Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
Nógrádi Gábor Délelőtt "V/fint vén anyókák, tipegnek a percek, görnyedt vállukon viszik az időt. Kezünk között a munka már kinőtt, és gondjaink agyunk falán peregnek. Még kábasága függ a reggeleknek: de már az új nap varázsa előtt hajol földig a sárga délelőtt. (Felettünk halvány tegnapok kerengnek). Kacag, mozog, lélegzik, él a város. Reggel mosott kövekre friss por ül. Születnek, élnek, s néhány elhaláloz e délelőtt az emberek közül. S mint kisgyerek, aki lassan jár, ha fél, harang szaván elénk tipeg a téL Ladányi Mihály: Járdaszélen öreg paraszt topog a járdaszélen, várja, hogy ott túl zöld legyen a lámpa összeszűkült szemekkel, mint ahogy otthon nézett a szürkülő határba. A verebek nem ismerik meg őt, nincs senki, akinek biccentene. A lámpa zöldre vált át és komótos járással bandukol a semmibe. Nem érzelgek, honvány nem fojtogat, nem gondolok a távoli mezőkre, Tudom, fűtő az öreg valahol és nem szívesen emlékezne ő se. Egy forradalmi képzőművész 75 éves Frons Masereel — Lehet-e egyáltalán szavak segítségével vallani egy emberről, aki a színek és formák anyanyelvén szól? — Romain Rolland tette fel ezt a kérdést, a művészet minden ága iránt oly érdeklődő és érzékeny Romain Rolland, aki nem egy kiváló festőt és rajzolót indított el pályáján. Nem utolsósorban Frans Maséreelt, a belga halászok keménykötésű fiát, aki az első világháború idején Svájcba került és Rónáin Rolland háborúellenes lapjának lett rajzolója. Az őstehetségként indult fiatalember Romain Rolland környezetében lett tudatos kultúrájú művésszé és bár az író — fentebb olvashattuk — kételkedett abban, hogy lehet-e szavakkal érzékeltetni a képzőművészeti alkotás sajátos szépségeit, éppen Rolland volt az, aki Mase- ree'ről, első nagyobb művének megjelenése után, először írt hosszabb tanulmányt. A most hetvenöt eszrten- dős művész 1918 óta rengeteget alkotott. Elsősorban fametszetet — egyaránt hatással voltak rá a régi flainand fametszés erőteljes egyszerűségű remeke és a század első évtizedének végén kialakult expresszionizmus új megoldásokat kereső nyugtalansága — de festett Is: nagyszabású víziókat és meghitt csendéleteket. A Masereel-i fametszetsorozat a kapitalizmus álszentségéről, a gazdagok fennhéjázá- sáról, a külvárosokban álmodó nyomorról, a fasizmus szörnyéről, az ellene összefogókról, az idő méhében fogant — és a társadalmi fejlődés tüzében edződő — változásokról, a fiatalok elszántságáról és el nem vehető reménységéről beszélnek. Az egyes rajzok, metszetek alá nem kell külön szöveg. Az ábrázatok (nem egyszer csak emberi ábrázatok) mindent elmondanak... Derkovits Gyula nagyszerű Dózsa György-sorozatára — éppen úgy, mint Uitz Béla nevezetes „Ludditái”-ra — kétségkívül hatott Mase- reelnek már a tizes évek végén egyénivé, félreismer- hettelenné lett művészete. Mint ahogy más magyar kommunista és szocialista művészek is merítettek ih- • letett Masereeltől, anélkül, hogy utánozták volna. S a huszas és harmincas években sok Masereel-rajz és metszet szerepelt a magyar Masereel: Munkásfelvonulás forradami munkásság legális és illegális folyóirataiban, kiadványaiban, gazdagítva az olvasók szocialista hitét, illúziók nélküli (sőt az illúziókkal szembeszálló) reménységét. E rajzok jelentős része „A város” című, 1925- ben alkotott, százlapos sorozatból való volt, a szocialista realizmus felé közelítő művész egyik legtömörebb, legsúlyosabb tartalmú sorozatából. (Ebből való az általunk közölt grafika is.) Hetvenötödik születésnapján a haladó világ szeretettel köszönti a harcos szocialista művészet Fran* Ma- sereelt. Csikós Balázs: fäarta atitii hayiyatéka N agyanyám, BartaPanni nem volt templomos asszony. Hitetlen sem, csak a tizennégyszer! szülés, az élve maradt kilenc gyermek és a házkörüli gondok nem engedték minden vasárnap a templomban ülni. Egy emlékezetes napon, 1914 augusztus első vasárnapján ő is ott fohászkodott, sírt a többi egysorsú asszonnyal. A paptól várták a vigaszt, de csak annyit tudtak meg, hogy imádkozni kell a had- bavonultakért és engedelmeskedni a haditörvényeknek, tűrni a megpróbáltatásokat, mert a haza érdeke így kívánja. Templom után nagyanyám is odaállt a községháza kerítéséhez, nézte, hogyan tuszkolják a forspontba kirendelt szekerekre a bevo- nulókat. Hatodik napja tartott a mozgósítás. Ö két fiút a családból már a hét közepén elbúcsúztatott. ŰJra sírt a jajveszékelő asszonyokkal, akiknek férjét, gyermekét ezen a vasárnapon vitték el. Az udvar egyik sarkában egy nemzetiszín terítővei letakart asztalnál a vizitáló bizottság tagjai ordítoztak, a másik sarokban pedig a cigány húzta: „Megállj, megállj kutya Szerbia...” Ezzel a nótával kanyarodtak ki a kapun a fellobogózott szekerek. Az asszonyok még ekkor sem siettek haza, négyesével ötösével álldogáltak a a kiskapunk előtt. Nagyanyám három szomszédasszonyával, Nagy Terkával, Juhász Angyéllal, meg Szabó örzsivel beszélgetett (Ebben az időben felénk az asszonyok még a lány nevükön szerepeltek. Később, a harmincas években sokszor hallottam nagyapámtól, amikor elhunyt feleségére hivatkozott: „Hej, ezt Barta Panni nem így csinálta volna! Ha Barta Panni ezt látná.”) A háborúról beszéltek. De különös módon. Mindnyájan azt bizonygatták, hogy ők már előre megérezték a veszedelmet. — Nálunk három fecskefészek szakadt le az istállógerendáról, csak úgy magától — mondta nyomatékkai Szabó Örzsi. — Egy félnapig fetrengtek vérben a csupasz állatkák. Nem akartak kimúlni, vergődtek. No, mondom az uramnak, itt nagy baj lesz. Sok vért látnak az idén. Itt van ni..; — Én láttam az üstököst, az égi jelet, amiről azt mondják még az újság .is írt — tódította Juhász Ángyéi. — Akkor éjszaka nem aludtam, ott ültem a küszöbön az emberrel. Mindig előttem van a nagy véres csóvája. Azóta is nézem esténként az eget. Jaj de sok csillag hull le. Az mind egy- egy lélek. Mi lesz velünk istenem..; — Hát a mi kertünk alatt — vágott közbe Nagy Terka — a lósóskának nemcsak a magja, hanem a szára is piros. Elmondtam Sóti Borinak, a látó asszonynak. Vért szív a lósóska, — mondta Bori — ezért van friss vérre szüksége a földnek. — Én meg az éjszaka a katona fiammal, Balázzsal álmodtam, aki tényleges a szerb határon — kezdte nagyanyám, de tovább nem jutott beszélgetésüket megzavarta a kisbíró. — Egy táviratot Koztam, nektek, Barta Panni —- mondta köszönés helyett az öreg hivatalszolga. — Tudjátok, hogy én csak egy osztályt jártam, olvassa el valamelyikőtök — kérte nagyanyám az asszonyokat. Egyik sem nyújtotta a kezét. Nem gondoltak hirtelen se jót, se rosszat, csak érthetetlennek tartották a táviratot, amikor mindenkit dobszóval, falragasszal hívtak be eddig. Különben is a családban hadköteles már- csak nagyapám maradt, ő pedig 52 éves volt és ekkor még 40, éves korig szólt az általános mozgósítás. Végül a kisbíró emberelte meg magát, visszavette nagyanyámtól a táviratot és olvasta. „Isten akaratából, a szeretett haza, az Osztrák—Magyar Monarchia védelmében, császárunkért és apostoli királyunkért fiuk, Csikós Balázs zugsführer, ezred hor- nista a gálád ellenséggel szemben tanúsított bátor kötelességteljesítés közben hősi halált halt. Fogadjuk, hogy haláláért százszor bosszútállunk! Vesszen Szerbia! Éljen az Osztrák—Magyar Monarchia! Éljen Őfelsége, Ferenc József császárunk és királyunk! A 68. közös gyalogezred parancsnoksága.” — Meghalt? — kérdezte nagyanyám fakó hangon, mint aki nem hiszi, nem érti. Nézett a kisbíróra, várta, hogy mondjon még valamit. Ügy várta, mintha az a frontról jönne és mindent tudna. De az mozdulatlan állt Csak akkor sikoltott fel, amikor látta az asszonyokat sírni. Az asszonyok bekarolták az udvarra. Az eperfa hűvösében egy sámlira ültették. Kikötötték a fejkendőjét, vizesruhát raktak »a homlokára. Közben nagyapám is előkerült. Állt nagyanyám fölött és esetlenül simogatta őszülő haját, se könnye, se szava nem volt — Hozd ki a fényképét — szólt nagyanyám egy jó idő múlva, amikor valamelyest magához tért. — Nem látlak, fiam — csak ennyit tudott mondani, ahogy kézbe vette. Újra rosszul lett. Pedig mennyi megpróbáltatáson esett már át. Ót gyermekét maga vitte ki — néhány hetes, hónapos korukban — a temetőbe. A piciny koporsókat — inkább ládikák voltak, nagyapám eszkábálta — csakugyan a hóna alatt vitte, a kertek végében. Az apró halottakat más asszonyok is így hordták. Külön sírt nem váltottak neki, a nagyszülők, vagy más közeli rokonok lábához ásták be őket. Most a hatodik magzata fekszik halva, de ezt nem láthatja, nem vihet virágot a sírjára. — Milyen szép legény volt — simogatta a képet, ahogy újra éledt. — Tavaly ilyenkor, amikor szabadságon volt, hogy táncolt az aratóbálon. — Szakaszvezető, ezred- kürtös, a családból ilyen rangot még senki nem ért el — szólalt meg végre nagyapám is. — Ha nem jön a háború, bezupázott volna. Őrmester, tiszthelyettes... válogathat a leányok között, most meg halott... Az asszonyok nem iparkodtak haza, próbálták enyhíteni Barta Panni kínját és közben saját gyerekeikre gondoltak, akik tegnap, tegnapelőtt vonultak be és már útban voltak a nafty vágóhíd felé. Egyszeresek felegyenesedett nagyanyám, hátát az eperfának vetette és megeredt a száján a S2ó. Folytatta, amit a kapuban elkezdett. — Akkor éjszaka, azt láttam, hogy egy nagy vízen úszik át Balázs fiam. Csak az egyik kezével úszott, a másikkal a réz trombitát tartotta a szájához és fújta, hogy visszhangzott minden. Én csak álltam a parton, vártam a közeledtét. Ő erőlködött a vízzel, de alig haladt. Lenézek a víz szélébe, ott akkora varangyo6 békák ugráltak, mintegy Kisebbfajta malac. Köztük nagy zöld siklók csúszkáltak. Jaj, hogy jön ki az én fiam, amikor mindig utálta ezeket a rusnyaságokat. Szaladtam valami ütőszerszámot keresni. Ásó akadt a kezembe. Csapkodtam közéjük. Amelyiket ketté vágtam az még elevenebben ugrált. Ahogy ütöttem úgy szaporodtak. Már térdig ért, aztán derékig a békahalóm. Alig volt tíz lépésnyire a fiam, amikor olyan magas volt már a béka és a kígyógát, hogy hiába ágaskodtam lábujjhegyre, nem láttam többé a fejét, se a kürtöt. Már a trombitaszót sem hallottam. Nagyot akartam kiáltani, ússzál vissza a másik partra, de erre felébredtem. Teljesen kivert az izzadság, rázott a hideg. Fel is keltettem az uramat. De azt mondta, ne beszéljek neki bolondságokat. Ráhagytam; Itt van, most nem .'áthatom többé... Rémülve nézték az asszonyok nagyanyámat, aki kibomlott hajával, mintegy mágikus ült és meredt"* a semmibe. — Hé, ember, megetetted te délbe a disznókat — kérdezte hirtelen nagyapám felé fordulva. Mintha minden megváltozott volna, újra hallatszott az udvarban a tyúkok kodácsolása, a libák gágogása, az akol- ból a malacok kérő víson- gása. összenéztek az asszonyok és búcsúzni készültek. —> Ne menjetek még, mondani akarok valamit — szólt szinte párán csolóan nagyanyám. — Meghagyom, ti lesztek a tanúim, az első unokámat a meghalt fiam emlékére Balázsnak kereszteltetem. ★ Barta Panni ekkor még nem tudta milyen megpróbáltatásokat hoz számára a háború. Egy év sem telt bele behívták nagyapámat. Maga vágta a rendet aratáskor és a tizenkét éves. lányai szedték a markot. Ő hányta a kévét a kazalra, a cséplőgépre. Belerokkant, átfázott az ős2i Vetőszán tás- kor és 1917 tavaszán, rügy- fakadáskor elvitte a tüdőbaj. Nemcsak az első unokáját nem látta, a hadbavo- nult fialt sem, akik közül az egyik Galíciában fagyott meg az orosz fronton. De nagyapám nem felejtette el Barta Panni hagyatékát és majdnem tízévre az emlékezetes augusztusi vasárnap után így kereszteltek engem Balázsnak, 1964 augusztus 2. 7
