Kelet-Magyarország, 1964. július (24. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-12 / 162. szám

Sipkay Barna

CSIKÁNY A VÁROSBAN

A utók és autóbu- /B szók siető zajában, X-M lábbal a járdán -*• egy ember hevert; Fejét és derekát a hetek óta lehúzott rollójú üzlet lép- csőbeszögelésébe rejtette, nehogy megrágják. Olajos bakancsán vastagon a por nagykarimájú fekete kalapja eltakarja fejét. Mellette hevert, csuklójára csavarva rö- vidnyelű ostora- Az egész embert mintha cementből öntötték volna, szokatlan poros volt.

Hamarosan csődület állta korül. Ki ez, meghalt? Honnan került ide?

Kerékpáros rendőr lépett a járdára kényelmesen és rázo- gatni kezdte.

Az ember felugrott, s üldözötten pillantott körül.

— Kicsoda maga?

— Csikány József — mondta hangosan.

A rendőr megnézegette az ember arcát, fekete, olajosán csillogó szemét, tömött nagy bajuszát

— Maga kondás?

— Igenis, az.

— Az igazolványát.

Csikány odaadta, de egyre a

csődületet kémlelte félszemmel.

— Oszoljunk, kérem — szólt oda a rendőr és belelapozott a személyi igazolványba.

— Mit keres itt?

— Disznókat hoztunk be, kérem, a vágóhídra.

— Miért feküdt a járdán?

— Nem a járdán feküdtem...'

— Ott feküdt Miért? Berúgott?

— Ittam valamicskét. de nem voltam részeg. Elfáradtam, tetszik tudni.

.A csődület lassan oszlott, de még sokan figyelték, mi történik.

A rendőr szeretett volna továbbmenni, így hát visszaadta az igazolványát.

— Tudhatná, hogy járdára nem fekszünk.

— Nem a járdán feküdtem, kéremszépen...

— Miért nem iszik otthon, a tanyán az ilyen? — kiabált közbe egy kövér asszony. —

Mind ide jönnek be a városba, disznólkodni.

A rendőr intett: men- M jen.

/■ 1 A kondás elin- -í. -fi- dúlt ellenkező irányba. Körül se pillantott, csak ment, erős léptekkel. Az utcasarkon megállt Négyfelé nyílott az út. Tanácstalanul ácsorgott a fal mellett. S akkor melléje lépett valaki.

— Merre akar menni? Majd én elkísérem magát, hallja. Látom, hogy sehogyse boldogul.

Csikány rávillantotta fekete szemét, arcán semmi se látszott. Pedig belül egyszerre meleg hálát érzett.

— Na merre?

— A kocsit keresem én — mondta nehezen, — amelyik behozott. A kocsikat. Búzakalász — rajta van az írás.

Az ember, aki melléje lépett, bólintott. Ingujjban volt, vörös nyaka izzadt még ebben a szép aranyló őszben is. Csi- kánynak úgy tűnt, mintha falusi kocsmáros lenne. Ezért is bizakodott.

— Megkeressük — mondta a vörösnyakú. — De ha nem találjuk, van magánál annyi pénz, hogy vonaton hazamegy?

— Hogyne volna — vágta rá a kondás. — Van.

De hogy mennyi, azt elhallgatta, mert megszólalt benne a felesége hangja: vigyázz a pénzre. Sok a tolvaj a városon.

— Megkeressük — erősítget- te a vörösnyakú. — De menjünk innen.

Ideje is volt, mert sokan nézték még mindig.

Betértek egy mellékutcába.

— Maga sose járt még városon?

— Nem.

— Ne haragudjon, de ritka látvány itt már egy valódi kondás, ostorral.

C

sikány nem felelt. A vörösnyakú beterelte egy vendéglőbe, leültek és rendeltek. Csak akkor

mondta:

— Vettem volna pedig én ruhát.

A vörösnyakú érdeklődéssel hallgatott. A szeméből parázslóit a biztatás.

— Vettem volna, de a boltban senki se szólt hozzám, csak röhögtek a kisasszonyokkal.

— Az anyjuk istenit — csóválta a fejét a vörösnyakú, s ivott. — Ruha teszi az embert.

— Az igaz. De ha nekem nincs itten ruha.

— Jöjjön velem, veszünk. Milyet akar?

— Hát — ruhát. Azt mondta az asszony, olyat, mint a tanácselnöknek. Kockás, vagy milyen.

— Mi dohánya van rá?

Csikány nem értette.

— Pénze.

— Van. Van éppen.

Vigyázz a pénzre, városon

sok a tolvaj, Csikány. De ez a vörösnyakú rendes ember.

— Mit lehet a tsz-ben keresni?

— Lehet. Ki mennyit. Kinek hogy hajlik a dereka, mihez van szándéka.

— Magának?

— Kondás vagyok. Nem akar mindenki kondás lenni máma. Nagy uraságok, azt mondják, büdös a disznó.

— De azért keres?

— Jobban, mint sok más. A feleségemnek is kéne venni paplant.

— Paplant? — csodálkozott a vörösnyakú. — Egyet?

— Négyet. A gyerekeknek is.

— Csikány türelmetlen mozdulatot tett, de elszégyellte. Feszesen ült, öklére csavart ostorát az asztal sarkán nyugtatva.

— De kitolt velem a Kuczor.

— Ki az a Kuczor?

— Hát az autós. A Búzakalászé. A mienk egyszóval.

— Megkeressük.

Megittak egy féllitert fejenként, aztán' Csikány fizetett. Mellékutcákon bolyongtak sokáig. Akkor azt mondta a vörösnyakú:

— Már csak egy helyen nézzük meg. A Kiskakasban.

T7"uczor ott se volt, de ott is megittak egy féllitert. Csi- -M jL. kány aznap már a harmadik liternél tartott. De azért feszesen lépkedett.

— Hát ez baj — bólogatott a vörösnyakú, — mert máma már vonat se indul. Azt mondom én magának, aludjon nálam.

— Nem kívánhatom én azt.

— Ugyan, szóra sem érdemes. Nem vagyok én olyan szőrösszívű.' Az anyám falusi asz- szony volt, tudja. De mit is ma- gázódunk?

Erőszakkal bevitte Csikányt a legközelebbi kocsmába s ott megitták a pertut. Bement a negyedik liter is. Csikány körül már forgott a szoba, kevés szót hallott meg a zsivajban.

— Most pedig ruhát veszünk neked!

De nem üzletbe mentek, hanem a város szélén egy rosszfalú házba. Apró, szemüveges emberke fogadta őket, akihez így szólt a vörösnyakú:

— Látod az én barátomat! Nem szolgálták ki az üzletben! Adj neki Tata olyan ruhát, amilyet magadnak adnál!

Kinyitott egy ócska szekrényt, s válogatni kezdett. Csikány nem szólt, de amikor elébe rakták a ruhát, s ránézett, még annyit látott, hogy viseltes. Meg sem fogta.

— Nem kell — mondta. — Más rongya.

— Netene — morogta a szemüveges és a vörösnyakura pillantott.

— Igaza van! — helyeselt a vörösnyakú. — Üj ruhát adj neki, te svihák! Az én barátomnak csak új ruhát, érted?

' Másikat keresett. Csikány azonban már nem nézte. Komoran hallgatott.

— Hát ez? — ösztökélte a vörösnyakú. — Nézd meg, micsoda anyag! Valódi angol gyapjú! Kockás!

— Menjünk innen, — mondta a kondás. — Más rongya nem kell.

— Eredj az anyád istenibe!

— káromkodta el magát a szemüveges. — Micsoda tróger és hogy kinyílt a csipája!

A kondás nem felelt, de kiment. A vörösnyakú utána loholt.

— Miféle alak ez! — káromkodott a vörösnyakú is — Megállj, Tata, sose teszem be hozzád a lábamat, te svihák!

Csikány megismerte, hogy melyik utcán jöttek. Arra tartott, kimért lassú, hosszú léptekkel. Csak ostorát szorította erősebben, hogy kidagadtak kézfején az izmok. Ügy tekergeti rajtuk a fekete fonott szíj, mint valami kígyó.

— Ki gondolta volna? — a vörösnyakú bosszankodott. — Ilyen alakok keserítik meg az életünket. Dehát van a városon mindenféle!

Csikány szótlanul lépkedett, s ez feltűnt a vörösnyakúnak. Az egyik utcasarkon megállt.

— Itt én elválok — mondta savanyúan, — dolgom van. Sajnálom, de most már eredj tovább magad.

A kondás nem nyújtott kezet.

— Majd csak elboldogulok — mondta leszegett fejjel.

A vörösnyakú körül- /gj pillantott. Lágy / B fényben pompázó JL. JL gyümölcsöskertek mindenütt. A legközelebbi ház jó száz méterre. A kerítésdrótokon hosszú csíkokban futkostak a fények. A homok meleg volt lábuk alatt.

— Semmi köszönet? — kérdezte halkan Csikányt.

A kondás csak rápillantott és elfordult. Indult.

A vörösnyakú megragadta a karját.

— Állj csak meg, te disznó! Azt hiszed, ennyiből állt az egész?! Semmiért kínlódtam én veled?!

Csikány erőteljesen, de nyugodtan kicsavarta kezét a vörösnyakú markából. Indult tovább.

— Állj meg, ha mondom, te disznó!

A vörösnyakú kíméletlenül megragadta.

Csikány félreugrott. Meglengette hosszú, fekete kondásos torát. Egyet csapott. A vörösnyakú kézfején türhetelen fájdalom égett fel. Jajdulva odabámult. Tépett bőr csüngött le róla, s csöpögött a vér.

— Te átkozott disznója! üvöltött a vörösnyakú. — Ezért megfizetsz!

Előre akart ugrani, de a fekete ostor ott kígyózott a szeme előtt.

— Gyere, ha kedves a szemed világa! — mondta komor dühvei a kondás.

A vörösnyakú lassan hátrálni kezdett az ostortól.

— Megtalállak! Megtalállak, akárhol legyél, de akkor nem leszek egyedül! — kiabálta a vörösnyakú és elfutott.

Csikány felcsavarta az ostort és elindult.

Nem nézte a kerteket, a fényes drótokat, csak a homokot, a lába előtt. A homokot felváltotta a kockakő, azt meg az aszfalt.

Ekkor az üzletek kirakatait kezdte nézni. Egyikben ruhákat látott meg. Bement. A kiszolgáló kisasszony a szája elé kapta a kezét. Egyenest hozzá lépett. Kimarkolt egy csomó pénzt borjúbőr .tarisznyájából. Ledobta a pultra. Lehetett vagy ötezer forint.

— Ruhát! — mondta erős hangon. — Kockásat, amilyen a tanácselnökünknek van!

A kiszolgáló az egyik kékköpenyes férfira nézett. Aztán ketten is kezdték leakasztani a ruhákat.

Csikány sokáig fogdosta az anyagokat. Fejét csóválta.

— Nem kell — mondta végül. — Ha bemegyek a faluba, jobbat veszek az efemesz boltban. Ez csak városra való, uraknak.

F

isszamarkolta a pénzt és szó nélkül kiment.

A legelső rendőrtől megkérdezte: — Azt mondja meg nekem, merre kell menni Tiszaka- nyárra?

A rendőr egy utcát mutatott. — Isten áldja — mondta Csikány feszesen.

Félóra múltán elhagyta a várost. Vastag rögöket szántó traktor brummogott az út mentén. A nap laposan hasalt már a látóhatár szélén. Egyenletesen lépkedett.

Szegény húsz jószág — gondolta, — mi lesz itt veletek?

Pablo Neruda

60 esztendős

pabío Neruda, családi ne- A vén Neftaii Ricardo Reyes, a világhírű kommunista költő és békeharcos hatvan éves. 1904 július 11-én született Temuco nevű chilei városkában. Írói nevét Jan Nerudá- tól, a múlt század jeles cseh költőjétől és prózaírójától vette, akinek műveit nagyon kedvelte.

Pablo Neruda diplomáciai szolgálattal kezdte pályafutását. Költészetének első szakaszában a szürrealizmus képviselője volt. Mint hazája madridi követe, a spanyol polgár- háború és Garcia Lorca költészetének hatása alatt szerelmes dalnokból a társadalmi haladás harcosává érlelődött. Rádöbbent, hogy eddigi irodalmi munkássága zsákutcába jutott és az emberi szenvedés elleni küzdelemben találta meg a kivezető utat. Egy életre eljegyezte magát a proletariátus igaz ügyével, a munkásmozgalommal.

A második világháború alatt, a harci zajtól távol, szóval és írásban küzdött a haladás ügyének győzelméért. 1942-ben mint Chile mexikói követe falragaszokon jelentette meg Sztálingrádi ódáját, amelyben ünnepelte a szovjet katonák hősiességét, s ezzel is szorgalmazta a második front mielőbbi megnyitását.

A háború befejezése után visszatért hazájába. A munkások képviselőjeként bejutott a szenátusba és részt vett a legális kommunista párt szervezésében. Támogatta a demokrácia mellett hitet tevő Gon- záles Videla elnökké választását, majd amikor az elnök dik- tátori eszközökhöz nyúlt, a szenátus nyílt ülésén hazaárulással vádolta. Bújdosnia kellett; Videla kopói felgyújtották otthonát. De sikerült kijátszania üldözői éberségét, külföldre szökött és áthajózott Európába. Itt bekapcsolódott a bé- ke-világmozgalomba. A konferenciák ismert szónoka lett. Munkásságáért megkapta a Nemzetközi Lenin Béke-díjat. Videla bukása után visszatért

Chilébe, ahol 1954. júliusában, ötvenedik születésnapját már hazája is megünnepelte, a haladó világgal együtt.

Nagyszerű költészetét, melyet merész képek és asszociációk, a szabadon szárnyaló, kötetlen forma bravúrjai jellemeznek, a dél-amerikai népek szabadságszeretete, békevágya, s a népek közötti barátság szelleme hatja át. Hatvanadik születésnapján mi is szeretettel köszöntjük Pablo Nerudát és sok, alkotásban gazdag évet kívánunk neki.

Temessetek a pampák földjébe

Temessetek a pampák földjébe.

Cigányok járnak majd táncot fölöttem és véremből sarjadó vad kalászok tarkítják a végtelen mezőket, míg én a rónán száguldó lovak dobogását fülelem, ahogy a patkók rohama elhantolt testemen dübörög át.

Lezárt ajkam megcsókolja a szárba szökő

magot, melyen felkúszik tekintetem,

hogy gyönyörködjék a vágtában féktelen kedvem:

ölj meg, kis élet,

s szórd szét poraimat,

akár a gitár fémhurjainak

rekedt hangját.

CZINKE FERENC: „ANZÍÓ“