Kelet-Magyarország, 1964. július (24. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
CSEHOV Czinke Ferenc: A csend... (rézkarc) Szentiványi Kálmán: Csinos próbakisasszonyok 1904. július 15-én — hatvan esztendeje, :— hogy Badenweilerhen tüdővészben elhunyt Anton Pavlovics Csehov, orosz író, a rövid elbeszélés és a dráma, nagy mestere. Krónikánkban a nagy realisták hagyományainak folytatójára emlékezünk, aki nyomorúságos ifjúkor után orvos lett, — hogy azután örökre összeházasodjon élete nagy szerelmével: az irodalommal... Mint említettük, eredetileg orvosnak készült. Csak azért kezdett írni, hogy pénzt keressen, hogy folytathassa tanulmányait és támogathassa családját. Első írásai egy élc- lapban jelentek meg Antosa Csehonte név alatt. Hogy a mindennapi kenyeret előteremtse, kénytelen volt naponta egy-egy történetet megírni. Idővel több élclapba is dolgozott, és szerkesztői valamennyien azt kifogásolták, hogy Csehov írásai hosszabbak a kelleténél. Az egyik szerkesztő meg is jegyezte: — Hja, barátom, maga egyre nyúlik, a tárcája megint 250 sor lett, nekünk pedig kizárólag 200 soros írások kellenek. Csehovot soronként fizették. Kapott soronként összesen öt kopejkát. Mikor először fizették meg írásait felemelt tiszteletdíjjal, azaz hét kopejkával,' nagy örömében az egész szerkesztőséget megvendégelte. Első honoráriumából élő kacsát vett, s az úton hazafelé meg-meghúzigálta a tollát, hogy a kacsa minél hangosabban hápogjon. — Hadd tudja meg mindenki — mondta büszkén, — hogy mi is eszünk kacsát! ' Azzal kapcsolatban, hogy orvosként kezdte pályáját, Csehov egyszer megjegyezte: — Az orvostudomány nekem törvényes feleségem, az ' irodalom a szeretőm. Egyszer meglátogatta Csehovot írótársa, Korolenko. Beszélgetés közben a házigazda ezzel a kérdéssel fordult vendégéhez: — Tudja-e, hogyan írom rövidebb elbeszéléseimet? ... Nos, ide figyeljen! Ezzel az asztalra nézett. Kézbe vette az első tárgyat, amelyét megpillantott — a hamutartó volt, — és Korolenko elé tette: — Ha tetszik, holnapra megírom az elbeszélést... Címe: „A hamutartó”. S a kézbevett hamutartó fölött Csehov derűs 'szemében kalandok kezdtek el bonyolódni ... Csehovhoz elmentek a városka előkelő hölgyei, akik nőegyletet alapítottak, és ünnepélyesen felkérték az írót, hogy a legközelebbi összejövetelükön olvasson fel valamit új írásaiból. A hölgyeknek Csehov nem mondott sem igent, sem nemet. Sürgős munkáira hivatkozott udvariasan, és azt ígérte, ha lesz ideje, megjelenik a nőegyleti gyűlésen. A hölgyek köszönettel fogadták, az ígéretet, és egy grófné mindjárt az időszerű kérdésekről kezdett beszélgetni az íróval. — Mit gondol ön — kérdezte tőle, — hogyan végződhetik a török-görög háború? Csehov már szerette volna házon kívül látni a nőegyleti hölgyeket, de azért türelmesen válaszolt: — Békével. A grófr.é tovább kíváncsiskodott: A szerzők fól ismerik témát és őszinte szeretettel írnak a* Debrecen környéki tanyák világáról: alapos tárgy- ismerettel és sok líraisággal. Művük nem lehet átfogó, bért hiszen az Alföld osak egy fugának mai állapotáról, roblémáiról villantanak fel épeket. Pedig országosan tokkal többről van szó: százezer, ma is még tanyán élő — És mondja, kik győznek a háborúban: Az író tömören felelt: — Az erősebbek! A kíváncsi hölgy nem adta meg magát: — No, és kik az erősebbek? — Akik jobban táplálkoznak — szögezte le Csehov, mire a nőegyleti hölgyek felhúzták az orrukat, és többet nem kérték felolvasásra az írót. ★ Csehov egyszer Potapenko íróval beszélgetett: — Sohase végy kölcsönt milliomosoktól! — tanácsolta barátjának Csehov. Potapenko nem értette Csehov megjegyzését: —. Miért? Csehov komolyan felelte: — Mert megjárod, mint én. Kölcsönt vettem fel egy milliomostól egy évvel ezelőtt, mikor el akartam utazni Moszkvából. Azon a héten kétszer kellett együtt lennem vele. Először egy óra hosz- szat ült a szobámban, és arról beszélt, hogy milyen nagy boldogság támogatni egy tehetséges embert. Szégyelltem magam, és legszívesebben azonnal visszaadtam volna neki a pénzt, de nem akartam megbántani. Másodszor: együtt ebédelt velem. Tréfásan megjegyeztem: „Nézze, felváltom az ön százrubelesét.” — Mit mondott erre? — „Drága barátom, látja, ennek örülök. Ne nyugtalanítsa a gondolat, hogy mikor fizeti vissza. Majd, majd— és mosolygott. Akkor is a legszívesebben visszaadtam volna neki az egész összeget, de nem volt nálam ... — Nizzában levelet kaptam tőle, hogy szívesen meglátogatna két napra, ha tényleg szépen süt a nap és jól érzem magam egészség dolgában, s hogy őt milyen boldoggá teszi az a tudat, hogy ehhez hozzásegített engem ... Hát nem a legnagyobb uzsorakamat ez, amit pénzéért fizettetett velem? ★ Tyelesov Egy író feljegyzései című könyvében Cse- hovval kapcsolatban a következő kis epizódot örökítette meg. Korrektúrában olvastuk Csehov új novelláját: A menyasszonyt. Csehov megkérdezett: — Nos? Hogy tetszik? őszintén kellett felelnem: — A lányok, Anton Pavlovics, nem így készülnek a forradalomra. És az olyanoknak, mint az Ön Nágyája is, nem sok részük lesz a forradalomban. • Az író figyelmesen, szinte szigorú szemmel nézett rám: — A forradalomhoz különböző utakon érkezhetik el az ember. Csehov halálának negyvenedik évfordulója alkalmából Shaw a következőket irta: — Az európai drámaíróknak, Ibsen követőinek csillagképében Csehov mint az egyik legfényesebb csillag ragyog, egy sorban Tolsztojjal és Turgenyevvel. Már érett alkotó koromban is lenyűgöztek a szociális munkával nem foglalkozó, kulturált semmittevők mihasznaságá- nak témáját feldolgozó változatok. Csehov hatása alatt írtam ugyanerről a témáról A megtört szívek háza című darabomat Révész Tibor ember életéről, jövőjéről. A könyv Írói bemutatnak — igen érzékletesen — két, aránylag kis tanyaközséget mai helyzetükben, s változásaikban. A mű felhívás az időszerűtlenné vált tanyavilág valamiféle ésszerű és kedvező megváltoztatására: de csak felhívás marad, megoldást alig ajánl a sokféle lehetőség közül. C sóka, a csutakbajszú, pirosképű raktáros úgy dülleszkedett a portásfülkénél, mintha térdben merev műlábéval támasztaná magát s félrehúzott 6zájú suttogással dörmögött: — A twistpúlóvereket más nem lophatta el. Legjobb volna a csiripelő kisasszonyokat kitiltani a gyárból. A művezetők örülnének... Dolgozni nem tudnak, nem akarnak, csak láb alatt vannak. Tari, a köt-szövő gyár igazgatója középtermetű vállas férfiú, nem több negyvennél, de az a fajta, akit fiatal lányok önkéntelenül bácsinak szólítanak; sovány arcán szigorúság rejti a mosolyt, rátelepedtek s árnyékot tartanak tekintetén nemcsak elmúlt, hanem eljövendő évek. — Ingerülten leintette a raktárost: — A gyárból nem lehet kiszorítani a diákokat. Ezt a dolgot senkinek se említse... Vigyázni kell a... gyár hírére, — Tulajdonképpen mást akart mondani, a diáklányok hírére gondolt. — Tessék nézni, jönnek! Amint fékezett a zöld HÉV szerelvény — még Egészen meg sem állt — ugráltak le csivitelve a diáklányok. Kettesével, hármasával összekaroltak, vonultak be a gyárba. Feliratos sport- szatyrokat lógattak, némelyik drága táskát mutogatott, mint valami dáma. Fekete, piros, barna orkán kabát, szűk szoknya, fantasztikus színű harisnya; akadt aranyos szandál, s mennyi hegyes tűsarkú cipő... Fülbevalók, gyűrűk, modern frizurák! Politechnikára nem kötelező az iskolai viselet? Táskában hozzák a köpenyt. — Valóságos divatbemutató kérem! — dohogott a •raktáros. Af. igazgató megrezzent: némelyik tizenhét éves kisasszony alaposan kifestette magát s láthatóan mamája elcsent holmijában pompázott. — Nem látom kérem, az elveszett twistpulóvereket... — Egyre ezt hajtogatta a raktáros. — A készletből leírhatjuk, igazgató elvtárs utasítására, de ezzel nincs elintézve a dolog. — Igaza van kérem... Biztos, hogy diáklányokat látott kimászni a raktárból? — Ügy van! Mire odaértem... elfutottak. A z igazgató szórakozottan nézte, most mentek befelé a kék köpenyesek, akik úgy látszik, önként elmaradtak, hogy ne homályosítsák a bevonulást, ök inkább kamaszlánynak látszottak, print hölgynek — úgy is viselkedtek, almát ettek, nagyokat nevettek. — Kérem, Csóka kartárs... figyeljen, de egyelőre ne szóljon senkinek. Ha valamit meglát, nekem jelentse. — Igenis! Az igazgató ment, mintha csak azért lett volna a kapunál, hogy a raktáros valamely meggondolatlanságát megakadályozza- összehúzta magán a vállra vetett barna felöltőt. Már futott érte egy klottköpenyes titkárnő; a másik kapun megérkeztek a külföldi megrendelők. A gyár nemrégen sikeresen szerepelt két nemzetközi vásáron. Tari igazgató úgy csevegett a lengyel és német üzletemberekkel, mintha kizárólag az lenne a dolga, s közben egyre a diáklányokra és elveszett pulóverekre éppen indulni akartak mar az új gyártmányokat bemutatni — meghallotta, hogy kint Csóka raktáros veri az asztalt: neki muszáj az igazgatóval beszélnie, parancsot kapott! Ki kellett mennie, nehogy az öreg elkiabáljon valamit. F élrehúzta az izgatott embert. — Igazgató elvtárs... a madárkák lépen vannak! Lestem én... megint bemásztak öten, a raktárabla- kon... Becsuktam utánuk, nem menekülhetnek. Az igazgató rosszkedvűen bólogatott. Visszalépett egy pillanatra a vendégekhez, ügyes fordulattal marasztot- ta, majd otthagyta őket a főkönyvelővel; azok biztosra vették, hogy a bemutatót készíti elő, még küldték is, várnak szívesen. Ment a raktárossal, ^ nem hagyhatja bezárva a poli- lechnikás lányokat. A tetőablakos raktárba lábujj hegyen óvakodtak be. Külföldi városnevek feketéllettek a ládákon, dobozokon, bálákban magasodott a sokféle kötöttholmi, a festett gyapjú s a műszálak különös szeszes szaga ülepedett, szomorkás őszi fény szivárgott lefelé. Az öt lány a sarokba húzódva kapkodott, hajlongott. Az igazgató zavartan állt meg a raktáros előtt s felöltőjét szétnyitotta, mint valami szárnyat: három lány magára vett. már egy-egy kosztümöt, ketten kombiné- ban hajlongtak. A modem kosztüm a gyár legújabb készítménye. Egy fekete karcsú kislány a haját igazgatta fésűvel, s végigsimította magát. — Milyen gyönyörű ez a smaragdzöld! A másik sötéthajú lány sárga szint illegetett magához. D undi szőke kislány karolt beléjük, sétálni húzta őket — ő tengerészkék kosztümöt választott. A másik kettő habozott még, válogatták a mintákat, színeket. Kibontottak három dobozt egymás után. Az igazgató visszafordult, elküldte a raktárost: — Vigyázzon az ajtónál... Ne engedjen be senkit. Majd én elintézem ezt a dolgot! — A piros pulóvereket is... hozzák vissza! .Szemmel intett csendet az igazgató s a raktáros kifelé settenkedett. Felöltözött a másik két kislány is; ezek különböző színű alsó és felsőrészt párosítottak maguknak. összekapaszkodták mind az öten, páváskodva lépkedtek az árubálák közötti utcán. Nevetésük úgy .száll- dosott, mint egy csapat vidám, széptollú madár. Éppen átöltözni készültek a lányok, mikor odatoppant az' igazgató. Egyikük sik- kantott s ösztönös női mozdulattal kaptak magukhoz. — Mit csinálnak itt, kislányok? Sudár fekete lány sirta el maigát először: — Mi semmit... csak..----S visszapillantott a közben bezárt lapos raktárablakra; azon bizony, csak karcsú termettel lehet befériji. E gy vörös hajú kislány szalmaszínű pilláin súlyos könnycseppek vergődtek: — Nem csináltunk semmi rosszat... tessék kiengedni. Az igazgató szigorkod ott: — Hányadszor vannak itt? Hallgattak a lányok. —Többször bemásztak? Tétován bólintottak. — Mit vittek el? Szinte egyszerre feleltek: — Semmit. — Hát akkor mit keresnek itt? S a piros twistpulóverek? A legkisebb termetű lány a legbátrabb: — Ö, mi csak felpróbáltuk... Mert tetszik tudni igazgató elvtárs..; csúfoltak a többi lányok, nekünk nincs divatos holmink... de igazán, most már tessék kiengedni. — Az ajtó felé pislogott. Az igazgató támadott: — Hová lett a hat twist- pulóver... azt mondják meg! S méhetnek! — Mi nem vittük el. A vörös hajú lány ugrott, mint aki csapdából szabadul. — Tessék jönni, megmutatom, itt vannak, mind a hat. Múltkor bent volt egy másik kislány is, ő maradt utoljára.,. Én figyeltem, hogy jön a raktáros... Itt a sarokban a bálák alá dugta. Nagyon kellett sietnünk. Ne tessék haragudni rápk, igaz-, gató elvtárs... Mi nem loptunk... — elővette sorra, a gyűrődés sem ártott a szép pulóvereknek. — Azt hittük, majd megtalálják. Tessék! .Most már mehetünk? A z igazgató mélyeket lélegzett; nézte a kamaszlánnyá visszaváltozott divathölgyeket, szemükben nem volt már riadalom. — Magának mi az édesapja, kislány? Felelt a szepegő vörös hajú: — Orvos. — S magának? — A kis feketére mutatott. — Tanácselnök. A következő is illedelmesen válaszolt, mint az iskolában: — Gyári munkás. A következő lány azt mondta: — Szüleim elváltak, nagy- szüleim nevelnek. S végül egy dundiarcú: — Tsz-tag az apám. Az igazgató elmosolyodott, mert a legutolsó divat szerint öltözött lányok, fogták egymás kezét. — Szóval maguknak nincs divatos holmijuk, mint a többinek. Az akadozó válaszokból kiderült, hogy még ha van is, a szülők nem engedik felvenni, a tizenhét éves hölgyek túlöitöztetése tehát másutt sem a szülők keresetétől, hanem szemléletüktől függ, Szigorkodott: — Ilyet többé ne próbáljanak lányok,.. No, ne sírjanak... ígérem, hogy nem tudják meg az iskolában. A raktárirodában átöltözhetnek... D e nem mozdulhattak a lányok, mert bejöttek a gyár megrendelői, a csoporthoz sétáltak. S az ősz, mű- fogsorú angol ügynök, esíp- tetőt váltott és elismerően mondta: — Igazgató úr... ön kitűnő üzletember... Itt lesz a bemutató? Remek! Igazán nagyon csinos próbakisasszonyok! ■ A gyér vezetői elképedtek, de az igazgató feltalálta magát: — Kérem... kislányok, egy kicsit sétáljanak, mint az imént... Először együtt, aztán külön... itt jó a világítás. — Intett a közreműködőknek. Így kezdődött a „próba- kisasszonyok” szereplése. Az osztály közben dolgo* zott a műhelyekben — páran napoztak a raktár déli falánál, s röppent a hír. nem igaz, hogy az öt lány lopni akart a raktárban, az igazgató bízta meg őket, mivel próbakisasszcnyokon akarták látni a szép holmit a megrendelők. Déli szünetben — s hazafelé a Héven — megnézték az öt lány twistpulóverjét: mert megajándékozta őket a gyárigazgató, a jól sikerült üzletkötés örömére. 8 hálás volt az üzletért, a legközelebbi bemutatóra hivatásos próbakisaszonyokat alkalmaz. Furcsa következmény« lett a dolognak: az iskola igazgatója elrendelte, ezen túl politechnikára is kötelező az iskolai viselet, a kék köpeny. A „dámák” bizony mérgelődtek: amúgy;* iri- ■ gyeitek az ajándékot, s aat sem értették miért éppen ezt az öt lányt kérte meg a gyárigazgató, mikor egyszer sem mentek kiöl tózve az üzembe. 1964- július 19. Mocsár Gábor — Taar Ferenc: Tanyavilág, bomló világ (Kossuth Könyvkiadó, 1964.) 7