab- roncsos-völgybe. A Mágyolc község szomszédságában lévő pusztán tíz—tizenkét paraszt­család lakott. Én a törzsemhez tartozó kilenc fajtárssal Pali- csek János bíró, a kiváló szlo-i vák hazafi házában pihentem, teljes harci készültségben. Az SS-oszlop egy zászlóaljnyi lehetett. Éjjel két órakor futva érkezett hozzám az egyik őr­szem és jelentette az oszlop kö­zeledtét. Az őrszem lövéseket is leadott. Jevgenyij Lapsov törzsparancsnokkal együtt első. nek ugrottunk ki a konyhán keresztül a tornácra. A ház előtti udvaron kezdtek sietve gyülekezni koromsötétségben a németek. Hallom az egyik hangját: „Was ist hier los?” („Mi van itt?”) Nyilván a ri­asztó lövésre értette. Erre tü­zet kaptak a géppisztolyunk­ból. Többen összeestek, a nyö­gésüket is hallottam. Közben a törzs többi harcosa, a politikai biztossal az élen, szintén kint volt már a tornácon. A bíró háza mögött üldözőbe vettük a németeket. Az SS-zászlóalj tü. zelő állásba vonult és géppus- katüzzel támadta a tanyát. Visszavonultunk. A Monosza- hegy erdős oldalában folytat­tuk a tűzharcot reggelig. A németeknek sok halottjuk ▼olt az ütközetben. De itt hal­tak hősi halált Valasek József, Bandur Árpád, Szvetlik Barna, Lapin Sándor, Kálló Gyula és Hónig József partizánok is. A németek a partizánok támadásai következtében nem tudták megvetni lábukat a kör­nyező hegytetőkön, kénytelenek voltak szervezetlenül tovább menekülni észak felé, ahol a megsemmisülés várta őket. Szabályok Ügy vesznek körül a szabályok, mint a levegő Ez tilos, az szabad, amaz kőtelező. Szigorú szenátorként néz reám a jog, Zordon prédikátor módjára szól hozzám az erkölcs, Akadékoskodó aggszűzként zsörtölődik velem az illem. Ne lopj! Ne hazudj! Es az útkereszteződéseknél ott a rendőr- lámpa. Zöldet mutat, mehetsz Pirosat mutat, megállj, Sárgát mutat, várakozz. Szabály, az szabály. És mindezt én alkottam, Mert engem sért, ha tőlem lopnak Engem háborít, fia nekem hazudnak. Es elüthet az első autó, ha pirosnál lépek le á járdáról. Nincsen rend szabályok nélkül S hogyan élhetnék, ha nincs rend az el­mémben, az otthonomban, a hazám­ban, az országok közt? Odakint, a természetben vastörvények szab­ják meg az összhangot Az őserdő fái nem omlanak össze, maguk alá temetve az állatokat Földünk kiszabott pályán kering és nem hull a napba, ahol elégne A vegyületek vastörvények szerint bomla­nak elemeikre és az elemek változ­tathatatlan törvények szerint vegyül­nek. Vonzás és taszítás irányítja a létet. Rokonszenv és ellenszenv mozgatja az életet Szerelem és gyűlölet tárja ki az emberi karokat és ad fegyvert a kezekbe. S a lét, az élet, az ember rabja a természet tővényeinek. De a szabályokat én csináltam Hogy a rendszeren belül rendet teremtsek Hogy a saját rendemmel szabaddá tegyem magamat és magammal együtt minden embertársamat. A természet azt mondja: Kelt! Az ember megkérdi: Mi a teendő? És megfogalmazza minden percben a teen­dőjét, ama szabályok alapján, ame­lyeket maga teremtett. Az ember moralista. A természet rabságában nincsen morál A nagyobb erő elsöpri a kisebbet. Ha az ember rabtartó, nincsen morál A nagyobb erő elsöpri a kisebbet. De ha a rabul tartott többség győztesen veszi fel harcát a rabtartó erővel, akkor már ő csinálja a mindenkire érvényes szabályokat. És ha a szabály egyformán érvényes min­denkire, akkor az ember felszabadult az emberi rabság alól. S a felszabadult ember, kiismervén a ter­mészet törvényeit, szembeszegézi velük a magaalkotta szabályokat Es akkor felszabadult a természet rabsága alól. S ha majd a Holdon és a Marson ott áU a rendőrlámpa Es ha zöldet mutat, mehetsz, Ha pirosat mutat, megállj, Ha sárgát mutat, várakozz. Ha a Szatumuszon se szabad lopni A Jupiteren is megvetendő a hazugság, Akkor a naprendszeren belül már meg­valósulván az emberi rend Nagy utat tettél meg a szabadság útján. De ha még gyarmati népeket hajtanak munkába éhbérért, Holott megmondatott: ne lopj! Ma még gyilkos vágyak ábrándoznak világpusztításról, Holott megmondatott: ne ölj! Ma még diplomaták udvarias szavakkal titkolják kormányuk terveit, Holott megmondatott: ne hazudj ...Ember! Magadon kezdd el a moralizálást Ezzel kezdődik az erő, mely kicsavarja a hidrogénbombát a gyilkos kézből. E$ megvalósítja a szabad emberi rendet Az elmékben Az otthonokban Az országokban A földkerekségen Es a naprendszerben. Gyarmati Béla: Qt^uuii báail A dallam első akkordjai né­hány napja szólaltak meg először bennem, s azóta újból visszatérnek... Nem' is figyel­tem először^ azután rájöttem: Ez Lavotta, A Lavotta sze­renád..; A dallamfoszlányokból las- san-lassan kibontakozik előt­tem Gyuri bácsi, egykori alak­ja. Gyuri bácsi cigány volt. Mi­kor megismertem, már na­gyon öreg cigány. Tépett szé­lű kolinderben járt, zsíros, foltos szmokingban, csíkos nadrágja vedlett, szakadt, a széle csupa rojt, a lábán nem volt cipő. Ami még hozzá tar­tozott, egy drótkeretes szem­üveg, egy kézi kosár (amit felénk garabolynak neveznek), s egy régi, régi rossz hege­dű. Laza, szakadt húrral, s egy vonó, ami vastag volt — nyilván egy bőgőstől kapta az öreg. Gyuri bácsi mindig egyedül járt. A bandákból már régen kikopott Elfelejtet­ték. Gyuri bácsi nem örökölt híres hegedűt és jogot se a prímás mesterséghez. Nem is volt kitől, mert sose tudta, ki volt az apja, anyai nagy­apja pedig, — aki szokás sze­rint gondját viselte neki meg a testvéreinek, unokatestvé­reinek nem volt prímás. Nem, hogy első ember, de igen szerencsétlen ember volt. Egy­részt mert két asszonytól sem született egyetlen fia se, de volt kilenc lánya, másrészt meg azért, mert valami fur­csábbá] miatt mindig könnye­zett a szeme, s utóbb már alig látott. Gyuri bácsi ott nőtt fel a kocsmában. Nem volt az rossz. Télen jó meleg volt. Ilyenkor több volt a vendég is, a kereset is. Mindig ka­pott ezt, azt, kisebb nagyobb szolgálataiért. Kedvelte a kocsmáros, kedvelték a ven­dégek is. Szelíd, engedelmes fiú volt. Rábízhattak pénzt, akármit is. Még titkos üzene­teket is, amit a lányoknak vitt az éjszakába... Sok mindent látott ő már gyermekkorában, de nem igen lett semmi szen­vedélye. Ha csak az nem, hogy nagyon szerette a ciga­retta meg a szivarvégeket szívni. A bort már nem any- nyira. Megesett, hogy vásár­kor a bandával együtt őt is berugatták a jókedvű disznó- kupecek, de azért nem vált iszákossá. Hanem volt egy gondolata. Nem, nem vágy volt az, ha­nem olyan álomféle csak. Képzelődés. — Te prímás leszel ugye, öcskös? — kérdezték egyszer valamelyik lakadalomban, ahová Gyuri a bőgőt cipelte. Viccnek szánták csak, amikor meglátták az apró embert a bőgővel. De Gyuri azontúl, amikor hallgatta a muzsikát, rá-rágondolt, hogy mi lenne, ha.*; A banda sokszor otthagyta a szerszámokat a kocsmá­ban rálökve a cimbalomra, sa­rokba állítva. Gyuri bement egy-egy délelőtt, segített a kocsmárosnak takarítani, s aztán próbálgatta a hegedűt _ a prímás hegedűjét. — Egész fájinul húzod Te! — mondta egyszer a kocsmá­ros, s Gyuri örült. Egyszer aztán a prímásnak is fülébe jutott a dolog. Amikor az öreg brácsás meghalt, beül­tette Gyurit helyette. Egyszer — nem volt tán húszéves se még — biztat­ták, hogy szerezzen asszonyt. Gyámolította a családot egy ideig, de az asszony megszö­kött. Elcsábították. Egyszer sor alá kellett menni, el akar­ták vinni katonának. De ki- szuperálták, a szeme miatt Lassan eltelt az élet. Brácsá- zott Gyuri bácsitól míg bandá­ban játszott, soha senki nem rendelt nótát. Évtizedeken át figyelte a prímások szemevil- lanását, hajlongott a vendégek előtt, akik legfeljebb üzene­tet küldtek vele ide-oda az éjszakába, de mint zenészt, alig tartották számon. Még fiatal volt, azért akadtak örö­mök. Disznótorok, névnapok, borravalók. Egyszer még a ke­rület képviselőjelöltje is ke­zet fogott vele. Igaz részegen, de azért mégis csak nagy do­log volt. Amikor aztán meg­öregedett, s hosszú éjszaká­kon a savanyú bortól, meg a fáradtságtól, el-elbóbiskolf brácsázás közben, sőt néha a hegedű Is kicsúszott a kezé­ből — kitették a bandából. Gyuri bácsi nem kesergett ezen. Tudta, hogy ez az élet rendje. S miután kis viskóján kívül nem szerzett egyebet életében — abból pedig nem tudott megélni — fogta a brá­csát... Nyolcvanéves korában lett prímás. Kevés nótát tudott, de ahhoz éppen eleget, hogy ne Haljon éhen. Pénzt nem na­gyon kapott a muzsikáért. In­kább elemózsiát adtak. Ezért is szerzett garabolyt Először csak névnapokat köszöntött, aztán már nem tudta számon- tartani, hogy mikor van And­rás, Sándor, Ferenc meg a többi, meg szorította a szük­ség is, így aztán minden kü­lönösebb ok nélkül nap, mint nap bekopogtatott az ismerős házakhoz eljátszott egy-két nó­tát, s általában nem enged­ték el üres kézzel. Nálunk majdcsak minden héten megfordult. Különösen nyáron. Sok gyümölcs ter­mett a kertben, s Gyuri bácsi nagyon szerette a gyümölcsöt. Leginkább a jó érett, sőt túl­érett nyári almát, körtét, ring­lószilvát. A szalonnát már nem bírta enni. Anyám liba­zsíros kenyeret kent neki, s ahhoz szedett az öreg ezt, azt a kertben. Szemérmes, aláza­tos ember volt, csak a fák alatt keresgélt, s alig vitt va­lamit haza. A hegedű hajtot­ta. Az éltette, hogy minden­nap muzsikálhatott, hogy min­dennap meghallgatták. Apámat azért szerette, mert mindig rendelt is tőle nótát. — Azt tudja-e Gyuri bácsi, hogy... Az öreg mosolygott kedve­sen, az igazi prímások behí­zelgő módján. — Hát hogyne tudnám ta­nító úr. — S el kezdte húzni lassan, döcögősen, tömpe, töre­dezett körmű ujjait reszketve mozgatva a húrokon, hogy: „Felleg borult az erdőre...” Ez tulajdonképpen nem Is az apám, hanem a nagybá­tyám nótája volt, aki későn nősült és sokáig mulatós le­gény hírében állott. (Bár ne is hozott volna asszonyt, nem maradt volna árvája már a háború első napjaiban.) A nótán mindig elérzéke- nyült apám, de az öreg is, aki jól ismerte Jani bácsit. A nagybátyám sűrűn adott ne­ki szalmát, gallyat, miegy­mást. Mikor képzőbe került az apám, kapott egy hegedűt, s nyárhosszan otthon nyekerget- te —• ha éppen nem kellett tehenet őrizni — az öreg Gyu­ri ki-ki járt a tanyára, felhan­golta a hegedűt, mutatott egy- egy fogást. Nem sok ered­ménnyel igaz, de azért egy kicsit mindig tanítványának tekintette apámat. Bár ne lett volna ez a sze­rencsétlen diákköri hegedű. Egy őszi napon Gyuri bácsi sárosán, szipogva állított be hozzánk. Drótkeretes pápasze­me félrecsúszott, s nem volt nála sem garaboly, sem he­gedű. Nagy szerencsétlenség érte. A sáros úton elesett, s a hegedűje, amit ilyenkor ősz­időben mindig ott szoronga­tott a kabátja alatt, darabokra tört. Már próbálta megrepe- rálni, de nem lehet. Ha még meg volna tanító úrnak az a régi hegedű, kölcsönkérné, míg szerez egy másikat. Apám a szekrény aljából előkereste a hegedűt kihozta a konyhába. Olcsó szerszám volt, olcsó tokban, de egészen használha­tónak látszott. Nem hiányzott róla csak egy húr, meg egy kulcs. Gyuri bácsi kezébe vet­te, pengette, hangolgatta, majd az álla alá illesztette. Tétován emelte fel a vonót; aztán mégis csak ráengedte a három húrra. Nem, nem tu­dott már, vagy tán sosem tu­dott finoman játszani. A vo­nót marokra fogta, a húrok kicsit csikorogtak, nem tudni; hogy tremolózott, vagy egyéb­ként is reszkettek az ujjai, de azért bontakozott, s feltört a dallam. Szép volt, vagy lega­lább is szépnek tartottuk. Most nem mosolygott Gyuri bácsi, mint máskor, lehúnytaa szemét — most már tudom — igazi prímásnak álmodta ma­gát. — A Lavotta szerenád — mondta, amikor leengedte a vonót. Ha mást játszik, amit már sokszor hallottam, bizonyára elvihette volna az öreg a he­gedűt, de én gyerek fejjel azt hittem, hogy ezt a szépet csak ezzel a hegedűvel lehet. Kia­báltam, hagy nem adom a he­gedűt, mert azzal én fogok majd muzsikálni. Kényezte­tett, zsarnok kölyök voltam; akinek mindent szabad. Kitép­tem a hegedűt Gyuri bácsi kezéből, s az öreg elment. Apám kikísérte, s mikor visz- szajött, komoran hallgatott. Nagyanyám akarta feloldani a helyzetet: — Jó hogy nem adtátok oda a vén csirkefogó­nak... de nem folytathatta, mert apám erősen, keményen ráki­áltott: Mama! Nagyanyám el­hallgatott, szipogott, s én mel­lé húzódtam a hegedűvel. Anyám egy idő múlva csende­sen korholni kezdte apámat: — Ugyan fiam, mire volt ez jó? Apám már lehiggadt, na­gyon halkan csak ennyit mon­dott: Ezt ti nem értitek. Tényleg nem értettük. Nem értettük, miért kiáltott apán»; s miért nem járt Gyuri bácsi azon túl koldulni. Most már értem.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents