Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-20 / 195. szám
Szabolcs-Szatmárban történt című pályázatunkra érkezett írás Avati Még a tavaszon történt, mikor N-be utaztam látogatóba nővéremhez. A vonat robogott velünk az éjszakában. Az ablakon kitekintve csak az egybefolyó sötétséget lehetett látni. Itt-ott viliództak csak a távoli lámpák fényei. Az utasok egy része a törődött álmot erőszakolta magára, míg mások beszélgettek. Mellettem egy eigányosan barna fiatalember ült. Két tenyerébe temette arcát, s valamin mélyen elgondolkodott. Ismerősnek tűntek vonásai, de összes emlékező tehetségem megerőltetésével sem tudtam kitalálni, hogy ki lehet. Megszólítani restelltem, hiszen olyan mélyen merült gondolataiba, hogy bűn lett volna kizökkenteni onnan. N-be érkeztünk. A kicsi állomáson csak kevesen várták a vonatot. A mellettem ülő fiatalember is itt szállt le. — No most megtudom, hogy ösztönös emlékeim kit takarnak a barna fiatalemberben — gondoltam. De még mielőtt szólhattam volna, egy csinos, vakítóan fehérarcú fiatal- asszony futott feléje, s hosszan megölelte, megcsókolta a férfit. Éppen mellettük haladtam el, mikor egy szót hallottam meg a fiatalasszony szájából: Avati. Ez az egy szó elindította az emlékezés lavináját, s egyre világosodott előttem a régi kép. A felszabadulás után történt egy-két évvel. Akkor, amikor még az újulás, a tisztulás légköre uralkodott az egész országban. A mi falunk jegyzője egyenes, szálfa-termet, bikaerejű ember volt. Az volt a mániája, hogy örökké virtuskodott, vagy a többi embert ingerelte fogadkozásokra. Legtöbbször a szövetkezeti italboltnál összegyülemlett emberek között, lehetett látni. Székeket emelgetett a fogával, tele sörös hordókat nyomkodott a feje fölé. Mindig nagy tömeg állta körül bámészkodva, s persze mi gyerekek sem maradhattunk ki az ilyen látványosságból. Egy- egy produkció után hagy volt az álmélkodás, biztatás, csodálkozás. De vállalkozó annál kevesebb, aki a jegyző után csinálta volna a produkciót. Ha akadt is, mindig kudarcba fulladt a nekibuzdulás. Pedig a jegyző mindig úgy kezdte: — Aki utánam csinálja, An, az száz forintot nyer tőlem. Mi gy ekek mindig i con drukkoltunk, hogy csak . ^/s/er ne sikerülne már a jegyző fogadása. De sokáig nem akadt legyőzőre, vagy olyan emberre, aki megtette volna azt, amit ő. Pünkösd vasárnapja volt éppen. A kuglipályánál még többen voltak, mint máskor. Sokan csak azért jöttek, hogy a délutánjukat eltöltsék, mások játszottak, kibiceltek. A fiúk ügyesebbjei felváltva állítgattuk a bábukat, hogy legyen cukorra való. A nap már lemenőbe volt, mikor megjelent a jegyző. Vakító fehér nadrágban, atlétatrikóban. Szobor izmai játszottak minden mozdulatánál. Rögtön köréje sereglett a kíváncsi áradat. Előbb kilenc bábut ütött egy golyóval, aztán fogával vízszintbe emelt egy széket, úgy, hogy arra egy másik szék volt függesztve. Körülhordozta győztes tekintetét, de már az újabb virtus tárgyát keresve. Ezt hamar meg is találta egy malomlíő képében. Rögtön felállította, középen átdugta karját, majd egyet-kettőt perdí- tett a kövön: — Aki a bábukig elviszi a követ, az száz forintot nyer, aki vissza is hozza, az a dupláját — szólt szinte parancsoló hangon. — De úgy ahogyan én! — tette hozzá még szigorúbban. Aztán kinyújtott jobb karján a kővel megindult a bábuk felé. Lassan, kimérten 1 -nkedett. A tömeg lépésről-lépésre tódult utána, s a felhördülés a tetőfokára hágott, mikor a jegyző a követ a bábuk előtt a földre tette. Az emberek erejét dicsérték, egymást biztatták, hogy akadjon vállalkozó, aki a követ visszavigye. A nagy tolongásban, zsivajban észre sem vettük, hogy egy rongyos kis cigányember már fel is vette a követ, s megindult visszafelé. Arcán roppant erőkifejtés tükröződött, szemében szenvedés tüze égett. Mellette kisfia lépkedett, apja nadrágjában kapaszkodva. — A Szonkoly! — kiáltottak fel többen is egyszerre. — Nézzétek a Szonkolyt! — zúgták szinte méltatlankodva. Mert a Szonkoly cigány volt aki a követ cipelte. Senki nem hívta a faluban másképp, mint Szonkoly. Talán azért ragadt rá ez a név, mert olyan sovány, keszeg kis ember volt. Meg alázatos is. Valaki mást várt a tömeg. Erős, akaratos, izmos valakit. Nem egy ilyen vézna kis embert, aki gyereknek is beillett volna. Ahogy haladt Szonkoly előre, úgy csillapult a méltatlankodás, hogy átcsapjon a hallt elismerésbe, viharos biztatásba. A jegyző kezében ott lobogott a két darab száz forintos. Ő már arra gondolt, hogy a kis cigány a követ vissza is viszi a másik száz forintért. Mikor Szonkoly megérkezett a kővel a jegyzőhöz, az egy erős köpéssel megnedvesítette a százast, s a kis ember homlokára ragasztotta. — Ha visszaviszed, ez is a tied — lobogtatta meg a másik papírt a jegyző. — Akarod? — nézett rá kérdően, de ugyanakkor kihívóan is. Szonkoly nem szólt, csak szemével intett, hogy igen. Megfordult, s elindult visszafelé. A mellette haladó kisfia szorosabban fogta, nadrágját, s földöntúli boldogság csillogott szemeiben. Ekkorra már le- csendesült a zaj, megszűnt a tolongás. Halotti csendben figyelt mindenki, vajon sikerül-e a vállalkozás. Már félúton járt Szonkoly, mikor megingott. Kicsit csak, de halálsápadt arcán patakokban ömlött a verejték, összeszorított fogai csikorogtak az erőlködéstől. Egyre gömyed- tebben lépkedett, már szinte előrehajolva. — Avati kisfiam — suttogta alig hallhatóan a mellette lépkedő kisfiúnak. Már csak tíz lépést kellett volna megtennie, de éreztük, hogy valami szörnyű tragédia meggátolja ebben. — Avati kisfiam — suttogta mégegyszer a kis cigány, aztán elvágódott a kuglipáiva kövezetén. A karjáról a bábuk közé gurult a kő, ő pedig véresen elnyúlva feküdt. Kisfia mellétérdelt, s csillogó szemeiből záporként hullottak a könnyek. Ekkor már a másik száz forint is ott volt kiterítve a halott mellén. — Valami megszakadt benne — mondták bűntudattal az emberek. Aztán hirtelen fordulattal a jegyző ellen irányították minden haragjukat. Kezdték a kerítést bontani, hogy megtorolják a fogadkozási hóbortot. A jegyző ezt nem várta meg, még a ruháit is más vitte utána. A halott kis cigányt szekérre tették, s az egész tömeg megindult a falu vége felé. Mindenki a földet nézte, s a lábak alól felszálló por sem tudta eltakarni az arcokra ülő bűntudatot. Egy kicsit mindenki felelősnek érezte magát a kis ember haláláért. A cigánytelepre érve levették a halottat a szekérről, s !bén vitték be a kunyhóba. Kézenfogva vezettem a kisfiút, akinek a kezében ott volt összegyűrve a két darab száz forintos. — Avati kisfiam — üvöltötte az özvegyül maradt cigányasszony. Rárogyott a halottra, s sokáig nézte megüvegesedett tekintettel a gyilkos pénzt, amit a tömeg tiport, taoosott, míg csak egy piciny foszlány is maradt belőle. „Gyere”, — ezt jelentette az avati szó. A magas, barna fiatalember világosított fel a szó értelméről, miközben bekötözte megsérült lábamat. Mert az idők folyamán orvos lett a kis cigányfiúból, aki végigélte apja halálát, de igazán csak most értette meg. Mikor eljöttem tőle, mégegyszer visszanéztem a fehértáblán ragyogó aranybetűkre: Dr. Varga Lajos orvos« Sinka László Nyíregyháza 2000 kötetes nemzetközi mezőgazdasági könyvkiállítás Egy a 73 ezerből Fényesség Raeskóéknál Örökösföldön Az Országos Mezőgazda- sági Kiállítás alkalmával nagyszabású nemzetközi seregszemlét rendeznek a mezőgazdasági szakirodalom legjobb termékeiből. A nemzetközi szakkönyvbemutatóra a kiállítás főpavilonjában kerül sor. A termelés fejlesztése által diktált olyan természetes szükségesség napjainkban ez a kiállítás, ami egyik eszköze lehet a nemzetközi termelési tapasztalatok kicserélésének. 1964. augusztus 20. Bemutatnak a kiállításon mintegy 2000 szakkönyvet, amelyek közül 900 a szocialista országokból és közel 500 kötet a tőkésországok mezőgazdasági szakirodaimából származik. A kiállításon nemcsak a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában megjelent műveket mutatják he, hanem a mezőgazdasági jellegű vagy azzal határos érdeklődésre számottartó munkákat is. Ott lesznek tehát az Akadémia, a Közgazdasági és a Műszaki Kiadó egyes könyvei is. Kiegészíti a kiállítást a Károlyi Mihály Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ által bemutatott szerteágazó dokumentációs tevékenység és könyvtárhálózat. Az érdeklődő szakemberek képet kaphatnak a kiállításon bemutatott könyvek alapján a legújabb és a munka termelékenységét leginkább elősegítő módszerek alkalmazásának eredményeiről. A hazai szakirodalom mellett eredetiben tanulmányozhatják a szocialista országok mezőgazdasági jellegű könyveit, folyóiratait, és a hazai természeti viszonyok között felhasználására számításba vehető egyes tőkésországok irodalomban közreadott tapasztalatait. A szoba ablakán át tánczene szűrődik ki, bent valaki dúdol. A házőrző kutya ugatni kezd az idegen közeledtére. Felgyűl a villany a tornácon, kijön a gazda. A neve: Racskó István. A szobába invitál. — Egy évvel ezelőtt még petróleumlámpa pislákolt nálunk — mondja s elégedetten néz végig a fényes szobában. — Csak másabban világítanak ezek a csillárok, mint a pet- rólámpa. Én meg ráadásul beteg is voltam, s az állandó pet- rószag nehezítette a gyógyulásomat, mindig köhögtem a rossz, fullasztó levegőtől• — Én a mosásnál, meg a vasalásnál érzem, hogy mit jelent a villany — veszi át férjétől a szót Racskóné. — Még fiatalabb koromban ment a mosás, de ahogy már kezdtem én is beteges lenni, bizony megviselt a hetenként kétszeri, háromszori mosás. A vasalásról nem is beszélve. Mindig fejgörcsöt kaptam a vasaié szén gázától. Amíg itthon voltak a lányaim, könnyebb volt a helyzet, mert elvégezték helyettem a vasalást, dehát férjhez mentek, Mari lányom meg elment egyetemre, így csak rám maradt minden. Véget ér a rádióban a tánczene. Marika, aki nyári szünidejét tölti itthon, átkapcsol a Petőfire; híreket mondanak. A modern, világvevős rádió kristálytiszta hangon szól. A petróleumlámpa mellett talán Marika szenvedett a legtöbbet. t— Középiskolába a kertészeti technikumba jártam, délelőtt iskola, délután gyakorlat, este tanulás a lámpa mellett. Nem volt kellemes dolog, állandóan vérben volt a szemem, csípte a petróleum gőze. Sokszor négyöt órát kellett tanulnom naponta így. Reménykedtem, hogy érettségi előtt megkapjuk a villanyt, de már másodéves egyetemista voltam, amikor először készülhettem idehaza villanyfény mellett vizsgára. Először meg kellett szoknom a villanyfényt — emlékezik visz- sza Marika, aki két év múlva már agrármérnök lesz. Esténként összeülnek édesapjával, beszélgetnek szakmai dolgokról, Marika szakkönyveket mutat, elbeszélgetnek apja kenyéradójáról, a Vörös Csillag Termelőszövetkezetről. Az utóbbi időben már Marika ad tanácsot édesapjának• Tervezgetnek. — Az idei zárszámadásból egy porszívót veszek az asz- szonynak, a lámpa után a seprűt is szeretnénk nyugdíjba küldeni. örökösföld messze esik a város központjától. Sokat kell gyalogolni, ha színházba, vagy moziba akarnak menni. — Én ugyan nem szeretem a televíziót — mondja a gazda — mert rontja a szememet, de megveszem, mert nagy kedve van rá a feleségemnek. Meg hallottam, hogy lehet a képernyő elé színes üveget rakni, úgy hátha nem fogja bántani a szememet. Racskóné a konyhába hív. Büszkén mutatja a szép fehér mosógépet, mely térítővel van letakarva. — Ezzel élvezet a mosás. Ragyognak is a fehérneműk, mint a patyolat. Szép, az országban mindenütt ismert szokás lámpagyújtáskor az estét köszönteni. De ez a szokás lassan kihal, különösen ott, ahol egy kapcsoló kattintására támad világosság. S egyre több az ilyen ház, több a fény, világosabbak az esték. Román Dénes Pár napja, amikor az autóval elmentünk a nagy tábla mellett, még lábon állt a búza; meg is néztem, mert ilyen setét színűt én nem láttam. — Valami olasz búza — mondta a vezető s én a régi gazdák kajánságával állapítottam meg, hogy ha ezt két nap alatt le nem vágják, fele kipereg..: A ház, ahol gyógyulgattam — mert betegen jöttem ide — egy kis dombon állt és ablakából a táblára láttam, amelyet most már sajnáltam, mert mégis csak hanyagság!... Másnap valami morgásra, zúgásra ébredek, A búzatábla szélén egy gépi elefánt megy embergyorsasággal és eszi a búzát. Elég fa- lánkan eszi. — Jó-jó, de mi marad utána? És mennyit ver ki? És elfordultam az ablaktól. Persze, rövid időre, mert amikor a kombájn újra láthatóvá lett, nem tudtam a szemem levenni róla. Nagy dole® ez mégis! És sehol ember, mert a« a három-négy nem számít. Harminc pár kasza kellene ide! Hohó, barátom! És a csép- lés? Oda hány ember? Mert ez csépel is... Később jött egy teherautó, túl a táblán megállt és 'így láttam, zsákokkal rakodik... emberi hangot nem is hallottam. Aztán el kellett mennem a szomszéd faluba vendégségbe és nem szívesen mentem el, mert a levágott tarlók meleg kenyérszaga mint valamikor régen — már megülte a szívemet. Késő alkonyattal jöttem haza. Látni már nem lehetett, csak hallani. A gép még ment. Szürkületkor, amikor felébredtem, újra dongott és szépen el is aludtam újra. Aztán a csendre ébredtem fel: Es odalopod ztam az ablakhoz és már velük éreztem, Felszabadulásunk előtt a megye falvainak egynegyedébe sem jutott el a villamos energia, a lakóházak több mint kilencven százalékában petróleumlámpa pislákolt. 19(3- ban már a községek 55—60 százalékát villamosították, s az elmúlt év augusztus 30-án az utolsó faluba, Aporligetre is megérkezett a villanyáram. Tíz év alatt mintegy félszázezer petróleumlámpát küldtünk „nyugdíjba”. Jelenleg 73 ezer szabolcsi lakásban ég a villany, több mint nyolc és fél ezer televízió elölt ülnek kilencvenezer rádiókészüléket hallgatnak megyénkben. Az elmúlt év végén már minden hatodik lakos rádió, vagy televízió előfizető volt. S nem is beszélve a sok tízezer forgalomba került háztartási gépről, villanyvasalóról, elektromos használati cikkről, amely mind az óriási fejlődés mellett tanúskodik. akiknek ilyen nagy dologidőben gépet kell javítaniok. Sehol senki. Egy lélek se! A tarló olyan, mint most. Sárgán izzó és benne az üres szalmakupacok. Nem „imádom” a gépet, de hát nagy dolog ez mégis... Azaz: Várjunk csak az ítélettel... Alkonyattal kiballagtam a táblára, nem mondom, nem tiszta lelkiismerettel, mert rosszat kerestem. Kipergett búzát kerestem a földön, félbevágott fejeket a szalmakupacokban. Csak ténferegtem tolvajmódra, mert hátha előbukkan a csősz, hogy mit keresek? De nem jött senki és én egyre bátrabban kutattam, egyre felszabadultabban, mert csé- peletlen fejet nem találtam, s a pergés majdnem semmi... A rosszkedv azonban mégsem hagyott ©1. Vonszoltam hazafelé. Minden lépésemre utánam zizegett a tarló, hogy hát akkor mit keresek tulajdonképpen? A nap lemenőben volt, a házmenti nyárfán verebek csiripelték esti mondanivalójukat, s a nap búcsúzó, vörös lángolásától mintha fáklyák lobognának az ablakok mögött, félidézve rajt az ifjúságom: Nono! Ezen már aligha lehet segíteni és szép, békés öregség is van a világon. Csak álltam megbékélve. Meleg szalmaszag, kenyénszag, zsálya és — igen! — benzin és olajszag, de ez csak úgy mellesleg. De keserű-savanyú verejtékszag sehol és ez mindennél fontosabb ezen a világon. A ház melletti kukoricásban már a sötétség suttog, a tarlóra kibaktat egy nyúl és valahol egy fogolykakas csirregve szedi össze csibéit. Valami szent békesség vesz körül, mert úgy érzem, az emlékek és az élet összeérnek és nem múlnak el soha. Fekete István: Augusztus 4
